Ange: Kék és zöld

Ahogy meghallom a reccsenő hangot, azonnal megtorpanok.

– Elias, álljunk meg egy kicsit!

Nem várom meg a bátyám reakcióját. Az erdei ösvényt szegélyező sziklák közül kiválasztok egyet és megtámasztom rajta a jobb talpamat.

– Alig több, mint egy órája lehetünk úton… – Halvány bosszúság érződik a hangjából, és sejtem, hogy milyen képet vág hozzá. De nem rá figyelek. A kecskebőr csizmám külső oldalán hosszú hasadás éktelenkedik a talp és a puhára kopott bőr között. Már pár napja éreztem, hogy elvékonyodott az anyag, mert a korán beköszöntött tél jeges ujjai könnyedén utat találtak a bőrömhöz. A hideg és a nedvesség végül teljesen kikezdte a lábbelit. De hogy pont most szakadjon szét…

– A fene esne belé!

Elias közben visszasétál hozzám és megnézi mi bajom.

– A legjobbkor – jegyzi meg fintorogva, ahogy rájön miért kellett megállnunk. – Ülj le Camille, segítek.

Keresek egy laposabb sziklát és felhúzott lábbal leülök. A hideg pillanatok alatt átsugárzik a vékony pamutruhámon. Eddig szinte végig felfelé kaptattunk a hegyen és a megerőltetéstől annyira kimelegedtem, hogy nem tűnt fel, ma a szokásosnál is fagyosabban kelt fel a nap. Mostanra valahol a hegygerinc környékén járhatunk. Rövid emelkedők és lankás szakaszok váltogatják egymást, amitől az ösvény hullámzóvá vált a talpunk alatt. Hamarosan drasztikusan lejteni kezd az út és tartok tőle, hogy nem fogom tudni megvetni a lábamat a tönkrement csizmámban.

A bal combomat kényelmetlenül böki egy kiálló kődarab és szinte teljesen elzsibbad a fenekem a kemény, jeges sziklán ülve. Ficeregni kezdek, de Elias rám szól. Letekeri a nyakából a vékony, kenderből szőtt sálat és lehasít belőle egy keskeny, hosszú csíkot. Az anyag éles hangon szakad ketté. Elkezdi vele körbetekerni a tönkrement csizmám orrát, mintha egy sebet kötözne be.

– Húzd szorosabbra – kérem –, különben néhány lépés után el fogom hagyni…

– Akkor nem fogod tudni rendesen mozgatni a lábad.

Megrántom a vállam, mert ezt én is tudom. Ettől függetlenül Elias feszesebbre tekeri a kapcaszerű rongyot, majd otromba csomót köt a lábfejemre.

– Semmi masni? – jegyzem meg mosolyogva, mire a bátyám vidáman felhorkan.

– Casanthon összes kincsét ellopom neked estig és ráaggatjuk a szakadt csizmádra, ha azt szeretnéd!

Önkéntelenül felnevetek, ahogy elképzelem a rongyosra használt, lyukas lábbelimet, drágakövekkel kirakva. De aztán gyorsan elszáll a jókedvem.

– Egy új csizmával többre mennék.

– Szerzünk azt is – bólint elkomorodva, majd az ösvény felé int, hogy induljunk. Az első pár lépésemet figyelemmel követi, aztán megelőz és rendületlenül töri előttem az utat.

Ahogy sejtettem, negyed órányi séta se kell és meredeken lejteni kezd a terep. A köves ösvényre benyúló faágakba kapaszkodva ereszkedünk le a hegyről. Kesernyés szagú fenyőgyanta tapad a kezemre, ami pillanatok alatt befeketedik a kosztól – külön kihívás lesz letakarítani, mielőtt beérünk a városba. Az ujjaim teljesen elgémberednek a hidegtől. Minél nagyobb távot teszünk meg, annál figyelmetlenebbé válok és meg-megcsúszom a sziklák simára kopott élein. A tűlevelű rengeteg a gyenge szélben halkan susogva, óvón borul fölénk és barátságos félhomályba burkol minket. Néha megpillantom az ég egy apró kékes darabkáját, de többnyire csak acélszürke, fodrozódó gomolyfelhők úsznak felettünk.

– Úgy kémleled az eget, mintha tartanál valamitől – ugrat Elias, de a hangjából nem tudja maradéktalanul elűzni a feszültséget. – Inkább a lábad elé nézz!

– Te meg inkább arra figyelj, hogy ne úgy törj át az erdőn, mint egy felbőszült vadkan!

Csettint a nyelvével és biztos vagyok benne, hogy csípős visszavágásra készül, de hirtelen megtorpan előttem. Néhány lépéssel beérem és meglátom mi késztette megállásra.

Hosszú törésvonal metszi ketté a keskeny ösvényt. A szakadék olyan mély és sötét, hogy nem is látom az alját. Mielőtt kinézelődném magam, a bátyám karon fog és visszahúz a szurdok széléről.

– Ez múltkor még nem volt itt – jegyzem meg értetlenül. Földrengésre sem emlékszem, pedig ezt meg kellett volna éreznünk…

– Hát nem. Próbáljuk meg észak felől megkerülni! – Elias egy hosszú pillanatig a mondott irány felé néz, majd megrántja a vállát. Nem vitatkozom vele, legalább továbbra is lejteni fog a terep…

Párhuzamosan haladunk a törésvonallal, tisztes távolságot tartva tőle. Lassan elhagyjuk a fenyvest, a sűrű tűleveleket felváltják a ritkás cserjék, és a lombhullató fák csupasz ágai. Elias mellettem lépdel, közben szinte folyamatosan az eget kémleli. Aggodalmas ráncok gyűlnek a homlokán. Lassabban haladunk, amióta letértünk az ösvényről.

Negyedórányi gyaloglás után a szakadék elvékonyodik mellettünk, majd teljesen el is tűnik. Egy órával később véget ér a meredek lejtő, leérünk a hegyről, a Santhon-völgy északi részén kötünk ki. Eltűnik a fagyos, sziklás vidék, sár veszi át a helyét. A csizmámra kötött rongy átázik, hidegen cuppog minden lépésemnél és szemcsés latyak szivárog be a lábujjaim közé.

A völgyben rengeteg a nyílt, szabad rét. Elias minden alkalommal bosszankodik, amikor kerülnünk kell, hogy a fák takarásában maradhassunk. Már rég túljut a nap a delelőjén, amikor végre elérjük Casanthon északi kapuját.

Késésben vagyunk és nem is ezen az oldalon akartunk bejönni. Az igazán nagy piacok a déli kapuhoz vannak közel, és arrafelé visszafogottabb népek laknak. És az sem utolsó szempont, hogy Carusi katonát is alig látni.

– Nem baj – biztat Elias és odaadja a holmimat a vászonzsákjából –, talán ezen az oldalon nagyobb szerencsénk is lesz.

Felhorkanok a túlzott optimizmusa hallatán, de inkább nem mondok semmit. A bátyám magára ölti a magával hozott maskaráját, ami tulajdonképpen csak egy megfelelő mellényből, és kalapból áll, amit még hetekkel korábban emelt el egy erdőszéli viskóból. Ha valaki jobban megnézi, lerí róla, hogy nem is vadász. Egy hosszabb késen kívül semmilyen fegyvere sincs és mindenféle zsákmány nélkül sétál vissza a városba… De úgyis csak az első pillanatnyi benyomás számít, és annak megteszi.

Megbeszéljük a részleteket és magamra hagy, hogy én is átöltözzek a saját álruhámba. Mint mindig, most is külön-külön próbálunk szerencsét a városban.

*

 A cselédek sárbarna ruhája van rajtam – szerencsére a hozzá tartozó fehér kötény szinte a földet súrolja és eltakarja a botrányos állapotban lévő csizmámat. Világosbarna hajamat szorosan befontam, ahogy a többi szolgálónál is láttam. Az egyik félreeső közkúton pedig alaposan le tudtam mosni a kezemet és az arcomat. Különben is olyan mélyre húztam a rajtam lévő felsőrész dekoltázsát, hogy az hosszú másodpercekig elvonja bárki figyelmét a részletek tökéletlenségéről.

Az első dolgom cipőt lopni – határozom el, de aztán mégsem így történik. Találok a szemétben egy fonott kosarat, amit valaki kiselejtezett, mert öklömnyi lyuk éktelenkedik az oldalán. Sérült felét magamhoz szorítva, öntudatos léptekkel sietek végig a macskaköves utcákon.

Casanthon északi negyede a város általános jólétéhez képest is túlzónak hat. Hiába az olcsó, közeli erdőkből kinyerhető faanyag, szinte csak kőből épült házak és paloták váltják egymást a kanyargós, keskeny utak mentén. Az épületek egymást érik. A kertek és a széles, szabad terek hiányát változatos színű sziklákból kirakott apró teraszok, csipkésre faragott korlátok, hatalmas dézsákban és kőből kivájt edényekben nevelt törpe fácskák és bokrok helyettesítik. A növények a kontinens déli oldaláról származnak, mert csak ezek tudtak alkalmazkodni a város egésze felett uralkodó, mágiával enyhített időjáráshoz. Ettől valahogy furcsa lesz a hely. A tavaszias levegő, a virágzó citrusok és leanderek egyszerűen valószerűtlenné teszik Casanthont…

Egy darabig csak céltalanul csatangolok, próbálom felmérni az északi negyed elrendezését. Piacot keresek. A bőség szinte mindenben tetten érhető. Az egyik szűkös kereszteződésnél csicsás szökőkút terpeszkedik előttem. Ahogy elsétálok a vizes látványosság mellett, nehezen fogom magam vissza, hogy ne merüljek el benne könyékig: ezüstpennyk lepik el a medence alját és néhol az arany csillanását is felfedezem köztük.

Az egyik keskeny utcában valami ígéretesre bukkanok. Nem egy rendes piac, csak egy kézműves vásár. A könnyen mozgatható faasztalok roskadásig vannak pakolva. Felettük csíkos vásznakat feszítettek ki árnyékolás gyanánt. Az enyhe, tavaszias levegő nehézkes a szűkös helyen. Keveredik a cukrozott gyümölcsök édes aromája, a füstölt áru zsíros, nyálcsorgató szaga a frissen sült péktermékek gyomorkorgató illatával. A színes forgatag tömve van emberekkel, a városi polgárok most tarthatják az ebéd utáni egészségügyi sétájukat.

Számomra tökéletes.

Belevetem magam a tömegbe és a lyukas kosaramban gyűlnek az elemelhető, hasznos holmik. Főleg ételt lopok, húsoslepényt, meg öklömnyi, illatos cipókat. Találok egy szép darab füstölt húst is, bár Elias biztos csóválni fogja rá a fejét. De a becserkészett vadhússal ellentétben – ami így a tél kezdetén többnyire rágós varjakat és soványka cinkéket jelent – ez hetekig eláll. Miközben lelkesen alkudozom egy ezüsttel kivert, a carusiakra jellemző tollmintával díszített bőrövre, egy dísztelen testvére észrevétlenül becsúszik a kosaram mélyére.

Mielőtt elérek a vásár végére, megpróbálkozom egy ősrégi trükkel. Egy szűkösebb szakaszon összetömörülnek az emberek, közéjük furakszom és feláldozok pár zsemlét. Hangosan sápítozom az elejtett étel miatt és igyekszek minél nagyobb kavarodást kelteni magam körül. Egy hozzám hasonló cselédruhába bújt, bóbitás nő segítőkészen lehajol, mire egy fiatal inaslegény nekiütközik. Megtorpan a tömeg. Egy lila selyeminget viselő, középkorú férfi és a csinos, nála legalább tizenöt évvel fiatalabb párja türelmetlenül toporogva próbál minket kikerülni, de azzal, hogy előrevágnak, csak megakasztják a szembejövőket.

A zavar kellős közepén sikerül elemelnem az egyik hozzám préselődő férfi pénzes tárcáját. Csak egy pillanat az egész, ahogy keskeny ujjaim kitapintják a dohányszagú felöltője belső zsebét. Ahogy megkaparintom a zsákmányt, kifordulok a tömegből az első kínálkozó sikátort megcélozva. Még gyorsan visszapillantok a vállam fölött, hogy ellenőrizzem a magam mögött hagyott káoszt és ezzel óriási hibát követek el.

Azzal a lendülettel nekifutok egy kemény mellkasnak. Már nyitom is a számat, hogy méltatlankodva helyre tegyem a lábatlankodót, amikor észreveszem a zöldeskéken irizáló tollakat.

A carusi férfi úgy tornyosul fölém, mintha ezért külön fizetést kapna, és elég egy gyors pillantás, hogy rájöjjek, ez pontosan így is van.

Ugyanis a casanthoni városőrség szürke-arany egyenruhája feszül rajta.

Földbe gyökerezik a lábam. Hosszú másodpercekig elfeledkezek az illemről és csak megkövülten bámulom az előttem álló férfit. Szerencsére ő is azzal van elfoglalva, amivel mindenki más, amióta belepréseltem magam ebbe a nevetséges, legalább két számmal kisebb cselédruhába.

Soha nem álltam még ilyen közel egyetlen carusihoz sem. Csak távolról láttam őket, elmosódott foltként, miközben keresztülhasítják az eget. Ha nem nőtt volna a hátára az a két elképesztő méretű szárny, hétköznapi emberférfi is lehetne. A haja sötétbarna, és már ráférne egy kurtítás, mert félig eltakarja a fülét. Mielőtt elkapnám róla a tekintetem, még észreveszem a különböző színű íriszeket: a bal oldali kéket és a jobb oldali zöldet. Az alapvetően fehér szárnyain is ugyanezek az árnyalatok csillannak meg.

Lehajtom a fejem és valami mentegetőzésfélét motyogok. Mivel eddig is elég jól elterelte a figyelmét a dekoltázsom, magamhoz szorítom a kosaramat, az összelopott tartalmával egyetemben, figyelve, hogy a mozdulattól még jobban megemelkedjen a keblem.

Fojtottan, röviden felnevet és legnagyobb meglepetésemre két ujjal megérinti az államat, hogy óvatosan felemelje a fejem.

– Erre nincs semmi szükség – mondja kedvesen a szabadkozásomra reagálva, miközben a szemembe néz –, én voltam figyelmetlen.

Zavartan hadoválok. Valamit arról, hogy sietnem kell, mert már várnak a gazdáim a vacsora hozzávalóival. Gyorsan kikerülöm, hogy elsurranjak mellette. Nem tartóztat fel.

Miután kijutok a szűk sikátorból és magam mögött hagyom a férfit, csak akkor döbbenek rá mitől is sikerült megmenekülnöm. Leroskadok két hatalmas, kőből faragott dézsa közé, amiből illatos jázmin kúszik fel a hátam mögötti házfalra. Az apró fehér virágokkal borított növény elrejt a kíváncsi tekintetek elől.

A szívem őrült ritmusban püföli a bordáimat és kapkodva veszem a levegőt.

Szédülök. Azt hiszem, az átélt izgalmakon túl az éhség is közrejátszik ebben. Várok néhány percet, hogy lecsillapodjak és amikor már egyenletesen tudok lélegezni, eszek pár falatot a kihűlt lepényből. A nagyját meghagyom Eliasnak.

Nem akarom tovább kísérteni a szerencsémet, inkább lemondok arról, hogy szerezzek egy új pár csizmát – és átnézve az ellopott, kopott bőrtárcát, sajnos túl sovány fogás ahhoz, hogy cipőre költsek belőle.

Még bőven lenne időm a bátyámmal megbeszélt találkozóig, de nem érzem magamat biztonságban Casanthonban. Összeszedem magam és az északi kapu felé veszem az irányt.

Már az út felét megteszem, amikor meghallom a hátam mögött a vészkolomp semmivel sem összetéveszthető hangját. Tízévesforma fiú fut végig a szűk utcán, és miközben rázza a baljósan kongó harangot, újra és újra ugyanazt kántálja:

– Akasztás vagy szolgálat?! Akasztás vagy szolgálat?!

Ledermedek.

Biztosan csak véletlen egybeesés – nyugtatom magam, de a lábaim önkéntelenül ugyanabba az irányba visznek, amerre a körülöttem lévők is indulnak.

A látványosság irányába.

Casanthonban mindent ezzel a nevetséges büntetéssel oldanak meg, az elkövetett bűnök súlyosságától függetlenül és a carusiak képesek úgy beállítani ezt, mint egy fair ajánlatot.

A szűk kis tér, ahol az ítéletvégrehajtást tartják, két utcányira van. Azzal biztatom magam, hogy csak megbizonyosodom róla, nem Eliast kapták el és már vissza is fordulok a kapu felé…

Rengeteg ember gyűlt össze. Főleg tehetős, szabad polgárok, akik a langyos időjáráshoz passzoló könnyű, világos selyem- és vászonruháikban, egymásnak nyomódva tolonganak a fából ácsolt, alacsony emelvény előtt. A nők kísérőikkel, vagy csapatosan érkeztek, legtöbbjük kezében csipkés szélű, színes napernyő. Csak az olyan barna cselédruhában lévő fiatal lányok járnak egymagukban, mint aminek én is kiadom magam.

Felmerül bennem egy rövidke gondolat erejéig, hogy ez a helyszín kiváló lenne a zsebmetszést gyakorolni, és még egy plusz fricskát is jelentene a carusiak számára.

Előrefurakszom. A tömeg halkan morajlik, szinte duruzsol körülöttem. Néhányan ferde pillantást vetnek rám, ahogy utat vágok közöttük, de muszáj egészen közel mennem, mert sem a magasságom, sem a rengeteg napernyő nem engedi, hogy bármit is lássak.

Két carusi áll háttal a tömegnek, a szárnyaik teljesen eltakarják a másik két alakot: az egyikük heves taglejtésekkel gesztikulál és valamit odaad a bal oldali szárnyas férfinak.

Hiába nyújtogatom a nyakam, addig nem látok semmit, amíg mindkét carusi az összegyűlt emberek felé nem fordul…

Ahogy megpillantom a bátyám tömeget pásztázó tekintetét, minden remény elszáll belőlem és önkéntelenül felkiáltok. A körülöttem zsizsegő csődület elnyeli a hangomat.

Nem. Nem. Nem!

Felemelem az ökölbe szorított kezemet és kínomban harapdálni kezdem. A lábam anélkül visz még közelebb az emelvényhez, hogy tudatos parancsot adnék neki.

A baloldali carusi, akinek a szárnyai barnás árnyalatban pompáznak, felemeli a kezében lévő tárgyat: egy pár női, sötétre cserzett bőrcsizma van nála.

– Akasztás vagy szolgálat? – teszi fel a kérdést a szárnyas ördög.

A tömeg elnémul körülöttünk. Szinte a saját szívdobbanásaimat is hallani vélem.

– Szolgálat – válaszol Elias megtört hangon és abban a pillanatban, ahogy kimondja magára az ítéletet, megtalál engem a tekintetével.

Megszűnik körülöttem a világ.

Végig csak a bátyámat látom magam előtt. Egészen addig kapaszkodik össze a tekintetünk, amíg az egyik carusi meg nem billogozza Eliast a rabszolgák jelével: két szárnyformát éget a nyakába. A testvérem fájdalmában szorosan lehunyja a szemét.

Elég közel állok, hogy a várakozásteli, elnémult csőcselék piszmogása mellett meghalljam a pörkölődő hús sercegő hangját. Néhány pillanattal később megcsap a megégett bőr kesernyés szaga.

Jeges gyűlölet zubog végig az ereimen és valahol a gyomrom környékén összesűrűsödik, kőszerűvé válik. Az izmaim megfeszülnek és ugrásra készen nézek fel a bátyámat megbélyegző carusira, készen a legnagyobb őrültségre…

Amikor a tekintetünk találkozik, észreveszem, hogy az írisze különböző színű: a bal oldali kék, a jobb oldali zöld.

 

A szerző az Írástudó Íróiskola hallgatója volt