Ez nem lehet igaz. Egyszerűen felháborító! Ezek az átkozott firkászok már mindent megengedhetnek maguknak?
Nem elég, hogy minden egyes nap a szájukra veszik Őkirálynői felségét, aki a látogatásaikor finom tonhalat hoz nekem, vagy a kedves Diana hercegnőt, aki olyan mesterien űzi a fülvakarást, mint senki más. Most pedig engem merészeltek címlapra tenni? Ez már mindennek a teteje!
Természetesen minden vád alaptalan! Tudom, hogy torzonborz külsőm igencsak megtévesztő, és mindenki tudja, hogy rettenthetetlen egérfogó vagyok, sőt még a patkányoktól sem ijedek meg, pedig azok aztán tudnak harapni. Ezért is érdemeltem ki a legmegbecsültebb Őfelsége főegérfogója címet. De hogy védtelen vörösbegyfiókákra vadásznék? Hát ezt kikérem magamnak!
Az egész cécó múlt héten kezdődött. Szégyellem bevallani, de akkor épp betegeskedtem. Bizony, azt a sült csirkecombot talán nem kellett volna mind befalnom, de egyszerűen képtelen voltam neki ellenállni. Ahogy az aranyló zsír lecsurgott a ropogósra sült bőrön, és az egész konyhát betöltötte az omló hús és citromos szaft ínycsiklandozó illata… Ráadásul engem csupán a jó szándék vezérelt. Történetesen nem csak a királyi család, hanem a miniszterelnök bizalmát is élvezem, így pontosan tudom, hogy John Major barátomnak az utóbbi napokban rendetlenkedett a gyomra. Az a zsíros csirke biztos nagyon rosszat tett volna neki. Tehát puszta segítő szándékból ettem meg azt a csirkét. Jól meg is feküdte a gyomromat.
A betegeskedés egyetlen kellemes velejárója, hogy olyankor mindenki velem foglalkozik. Major naponta többször bejött hozzám, és az állapotom felől érdeklődött, sőt Diana barátnőm is beugrott, persze a látszat kedvéért azt állította, hogy valami kormányzati ügy kapcsán látogatott el hozzánk, de én tudom, hogy valójában csak engem akart látni.
Egy hét múlva aztán újult erővel vetettem bele magam az egérvadászatba. El tudtam képzelni, hogy a kis szemtelenek mennyire elszaporodhattak a pincében. Ám legnagyobb döbbenetemre, Sarah a miniszterelnök parfümtől bűzlő titkárnője az utamba állt, mikor épp kiléptem volna a kertbe.
– Nem, Humphrey! Jobb, ha most idebent maradsz.
Először nem értettem. A Downing Street amúgy is olyan, mint egy felbolydult méhkas, így először fel sem tűnt, hogy mindenki milyen borús ábrázattal rohangál. Végül úgy döntöttem, jobb, ha elfoglalom kedvenc figyelőállásomat az egyik kényelmes székben, és hegyezem a fülemet. Akkor tudtam meg a szörnyű hírt. A sajtó aljas vörösbegy gyilkosnak kiáltott ki.
Természetesen mindenki az ügy megoldásán dolgozott, hisz folt esett eddig makulátlan becsületemen! Láttam, ahogy a sajtósok kipirult fejjel magyaráznak a telefonokba, bizonygatva, hogy én soha nem vetemednék ilyen szörnyűségre. Sőt, úgy a harmadik nap már Major barátom is azt bizonygatta a ház előtti sajtótájékoztatón, hogy a múlt héten, amikor a szomszédok megtalálták a szerencsétlenül járt fiókákat, én betegen nyomtam az ágyat.
– Higgyék el, hogy nem Humphrey a tettes! – mondta el újra és újra. – A múlt hetet végig betegeskedte, ezt az egész Downing Street tanúsíthatja. Még egy narancsos sült kacsát sem tudott volna elkapni, még akkor sem, ha ezüst tálcán kínálták volna fel neki. – A sajtó persze nem hitt neki. Nem is csoda. Ki tudna ellenállni a narancsos sült kacsának, még ha olyan szörnyű hasfájással küzdött is, mint én? Ekkor értettem meg, hogy nem bízhatom ezt az ügyet a kétlábúakra. Megtépázott becsületemet nekem kell helyreállítanom! Meg kell találnom az igazi elkövetőt!
Nem volt egyszerű dolgom. A botrány kirobbanása óta szobafogságra lettem ítélve. Kész szerencse, hogy az emberek még az orruk hegyéig sem látnak, így az este leszállta után gond nélkül kiosonhattam az egyik hátsó ajtón.
Első utam legrégebbi barátomhoz vezetett a szomszédban lakó Charlotte-hoz, aki ahhoz képest, hogy egy stöpszli, ugató fajzat, egész rendes.
– Mindenhonnan te szólsz – fogadott köszönés helyett. – Még abban a hangos zenedobozban is. De komolyan, Humphrey… Madarak? Megegyeztünk, ha áttérsz a bűnöző életmódra, elsőként a tölgyfán ugrabugráló mókuscsaládot intézed el.
– Nem vagyok bűnöző! És nem öltem meg senkit! Nem láttál valamit? Állandóan az ablakban lógsz.
– Nem lógok, komoly munkát végzek – szegte fel nyomott kis orrát Charlotte. – Őrzöm a házat.
– Aha, persze… – Charlotte egész napos horkolása még az én házamba is áthallatszott. – Szóval? Láttál valamit?
– Nem, de Hógolyó tegnap meglátogatott. Azt mondta, a múlt héten feltűnt egy idegen macska a környéken.
– Kóbor?
– Biztosan. A modora legalábbis erre utal. Képzeld, Hógolyó köszönni akart neki, erre megtámadta! Még az egyik farktollát is kitépte!
– De ugye nem…
– De igen! A kedvencét! Amin a kis fekete folt volt.
Felnyávogtam. Szegény Hógolyó! Biztos megviselte, hogy elvesztette a kedvenc farktollát. Attól a kis fekete folttól mindig egy kanári rock sztárnak képzelte magát.
– Kösz, Charlotte! Megyek, és megkeresem azt a macskát.
– Csak óvatosan! Az egy zűrös szőrgombóc!
Barátnőm figyelmeztetése ellenére nem ijedtem meg. Volt idő, mikor én is az utcán éltem. Régi história, de hiába jutottam azóta magasabb körökbe, még emlékszem, milyen szörnyű volt minden nap bizonytalanságban élni, félni az emberektől, és rettegni, hogy mikor kerül egy-egy falat a számba. Talán ez a macska is így van vele. Eltökéltem, hogy segíteni fogok neki.
Egész éjjel a környéket jártam az ismeretlen macska után kutatva, ám sehol sem találtam. Csak a szaga halovány nyoma tűnt fel egy-egy sarkon vagy bokor alján. Aztán elérkezett a hajnal, így kénytelen voltam hazaindulni. Tudtam, ha Sarah megérkezik, és nem talál otthon, hatalmas patáliát fog csapni.
Már messziről megütötte a fülem a szokatlan hangok sokasága. Mérgesen fújtam egyet. Az ostoba sajtósok már megint a küszöbünkön ólálkodtak.
– Maradjatok már csendben! – szólalt meg az egyik köpcös. – Ha hangoskodtok, az az átkozott macska sose merészkedik elő.
– Ha sikerülne lencsevégre kapnunk, mikor elkap egy újabb fiókát, az igazi címlap sztori lenne! – bólogatott a másik.
Tehát ezek rám várnak. Mondhatom szép. Még arra is képesek lennének, hogy egy madarat a számba rakjanak.
Halkan lekushadtam, hogy beosonjak a házba, mikor egy éles hangocska ütötte meg a fülemet. Aztán egy éhes nyávogás. Azonnal talpra szökkentem, és futásnak eredtem. Még arra sem figyeltem, hogy nesztelen maradjak, a bokor ágai recsegve hajoltak meg, mikor kiugrottam eddigi rejtekemből. Ezt még a süket emberek is meghallották.
– Nézzétek, ott van!
– Ez Humphrey! Utána!
Hallottam a nyomomban dübörgő embertalpakat, de nem törődtem velük. Az út túloldalán álló tölgyfánál már meg is pillantottam azt, aki valóban érdekelt. A megtermett kandúr már a fa törzsén araszolt fölfelé, tőle alig egy mancsnyújtásnyira ott csipogtak a szerencsétlen kis vörösbegyfiókák. Egy hatalmas ugrással már a fánál is teremtem, éles karmaimat a másik macska hátába mélyesztettem. A kandúr felnyávogott a fájdalomtól, és lecsúszott a törzsről. Mérgesen rám fújt. Zöld szeme villogott a haragtól, olyan indulatosan, hogy minden szőrszálam az égnek állt.
– Mit akarsz tőlem? – szólalt meg a másik kieresztve a karmait.
– Hagyd békén a fiókákat! – sziszegtem. – Ez egy rendes környék, itt nem bántjuk a másikat!
– Törődj a magad dolgával, házi kedvenc!
– Én segíthetek neked. Itt nagyon sok kedves család él. Találunk neked egy gazdát. – Az idegen macska azonban válaszra sem méltatott. Ismét fújt egyet, majd meglátva a felénk közeledő ember tömeget élükön Majorral és Sarah-val meghátrált.
– Nem kell a segítséged, házi kedvenc! Nekem az utca az otthonom! – köpte, majd sarkon fordult, és eltűnt a következő ház melletti sikátorában. Mély sajnálat ébredt bennem iránta. Fiatal kandúr volt, azt hiszi övé a világ. Ismerem ezt az érzést. Talán mikor rájön, hogy mégsem olyan nagyszerű az utcán élni, akkor majd eszébe jutok, és visszatér. Ha ez bekövetkezik, akkor is segíteni fogok neki.
A következő pillanatban éreztem, hogy Major erős kezével megragad és felemel. A villogó gépek teljesen elvakítottak, mikor mi ketten a sajtósok felé fordultunk.
– Látják, emberek? Megmondtam! Nem Humphrey volt a tettes, sőt ő védte meg a fiókákat. Ő egy igazi hős!
Új titulusomat hallva büszkén kihúztam magamat. Persze nem hangzik olyan szépen, mint Őfelsége főegérfogója, de azért hősnek lenni sem rossz dolog.
*
Humphrey, az angol kormány főegérfogójának (1989-1997) emlékére
*
Aranyos novella, nekem tetszett. 🙂
Kedves Aranymosó!
Érdeklődnék, hogy idén nyáron is él-e, hogy az íróiskolások küldhetnek be novellákat abban a reményben, hogy megfelelő, és kikerülhet az oldalra? 🙂
Előre is köszönöm a választ!
Írósulis,
igen, küldd a szokott címre 🙂
Ez egy nagyon jópofa, kedves kis történet volt. Jó volt olvasni, tényleg. Nagyon egyben volt a hangulat is. Talán csak nekem tűnt fel, de nem hiányzott pár vessző az írásból? 🙂
Sziasztok!
Köszönöm szépen, hogy elolvastátok a novellámat és véleményeztétek. Örülök, hogy tetszett 🙂
Orsi: lehetséges, hogy lemaradt egy-két vessző, köszönöm, hogy szóltál 🙂