Tóth Hajnal: Ne nézz hátra

Volt a szélben valami különös. Szinte sikított odakint, mintha fájó emlékeket hordozna. Emma kipillantott az ablakon. A ház előtt álló, csaknem kopasz diófa ágai karmokként hajlongtak az erős szélben. A lány összehúzta magán a gyapjúkardigánt, és rakott még egy hasábot a tűzre. A fa sercegett, majd lángra kapott, és ropogva égni kezdett.

Emma a tüzet bámulta. A nagyanyja mindig azt mondta, hogy a tűzből történeteket lehet kiolvasni. Ő azonban semmit nem látott benne. Csak az égő fahasábokat, amelyek recsegtek-ropogtak a tűzben, és néha szikrákat szórtak ki magukból. Azért jött ide, hogy gondolkozzon. Mégsem jutott semmire, pedig órák óta megbabonázva ült a kályha előtt. A sötétség lassan leereszkedett a tájra. Ideje volt, hogy felálljon, és fát hozzon be a fészerből.

Odakint füst, nedves fa és föld illata szállt, a levegő párás volt, az ázott levelek szagának súlyától terhes. A fák lombkoronája sárga, barna és vörös levelekkel volt tele. Szép időben a ház teraszáról egészen a szelíden hömpölygő Dunáig le lehetett látni, most azonban minden a köd homályába borult. A szemközti hegyormon a visegrádi Fellegvár magasodott.

Emma jól tudta, hogy ilyentájt a nyaralók már lezárják a házakat, mégis fájó és magányos érzéssel töltötte el a kihalt utca látványa. Sóhajtott egyet, majd a fészerhez sietett. A száraz falevelek ropogtak a talpa alatt. A drótkerítés túloldalán már az erdő kezdődött. Olyan közel volt, hogy az embernek az az érzése támadt, elég lenne kinyújtania a kezét és elérné a fák törzsét. Szinte látta maga előtt a vörös hajú lányt, amint fut az erdő felé. Megborzongott.

Gyorsan tele szedte a ládát fahasábokkal, majd besietett a házba. Talán jó ötlet lett volna behúzni a spalettákat. Emma azonban már bevackolt a kanapéra egy Paul Auster könyvvel, meg egy pohár borral, és semmi kedve nem volt kimászni onnan. A kellemes meleg és az alkohol hatására elbóbiskolt.

Arra riadt fel, hogy valaki kopogott. Hirtelen azt se tudta, hogy hol van. Odakint teljesen besötétedett. A könyv kiesett a kezéből és a padlón hevert. Ismét hallotta a kopogást. A szíve hevesen kezdett dobogni. Ki lehet az? Aztán azzal nyugtatta magát, hogy talán csak az utcában lakó János bácsi jött megnézni, hogy minden rendben van-e.

Nagy nehezen rávette magát, hogy odamenjen az ajtóhoz. A csipkefüggönyös üvegen keresztül azonnal látta, hogy ki állt mögötte. Viktor volt az. Emma hangosan kifújta a levegőt, és megkönnyebbülve kitárta az ajtót.

– Csak nem a baltás gyilkost vártad? – kérdezte a férfi vigyorogva.

Emma összeráncolt szemöldökkel nézett fel rá.

– Bocs, rossz vicc volt – szabadkozott a férfi – Csak fényt láttam a házban és gondoltam, megnézem, ki jár erre.

– Csak én – mondta mosolyogva a lány.

A férfi vágyakozó pillantással mérte végig. – Régen nem voltatok itt.

Emma bólogatott. – Igen.

– Lenne kedved velem vacsorázni? Elmesélhetnéd, hogy mi minden történt veled.

A lány elgondolkodva nézte a férfit. Gyerekkorukban Viktor volt a helyi menő srác. Jóképű, szőke, hosszú hajú, vakító kék szemű. Egy kicsit a fiatal Brad Pitt-re hasonlított. A hosszú haj eltűnt, az álla megerősödött, de az átható kék tekintet és a vonzó külső maradt.

– Köszi, de azt hiszem, hogy inkább most egyedül lennék – válaszolta végül.

– Semmi gond – mondta Viktor, és megadóan feltette a kezét, miközben hátrált egy lépést – De ha esetleg mégis lenne kedved társasághoz, tudod hol találsz! – Azzal megfordult, és elment.

Emma egy darabig még tűnődve nézett utána. Viktor családja azon kevesek közé tartozott, akik itt laktak a hegyen, pár házzal lejjebb. A férfi édesapjának jól menő vállalkozásai voltak Nagymaroson. Ennek ellenére Emma meglepődött, hogy Viktor még mindig a szüleivel él, hiszen már ő is a harmincas éveit taposta.

Végül bement a házba, és úgy döntött, ideje lefeküdni. Bezárta a spalettákat, eloltotta a tüzet, és felvitte a villanyradiátort az emeleti kis hálószobájába. Aztán letusolt, meleg flanelpizsamát húzott, és bebújt az ágyba.

Valami vörös tűnt fel az erdőben. Szürkület volt, a fák koronája méregzöld. Egy lány futott az erdő felé. Egy élénkvörös hajú lány. „Emma! Emma!” kiáltotta.

Zihálva, izzadtságban úszva riadt fel. Az ablakon már beszűrődött a hajnal halványkék fénye. A villanyradiátor ontotta magából a meleget. Emma kikászálódott az ágyból, és kikapcsolta. Beletelt pár percbe, mire tudatosította magában, hogy csak álmodott. Lement a konyhába, és töltött magának egy pohár vizet. Ahogy a jéghideg víz végigcsorgott a torkán, lassan kezdett megnyugodni. Ivott és hallgatta a csendet.

Nem tudta megmagyarázni miért, de valahogy rossz érzése támadt. Mintha figyelnék. A karján felálltak az apró szőrszálak. Oldalra kapta a fejét. Sehol nem látott mozgást. Végül magára kapta a bélelt nagykabátját és a túracipőjét, majd kilépett a teraszra.

Odakint friss, hűvös levegő fogadta. Esőszagot hozott a szél, a fák ágain megcsillantak a vízcseppek. Emma megtorpant. A terasz tele volt sáros bakancsnyomokkal. A méretéből ítélve egy férfi lábnyomai lehettek. Emma hátrálni kezdett. A szíve a torkában dobogott. A lábnyomok a kaputól indultak, felvezettek a teraszra, és ott véget is értek. Mintha az illető még mindig itt lenne. Rémülten fordult körbe. Sehol nem látott senkit. A fejében lüktetett a vér. Egy hang azt súgta, hogy azonnal csomagoljon össze, és menjen el innen.

De nem akart hazamenni. Otthon Gábor várná, a lelkesedésével, a rajongásával és a kérdéseivel. Emma azonban még nem volt kész rá, hogy hazamenjen. Mivel még nem tudta a választ a legfontosabb kérdésre.

Úgy döntött, hogy lesétál a partra. A Duna mindig megnyugtatta. Rendesen felöltözött, majd elindult lefelé az úton. Útközben megcsörrent a mobilja.

– Na mizu? Találkoztál már a jetivel? – szólt bele Rita harsány, vidám hangja a telefonba.

– Haha, nagyon vicces – válaszolt Emma. – Kiver a víz ettől a helytől. Valaki járkált éjszaka a teraszon, és sáros lábnyomokat hagyott maga után.

– Helyes. Eggyel több ok, hogy csomagolj össze, gyere vissza Pestre, és mondj igent Gábornak!

A lány nagy levegőt vett. – Még nem döntöttem.

– Emma! A legjobb barátnőd vagyok, és jót akarok neked. Itt van ez a helyes, iszonyatosan helyes pasi, aki ráadásul kedves és vicces is, és megkérte a kezed. Te pedig nem tudod mit kéne tenned? Természetesen azonnal hazajönni, és igent mondani neki! Ne hidd azt, hogy örökké fog várni rád.

– Nem hiszem azt. És tudom, hogy igazad van. Mégis képtelen vagyok igent mondani neki, pedig tudom, hogy ezt kéne tennem. És valamiért azt érzem, hogy még itt kell maradnom.

– Jól van drágám, te tudod. De ne gondolkodj sokáig. Gábor se vár majd rád örökké.

Emma összeszorított szájjal bólintott, majd elköszönt és bontotta a vonalat.

Hideg szél fújt a Duna-parton, tarajos hullámokat vetve a víz felszínén. Emma mélyet lélegzett és magába szívta a látványt. Ez a hely mindig megnyugtatta. Olyan végtelen volt itt a tér, a folyóval és a szemben lévő hegyvonulattal, melynek tetején a Fellegvár állt méltóságteljesen.

A Ritával folytatott beszélgetés mélyen felzaklatta. Tudta, hogy a barátnőjének igaza volt. Tudta, hogy össze kellene pakolnia és hazamenni, igent mondani Gábornak és boldogan élni. Mégis képtelen volt rá. Valami itt tartotta. Valami, amit magának sem tudott megmagyarázni. Egy fekete kéz, amely vasmarokkal nyúlt utána a múltból és nem engedte.

Későn hallotta meg a kavicsok csikorgását. Mire megfordult, már ott állt mögötte. Csimbókos haja csaknem teljesen ősz volt, a szeme körül mély szarkalábak. De ő volt az. A bolond Kristóf. Emma sóbálvánnyá merevedett. Már kislány korában is félt a fiútól. Bolond Kristóf a vasútállomás mellett lakott egy romos kis házban a szüleivel. Az apja vasutas volt, állandóan úton. A fiú pedig egész nap az utcán rohangált. Hol döglött madarakat gyűjtött, hol a többi gyereket kergette meg. Az évek felette is eljártak. Emma kikerekedett szemmel bámult rá. Úgy nézett ki, mint egy hajléktalan és pontosan úgy is bűzlött.

– Én tu-u-d-om! É-é-é-én láttam! – dadogta a férfi.

Emma hátrálni kezdett. A férfi követte.

– A tűzhajú lá-á-á-ány. L-á-á-áttam!

Emma sarkon fordult, és rohanni kezdett. Csak az utcájukban lassított le. Nagyon megijedt a férfitől. A szíve hevesen vert, a torka pedig fájt a futás közben beszívott hideg levegőtől.

– Emma!

A lány ijedten megperdült. Viktorék háza előtt állt, a férfi anyja a lépcsőn sepregetett.

– Emmácska, ezer éve nem láttalak – fuvolázta Kati néni – Gyere be egy teára!

A lány szíve szerint nemet mondott volna, de nem akarta megbántani az asszonyt. Így hát kénytelen volt követni a házba. A veranda párkányán fehér és sárga krizantémok, valamint színes dísztökök sorakoztak.

– Micsoda hideg ősz van – kotkodálta az asszony – Állítólag kemény lesz a tél! Tegnap este már be kellett gyújtanunk a kandallóba.

Emma belépett házba, ahol kellemes meleg, sült alma és fahéj illata fogadta. Kati néni a tágas konyhába vezette. A falakat fából készült falvédő takarta, az ablakokon takaros csipkefüggöny. Az asszony odatette a teavizet, majd egy kistányért vett elő, és jócskán szedett a lánynak az almás süteményből.

Emma engedelmesen leült, megkóstolta a sütit. Íze a gyermekkorára emlékeztette.

– Viktor mondta, hogy tegnap találkoztatok – mondta Kati néni, miközben a szeme megvillant – De meg kell mondjam, igen meglepődtem. Mióta is nem jártatok erre?

– Húsz éve.

Kati néni összehúzott szemmel bólogatott. – Húsz éve… amióta az a kislány… – nem tudta befejezni a mondatot, mert a teaforraló sípolni kezdett.

Emma megkönnyebbülten sóhajtott fel, és bízott benne, Kati néni nem folytatja a témát. De csalódnia kellett.

– Borzalmas tragédia – fűzte tovább a gondolatmenetét az asszony, miközben egy csészébe öntötte a forró vizet – Mind annyira megdöbbentünk. Hogy itt ilyesmi történjen… – megcsóválta a fejét – Én mindig is mondtam, hogy azzal a bolond Kristóffal csinálni kellene valamit. Bezárni valahova. De persze senki nem hallgatott rám. És ez lett a vége! Érthető, hogy azok után nem jöttetek ide többet. Az a szegény kislány! Ha nem jön el hozzátok hétvégére, még mindig élne. Csodálkoztam is, hogy megtartottátok a házat.

Emma megmerevedett. A rémálom újra életre kelt. Soha nem felejti el azt a napot. Reggel felébredt, és látta, hogy Lilla ágya üres. Azt hitte, hogy csak lement reggelizni. Felkelt, és már a lépcsőn érezte a bundáskenyér illatát. Azóta sem evett bundáskenyeret. Senki nem látta vagy hallotta Lillát elmenni. Pedig rajtuk kívül még öten voltak akkor a házban.  Emma szülei, a nagyszülei és a nővére. A bejárati ajtó nyitva volt.

Még aznap önkéntesek kezdték el keresni a lányt. Két nap múlva a rendőrség is beszállt. Az egész erdőt átkutatták. Végül turisták találták meg. A kutyájuk szagolta ki és kaparni kezdett. Bár Emma sosem látta Lillát holtan, az élettelen lány képe azóta is kísértette.

– Anya! – szólalt meg erélyesen Viktor, aki épp akkor lépett be a konyhába – Nem kéne Emmának erről beszélned! Ez nyilvánvalóan nagyon fájó téma a számára.

– Jaj, nem akartam, én csak… – hebegett Kati néni.

Emma felállt. – Köszönöm a süteményt, mennyei volt. De sajnos most mennem kell – mondta gyorsan, és elindult kifelé.

Viktor a kapuig kísérte. – Ne haragudj anyára. Sosem gondolja végig miket fecseg össze-vissza.

A lány mosolyt erőltetett az arcára. – Semmi baj – mondta, de magában azt gondolta, hogy Kati néni szemmel láthatóan élvezettel csámcsogott a témán.

– Lenne kedved ma este velem vacsorázni? – kérdezte a férfi.

Emma felkapta a fejét és ezúttal őszintén elmosolyodott. – Te aztán nem adod fel, igaz?

A férfi vigyorgott. – Nem ám!

A lány elgondolkodva nézett rá. Régen sokszor szemeztek Viktorral, de a fiú sosem közeledett hozzá. Először ismét nemet akart mondani, de nem szívesen töltötte volna magányosan az estét. – Rendben – mondta végül.

A Fanyűvőbe mentek, az ikonikus kis étterembe a faluközpontban. Beültek az egyik bokszba, majd rántott húst rendeltek sült krumplival és uborkasalátával.

Emma mosolyogva nézett körbe. – Hihetetlen, hogy itt semmi se változik.

Viktor nevetett. – Nagymaros már csak ilyen. Itt minden a régi – mondta, és ahogy mosolygott, a szeme körül szarkalábak jelentek meg.

Emma ezt valahogy hihetetlenül vonzónak találta. A tekintetük összekapcsolódott. Kislányként neki is tetszett a fiú, ahogy minden korabeli lánynak a városban. A testét ismerős bizsergés járta át. A férfi megérezhette ezt, mert a kezét finoman a lány kezére tette. Emma úgy kapta el, mintha tűz égette volna meg.

– Bocs, ne haragudj, de én… – nem tudta befejezni a mondatot, mert a pincérnő megérkezett a két tál étellel, és közben kacéran Viktorra kacsintott.

– Tudtad, hogy annak idején szerelmes voltam beléd? – kérdezte a férfi, amikor a pincérnő végre elment.

Emma elpirult. – Azt hittem, hogy Lilla tetszett neked. Minden fiúnak ő tetszett.

Viktor arcán düh futott át, az állkapcsa megfeszült. – Nekem nem. Egyáltalán nem.

Emma csak turkálta az ételt. – Az én helyzetem most eléggé komplikált. Van egy férfi az életemben. Megkérte a kezem. De én nem tudom, hogy mit akarok. Ezért jöttem ide, hogy átgondoljam a dolgokat. Most nem bonyolódnék bele semmibe.

– Ne is folytasd – szakította félbe a férfi. – Megértem. Én is nemrég estem túl egy fájdalmas szakításon. Ezért költöztem vissza a szüleimhez. Elváltunk. A volt feleségem maradt a váci lakásunkban.

– Sajnálom – mondta a lány.

– Szót se róla! Együnk!

Ezután már csak kellemes gyerekkori emlékekről beszélgettek, miközben testes bordó bort ittak. Emma maga is meglepődött, hogy milyen jól érezte magát. De amikor a férfi hazakísérte, és a teraszon megcsókolta, rémülten hőkölt hátra.

– Viktor, kérlek, ne!

A férfi megadóan hátralépett. – Bocsáss meg, ne haragudj. Jó éjszakát! – mondta, majd sarkon fordult, és sietve távozott. Megsértettnek tűnt.

Emma sóhajtva lépett be a házba. A csók szinte égette az ajkát. Teljesen össze volt zavarodva. Megnézte a mobilját, és látta, hogy üzenetet kapott Gábortól. „Remélem jól vagy és minden rendben. Nem akarlak zavarni, csak akartam, hogy tudd, hogy hiányzol és várlak haza.”

Emma letette a telefont. Elszorult a torka és a szemét elfutották a könnyek. Azt hitte, itt majd nyugalomra lel, de csak még jobban összezavarodott. Töltött magának egy pohár bort, majd lerogyott a kanapéra. Pityeregni kezdett.

Minden rendben volt addig, ameddig Gábor nem jött elő ezzel a gyűrű dologgal. Emma egész életében félt az elköteleződéstől. A Gáborral való kapcsolata is egy laza viszonynak indult. Aztán a lány cuccai valahogy átkerültek a férfi lakásába és ment minden magától. Egészen addig, ameddig Gábor el nem hívta vacsorázni, és meg nem kérte a kezét.

Odakint felvisított a szél. Emma megrezzent, és kinézett az ablakon. Lillára gondolt. Mindig is azt érezte, hogy valamilyen módon ő felelős a haláláért. Lilla a legjobb barátnője volt. Ha azon a hétvégén nem hívja át a nyaralóba, a lány még mindig élne. Ez az érzés kísértette egész életén át.

Nem tudta, hogy mikor aludhatott el. Álmában Lilla jelent meg előtte. A bőre hófehér volt, az ajka vörös és vér folyt belőle. „Emma! Emma! Menekülj!” Erre riadt fel. Koromsötét volt.

Beletelt néhány percbe, mire magához tért, és meghallotta a zajt. Halk nesz volt csupán, de pontosan tudta, mi az. Valaki a bejárati ajtó zárjával babrált. Egy pillanat alatt felébredt. Ismét hallotta a zajt. Óvatosan felkelt és lábujjhegyen lement a földszintre.

A bejárati ajtó üvege mögött egy magas, sötét alak állt, és a zárral bajlódott. Emma füleiben dübörgött a vér. Ki lehet az? Az illető feladta a zár bütykölését és öklével beütött az üveget. Emmát mintha darázs csípte volna meg. Beugrott a fal mögé, és felkapta a földön lévő üres borosüveget. Hallotta, amint az ajtó nyikorogva kinyílt, és valaki puhán, akár egy macska, belépett a házba. Léptei alatt csikorogtak az üvegszilánkok.

Emma zihált és szorosabban markolta a borosüveget. A tenyere izzadt. Megint Lilla jutott az eszébe. Talán visszatért a titokzatos gyilkos, aki húsz évvel ezelőtt megerőszakolta és megölte a barátnőjét? Sosem találták meg ki volt az. A helybéliek a bolond Kristófra gyanakodtak, de az anyja és a szomszéd is tanúsította, hogy egész este és éjszaka otthon aludt. Talán ő jött most el érte? Emma fülében dübörgött a vér. Sosem lett volna szabad visszajönnie erre az átkozott helyre!

Érezte, hogy az alak közeledik felé. Hallotta szuszogását, léptei halk hangját. A félelemtől valósággal zúgott a feje, az adrenalin száguldott az ereiben. Nem teketóriázott. Nagy lendülettel kiugrott elé, és az üveggel kupán vágta.

Az alak felüvöltött és Emmára vetette magát. A lány sikított. A férfi erős kezeivel a földhöz szegezte Emmát. Nagydarab volt, arcát fekete símaszk takarta. A lányt páni félelem kerítette hatalmába. Meg fogok halni, gondolta. Torka szakadtából segítségért kiáltott, bár tudta, hogy a kihalt utcában úgyse hallja senki. A férfi felette erősen zihált. Egyik kezével Emmát szegezte a földhöz, a másikkal a lány nadrágját próbálta lerángatni.

– Mindig azt hitted, hogy jobb vagy másoknál! – lihegte – Neked nem volt jó senki! Ahogy most se. Felhergeljük a férfiakat, aztán visszautasítjuk, he? De majd én megtanítalak a tiszteletre! – hörögte, majd lerántotta Emmáról a farmert.

A lány visított, és a támadója arcába mart, közben lehúzta róla a símaszkot. A felismeréstől egy pillanatra megmerevedett. Viktor kipirosodott, izzadtságtól fénylő arcát látta maga előtt. A férfi eszelősen felnevetett. Emma felüvöltött és próbált kiszabadulni, azonban Viktor túl erős volt. Emma hiába vergődött alatta. Aztán valaki lesújtott a férfi fejére. Viktor arca eltorzult, a fejéből vér folyt és teljes súlyával a lányra zuhant.

Emma próbált kimászni alóla, sikertelenül. A férfi súlya annyira nyomta a mellkasát, hogy alig kapott levegőt. Hirtelen valaki lerántotta róla Viktort. Emma döbbenten nézett fel. A bolond Kristóf állt felette.

– É-é-é-én lá-á-á-áttam őt – mondta, és elkerekedett szemmel Viktorra mutatott.

Egy óra múlva Emma már rendőrségi lópokrócba burkolózva ült az őrsön, és egy teának nevezett löttyöt kortyolgatott műanyagpohárból. Viktor nem halt meg, csak kapott egy jó nagy ütést a fejére. A váci kórházba szállították. Emmát és a bolond Kristófot behozták a nagymarosi rendőrségre. A férfi kusza vallomásából annyit tudtak kivenni, hogy a gyilkosság éjszakáján látta Lillát és Viktort együtt az erdőben.

Emma a kezében lévő telefonját bámulta. Gáborra gondolt. Úgy érezte, ő az egyetlen, akivel most képes lenne együtt lenni. Mintha valami a mai éjszaka lezárult volna. Mintha a kéz, amely érte nyúlt a múltból elengedte volna. Végül tárcsázta a számát. Gábor húsz percen belül ott volt érte. A rendőrök még egyszer felvették Emma vallomást, majd végre elindulhattak haza. A lány Gábor kocsija előtt lecövekelt.

– Én még mindig nem tudom a választ – nyögte erőtlenül.

A férfi átölelte, és megcsókolta a feje búbját. – Nem is kell, most pihenésre van szükséged. Gyere, hazamegyünk.

A lány kibontakozott az ölelésből és a férfi szemébe nézett. – Azt hiszem, az egész Lilla miatt van. Tudod, sosem beszéltem neked erről, de azt hiszem, hogy amióta meghalt, én mindvégig magamat okoltam a haláláért. Ez a bűntudat úgy telepedett rám, mint egy szürke lepel. Mintha… mintha nem tudtam volna magamnak megengedni a boldogságot. Azért, amilyen jövőt Lilla elől elvettem. Neki sosem lehet családja. Sosem mehet férjhez…

A férfi döbbenten nézett rá. – Emma, ez a butaság! Nem te tehetsz a barátnőd haláláról!

Emma elsírta magát. Gábor szorosan magához ölelte. – Gyere, hazamegyünk.

Viktor ellen nemi erőszak kísérlete és gyilkosság gyanúja miatt eljárást indítottak. Kiderült, hogy a volt felesége is feljelentette pár éve súlyos testi sértésért. Az ügyész kezdeményezte az előzetes letartóztatását. A férfi végül megtört az előzetesben. Bevallotta, hogy ő ölte meg Lillát. Elmondta, hogy egy kis papírt csúsztatott be az ajtó alatt, amiben az állt, hogy várja Emmát az erdőben. A papírt Lilla találta meg. Maga ment el a találkozóra és azt hazudta, hogy Emma nem akart jönni. A férfi bedühödött. Megerőszakolta, majd megfojtotta a lányt, utána pedig elásta az erdőben.

***

Gábor kivitte az utolsó dobozt is a házból, Emma pedig egy végső pillantást vetett a nyaralóra. Nagy nap volt a mai. Ma volt az utolsó terápiás foglalkozáson Dr. Bach-nál, a pszichológusnál, aki segített feldolgozni neki Lilla halálát és Viktor támadását. És ma adták át a nyaralót az új tulajdonosoknak.

Az Emmát ért támadás után a család egyöntetűen úgy döntött, hogy tényleg itt az ideje eladni a házat. Egy kedves fiatal pár vásárolta meg, akik vendégházzá szerették volna alakítani.

Emma körbenézett. Már nemcsak az a borzalmas húsz évvel ezelőtti nap, hanem a sok-sok kellemes emlék is eszébe jutott, amiket itt élt át a nyaralóban. A családdal töltött idő, a közös kirándulások az erdőben, a kártyázások a teraszon. A balzsamos nyári szellő, a szalonnasütések a kertben. És Lilla. Lilla, aki szép volt, vidám, és aki nagyon szeretett élni. Lilla, akit egy beteg, gonosz ember megölt. Ő, és nem Emma volt felelős a haláláért. A pszichológussal töltött fél év alatt ezt is sikerült tudatosítania magában.

Végül bezárta az ajtót, és kilépett a kertbe. Egy piros autó parkolt le a ház előtt. Balázs és Jutka mosolyogva indultak el felé. Emma is mosolygott. Remélte, hogy a kis ház most majd újjászületik, megtelik élettel és sok-sok ember sok-sok csodálatos napot fog majd itt eltölteni. Átadta a kulcsot az új tulajdonosoknak, majd Gáborral együtt, kézen fogva elindultak az erdő felé.

Egy kis fakereszt jelezte azt a helyet, ahol Lilla testét megtalálták. Egy szép kis koszorú lógott rajta, alatta mécses. Emma elvette Gábortól a színes virágcsokrot, leguggolt és a kereszt alá helyezte. Az ujján apró ékköves gyűrű ragyogott.