Újra 100 szavas játékot játszunk, mégpedig a Young Adult és a New Adult történetek egyik jelentős pillanatát vesszük górcső alá. Vasárnap éjfélig lehet jelentkezni arra a két íróiskolai kurzusra, amelyekben ezekkel foglalkozunk – de ha téged érdekel ez a két korcsoport, már most próbára teheted magad!
Mivel ezekben a történetekben központi szerepet játszik a romantika, most ezzel fogunk foglalkozni, mégpedig a nagy találkozással 😉
Feladat: Írd meg a majdani szerelmesek első találkozását – még nem alkotnak egy párt, viszont már itt érzékeltesd, hogy majd egymásra fognak találni. Hogy elsőre milyen a viszonyuk, azt te döntöd el, a fő, hogy érezni lehessen közöttük a vonzódást.
Határidő: 2022. október 9. (vasárnap) dél
Eredményhirdetés: 2022. október 14. (péntek)
Nyeremény:
A nyertes beküldheti egy novellája, vagy regénye első 10 ezer leütését, amit megszerkesztünk és bekerül a szerkesztői látványpékségbe.
A megoldásokat kommentben kérjük. Mindenki csak egyszer írhat, a beküldött szöveget nem „cserélheted le”.
***
Egyéb segítség a játékhoz:
– kerüld a sablonos megfogalmazásokat
– írd Wordbe, az megszámolja a szavakat (legfeljebb 100 szó legyen a végeredmény)
– csak egyszer írhatsz, így egy kicsit gondolkozz, mielőtt begépeled
– figyelj a helyesírásra
– ha a kommented nem jelenik meg azonnal, ne aggódj, majd kiengedem a moderációból
Jó írást mindenkinek! 🙂
– Szia! A szokásosat, köszi! – hadartam a pult előtt, de félig a táskámba hajoltam a pénztárcám után. Késésben voltam, de a reggeli kávé nélkül életképtelennek számítok.
Amikor nem kaptam semmilyen választ, felpillantottam.
Az első furcsaság rögtön a tekintetembe fúródó tengerészkék szempár volt. Marie-nek ugyanis mohazöld szeme volt. És nem mellesleg lány.
Az előttem álló fiú vidám mosollyal nézett rám, amitől fülig vörösödtem.
– Bo… bocsi, csak késésben vagyok, és…
– Semmi gond. Ez az első napom, a gondolatolvasás pedig nem tartozott a felvételi követelmények közé.
– Huh?
– Ha most elárulod, mit szeretnél, holnapra megjegyzem.
– Honnan tudod, hogy holnap is jövök?
– Nem tudom. Csak remélem.
– Zalán, az Isten… Ó!
A telefon kiesett a kezemből, hangosan csapódott a földnek és kijelzővel lefelé egy–két métert csúszott előre.
– Hé! – Elkenődött rúzs és üres borospohár. Mindkettőnek nagy része rajtam végezte. – Igazán odafigyelhetnél, ember, most oda van a legutolsó pohár a kedvenc boromból, köszi szépen!
– Ha igényt tart rá, nem látom akadályát annak, hogy meghívjam még egy pohárra.
– Úgy látom, gondod van a szövegértéssel, ember, mert… – Nehezen forgott a nyelve és az elfogyasztott alkoholmennyiségtől kipirult az arca. Bájosnak is lehetett volna mondani, hogyha nem akart volna puszta kézzel megfojtani egy pohár borért. – Baszd meg, te rohadt jól nézel ki!
-Robin, várj meg!
-Szia, ismerlek?
-Én vagyok az étel futár, Annie. Bocsi, csak azért rohantam utánad, mert a papád lakásának a lépcsőházába nem tudok bejutni, és a telefont se veszi fel.
-Honnan tudod, ki vagyok?
-Papádnál láttam fényképeket rólad, illetve mindig ódákat zeng rólad.
-Ó, értem! Gyere velem, megmutatom az új kódot.
-Köszönöm, nagyon hálás vagyok neked. Mit kérsz érte cserébe?
-Egy randit. Tudom, hogy klisé meg minden, de totálisan lenyűgözött a kisugárzásod. Bámulatosan gyönyörű vagy. Mondd, kérlek, hogy nincs barátod.
-Nos, most ezzel megleptél. Nincs barátom, és még soha nem is volt. Benne vagyok a randevúban.
-Király! Enyém leszel!
– Mit akarsz? – kérdezte az ágyon ülő félmeztelen férfi.
A futárnak álcázott királylány összerezzent, ahogy a tekintetük összeakadt. Ez nem az az öreg kapitány volt, akit keresett. A legszívesebben kihátrált volna a sátorból.
A katona karba font karjai kiemelték az izmos mellkasát. Zorna zavartan nézett félre, nem férfiakat mustrálni jött ide. Meg kell találnia a kapitányt, az egyetlen embert birodalomban, aki segíthet megmenteni a megmaradt családját, attól a rohadt vérátoktól.
– A kapitányt keresem! – jelentett ki szánalmasan elmélyített hangon.
– Melyiket? – húzta el a száját a férfi. Egyetlen udvarhölgy sem nevezte volna helyesnek. Zorna, mégis elvörösödött.
– Miért több is van? – pislogott.
– Tudni akarom, hogy ki a felelős ezért a káoszért? – üvölti egy hang az előadóterem félhomályában.
A gomolygó füst elrejti a személyt, akinek a haragja hamarosan megpecsételi ez első egyetemi évemet. A kémia soha nem volt az erősségem – épp ezért lepi el most a termet hófehér, de pokolian bűzös füst – de ahogy ebben, a szinte vak állapotban várom hogy valaki segítsen megszüntetni a helyzetet, a közeledő léptek és a hozzájuk tartozó személy kölcsönhatásba lép a testemmel. A hangja bizsergetően fut végig a bőrömön, és a következő pillanatban egy erős kéz szorít a csuklómra. Csak ne a professzor legyen!
A fáradtságtól lomhán léptem be a női mosdó ajtaján. Már ígyis elkéstem az óráról, szóval belefér még pár perc hiányzás.
A telefonomról felnézve meglepetten tapasztaltam, hogy nem csak én gondolkodtam így.
Pislogtam párat, mivel képtelenségnek tartottam, hogy egy ilyen vörös hosszú hajú szépség egy száll melltartóban próbál kimosni valamit a ruhájából. Valamiért rendkívül dögösnek tartottam. Még sosem láttam a suliban.
– Helló – köszönt rám huncut mosollyal az arcán, megvillantva a fehér szemfogait. Zöld szemeiben volt valami ravaszság. A szívem erőteljes dobogásba kezdett.
– Szia – viszonoztam az üdvözlést, miközben láttam, ahogy végig mért engem. Miért vált ki ilyet belőlem egy másik lány?
Szerelem volt első látásra. Rabul ejtett, magába bolondított pillanatok alatt. Hatalmas, jádezöld szemmel, fitos orral, és hosszú, vörös szőrzettel borított farokkal. Ahogy a nyakamhoz bújt, nyalogatott és a fülembe dorombolt.
Csak egy barátnőmet kísértem a menhelyre, én nem terveztem háziállatot tartani, de ahogy mondják, a macska választja az embert. És Bin (a névtáblája szerint) engem választott.
– Ó, Bin már foglalt – szólt egy menhelyi önkéntes.
– Méghozzá nekem – sétált hozzánk egy fiú a végszóra. Magas, kisportolt alkatú – ha megverekedni próbáltam volna vele Binért, bizonyosan alulmaradok.
– Akkor kénytelenek leszünk osztozni a felügyeleti jogon – viccelődtem, de magamhoz szorítottam a macskát. Nem adom. Semmi pénzért.
– Elkaptam! – Szorosan kapaszkodtam a kezemet tépő kismacskába, mintha az életem múlna rajta. Éppen biztonságba helyeztem, amikor hangos csattanásra kaptam fel a fejem.
A kukák mögül egy kócos fiú mászott elő, kezében az általam megfogott kismacska, hasonlóan sovány testvérével.
– Megfogtam a másikat! – mosolygott rám. Soha nem láttam őt ezelőtt, de örültem neki. Minden segítség jól jött!
– Mi legyen velük? – Nem tarthattam meg mindkettőt.
– Hazaviszem az egyiket! – simogatta elgondolkozva a kis cirmost. Illettek egymáshoz, a fiúnak is hasonló gesztenyeszín haja volt. Érdekesen csillant meg rajta a napfény.
– Találkozunk még? – kérdeztem reménykedve. – Azért, hogy ők is emlékezzenek egymásra, akkor is, ha felnőnek.
Símaszk takarta az arcát, de Esmeraldát nem az arca érdekelte. A bomber dzseki nagyobbá tette a pasi alakját, de a nő elképzelte, hogy a vastag anyag alatt a fickó hasán nem több, és nem kevesebb, mint kétszázhuszonhárom kocka feszül. Akkorák lehetnek, mint a leveskockák. Esmeralda már a gondolattól elvörösödött, bizsergést érzett odalent. Kellett neki ez a férfi. Az ágyában.
– Jól látom, hogy epekedik utánam a hölgy? – Úgy letépném az arcáról a símaszkot, gondolta Esmeralda.
– Esmeralda.
– Rodrigo – mondta kéjesen.
– Örvendek, Rodrigo. A kockái milyen nagyok?
– Leveskockaméretűek. Szeretném megmutatni magának őket. Az ágyamban. Lenyalhatja róla a húslevest is, ha szeretné.
– Szeretném, igen!
– Aller klar?
Összerezzentem, megpördültem a sarkamon, magamra öltöttem hamis mosolyom.
– Natürlich. Ich… – folytattam volna, de torkomon akadt a szó és nem csak azért, mert németül akartam mondani. Több, mint tíz éve nem találkoztunk, de egyből felismertem az arcán ülő hamis mosolyáról.
– El sem olvastad – emelte fel a szerződést Áron és meglengette az orrom előtt. – Segítsek lefordítani?
– Már ismerem a tartalmát – kaptam ki a kezéből hirtelen mozdulattal. Ujjaink összeértek. Kiesett a toll a kezemből.
– Furcsa – jegyezte meg a szerződésemet bámulva -, hogy itt találkozunk.
– Furcsa – bólintottam és lesimítottam a kávéfoltos pólómat -, hogy emlékszel.
Álmodtam már rólad
Csupán egy fél pillanat volt, nem több. Amikor megfordultam és a tekintetem őt kereste. A tekintet, amely visszatalált hozzám. Ígéreteket sejtettek a kemény arcél mögött. A zöld titokzatos szempár mély fáradt barázdákkal kutatta az enyémet. A levegő izzott körülöttünk, ahogy felém sietett. Tudtam, hogy rá vártam, róla íródtak írónők százainak tollából a történetek. Éreztem, hogy nekünk találkoznunk kellett. Szinte magától értetődőnek tűnt, ahogyan a kezét finoman végig csúsztatta a derekamon, és betessékelt az ajtón. Fogalmam sem volt, hogy mibe is sétálok bele, csak az volt a fontos, hogy megtaláltam őt.
Amint az utolsó jelentkező belép, a szívem felgyorsul. A fenébe, a srác egy Adonisz! Rám mosolyog, elvörösödöm. Ránézek az adatlapra, hátha valami tévedés történt, de kétségkívül ő az. Hogy tud egy ilyen pasi ennyire gagyi fotót küldeni? Ha ezt tudom, be sem hívom. Fontos ez a projekt, nem vonhatja el a figyelmem.
Képtelen vagyok megszólalni, ezért hagyom, hogy az egész állásinterjút a főnököm vezesse. Péter fél órája beszél, de fogalmam sincs, miről.
– Van kérdésed? – fordul felém hirtelen a főnököm. A „mikor dugunk?” valahogy nem tűnik helyénvalónak, ezért inkább csak megrázom a fejem.
– Akkor üdv a csapatban! – mondja, majd kezet fognak.
– Azt hittem olyan pornós kis szoknyában fogsz dolgozni, hogy legalább nézni lehessen valamit. – zavarta meg a leltározásomat Anthony. – De látom, anyámra még mindig nem lehet számítani.
Úgy döntöttem nem hagyom magam kihozni a sodromból, inkább elengedtem a fülem mellett.
– Jó az elhatározás – hajolt közelebb hozzám. -, de mielőtt levegőnek néznél, beszéld meg ezt a testeddel is.
Mégis miről beszél? Nem csináltam semmit, pláne nem az ő jelenléte miatt…
– A vállaid megfeszültek, és úgy zihálsz, mint egy őz, amit épp a vadász kerget. De megnyugtatlak, nem vagy veszélyben!
Összeszorítottam az állkapcsomat. Szeretném megütni.
Az ég bíbor és narancssárga árnyalatai, olyan gyönyörűek voltak, hogy muszáj volt lefényképeznem. Előkaptam a telómat, és megpróbáltam a legjobb szögben fényképezni, de nem ment, a fák ágai pont belelógtak a gyönyörű kilátásba, ezért a bicikli útra siettem. Csak egy kattintás.
‒ Állj már arrébb, te barom! ‒ üvöltötte felém valaki, és kattogtatta a bicikli csengőjét, mint egy őrült.
Hátrafordultam, hogy jól elküldjem az anyjába a csajt, hiszen fölöslegesen vonyít, mert a mi oldalunkon alig volt ember, ha akarta volna simán körbe szlalomozhatott volna közöttünk. De amikor megláttam, muszáj volt kattintanom egyet, mert a lány szebb volt, mint a napnyugta.
A bálteremben ismerős dallam olvadt a meghívottak zsivajába. Lucas torkát kaparta a különböző parfümök kavalkádja, amik csak gyenge foszlányait hordozták annak az egynek, amit igazán keresett. Árnyékként libbent el előle újra és újra, mígnem ide vezette; a Tavaszi Táncestre.
Wallstadti körtánc, Türkizhegyi váltópáros… Lucas egyik hölgyet forgatta a másik után, mígnem egy érintés lelassította körülötte az időt. A hölgy keze puhán siklott az ujjai közé, a mézszőke tincsek lágyan keretezték finomívű arcát. A vörös száj bizalmas mosolyra húzódott, ahogy Lucas átkarolta a derekát. Nyáreste illata ölelte őket körül, egy virágos lugasé, amiben a borostyánsárga szempár kacér holdakként tekintett a férfira.
Lucas szíve hatalmasat dobbant. Végre megtalálta.
A keverőtál hatalmas csattanással ért földet. Valaki káromkodott, más felvihogott, aztán újra csönd lett. Az osztály jobbnak látta távol tartani magát az eseményektől.
Ha ezt Hajagos meglátja, végem, futott át Péter agyán, míg lekuporodott, hogy feltakarítsa a tésztanyomokat. Küzdött a könnyei ellen.
– Segítek – guggolt mellé Piros, és takarítani kezdett.
Meglepetten a lányra sandított. Hirtelen nem értette, mi baja lehetett eddig a szeplőkkel és a vörös hajjal, ami a nagy suvickolás közben előrebukott.
– Köszi – lehelte, mire a lány szégyenlősen rámosolygott.
Péter rájött, hogy eddig még sose nézett a szemébe. De ez az összenézés, most, a ragacstenger közepén, meglepően kellemes volt.
– El a kezekkel a joghurtomtól!
A fiú kíváncsian fordul felém, a nyitott hűtő ajtaját markolja. Elszántan trappolok hozzá.
– Te pizsamában vagy? – Elfojt egy vigyort a felsőmön lévő fagyi láttán.
– Elvégre éjszaka van – mutatok az éjjel-nappali üvegén keresztül. Orromba frissen őrölt kávéillat kúszik. – Az meg az utolsó epres joghurt, ami csak rám vár.
A fiú pimasz vigyorral visszacsukja az ajtót.
– Úgy tudtam, nem névre szólóan árulják a termékeket.
Mogyoróbarna szemétől bizsereg a gyomrom. Lángol a fülem, de nem adom fel.
– Fizetek neked akármi mást. Úgy megkívántam, ne kelljen lemondanom róla. Légyszi!
Perzselő tekintettel ismét végigmér.
– Én pedig a fagyit kívántam meg.
Richárd nem tudta nem őt figyelni; az ajkait, az ujjait, ahogyan azt próbálgatja, hogyan fogja meg a pingponglabdát, a tekintetét, amivel a poharakat pásztázta. A saját keze ökölbe szorult, és levegőt venni is elfelejtett.
– Csinálsz valamit?
– Kussolj – csattant fel Ottó, majd eldobta labdát, ami inkább Richárd arcát célozta, mint a poharakat.
– Egyszerűbb lenne, ha feladnád – biccentette oldalra a fejét.
– Biztos, hogy nem – vágta rá Ottó dacosan. Szemeit le sem vette Richárdról, ő pedig azt akarta, hogy soha ne nézzen máshova. Megvonta a vállát, majd mosolyogva állapította meg, hogy a következő dobás sem talált.
Egyenruha
Felsercent az öngyújtóm, ráhajoltam a táncoló lángra, felparázslott a cigim vége, tüdőmet megtöltötte a füst.
– Tizennyolc év alatt tilos a dohányzás – zavart meg egy mély hang.
A férfi mahagóni szeme élesen pásztázott, széles vállán feszesen állt az ing. Az arcába fújtam a füstöt és kihúztam magam. Pillantása várakozásommal ellentétben nem kalandozott el a blúzomból kidomborodó mellemre.
– Elmúltam tizennyolc. – Beleszívtam a cigibe. – Nem mintha közöd lenne hozzá.
Elmosolyodott, kikapta kezemből a szálat, a földre dobta és rátaposott.
– Mi a faszt képzelsz? – léptem hozzá közelebb.
– Szeretném, ha ezentúl magázna, és kerülné a csúnya szavakat. Én vagyok az új történelem tanár.
A Hatfield-kastélyhoz illően öltöztem, hosszú szoknyát viseltem, a mellényemet Tudor-rózsák borították. A többi turistával tipródtam, igyekeztem mindent közelről megnézni, átcsusszani köztük, de más nem volt ilyen udvarias. Egy nagydarab asszony durván fellökött, megbotlottam a szoknyámban, vészesen közelített arcom felé egy vitrin üvege.
A végzettől erős, határozott kéz mentett meg. A kézhez pedig kedves mosoly, barna haj és némi borosta tartozott.
– Minden rendben, Tudor hercegnő?
Már elengedte a karomat, de az érintését még mindig éreztem.
– Persze. Köszi – nyögtem, a mosolya pedig még szélesebbre nőtt.
És amikor tovább terelt minket az idegenvezető, a legnagyobb tömeg se tudta mellőlem elsodorni őt.
– Emlékszel? – ült le nagypapa a vasárnapi ebédhez. Megnyikordult alatta a kopott tonettszék, amikor púpozott kanálnyi paprikát szórt a húslevesbe. Egészen vérvörösre színezte vele.
– Nyár volt. A frontról jöttem haza. A templom előtt láttalak meg, a nyakadban egy bőrszíjon csillag lógott. Azt bámultam meg először. Mert a háborúban is olyan csillagok ragyogtak az égen.
Nagymama lassan állt fel, bicegve indult a rántott húsért a konyhába.
– Poros volt a ruhám, mezítlábasan álldogáltam ott – mondta, ahogy visszatért. – Megbizsergetett, ahogy néztél – tette a kezét az öreg vállára, és közben ránk kacsintott. Aztán a legnagyobb szelet húst és a legpuhább krumplit a nagypapa tányérjára rakta.
Futok. Fedezék után kutatok, mert az eső egyre hevesebben esik. A távolban egy templom elmosódott képe dereng fel. Gyorsabb fokozatra kapcsolok, és bevágódok a templom boltozata alá. A lendületem akkora, hogy nekiütközök valakinek. Mit neki ütközök? Felpasszírozom a falra!
– Uhh, bocsánat! – szabadkozok.
– Ugyan hagyd! – legyint.
Menni készül, de az ábrázatom láttán megáll.
– Csurom víz vagy! Van itt egy sekrestye, ahova bemehetünk. Adok neked törölközőt, és meg tudod várni, míg enyhül a vihar.
– Pap vagy? – meredek rá.
Ő elmosolyodik és mélyen a szemembe néz. Valami megmagyarázhatatlan nyugalom áramlik szét a testemben. Egy olyan érzés, amit eddig soha nem éreztem. Biztonságban vagyok.
Szitáló esőtől csillogott az erdővel szegélyezett út a reflektorfényben. Killian a gondolataiba veszve autózott céltalanul a magányos éjszakában. Órákkal később magától értetődőnek vette egyedüllétét, így zavarodottan ráncolta homlokát, amikor a monotonitást megtörte egy útszélen baktató alak. Csapzott hosszú haj, combközépig érő pulóver és mezítelen láb. Nem stoppolt, Killian mégis lelassított mellette és leengedte az anyósülés felőli ablakot.
– Minden oké? – Kilesett a fiatal nőre, aki nem törődött a körülményekkel.
– Aha.
– Elvigyelek?
A nő megállt és játékosan rámosolygott. Killian képtelen volt elfordítani róla a tekintetét.
– Majd legközelebb.
– Mikor? – Mohó volt a kérdés.
– Holnap… – kihívás lobbant – ha megtalálsz – azzal bevette magát az erdőbe.
Megdöntötte a fejét, és az ablaknál álló lány haját figyelte. Hogy lehet valakinek ilyen tökéletes csigavonalba rendezett frizurája? Tett egy lépést felé, hogy megbizonyosodjon róla, valóban az aranymetszés egy újabb megnyilvánulásával áll-e szemben, ám a lány megfordult. A meglepett szempár és a rózsás arccsont nem volt neki ismerős.
–Nem akartalak megzavarni. Csatlakozhatok? – mutatott a párkányra.
A lány bólintott.
–Csak egy kis csendre vágytam – húzódott félszeg mosolyra művészi ívű szája.
Elhelyezkedtek, és hátukat az üvegnek döntötték. Ezer kérdés cikázott a fejében, és már arra készült, hogy megtöri hallgatagságát, amikor a lány könyöke hozzáért az övéhez.
Végülis a csend lehet jó is.
Az erdő levelei megzörrentek, mire Fiona összes izma megmerevedett, elméje csordultig telt a rémület és a tettrekészség elegyével. Azonnal felpattant a napfény simogatta hótakaró öleléséből, és a hang irányába kormányozta figyelmét.
Sárga szemek, hosszú fekete tincsek. Az ismeretlen férfi egy nagymacska kecsességével lépett elő a fenyők közül, tekintetét a lányon tartva.
Pillantásuk egybeolvadt, a sárga szemekben tűz lángja lobbant. A zsigereiben érezte a férfiból áradó energiákat. A szemeket fürkészve az otthon képe sejlett fel előtte.
– Mit keresel itt? Egy nő? – Az ismeretlen baritonja mélyen zengett, döbbenten. Fiona szemöldöke a magasba ívelt, felháborodása szárnyra kapott.
– Maradnék a magázódásnál, Uram – köpte dühösen.
Hangosan ropogott a bakancsa alatt az őszi avar. Dühös volt arra az átkozott macskára, ami persze, hogy az erdőbe szaladt a szájában szorongatva a kulcsát. Mélyet sóhajtva rúgott odébb egy törött gallyat, mikor megtorpantak a szemei rajta. Hangának fogalma sem volt róla, hogy mit keresett az erdő kellős közepén ez a szőke hajú lány, de amint találkozott a tekintetük a torkában találta a szívét és még az arca is teljesen kipirult. Egészen megfeledkezett a macskáról és a kulcsáról.
– Csak nem egy kulcsot keresel? – mosolyodott el a lány csintalanul. Hanga zavarában még megszólalni se volt képes. – Talán egy ital mellett visszaszolgálhatnám?
– Em, azon a soron már voltál!
– Most hallottam, hogy ezek akciósak!
Örömtelin rám vigyorog, de meglátja a kínt az arcomon.
– A hátsó teremben férfiruhák vannak, miért nem nézel körül?
– Szerinted pont egy turkálóban… – fanyalgok a mutatott irányba fordulva, de elakad a szavam.
Vonakodva, megbűvölten közeledek a sorok között pólókat próbáló sráchoz.
Amíg a lenyűgöző hátát bámulom, nem bukhatok le – nyugtatom magam.
Nem tart sokáig a szerencsém. A lépteimet hallva megfordul, és megdermed.
– Van próbafülke… – nyögöm rajtakapottan.
Tágra nyílt szemekkel figyeli a zavaromat.
– Van barátnőd… – válaszolja végül halkan.
Megigéz a piruló arca…
Észreveszi, és halvány mosoly dereng fel szép ívű száján.
December volt, hideg volt, este volt, te pedig a könyvasztalon ültél. Én éppen siettem valahova, amikor megláttalak. Jól néztél ki, világosbarna hajad volt és kedves szemeid. Sokkal fiatalabbnak gondoltalak, hogy őszinte legyek. Félszegen elmosolyodtál, amikor megláttál. Nem tudom, mi vitt rá, de mosolyogva köszöntem neked, mire viszonoztad a gesztust. Akkor még nem tudtam, ki vagy. Továbbsiettem. Még aznap bemutatkoztál, mondtad, hogy itt leszel velünk egy darabig. Elmentettelek, megemésztettelek. Új ember voltál. Ennyi voltál. Egy darabig nem jöttél ezután.
Leöntötte!
A francba!
Szíve a torkában dobogott. Ha az idegen úgy dönt, nyilvános büntetést is követelhet.
– Hagyd, erre semmi szükség – szólalt meg a férfi, és féltérdre ereszkedett a lány előtt, hogy elvegye kezéből a rongyot.
Tekintetük találkozott, és Lizy szíve elfelejtette hogyan is kéne tovább verni.
A sötét tincsek mögül viharszürke szempár kutatta a lány rémült tekintetét. Az idegen édes-fűszeres illata Lizy csontjáig hatolt. A kocsma hűvös padlója éles kontrasztban állt a férfi meleg kezével, ahogy felsegítette.
Érzéki hangjától már-már elfedte, mekkora bajba kerülhet, ha nem kezeli jól a helyzetet.
– Tartozom neked egy itallal – búgta tovább az idegen, és elmosolyodott.
Rám nehezedik a súlya, fém csikordul fémen. A nyelvemre harapok, vér önti el a számat, küzdök az újabb lélegzetvételért. Kesztyűs kezem megcsúszik a láncingén, túl tágra nyílt sötétbarna szeme arcomba mered, száján át kapkodja a levegőt, két vörös folt ég az arcán. Megtámaszkodik karján és térdén, sár, vér és izzadságszag tódul az orromba, ül meg a nyelvemen. Ugyanaz a rettenet tükröződik vérpettyes arcán, mint amit érzek. Inge alól aranyláncon függő medalion csúszik ki, ezüst holló lóg arcom felett, akár az ítélet kardja. A bénító félelem jégként terjed szét az ujjaimban, belülről sajdulnak bele a csontjaim. Biztosan tudom, ő fog megölni.
Lehuppantam egy fatörzs menedékébe. Bosszúsan pillantottam végig a rózsaszín és neonzöld festékkel összecsapott terepruhámon. Micsoda ostoba csapatépítő tréning!
Ekkor egy másik piros mezes játékos is felbukkant, lerogyott a szomszédos fa tövébe.
– Azt hittem, egyedül maradtam – mondtam.
– Erika, könyvelés. – Hangszíne a régi westernek bárénekesnőit idézte.
– Gábor, rendszergazda – feleltem.
Erika elnézett mellettem, felpattant. Arca nem látszott a maszktól, de úgy állt ott, fegyverrel a kezében, akár Artemisz, a görög istennő. Tüzelt. Eltalálta: odébb szitkozódva elkullogott egy kék mezes, fején narancssárga festékplecsnivel.
– Megmentettelek, Gábor, a rendszergazda – mondta Erika. – Az adósom vagy.
– A büfében törleszthetek? – kérdeztem, mire bólintott.
Még sosem örültem ennyire semmiféle tartozásnak.
Szomjúzott mármostság a borjú bőrös, irha bőrös vízzsák.
Szilfa arcú Barka lépdeskedett vele pagonyságon keresztül. Veresrőt rajzos hamisorcáját aranyszemes virádok leselték. Kökényrekettyés ága-bogán által kelvén merítné a bőrös vízzsákot.
Emberfit pillantózott meg a csacsogóstól túlság, semsohalátott pucéros igazarcot. Szürcsölködte az ércsermelynek vizét, hüves-üdés vizét. Cseppke csurrant az állán lefele, csinos pipe pelyhes állán. Felnézett őzike ijedésű nézéssel egyenest Barka szilfa rejtette szemébe bele.
Barka cinkeröptű tekintettel fürkészte, mikéntség amaz kezével kapva-kap húsfaló-bőrtépő állatnak csont orcája után. Felesmerte benne a nagy Kucsmának az idősibb fiát.
Tán csak jövendős esztendőben őneki adatják társfélül, addig is őrzenék közösen ez titkot.
Elegem van a ne csináld ezt és hasonló…- egy éles fütty hasít a levegőbe és azonnal elvesztem a gondolataimat.
-Mit keres egy ilyen szépség ezen a környéken. Fiúk szerencse napunk van.
Megpördülök, majd rémülten szembesülök a tucat férfival körülöttem. Persze most egyik idióta sem liheg a nyakamba a szüleim bérencei közül. Hirtelen egy kéz kulcsolódik a derekamra.
-Csukd be a szemed hercegnő. Nem kell látnod, ami most következik.
Teszem, amit mond az ismeretlen, de csábító férfihang.
-Most már kinyithatod. -mondja, miközben megpörget.
-Ez gyors…- nem fejezem be a mondatot, ahogy megpillantom. Azt hiszem jobban járnék, ha egy ilyen férfi védelmezne.
Csak nem esőt éreztem karomon, az nem lehet gondoltam magamban. Ma ne kérlek fohászkodtam magamban az ég felé, ezért büntetésként újabb csepp esőt törölhettem le az arcomról. Kapkodva kotorászni kezdtem táskám mélyén. Napszemüveg, neszeszer, ohh végre megvan, napom megmentője. Már épp ráfonodtak ujjaim, mikor tekintetem megakadt egy pár fekete sportcipőn. Felemelve arcomat megpillantotam a legélesebb szürke szempárt, amit életemben láttam.
– Segítek. – kijelentette, felém tartva ernyőjét.
Tekintette fogva tartotta az enyémet. Elvesztem, tudtam, éreztem. Belülről megmozdult bennem valami, a szívem örült iramban kezdett verni.
– Emma vagyok. – nyújtottam felé remegve a kezemet.
– Steve. – fogta meg kezemet.
Hogy hagyhattam, hogy elrángasson ide? Gyűlölöm az erőszakot. Muszáj felfrissítenem magam, pedig még el sem kezdődött a mérkőzés. Idegesen nyitom ki az első ajtót, ami remélem, hogy a női mosdóba vezet.
Belépve megkönnyebbülök.
– Hála az égnek, hogy megtaláltam!
– Megtaláltál. – szólal meg mély hangon valaki. – Rick küldött, hogy feldobj?
Szívemhez kapva megfordulok és megpillantom a hang forrását, egy hatalmas férfi személyében.
– Nem ismerem Ricket és garantálom, hogy nem foglak feldobni. – reagálom kapásból.
Éppen bandázsolja a kezét, de mikor felnéz, és a tükörben találkozik a tekintetünk, józan gondolataimmal együtt a határozottságom is tovaszáll.
Féloldalas mosolyt villant rám.
– Pedig már meg is tetted.
-Hagyd, megoldom – vetem oda az ügyetlen srácnak, és kapkodva szedegetni kezdem az elmúlt hónapom kemény munkáját a suli padlójáról.
Felém nyújt egy kupac papírt.
-Dávid vagyok – mutatkozik be szégyenlős mosollyal.
Egy pillanatig elgondolkodom rajta, hogy ezért a mosolyért hagynom kéne a fenébe az egész kiselőadást. Mindent.
– Lilien -felelem. -És eszméletlen késésben vagyok…
– Azért ne hagyjuk ki a legjobb részt – incselkedik.
– Mi?
– Tudod… amikor meghívlak például egy fagyira, és mindketten bugyuta mosollyal az arcunkon távozunk.
A szememet forgatom, de közben nevetek.
-Holnap, ugyanekkor, ugyanitt- hadarom, és talán még épp időben fordulok el, hogy ne lássa az ajakimra kúszó, jellegzetes “bugyuta mosolyt”.
Judit arcán a hófehér alapozót meggypirosra festette az orrából vízesésként zúduló vér. Ahogy visszanyerte eszméletét, üvöltöző embereket látott maga körül. Mindegyik az ő kedvenc focicsapatának színeibe volt öltözve.
Emlékezett, hogy bejöttek a stadionba és leültek a helyükre a barátnőjével. A meccs nem kezdődött el. A játékosok már kijöttek bemelegíteni.
A tömeg utat nyitott a csapat egyik legjobb focistájának, Márknak, aki úgy emelkedett ki közülük, mintha egy görög isten jött volna az Olümposzról.
Márk Judit fölé hajolt és nem törődve vele, hogy véres lesz a meze, papírzsebkendőt tartott a lány vérző orrához és megszólalt.
– Bocsánatot kérek, amiért fejbe rúgtalak a labdával!
A korlát régi és rozsdás. Megremeg a súlyom alatt de tartása stabil marad. Csendes környéket választottam. A keskeny híd alatt, a tó felszínéről visszatekint rám a hajnali égbolt. Tavi rózsák ringatóznak a vízen, hívogatón. Harmatcseppjeik ígéretként tündökölnek, bátorítva , hogy minden jobb lesz. Tekintetem végig pásztázza az eget, a fákat, majd lehunyom a szemem. Utoljára, mélyen beszívom a levegőt hogy tüdőm megteljen az élettel…mielőtt meghalok. Előrelendülök, megadva magam a gravitációnak.
Hirtelen, egy erős kar öleli át a derekam, határozott mozdulattal megemel majd letesz a földre. Lassan megfordulok,szemügyre veszem a férfit . Tekintete lágy. Abban a pillanatban már tudtam. Többé nem menekülhetek.
– Nézd azt a bigét! – mutat Lali a táncparkett mellett ácsorgó lányra. Elhúzom a számat, de azért ösztönösen arra fordulok, és azon nyomban kikerekedik a szemem.
A lány, ki szőkeségével, vékony, sudár alakjával egyáltalán nem az esetem, mégis, ahogy önfeledten, lehunyt szemmel áll a forgatag közepén, úgy hat, mint valami varázslat.
Mintha megérezné, hogy figyelem, mert hirtelen rám emeli a tekintetét, én meg észrevétlenül elveszek a kékségében. Ellököm magam a bárpulttól, és egy pillanat alatt közvetlenül előtte termek. Zavarban vagyok, de ő csak érdeklődve mosolyog rám.
– Egy Redondo-festményből jelentél meg? – próbálom túlkiabálni a zenét.
– Nem, annál valóságosabb vagyok – kacag fel édesen.
Csak nem esőt éreztem karomon, az nem lehet gondoltam magamban. Ma ne kérlek fohászkodtam magamban az ég felé, ezért büntetésként újabb csepp esőt törölhettem le az arcomról. Kapkodva kotorászni kezdtem táskám mélyén. Napszemüveg, neszeszer, ohh végre megvan, napom megmentője. Már épp ráfonodtak ujjaim, mikor tekintetem megakadt egy pár fekete sportcipőn. Felemelve arcomat megpillantotam a legélesebb szürke szempárt, amit életemben láttam.
– Segítek. – kijelentette, felém tartva ernyőjét.
Tekintette fogva tartotta az enyémet. Elvesztem, tudtam, éreztem. Belülről megmozdult bennem valami, a szívem örült iramban kezdett verni.
– Emma vagyok. – nyújtottam felé remegve a kezemet.
– Steve. – fogta meg kezemet.
Keserves zokogásod visszhangot ver a műtő kopár falai között. Édes kicsi vércsém, ereszd ki a hangod! Égesd a dobhártyámba, hiszen ennél gyönyörűbb inger már sosem érheti. Oldalra fordítom a fejem, de a műtős fátyol még köztünk feszül, csak a nővérke csillogó szeméből tudom máris, mennyire különleges vagy. És nem tévedek. Aprócska, rózsaszín tested láttán elfutják a szemem a könnyek, pedig mindennél jobban látni akarlak már. Az arcomhoz érintenek, mire elhallgatsz, megnyugszol, és én kezdek boldog zokogásba.
– Hamarosan – ígérem elcsukló hangon, ahogy kivisznek téged. A hiányodba azonnal belesajdul a szívem, pedig tudom, apád mellkasán jó helyen leszel, amíg engem összevarrnak.
Martin orrába mandarin és zsálya illata kúszott, és meglepetten pillantott fel a válla felett áthajoló fiúra. Hallotta, hogy a bátyja haverja bejött a házba, de még sosem találkoztak.
– Függvények – mondta ki Teó a nyilvánvalót. – Mi ez a sok firka?
Martin a füzetére pillantott. Egy helyen úgy átsatírozta az elcseszett függvényábrázolást, hogy még a lap is kilyukadt.
Szégyenlősen megvonta a vállát.
– Te vagy a jóképű, Simon meg az okos?
Martin lecsapta a kezét az asztalra, a pulzusa megugrott. Nem tudott arra koncentrálni, hogy Teó jóképűnek nevezte, amikor világított a mögöttes tartalom, mint egy sötét háttéren az élénk festék.
– Te most lehülyéztél?
A konyhaajtó csukódása megszelídíti a dübörgő basszust körülöttem. Körbepillantok. Nyomban megakad a szemem a mosogatóra támaszkodó nyúlánk alakon.
Szaggatott farmere mélyen a csípőjére lóg, felfedve belőle egy darabka mézszínű bőrt. Félrebillentett fejjel, zsebre vágott kézzel merülök el a látványban, mikor váratlanul felnéz rám.
Hátrahőkölve leverek párat a pulton sorakozó sörösüvegek közül. Szitkozódva térdelek le összeszedegetni a szilánkokat.
Lefagyok, mikor csatlakozik hozzám. Vágtató pulzussal emelem feljebb a tekintetemet, mire egy átható szempár fúródik az enyémbe.
Megborzongok.
– Sa-sajnálom – dadogom.
Bosszúsan felnyögök. Úgy viselkedem, mint egy esetlen kölyök!
– Én nem sajnálom – duruzsolja egy félmosollyal, miközben finoman végigsimít az ujjaimon.
Felsejlett emlékeimben, ahogyan édesanyám megfogta a kezem, és kétségbeesetten magyarázni kezdte: “Hozzá kell menned, Mira. Csak így lehet végre béke az országaink között!”
Bólintottam.
A drágakövekkel díszített esküvői ruhám úgy nyomott a föld felé, mintha ólomból lett volna. De ami ennél is súlyosabban húzta lefelé a gyomromat az egész lényemmel együtt, az a mellettem álló démonkirály.
Úgy tornyosult fölém, akár egy sötét ómen. Szigorú, éles vonásai voltak és fekete szemei, mint a csillagok nélküli éjszaka. Majd felém fordult, és egy pillanatra a torkomban éreztem a szívverésem. Igéző, mély hangján csak annyit mondott: “Igen.”
Mintha egy álomból ébredtem volna, hirtelen ráeszméltem, hol is vagyok.
“I-igen,” válaszoltam.
-Én láttam meg először. – mondtuk szinte egyszerre a polcon álló utolsó üveg csokoládés likőrt megfogva.
A szerzeményem a kosaramban landolt, a szemöldökömet pedig kihívóan felvontam.
-Azt hiszem ezt a csatát megnyertem. – mosolyogtam vadul.
-Lehet, de a háborút még nem. – kacsintott rám.
Egy pillanatra fordultam el és mire visszanéztem sem a lány, sem pedig az üveg nem volt sehol. Halvány mosoly jelent meg az arcomon. Nem semmi ez a lány.
A kasszához érve, megláttam az őrizetlenül hagyott kosarát. Hiba. Visszaszereztem hát az édes finomságot. Távozásnál még elkaptam a tekintetét és láttam, ahogy csábító ajkai azt suttogják: „A kocka el van vetve”.
Lena tovább lépdelt a pár perce még haldoklók nyögéseitől hangos csatatéren. A fájdalmas kiáltásokat most kísérteties csend váltotta fel. Próbálta mélyen tüdejébe szívni a nehéz, fémes szagú levegőt, hogy lenyugtassa dübörgő szívét. Ekkor akadt meg a tekintete a férfin, akinek gyönyörű, vérpettyezte arcát, izzadt homlokára tapadt rézszínű tincsei keretezték. A harcos is észrevette őt. Világoszöld szemei ragadozó madárhoz hasonlóan mérték fel Lena alakját, de nem úgy, ahogy egy ellenfelet szokás. Pillantásában vágy csillant mielőtt a lány kényszerítette magát, hogy elfordítsa fejét és az ellenkező irányba induljon. Mellkasa továbbra is hangosan zakatolt, de nem volt benne biztos, hogy a kimerültségtől.
Jake egy túl messzire repült labda felkutatásán munkálkodott éppen a pályát határoló magas bokrok mögött, amikor megjelent vele szemben Tejeon.
– Ezt keresed? – mutatta fel az elkóborolt tollaslabdát.
Jake először ledermedt, de aztán bólogatni kezdett. Szó nem jött ki a száján.
– Akkor megtaláltad – mosolygott rá a másik, és átnyújtotta neki.
– Köszönöm – rebegte végre Jake, és próbált visszamosolyogni, miközben elvette.
Tejeon ekkor aprót biccentett, majd megfordult és elsétált. Jake egy ideig még nézte a kecses távolodó alakot. A mellkasában valamiféle melegség áramlott szét, a szája pedig széles mosolyra húzódott. Fürgén visszaindult a többiekhez megtalált kincsével a kezében, és felettébb boldognak tűnt miatta.
Holló megbabonázva figyelte a lányt, hirtelen nem tudott mit kezdeni a kialakult helyzettel. Haragudott magára, hisz csak egymás után itta a korsó söröket, és lopva a lányra pillantott. Valamilyen indokkal meg kellett szólítania, hiszen pont az ő nővérét kell majd megölnie. Vállát hirtelen egy apró kéz érintette meg.
– Elnézést!
Holló ijedten hőkölt hátra mikor látta, hogy a kéz tulajdonosa maga Adabell Wellington. A lányt szórakoztatta a férfi reakciója, így halk kuncogásba kezdett. Ez Hollót felettébb ingerelte, valahol azonban őt is nevetésre késztette.
A gyilkos továbbra sem szólalt meg, kíváncsian várta, hogy a kis hercegnőnek milyen mondanivalója lehet számára.
A nyíló ajtón kiszűrődő fénynyalábban egy cingár alak körvonalai sejlettek fel az éjszakában. Élesítettem a fegyvert, majd a tető szélére csúsztam, hogy bemérhessem a célpontot. A lábam azonban megcsúszott, a következő percben pedig sikoltva zuhantam a mélybe.
Hatalmas csattanással értem földet.
– Azt mondták, ma rossz idő lesz, de arra nem számítottam, hogy orgyilkosok potyognak majd az égből! – hajolt fölém a likvidálni kívánt személy. Fegyverével a szemem közé célzott.
Elállt a lélegzetem, de magam sem tudtam, hogy a zuhanástól, vagy pedig az arcára kúszó gunyoros mosolytól. Élőben sokkal helyesebb volt, mint a fényképeken.
Kár, hogy meg kell öljem.
Késve érkezett. A nevére nem emlékszem, hiába mondta meg a tanárnak, hogy kipipálhassa a listán. A székeket körberaktuk, most velem szemben ül. Kibámulok az ablakon, a szél kézen fogva vezeti a betonra hullott faleveleket. Szeretnék én is odakint lenni, az októberi levegő hűthetné az arcomat.
Amikor elhangzik a nevem, gyorsan visszafordulok a csoporthoz. Mindenki engem néz, ő is, ahogy összeakad a tekintetünk, nem kapja el az övét. Leheletnyire felhúzza a szemöldökét, mire nyilall egyet a szívembe – a zavar már az életemre tör.
A tanár megismétli a nekem szánt kérdést. Nem tudom a választ. A srác mosolyogva kisegít.
Két tintakék vizű tó…
Lassan merülök el a tekintetben, amely csakis engem néz. Titokzatos és csábító.
Szívem dobban. Hiába vagyok az első bálomon, hiába hullámzik körülöttem a táncoló tömeg, emlékek sodornak magukkal, és ismét kislány vagyok, aki mesét hallgat. A történetbeli lány alábukott a hűs habokba, a tó sötétszemű királya pedig beleszeretett. Hirtelen engem is hívogatni kezd a víztükör, a gondolat, hogy alámerüljek, és megtudjam, mi kavarog a csillogó hullámok alatt – milyen mélységek rejtőzhetnek egy emberi szívben?
Felém indul, könnyed lépteivel szinte lebeg, mintha valóban egy meséből lépett volna elő.
– Kisasszony… – kezet nyújt, érintésétől elpirulok.
Nem visel karikagyűrűt.
Mögöttünk egy zajos fiúbanda tűnik fel. Nem foglalkozom velük, biztosan barmok. A zene ütemére ringatózok, és végre megszűnik körülöttem a világ.
– Te, a srác téged stíröl – kopogtatja meg a vállamat Berta, és izgágán egy pultnak támaszkodó alak felé mutat.
Fehér inget visel: stílusa legalább van. Balatonszínű tekintete egy másodpercre összeakad az enyémmel, majd zavarodottan belekortyol a sörébe. A válla felett még egyszer felém néz, aztán a farzsebéből előhúz egy cigis dobozt és egy gyújtót.
Mire feleszmélek, eltűnik. Vannak azok a pillanatok, amikor minden addigi megremeg. Olyankor csak áll az ember, és a lehelet a csodálattól egyből az ajkára fagy.
Anna enerváltan bámulta a táncparkettet a sokadik fröccsével a kezében. Próbált nem arra gondolni, hogy bárcsak ő táncolna most piros menyecske ruhában Alexszel, és nem a húga.
– Bárhol szívesebben lennél, mint itt, igaz? – vágódott le valaki a szomszédos székre. A szégyen átfottósította Anna arcát.
Ennyire látszana rajta a kelletlenség?
– Önző dögnek tartasz, mi? – sóhajtotta a hang tulajdonosa felé fordulva. A fotós ült mellette. A túlöltözött násznép látványa után Annának szinte felüdülés volt srác egyszerű kockás ingén és farmernadrágján végigpillantani.
– Nem ítélkezek – vont vállat a srác. – Igazából megértelek.
Dehogy értesz, gondolta Anna.
De már egy kicsit kevésbé akart máshol lenni.
– Engedd le a vállad és dőlj egy kicsit előre.
Az összefirkált téglafalba kapaszkodom, nehogy megint az érdes aszfalton végezzem. Egyik lábam a másik után emelem, óvatosan megfordulok. Egy magas fiú – felteszem a hang tulajdonosa – épp egy fekete zsákot dob a konténerbe.
– Majdnem elestem miattad.
– Hogy, amikor el se indultál?
Karba tett kézzel méreget. Tekintete a görkorimon időzik. Arany hullámok fekete alapon.
– Csinos pár. Hol szerezted?
– A nővéremé volt.
Elfordítom a bal lábam, hogy megmutassam a görkorim oldalán a nővérem rajzait, de a kerekek megcsúsznak. Jobb tenyeremmel végigszántom a hideg falat.
– Aki látom nem tanított meg korizni.
Elkap, mielőtt megint elvetődnék.
A suli folyosóján feltűnt Luna. Számomra ragyogó fény volt a sötét éjszakában.
— Hé haver, már megint ábrándozol! — lökött meg James.
— Inkább add vissza a karkötőjét, amit megtaláltál!
— Ne nyaggass! — ripakodtam rá.
— Felénk tart!
Kezdett égni az arcom, de már nem tudtam elrejteni a kezemben csillogó ékszert.
— Szia Alain! Örülök, hogy megtaláltad — mosolyodott el,
— Igen, vissza akartam adni — dadogtam.
Várakozóan nézett rám, aprókat lélegzett, kezdett pirulni. Hirtelen nagyon melegem lett. James belerúgott a bokámba.
— Lenne kedved velem fagyizni? — kérdeztem remegve.
— Azt hittem már meg se kérdezed — fújta ki a benn tartott levegőt. —Azért járkáltam előtted, hátha megszólítasz — nevette el magát zavarában.
Cipőm sarka megrenccsen, megingok, a padlóra huppanok.Táskámból szanaszét gurulnak a színes tégelyek. Egy üvegcse a liftig gördül, nekikoccan az ajtón kilépő fickó sportcipős lábának .
-Bio cukorgyanta arcra és testre -olvassa fennhangon – gondolom az öné.
Kiver a víz, megszédülök.
-Jól van? Megsérült? – tapogatja meg a bokámat.- Bocsánat, hogy csak így ismeretlenül. Úgy tűnik, nincs baj.Szerencsére. Mellesleg Viktor vagyok a 403-ból.
Persze, tudom, Victor. Victor Kasap. Sziklamászó, influeszer, álompasi. Mellettem térdel.Kezében a gyantámmal.Be kellene mutatkoznom.
-Izabella Cruz. Mellesleg kozmetikus vagyok, a 303-ból- hazudom.