Vasváry Csilla: Karácsonyi angyalok

A karácsony idén december kilencedikén, tizenhét óra tizenkét perckor kezdődött. A karácsonyfa már két héttel korábban ott állt a garázs falának támasztva, gúzsba kötve, a díszek a tavalyi dobozokban pihentek, a fa mellé készítve. Minden pillanat számított, ha eljön az idő, nem lehet majd késlekedni.

Ekkorra anya már beköltözött a kórházba. Nyolc hónapos pocakjával rendületlenül ült Gergő ágya mellett, kezében apró kéz pihent, mellkasába beleszorult a tehetetlenség.

– Még hány nap van karácsonyig, anya?

– Még egy hónap, kicsim, az harminc nap.

– És addigra megszületik Eszterke is?

– Igen, kicsim. Már nagyon úgy érzem, hogy mielőbb meg akar ismerni bennünket…

– De jó! Akkor négyen együtt karácsonyozhatunk! Rajzoltam már neki egy ajándékot. Szerinted örülni fog?

– Biztos vagyok benne. – Anya Gergő fölé hajolt, az arcán lefutó könnycsepp összeolvadt a kisfiú kopasz fejére hintett puszival. Igyekezett visszafogni a rázkódást, ami napról napra többször vette át az irányítást a teste felett. Gergő nem tudhatja, hogy fél. Nem tudhatja, hogy már csak pár hétig lehetnek együtt. Az utolsó napokat vidáman kell eltölteniük, hogy szeretetet vigyen magával az angyalok közé. Csak adnák az angyalok, hogy még megismerhesse a kistestvérét! Hogy legalább egy rövidke ideig teljes család lehessenek.

– Anya, nagyon fáj… – Gergő elhaló hangja éles késként karcolta anya szívét. Felnézett, apa épp elfordult, és zsebkendőt kotort elő.

– A karácsonyi angyalok hamarosan segítenek… Csak egy kicsit tarts ki még! Akkor már nem fog fájni többé.

Vajon mivel acélosítsa meg magát, hogy ne akarjon minden egyes kimondott szó után torkaszakadtából üvölteni? Mivel keményítse meg a lelkét, hogy tehetetlen dühében ne akarja szétverni a kórházi szobát? Mégis hogyan fogadja el ezt az igazságtalanságot, hogy egy hatéves gyereknek máris búcsúznia kell a földi világtól? Milyen család lesznek ő ezután? Hová érkezik Eszterke?

A kérdések csak dübörögtek, válasz soha nem érkezett.

Gépies mozdulattal átölelte a kisfiút, ő felszisszent.

– Anya, ez is nagyon fáj…

A napok teltek, Gergő egyre fogyott. A remény is. Leesett az első hó, de friss illatába az elmúlás viaszszaga szivárgott, az éjjelre kitisztult égen pedig rabló csillagok fénylettek.

– Ne vidd még magaddal, kérlek, istenem! – Anya gyerekkorában imádkozott utoljára, most minden nap megtette. Hinni már nem tudott abban, hogy változik valami, csak annyit akart, hogy egy pici időt kaphassanak még.

December kilencedikén, egy hétfői nap reggelén elfolyt a magzatvíz. Anyát mentő vitte át a felnőtt kórház szülészetére, apa váltotta őt Gergő ágya mellett. Már egyetlen pillanatra sem akarták magára hagyni.

A görcsök érkeztek, ahogy kellett, egyre sűrűbben és egyre erősebben, és minden egyes összehúzódás a boldogság valamiféle szürreális érzetét hívta elő anya testében. Végre ő is részese lehet a fájdalomnak, nem csak kívülálló, aki csak vigasztal, de nem éli át.

Órákkal később önkívületi állapotban lihegett, a haja csimbókokban tapadt az arcára.

– Most nyomjon! – távolból pattant ide az orvos hangja, a néhány másodpercnyi szünetben anya messzire kalandozott. Mindennél jobban vágyott rá, hogy apa vele legyen; Gergő születését együtt élték meg annak idején.

Hamarosan együtt fogják megélni a halálát is.

Halál. A szó belédermesztette a fájdalmat, mozdulni sem bírt. Képtelen elveszíteni a kisfiát. Mióta egy évvel ezelőtt kiderült, hogy csontrák emészti a testét, minden egyes pillanat mögé befurakodott egy sötét árny. A mosolyok hamis bohócálarccá, az ölelések pedig félelemmel teli egymásba kapaszkodássá váltak.

– Erősebben!

Anya alig hallotta az orvos hangját. Hosszú másodpercekbe telt, mire ráébredt, hogy mi a dolga most, és nyomott. Aztán újra. Újra és újra. Az ütőér lüktetett a nyakán, a gyomrában hányingert kavart az erőfeszítés, minden idegszálával koncentrált.

– Ez még nem elég! Erősebben! Segítsen rajta! A kislányának szüksége van önre!

Az egész testébe kisugárzó fájdalom artikulálatlan hörgésbe fulladt, majd egy éles sikolyt szakított fel. A kislányomnak szüksége van rám. Szüksége van rám. Szüksége van rám…– dobogta a szíve.

Nekem pedig szükségem van a kislányomra.

– Nézze, milyen ügyesen szopizik! Igazi kis túlélő a leányzó!

Anya elnézte a mellére tapadt, szaporán mozgó, pici ajkat, és a könnyek megindultak az arcán. Aztán eszébe jutott Gergő és apa. A telefonjáért nyúlt: a kijelző hat nem fogadott hívást jelzett.

Baj van – súgta egy hang. Anya gyomra összeszorult, a keze remegett, miközben tárcsázott. – Elkéstünk.

Nem mert beleszólni a telefonba, némán várta, hogy apa megszólaljon.

– Megszületett? – kérdezte a meglepően vidám hang.

Anya megkönnyebbülve válaszolt:

– Igen, tizenhét óra tizenkét perckor. Egészséges kislány, minden rendben.

– Akkor kezdődjön a karácsony!

– Itt a karácsony? – hallatszott be Gergő erőtlen hangja a telefonba. – Jön anya és Eszterke?

– Igen, kicsim, jönnek. A karácsonyi angyalok idén kicsit korábban érkeznek hozzánk.

Apa hangja megbicsaklott, gyorsan elköszönt. Anya azonban még utánaszólt:

– Várj, és miért hívtatok olyan sokszor? Megijedtem, hogy baj van…

– Gergő nagyon izgatott volt, nem tudtam lebeszélni róla. – Apa egy másodpercnyi szünetet tartott. – Amint ide tudtok jönni, hazaugrok a fáért meg a díszekért, megbeszéltem, hogy a folyosón felállíthatjuk.

Anyát és Eszterkét mentő szállította át a gyerekkórházba, ahol felügyelet alatt állhattak, mégsem választotta el őket a távolság Gergőtől és apától.

Az utcáról besötétlett az este, a kórházi folyosó neonfényei meg-megremegtek. Karácsonyi zene dallama járta be a folyosót, a kórtermekben sok kis beteg ámulva hallgatta, páran az ajtóból nézték az aprócska fenyőt.

A fa mellett csak ők álltak, eggyé válva kapaszkodtak egymásba. Eszterke anya karjában, Gergő apáéban. Megismételhetetlen pillanat.