100 szavas írástechnikai játék

Van egy meseszerű homlokzatú, rózsaszín mézeskalács-ház a Városligetben, amelyről a találós kérdésem szól. Százéves vadgesztenye- és lilaakácfák övezik, magas kéményei és míves ereszcsatornái vannak, kapujában kocsivető kő. Benn egy országos könyvtár található, amelyben nincsenek lapozható könyvek, és van egy kis boltja is, melynek se kirakata, se vitrinjei, minden termékük fiókokban lapul. A házban dolgozók közül sokaknak csak egy nevük van. Ha rendezvényt tartanak a Zsolnay kerámiák között, a bronz csillár alatt, a vendégvárás első tennivalója az, hogy a mosdókban műanyag edényeket raknak le a földre, vízzel tele.
A dolgozók egy része bizony enni napjában csak egyszer kaphat, munka után, otthon.

Rekken a nyár és rekken Anyában az aggodalom,
Régen elolvadt már az a jég odakinn a tavon
Nem perecel, meg a lékre se csúszik a gyermek
Mégis a parton apák meg anyák befigyelnek
Úszik-e még? Vagy most nyeli pont el a tó?
Feljön-e már? Vagy menteni, kéne hajó?
Már kiabál, sok a hé, meg a hó, Apa készen,
Moccan a pokróc, szunnyad a gyermeke szépen.

Semmi sem változott. Se Jolika néni a pénztár üvegablaka mögött, se a nyikorgó forgókapu, amelyről még mindig pattogzik a festék. Belépek és megcsap a klóros vízszag és az ütemes gyerekzsibongás hangja. A nyugágyat magamnak kell elcipelnem, a fiatal srác, akinél kikérem még akkor se szán meg, amikor hatodszorra ejtem a lábamra. Gondosan elhelyezkedem az egyik fa árnyékában, ölembe veszem a könyvem, de ez csak álca. A napszemüvegem biztos rejteke mögül figyelek. Tényleg semmi sem változott. Gyerekek ugrálnak a medencébe, Karcsi bácsi vörös arccal fúj a sípjába, a sajtos tejfölös lángos körül méhek döngicsélnek, a rádióból Hungária szól. Itthon vagyok.

Forró homokszemek gördülnek le a talpamról, ahogy a part melletti sétányon lépkedek.
Beleveszek az előttem fodrozódó kékségbe, és csak nézem a tengert, ahogy halk morajjal kiszökik a partra, majd visszavonulót fúj, hogy magával ragadja az itt felejtett holmikat. A hatalmas víztömeg egybeolvad a kék éggel, csak egy-egy távoli hegycsúcs töri meg a horizontot a lenyugvó nap utolsó sugaraiban.
Érzem a sós ízt a számon, a bőröm feszülését, miután megszárad.
Visszakívánkozok a türkizkék habok közé. Megállok. Csak még egy utolsót! Én sem tudok neki ellenállni. Kibújok a szoknyámból, és megszaporázom a lépteimet.
Tom arcán pajkos mosoly terül szét, amikor utolérem.

A szőlőkacsok kígyóként tekeregtek; döngicsélő, aranykardos méhecskékkel karöltve védelmezték a dzsungelt. Levendulaillat kúszott az orromba. A páfrány alól előrontott Morzsi tigris, majd ádáz birkózásunk veszteseként megtépázva visszakullogott az ólba.
Győzedelmes dzsungelharcosként odacaplattam levendulapamacsokból álló birkanyájamhoz.
– Mama! – kiabáltam be a konyhába, ahol vidáman sercegett a tészta a palacsintasütőben. – Őrzöd a nyájamat, amíg a farkasokat kémlelem?
– Palacsintát sütök. Juhász nélkül is meglesznek a levendulabirkáid.
– Juhász nélkül szétszélednek! – duzzogtam.
Mama félretette a palacsintasütőt, és kacagva felkapaszkodtam az almafára.

Idén nyáron nem serceg a palacsintatészta. A levendulapamacsok illatoznak, de a nyájnak hűlt helye. Nem azért, mert felnőttem, hanem mert juhász nélkül szétszélednek a birkák.

Ez van
Kibírhatatlan ez a hőség. Sehol egy kis fuvallat, ami elviselhetővé tenné a forróságot. A napellenzős fehér sapka sem ér semmit a fejemen, csapzott hajam így is az arcomba lóg. A bőröm csak úgy ontja magából a beleivódott olaj illatát, mely a testemen végigfolyó izzadtsággal keveredve olyan érzés, mintha egy nyársra húzott malac volnék. Érzem, ahogyan a nyakamról a melleim közé és a hátamra csurog a verítékem. Hiába törlöm meg a kezem, minden a tenyeremhez tapad. Menekülnék innen egy hűvös pince mélyére, de nem tehetem.
– Két sima, két tejfölös, sajtos lángos kész – ordítom ki magamból a kényszerű szenvedésemet.

Overlock Holmes és Dr. Voltson inkognitóban érkeztek a balatonmáriafürdői strandra.
– Maga elemezze a szemeteseket, én addig körülnézek. Két óra múlva találkozunk! – utasította Holmes Voltsont.
Voltson a kicsordult kukák tartalmát csipeszével és szikéjével trancsírozta szét. Holmes a finom homokban poroszkálva mindent alaposan megfigyelt és lejegyzetelt. A megbeszélt időpontban egy nagy fa árnyékába leheveredve, lihegve szólt:
– Maga kezdje, barátom!
– Igenis. Nos, lángosok, pizzák, főtt kukoricák, vattacukrok, energiaitalok, óvszerek, naptejek, fasírozottgolyócskák, palacsinták, jégkrémek és fesztiválbelépők maradványaira leltem.
– Én leégett, egymást fényvédő krémmel kenegető, nyöszörgő nyaralókat láttam. A víz harminc fokos, a levegő harmincnyolc. Felettébb izzadok.
– Mire következtet mindezekből, uram?
– Nyár van.

Eltakarják a napot, majd ismét ragyogás, és vége. Ilyenkor a szél is forró, de most kellemesnek találom, hisz még mindig nedves a bőröm. Körülöttem zsibongás, kiáltozás, valójában ez is ugyanolyan lehetne, mint bármelyik strandos nap. A fülem zúg, hirtelen minden csak morajlás. Szinte látom a halakat, mégis valamitől zavaros a kép. Megmozgatom a lábujjaimat, amitől kipereg közülük a homok. A nyakamba nyilalló éles fájdalom, és az ajtócsapódás ránt vissza a valóságba. Sziréna harsan, a dobhártyám beleremeg, én pedig megint elmerülök a vízben. Aztán újra felriadok.
– Huszonöt éves nyaki sérült nő, törés gyanúval, végtagjait tudja mozgatni.
Már nem látni a napot.

Várj… egy pillanat… tekints rám, kérlek…
– Úúúú, várj, egy pillanat… – éneklem a többiekkel.
Nekem jó lenne itt, nagyjából a tömeg közepén, de Évi nem nyugszik.
– Nyomuljunk előrébb! – Követem. – Úúúúú-úúúú ezt együtt ééljük ááát… – énekli ő is. Megáll, hogy bevárjon. Azonnal rátapadnak a szemek, jó pár kéz is célba veszi a testét. Abszolút nem jön zavarba, kezeivel terelgeti az érdeklődőket, míg utolérem.
Mosolyogva fordul a színpad felé, csípője ring a kezem alatt, háta mellkasomhoz tapad. Beleszippantok kókuszillatú hajába, eggyé válunk a ritmussal, egymással. A szellő lágyan belekap a hajába, karomra fúj egy tincset. Az alkonyi fények rábólintottak az éjszakára. Füttyszó. Tánc…

Amint az utasok elfoglalták a számítógép által szétszórt helyeiket a repülőgépen, kezdetét vette a társasjáték.
– Elnézést Hölgyem! – szólalt meg a légi utaskísérő. – Gyerekek nem ülhetnek vészkijáratnál, kérem, hogy cseréljenek helyet valakivel!
Egy házaspár rögtön felajánlotta segítségét, így a kiskamaszok, anyjuk féltő gondoskodását mellőzve hátrébb kerültek.
– Uram! – szólította meg a lány a mellette ülő idegent, közben szerelmesen párjára pillantott. – Ön előtt ül a barátom, helyet cserélnének?
– Természetesen – és a megszólított férfi készségesen felállt.
– Ön mellett meg a férjem ül – szólt a lányhoz taktikai érzékét megcsillantva egy hölgy. – Elég, ha csak ők ketten cserélnek.
A játszma hamar lezárult: Empatikus utasok – Légitársaság 1:0

Zúg a fejem a vonat zakatolásától és a fenekem lassan hozzáforr a műbőr üléshez. Annyira sokan vannak körülöttem, hogy nem bírom megállapítani kiből terjeng a pusztító verejtékszag, miközben a gyerekek versenyt sírnak a legidegesítőbb nyaraló címéért. Kinézek az ablakon, megtölti a horizontot a „Nagy Lavór”, ahogy az apám emlegette a Balatont. A szemem könnybe izzad, ahogy a Nap csillogása megpiszkálja a végtelennek tűnő sótlan tengert, és egyre inkább húz magához, meg akarok mártózni benne! Ha kell ruhástól vagy meztelen, csak a szél fújta hullámok ringassák a tagjaim és hadd érezze végre, szabadnak magát az asztal felett görnyedő, lámpafényhez szokott testem.

A napsütés beragyogta a tájat, ékkövekként tükröződött a sziklákon megtörő tajtékos hullámokon, amelyek hűs párával enyhítették a forróságot. A házaspár a köves partszakaszon, egymás kezét fogva gyalogolt a céljuk felé, és nemsokára el is érték a finom, puha homokkal borított strandot. Színes napernyők erdeje várta az embereket, akik arra vágytak, hogy a tenger áttetsző, kellemesen hűvös vizébe merüljenek. A pár megszabadult a felsőruháktól, és gondos szeretettel bekenték egymás felhevült bőrét a tűző napsugarak ellen, mielőtt a habok közé vetették magukat. Úszkáltak, élvezték a felhőtlen boldogságot, míg végül testük és ajkuk összetapadt.
– Nem gondoltam, hogy ilyen sós lesz a csók.

A nap fénye a szép szemedben tükröződik. Távolról idesodorja egy koncert hangjait a szél. Amin mi voltunk az sokkal jobb volt, legalábbis szerintem. Veled is koncerten voltam szerdán, boldog voltam és tomboltam vadul, de úgy tűnik, téged ez már hidegen hagy. Ma csak ülünk a parton és te bele kortyolsz a sörödbe. Nem nézel rám, csak bámulod a part nyüzsgését. Gyerekeket, futkározó kutyákat és boldog családokat látunk. Feltámad a szél. Beleborzongok.
ꟷGabi terhes. Elveszem. — mondod.
Összerezzenek, a fagyim az ölembe pottyan. Csak nézem, ahogy szétterjed a folt egészen a zsebemig, megmutatva, a vékony anyagon átsejlő, kékké színeződött terhességi tesztemet.

Süti a fenekem a naptól felmelegedett pad. Langyos szellő söpri el a hajamat a szememből. Körülöttem emberek járkálnak fel és alá a peronok között. Gurulós bőröndök kerekei görögnek a betonon. A hangszóróból felszólal az ismerős dallam: Tam-ta-ta-tam-ta-ta-tam.
– Gyors vonat érkezik…
Felállok, és a kijelzőre pillantok. Lassan sétálok a tizenkettes vágányhoz. A mozdony kerekei csikorognak a síneken, a gép fújtat, ahogy megáll. Az ajtók kicsapódnak. Sok ember száll le – lányok ujjatlan felsőben, fiúk tarka ingben –, de én csak őt várom. Hamarosan meglátom, széles napszemüvege bal felső sarkában visszatükröződik a nap.
– Isten hozott – motyogom szendén, és hideg verítékkel borított kezéért nyúlok.

A sós tengeri fuvallat az arcába csapott, mégsem volt kellemetlen. Megmelengette vízcseppektől fázó, lúdbőröző testét. Ma fogadhatta be ezt a látványt utoljára, nem tudván mikor csodálhatja meg újra a Kanári-szigetek lélegzetelállító partvonalát. Visszagondolt az itt eltöltött időre, a strandröplabda izgalmára, minden nevetésre és a felhőtlen örömre, ami pontszerzéskor átjárta egész lényét. A perzselő napsugarak játékára a bőrén, ami most, a vízcseppektől ezernyi gyémántként csillogott. A fehérlő bársony homokra a talpa alatt, amiben feküdve megállt számára az idő, csak az a tökéletesen nyugodt perc létezett. A nap lassan véget ér, és nehéz sóhajjal figyeli, ahogy a fodrozódó víz felfalja a Napot.

A zene basszusa a mellkasomban dübörög, miközben a felszálló por kaparja a torkom. Egy korty langyos sörrel próbálom leöblíteni, de csak a keserű íz marad a számban, és ugyanúgy köhögnöm kell. A kék dobozok előtt méteres sor kígyózik, taktikusan elindulok a távolabbi vécékhez, a lassan hömpölygő tömeggel sodródva. A nap égeti a tarkómat, és az orrnyergemen meggyűlt izzadságtól csúszkál a napszemüveg. A szandálom szíja alatt összegyűlt kosztól viszket a bőröm, lehajolok, hogy megigazítsam, de nekem ütközik valaki. A sörtől nedves felső hűvösen tapad rám, kirajzolva a melltartóm, egy pillanatra jól is esik, aztán halkan káromkodok. Most tölthetek pénzt a kártyámra.

A sportújság megzizzen, órákon át elemzett eredményei elvitorláznak Szemes felé. A nagymamák feltápászkodnak, és a sziklákra kiállva kántálni kezdik: most azonnal gyertek ki a vízből! A gyerekek nem jönnek, de közelebb húzódnak őrszemeikhez, sikítozásuk már tarajosodó hullámokon ugrál. A füvön a kicsik kacagva szaladgálnak a repülő törölközők, karikázó úszógumik után, míg szüleik a pokrócokkal viaskodnak és kidobják a rojtos barackmagokat. A fák felbőgnek és az eső elered. A meztelen talpacskák felcuppognak a lakásokba; rövidesen apró fejek jelennek meg a teraszokon, és figyelik, ahogy a szörfösök suhanó csíkjai mögött a Balaton belesötétlik a viharfellegekbe.

Látom a szemén, hogy kíván. Tudom, hogy a szerelmünk nem tart tovább az augusztusi hullócsillag szikrázó kívánságáig. A fülledt alkonyatban buján inognak a kéklő búzavirágok s a duzzadó pipacsok sóvárogva hajolnak meg, titkos vágyakat súgva a Napról a Földnek.
Az alkony percei lassan hunynak ki. A mező átadta magát a Holdnak. Sóvár tücskök szökkennek mozdulatainkra messzebbre és messzebbre. Lelkem apró rezdüléseiben kiteljesedik, az akarom. A kérész életű szerelem pillanatra kétségbe taszít. Oh, ha tudnák, hogy én itt vagyok ősasszony formában, győzedelmesen s mellettem zsákmányom a becserkészett vad.
Nyári kaland egy fesztiválon?!
Ez édes titok s birokra szállunk a szerelem síkján.

– Cápaaa! – kiáltja öcsém a vitorlás fedélzetéről.
Már én is látom a jellegzetes uszonyt közeledni, azonnal gyorsúszásba rúgom magam. A szívverésem a fülemben dobog, habzik körülöttem a víz, telemegy vele az orrom és a szám.
– Gyere, gyere, gyorsabban, úristen!
Az izmaim fájdalmasan megfeszülnek, mindjárt leszakad a karom, a hajó meg mintha egyre távolabb lenne. Elhomályosodik a látásom, valami belekap a bokámba. Artikulálatlanul felüvöltök.
– Megvagy! – Tibi röhögve szedi le magáról a műuszonyt. – Bevetted, legközelebb fej nélküli hekk leszek.
A sokktól csak pislogni tudok, és még van két hét a szabadságomból.

Fehér homokdűnék és a szélben hajladozó nádszálakkal szegélyezett parton haladok. Hajnali köd kavarog körülöttem, mely a rózsaszín flamingókat szürke sziluetteké és ezüstös vonalakká mossa el. A tenger halkan morajlik, a táj csendjét csak egy-egy megzavart sirály sikolya töri meg. Fázósan húzom magam köré horgolt vállkendőmet, miközben a tekintetem a végtelennek tűnő vízbe fúrom. Merengve lépkedem, arcomat oda tartva a tenger felől érkező mistrál langyos fuvallatának. Idő előrehaladtával a napsugarak áttörik felhőket, meleget ígérő dicsfénybe vonva a táj pasztel világát. Hosszasan kanyargok a kietlen parton, mikor mozgó alakok sziluettje rajzolódik ki az egyik dombtető. Camargue-i fehér vadlovak néznek le rám büszkén.

A sós víz az arcomba csapódott, másodpercekig prüszkölnöm kellett tőle. Borzasztó íze volt.
– Lili, gyere!
Bosszantóan vidám. Anya megesküdött, hogy imádni fogom a máltai nyaralást. Otthon még hittem neki. Azóta a fejbőröm leégett, a fésülködés fáj. Megállapíthattam, hogy a körülöttem elterülő, áttetsző kék vízben élő medúzákat senki sem okította ki, hogy udvariatlanság turistákat csipkedni. Még mindig ecettől bűzlött a hajam, és biztos voltam benne, hogy a mindenfelé meredező sziklákon, csúszós flip-flopban képtelen leszek visszamászni a törülközőmig. Szívás.
Megadóan anya után indultam, mikor úgy nyolcvan kiló izom ledöntött a lábamról. Újra elmerültem a sós lében, mielőtt a támadóm kihalászott volna a vízből. A legszebb kék szempár ragyogott rám, amit életemben láttam.
– Scusi!
Talán annyira nem is rossz ez a nyaralás.