Tóth Eszter: Az almás pite szomorú esete

Ákos születésnapjára igazán kitettem magamért. Babett ugyan megállás nélkül azt hajtogatta, hogy vegyek inkább egy fehérjeszeletet, Ákos agy és érzelmi kapacitása ennél többet úgysem tud feldolgozni, de szerettem volna valami személyeset készíteni. Hisz mégis csak három hónaposak voltunk. Ráadásul ma volt a pasim születésnapja!

Anya csodálkozott, hogy elfoglaltam a konyhát, főleg hogy ezt hajnali hétkor tettem szombaton, de Ákos és a családja vidékre utaztak tíz órakor és addigra el akartam készülni. Mikor a fahéj fűszeres és az alma édeskés illata bekúszott az orromba már láttam is magam előtt, hogy Ákos markáns, napbarnított arca felragyog, majd vigyorogva beleharap a puha tésztába és telt ajkairól lenyalja a porcukor maradékát. Aztán ugyanazok az ajkak hálás csókot adnak a világ legfigyelmesebb és kedvesebb barátnőjének.

– Szerintem nem is tart a barátnőjének – csípett oda Babett, miközben a telefonját nyomkodta a konyhapulton ülve. Vékony lábát, ami fele volt az enyémnek, lazán lelógatta.  – Mindig csak úgy emleget: “bébi”. Szerintem még a nevedre sem emlékszik.

– Persze, hogy emlékszik a nevemre! – kértem ki magamnak, miközben szorgalmasan gyúrtam a tésztát, hogy aztán kinyújthassam. – Szokott Lizának is hívni. A bébi pedig nagyon kedves.

– Nagyon, pont mintha egy gengszter filmben élnétek – szúrt oda még egyszer a húgom. – Ráadásul még egy rendes randira sem vitt el soha!

Erre olyan erővel vágtam a kezemben lévő tésztát gyúródeszkára, hogy az ugrott egyet a konyhapulton. Babett mindig oda szúrt, ahol a legjobban fájt! Utálom ezért! Főleg mert igaza van. Ákos valóban nem hívott még a barátnőjének, és nem is voltunk még igazi randin leszámítva azt az egy esetet, amikor moziba mentünk és megnéztük azt a borzalmas horrorfilmet, amiben a lányt kibelezték majd a fejét lefagyasztották. De Ákos mégis honnan tudhatta volna, hogy nem bírom a horrorfilmeket?

– Bence bezzeg biztos szívesen hívna a barátnőjének.

– Na persze! Pont ő! – horkantam fel. Bencével érzelmileg akkor kerültünk legközelebb egymáshoz, amikor oviban mindkettőnket fejbe vert az egyik gyerek egy kislapáttal. Ott a közös zokogás során jöttünk rá, hogy mindketten imádjuk a szuperhősöket és a mopszlikat. Erre a gondolatra önkéntelenül is a telefonomra pillantottam. Ma még nem kaptam egy cuki mopszlis gifet vagy Röfi fotót sem. Reméltem, hogy Bence nem beteg. Utoljára akkor felejtett el bármilyen mopszlis tartalmat küldeni, amikor kivették a vakbelét.

Közben elkészültem a tésztával és az első lapot óvatosan a formába tettem. Azután következett a fahéjtól illatozó töltelék és végül a második tésztalap. Tökéletes!

– Bence imádja az almás pitét – kotyogott tovább Babett. – A te izomgyúród szerintem még egy fehérjeszeletet is csak ötven fekvőtámasz után enne meg.

– Leszállnál végre rólam? Törődj inkább a saját pasiddal! Ja, bocs nem tudsz, mert neked nincs!

Azonnal láttam, hogy megbántottam. Babett szép, mogyoróbarna szeme elsötétült, majd hátradobta hosszú barna haját, és szó nélkül elvonult.

– Remélem, szénné ég a hülye almás pitéd! – kiabált még le a lépcsőn, majd bevágta maga mögött a szobája ajtaját. Nagyot sóhajtottam. Az első gondolatom az volt, hogy megérdemelte, minek húz engem állandóan Bencével? De mint általában a haragom egy pillanat alatt elpárolgott. Ez a hátránya annak, ha ikertesód van. Majd kiengesztelem. De előbb át kell öltözöm és felköszöntenem a barátomat!

Pontban fél tízkor készen álltam az indulásra. Az almás pite tökéletes lett. Elégedetten szemléltem az aranybarna tésztát, ami megbújt a kevés porcukor alatt, amit ráhintettem. Egy szelet híján a kedvenc rózsás tálcámra tettem és leterítettem, hogy ne szálljon bele mindenféle ocsmányság, mint például egy poloska. Azt az egy maradék szeletet becsúsztattam a húgom ajtaján. Odabentről Rihanna ordított, ami Babett jellemző neheztelő zenéje volt, de bíztam benne, hogy ez az almás-cukros finomság meglágyítja a szívét.

Sietve kaptam fel az őszi kabátomat, szerettem volna, ha még melegen adhatnám át Ákosnak, így indultam el a szomszéd utcába. Szinte szökdelve haladtam, alig vártam, hogy lássam Ákos arcát. Ilyen meglepetésre biztos, hogy nem számít. Ez igazán személyes és sokkal menőbb, mint egy szívecskés kulcstartó.

– Hé, Marvel kapitány!

Már az utcasaroknál jártam, mikor Bence hangja megállított. Vigyorogva integettem neki, miközben átvágott az úttesten hóna alatt cipelve Röfit, a szuszogó mopszliját. A kis szeretetgombóc azonnal izgatott horkantgatásba kezdett, amint meglátott.

– Veled meg mi történt? Ilyen korán még sosem láttalak az utcán.

– Nagyon vicces – húztam el a szám, miközben elkaptam a tálcámat Röfi kutakodó orra elől. – Nem mindenki olyan szerencsés, hogy mopszli sétáltatással kezdje a napot.

– Ja, értem. Úgy lázadsz a mopszlitlanságod ellen, hogy délig alszol. Logikus – bólogatott Bence, szőke sörénye csak úgy repkedett a szeme előtt, míg hátra nem simította. Ötödikes korunk óta két fejjel magasabb volt nálam, így szinte le kellett hajolnia, hogy szemügyre vegye a kezemben tartott tálcát.

– Amúgy hová tartasz? És mi ez a gyanús fahéj illatú dolog a kezedben?

– Ákosnak ma van a születésnapja – adtam meg a választ. Bence arca elkomorult. Ákossal nem voltak épp puszipajtások, pedig azon kívül, hogy mindannyian osztálytársak voltunk, ők még az iskolai focicsapatban is együtt játszottak.

– Ákosék elutaznak a hétvégére – felelte Bence fapofával.

– Tudom, pont ezért akarom odaadni az ajándékom indulás előtt.

– Ezért keltél fel hajnalban? Ákos kedvéért?

– Persze! Hisz a barátom.

– Ja, azt vágom.

– Akkor mi a baj? Születésnapokon fel szoktuk köszönteni egymást.

– Küldhettél volna neki egy üzenetet aztán ennyi.

Felhorkantam.

– Persze! Az aztán nagyon személyes.

– Ákos szintjének pont megfelelő. Azt hiszed, ő többre méltatna? Persze, ha megjegyzi egyáltalán, mikor van a születésnapod.

– Most miért kell ezt? – csattantam fel. Nem hiszem el! Először Babett most meg Bence! Miért nem képes senki megérteni, hogy örömet akarok okozni a barátomnak?! Bence közelebb lépett pedig legszívesebben felpofoztam volna. Azonnal megcsapott a jellegzetes citrus illata, pedig eleget cikiztem már, hogy ez nem pasis illat. Dühösen hátráltam egy lépést.

– Csak aggódom érted, Liza – szólalt meg szokatlanul komoly hangon. – Nem akarom, hogy csalódj abban a vadbaromban.

– Semmi közöd hozzá mit csinálok. Nem vagy se a tesóm, se a pasim. Semmi közöd a dolgaimhoz.

Bence arca erre megvonaglott. Egy pillanatig farkasszemet néztünk. Még sose voltam ilyen dühös rá, még akkor sem mikor egyszer véletlenül felgyújtotta a hajamat egy osztálykiránduláson. Ahogy bámultam a nagy, barna kiskutya szemeibe, amiket jobban ismertem mint a sajátomat, egyre dühösebb lettem. Bence nem a pasim, soha nem is akart az lenni, mégis úgy tesz most mintha a tulajdona lennék. Végül ő kapta el elsőként a tekintetét, majd megrántotta a vállát és elfordult tőlem.

– Na, mindegy. Nekünk mennünk kell. Röfi belehal, ha nem hugyozhat le legalább ötven lámpaoszlopot.

Ezzel szó nélkül elfordult és eltűnt a következő sarkon. Csak Röfi csalódott vinnyogását hallottam, amiért elmaradt a szokásos hasvakarás. A lábam már mozdult, hogy utánuk menjek, de visszafogtam a késztetést és dühösen toppantottam egyet. Nem megyek utána! Azt már nem! Ő volt a tapló barom! Miért nem tud rendes baráthoz méltóan örülni a boldogságomnak? Miért lenne furcsa, hogy egy barátnő felköszönti a barátját a születésnapján? Legszívesebben mindezt a képébe vágtam volna, de a mobilom kijelzője szerint alig tíz percem maradt, hogy odaérjek Ákosékhoz, mielőtt elindulnak. Így hátat fordítottam Bencének és az ellenkező irányba indultam tovább. A kis hangot, ami szerint inkább a legrégibb barátomat kellene választanom, könyörtelenül elnyomtam.

Hála Bence hülyeségének az utolsó métereket futva tettem meg. Az utcába befordulva már láttam Ákosék ezüst BMW-jét, ahogy az apja kitolatott a kapun. Ákos épp bezárta a kaput, mikor odaértem. Integettem neki, mire kérdőn felvonta a szép ívű szemöldökét.

– Hé, bébi, hát te mit keresel itt? Épp indulunk.

– Tudom, csak boldog születésnapot akartam kívánni – mosolyodtam el. Ákos arcán azonnal elterül az imádnivaló mosolya és megjelentek a kis gödröcskék, amiket imádtam. Bencének bezzeg nincsenek gödröcskéi – gondoltam elégedetten – Csak az a férfiatlan citrusos illata. Ákost bezzeg mentolos arcszesz illata borította be. Mélyen belélegeztem, miközben széles mellkasára vont és csókot nyomott a számra. Még a lehelete is mentol illatot árasztott.

– Kösz, bébi, nagyon jófej vagy.

– Ezt neked sütöttem – nyújtottam oda neki a rózsás tálcát és óvatosan leemeltem a tetejéről a kendőt. Már felkészültem a kitörő hálára és elragadtatásra, de Ákos csak összevont szemöldökkel meredt tálcán sorakozó aranybarna szeretekre. Egy picit már kihűt, de attól még ugyanolyan ínycsiklandozónak láttam, mint mikor kivettem a sütőből. De Ákos értetlen tekintete kicsit elbizonytalanított.

– Ez meg mi? – kérdezte végül, ami nem sokat segített. Oké, elég házias kinézete volt, nem olyan mint egy profi cukrászé, de azért csak látszik, hogy micsoda.

– Almás pite. Neked készítettem ma reggel.

– Aha. Édesítőszert tettél bele?

– Öhm, nem… sima fehér cukrot.

– Hát az elég gáz – húzta el a száját Ákos. – Igazán, bébi, tudhatnád, hogy nem eszem se fehér lisztet se fehér cukrot. Mind a kettő irtó egészségtelen, nekem meg csúcsformában kell lennem, jövő héten meccsünk lesz.

– Tudom, de… gondoltam a születésnapod alkalmából…

– Így is elég gáz, hogy az ősök ma elvisznek a nagyiékhoz. Az öreglány állandóan mindenféle hizlaló cuccokkal akar tömni. Ultra gáz. És ezek után még azt akarod, hogy megegyem ezt a szénhidrát bombát?

– Én csak…

– Amúgy meg utánanézhetnél pár dolognak az egészséges táplálkozásról. Ha folyton ilyen szemeteket eszel, ne csodálkozz, hogy háromszor akkora vagy mint a húgod.

Azzal fogta az én gyönyörű almás pitémet a kedvenc rózsás tálcámmal és behajította a járda szélén álló szemetesbe. A sütemény, amin órákon keresztül dolgoztam formátlan halomként hevert a szemeteszsák legalján. Nem kaptam levegőt. Észre sem vettem Ákos és a szülei mikor hajtottak el. Csak a távolodó kocsi motorzúgására rezzentem össze és döbbentem rá, hogy egyedül maradtam. Képtelen voltam megmoccanni. Csak álltam és bámultam a szemetest benne a reggeli munkám romjaival. A látásom elhomályosodott, a meleg könnyek végigcsorogtak az arcomon. Hogy tehette ezt? Egész reggel ezen az átkozott sütin dolgoztam! Ha nem is eszi meg legalább elvihette volna a hizlaló ételeket főző nagymamájának! Nem kellett volna kidobni, nem kellett volna azt mondania… tudom, hogy Babett fele akkora mint én, minden méretben, de tehetek én arról, hogy a genetikánk pont abban a tíz százalékban különbözik?! Babett háromszor annyi édességet eszik mint én és mégis olyan mint egy szupermodell. Én meg… jó, van egy kis popsim, de eddig úgy gondoltam ez nem olyan gáz. Persze Babetté fele akkora, de ez sose zavart. Csuklottam, ahogy próbáltam visszafojtani a feltörő zokogásomat. Arcomat a tenyerembe temettem. Ez életem legszörnyűbb napja.

Ekkor megütötte a fülemet egy ismerős röfögés. Ne! Csak ő ne jöjjön!

– Hé, mi történt? Jól vagy?

Bence megragadta a vállam és megszorította. Egy hideg orr pedig kutakodva nyomódott a nyakamba, mire megint felcsuklottam.

– Menj innen! Hagyj békén!

– Liza, ne hülyéskedj mi történt? Segíthetek?

– Csak hagyj békén! – sírtam fel ismét. – Menj innen és légy boldog. Igazad volt!

– Igazam?

– Igen, igazad! Ákos egy barom, pont ahogy mondtad. Én meg egy hülye dagadt liba, akinek a süteményét ki kell dobni a francba!

Bence keze ökölbe szorult a vállamon, aztán éreztem ahogy a citrusos illata eltávolodik. Na tessék, tényleg itt hagy. De léptek helyett azonban műanyag zizegése ütötte meg a fülem. Egy újabb döbbent csuklás kíséretében leeresztettem a kezem a szemem elől. A látvány ledöbbentett.

– Te meg mégis mit művelsz?

Bence ugyanis épp kiemelte a szemetesből a rózsás tálcámat, az almás pite formátlan maradékát pedig a szájába tömte. Aztán kéjesen felnyögött.

– Baszki, ez isteni! Van még? – hajolt vissza a szemeteshez és beletúrt.

– Bence, te marha! Ne csináld!

– Ja, bocs, te is kérsz? – nézett rám a kezében egy újabb pitedarabbal, amit felém nyújtott. Ismét csuklottam, de ezúttal az öklendezésemet próbáltam visszafojtani.

– Ez gusztustalan! És egyáltalán nem higiénikus!

Bence megvonta a vállát.

– Kutyával egy ágyban aludni sem, Röfi mégis két éve a fejemen horkol.

– De… nem, nem kell ezt csinálnod – nyögtem szégyenkezve. A kezdeti pánik után döbbentem rá, hogy miattam csinálja, hogy felvidítson. Erre Bence végre elmosolyodott, az arcán két gödröcske jelent meg. Jé, ezeket eddig észre sem vettem!

– Ételt nem dobunk ki, Liza – felelte, majd a szájába tömte az utolsó pite falatot. – Évente 65 kg ételt dobunk a kukába fejenként. Én teszek a bolygómért!

– Azzal, hogy szemetesből eszel?

– Ennél nagyobb áldozatokra is képes vagyok!

Kitört belőlem a kacagás. Bence is elvigyorodott, majd a hóna alá csapta Röfit és átkarolta a vállamat.

– Na ez a beszéd! Most pedig húzzunk haza. Reggel arra ébredtem, hogy Bosszúállók Ultron kora talán mégis a második legjobb Marvel film a világon.

– Ne kezdjük megint ezt a vitát! A második legjobb Marvel film a Végjáték!

– Csak úgy győződhetünk meg róla, ha leülünk és megnézzük egymás után mindkettőt!

Végigbeszélgettük a hazafelé vezető utat. Csak Röfi horkantásai szakítottak néha félbe. Bence citrusos illata körbeölelt, hangja úgy dobogtatta meg a szívemet, ahogy azelőtt még soha.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 9.8/10 (6 votes cast)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük