Tölgyesi Lívia: Varázserdő – 2. részlet

Előző részlet

3. Sejtelmek és rejtélyek Mámi házában

 Nagyon hosszúnak tűnt az autóút Bendi számára a Bükkbe. Ráadásul még Sika-Mika sem volt itt, hogy legalább valakit piszkálhatna. Így anya fülébe duruzsolt végeérhetetlenül, és talán épp ezredszerre fejtette ki, hogy ő mennyire fontos és nélkülözhetetlen az osztály focicsapatában, és… hogy mennyire ostoba dolog ez a vakáció, amikor már majdnem megnyerték az iskolai focibajnokságot. Persze nélküle nem fog nekik úgysem sikerülni! Így most bizonyára el is fogják veszíteni, mert ő nem lesz ott az utolsó mérkőzésen. Pont ő, aki a csapatkapitányi szalagot is viseli.

Anya egyetértett vele. Anya leginkább már mindennel egyetértett, csak ne kelljen a fociról véleményt nyilvánítania, hiszen nemcsak nem értett hozzá, de még ráadásul nem is érdekelte. Egyáltalán nem. Persze minden meccsen ott hajrázott, meg hurrázott, és alkalmasint még be is kiabált fiacskájának, hogy „Gyerünk! Csak ügyesen!”, de ennél jobb tanácsra tőle, mint lelkes anyától, nem futotta.

Eközben megérkeztek Szilvásváradra, és onnan végre felkanyargóztak a kátyús erdei betonúton Olaszkapuhoz. Eddig tartott az autóút, innen gyalogosan kellett folytatniuk, oda, ahol anya édesanyjának a háza állt: a szép Fekete-sárra.

A Borsika és Bendi szerettek a bükkös nagyinál lenni. Ott mindig történt valami. Már az boldogsággal töltötte el a szívüket, ha messziről meglátták a kis házikót, a rét túloldalán, az árnyas tölgyerdő szélén megbújva, a hat öreg fenyő árnyékában; a hetediket egy villám hasította ketté, a tavalyi nagy vihar idején.

Amolyan kis mesebeli laknak tűnt Mámi házikója, olyannak amilyenek a népmesékben is vannak. Nagy, széles, fektetetten egymáshoz rögzített, tölgyfagerendákból épített homlokzatából kíváncsian kukucskáltak ki a zöldre festett, zsalugáteres[1] ablakok. Néha igen mókásnak tűnt ez a látvány, mert, ha csak az egyik ablakszárny volt nyitva, olyan volt, mintha pajkosan rájuk kacsintana a ház. Tetejét az időjárás viszontagságaitól megbarnult zsindely[2] fedte. Az apró kémény szerényen kandikált ki a háztető mögül, hogy ő is láthasson valamit a világban történő eseményekből. Az ajtóra Mámi egy macskafej formájú rézkopogtatót szerelt. A kopogtató, a gyerekek meg mertek volna rá esküdni, hogy néha, ha meg-megkoccantották, elnyávogta magát. Persze, ezt még ők, akik úgy hallották, „mintha” macskanyelven megszólalna, sem hitték el igazán. Jókat kacagtak rajta.

A vörösen lobogó, derékig érő göndör hajjal keretezett mosolygós arc már közeledett is feléjük, és megnyugtató érzéssel vették tudomásul, hogy ez bizony összetéveszthetetlenül a nagyi. Az apró termetű asszonyt jóval megelőzte jellegzetesen levendula illata.

– Szia, Mámi, megjöttünk – süvöltötte már messziről a nyilvánvaló tényt Benedek, a család legifjabb férfitagja, aki már nem csodálkozott nagymamája „jólértesültségén”. Már megszokta, hogy Mámi, mintha olvasna mások gondolataiban, mintha megérezné, hogy mi jár mások fejében, mindig mindent jó előre tudott.

– Hát ezt nemcsak látom, hanem hallom is, és velem együtt az egész környék… – ölelte magához fiú unokáját.

– Szia Anya, szia Rosszcsont Benedek,  de jó végre újra látni titeket! – kiáltotta Borsika, és szinte száguldva vetődött a karjukba.

Miután elrendezték a félbudapestnyi cuccot, amit magukkal hoztak, jól belakmároztak nagyijuk messze földön híres szamócás piskótájából, a gyerekek elindultak felfedezni a már jól ismert környéket. Nem hallhatták már a ház előtti padon ülők beszélgetését. Nagyon komoly gond nyomasztotta az idősebb asszony vállát, ezért előre odakészített egy, még a nagymamájától örökölt, öreg butéliát[3]. Még előző nap előkészítette a fekete ürömmel kevert finom erdei málnából készült bort, hogy lányával egy-egy pohárkányit kortyolhassanak beszélgetés közben belőle. Oka volt annak, hogy szükségét látta a folyékony nyugalomnak.

– Azt hiszem, hogy gond van – törte meg a csendet Lukrécia.

– Mire gondolsz? – kérdezett vissza kissé szórakozottan, a madárcsiripelés gyönyörűségében fürdőző lánya.

– Itt valami nincs rendben. Baljós jeleket érzékelek mostanában. Talán jobb is lenne, ha visszavinnéd a gyerekeket magaddal – hangzott a rosszkedvű válasz.

– Nem lehet, nem tudom. Mondtam, hogy korán reggel vissza kell mennem, egy komoly konferenciasorozatot készítettem elő, fél Európát végig kell járom. Ha valami baj lenne, utána hazaviszem őket – válaszolta a gyerekek anyukája, és szomorúan tekintett saját mamájára.

– Hát jól van, akkor majd vigyázok rájuk… ha tudok – sóhajtotta mintegy maga elé a választ. – Tudod, most már, hogy Borsika decemberben betöltötte a tizenharmadik életévét, bármi megtörténhet. Azt hiszem, nem járok messze az igazságtól, mert nagyon furcsa ábrázata volt, amikor megérkezett. Lehet, hogy nem volt túl jó ötlet egyedül útnak indítani hozzám. Furcsa kalandba keveredett idefele jövet – kortyolt egyet gondterhelten az emlékek hatására. – Meg aztán, úgy érzem, hogy Kázmér sincs messze, vagy legalábbis nemsokára megérkezhet.

– Jaj, ez nem túl jó hír. Anya, hátha mégsem jól látod… – próbálta magát nyugtatni, de tudta bizonyosan, hogy édesanyja sohasem téved, megérzései eddig még mindig igaznak bizonyultak.  – Mondd nem lehetséges, mint ahogy rajtam sem ütköztek ki a különleges képességek, hogy Borsika is átlagos kislány lesz majd?! Én sem éreztem soha semmilyen késztetést arra, hogy növényekkel foglalkozzam, vagy furfangos erdei életet éljek.

– Ah! Badarság, te is tudod – vágott közbe az ingerület. – Nem emlékszel a születése utáni eseményekre? Hisz’ te magad… de hagyjuk is! – kortyolt újra italába magába merülten a nagymama.

– Ne haragudj, muszáj elmennem. Kérlek nagyon vigyázz a gyerekekre, és jövök, ha befejeződött a munkám – érkezett a szomorú válasz.

Ismerte jól a rejtély titkát és tisztában volt vele, hogy ő úgysem tudna segíteni… valahogyan ő nem örökölte az évszázados múltra tekintő, anyai ágon hagyományozódó képességeket. Annál aggasztóbb volt számára, hogy leánya, viszont úgy tűnik, igen.

4. A mélység izgalmai és fájdalmas következményei

Gyönyörűen sütött a nap. Borsika boldogan bandukolt öccse után, s csak mosolygott olykor, mikor Bendi szilaj csikóként neki-nekiiramodott, majd hirtelen ötlettől vezérelve ugrándozni kezdett, mint egy törpe bakkecske. Soha el nem maradó focilabdájával játszott: lecselezte a földútból kiálló köveket, és beesernyőzte a magasabbra nőtt virágokat. Az esernyőcsel volt az egyik kedvenc focis csele. Nagyon büszke volt magára, ha sikerült egy ügyes emeléssel a másik játékos feje fölött átemeli a labdát, és lekezelve tovább is tudta valakinek passzolni. A legutóbbi meccsen ebből még gólt is rúgott. Hmmm, vagyis az úgy volt, hogy a kapus rosszul vetődött ki és a guruló bőrgolyót saját lábával kanalazta be maga mögé a kapuba, de végül is az eredmény a fontos. A gól az gól, és játékostársai mind gratuláltak neki. A tornatanár bácsi ugyan nem szerette az esernyőcselt, mert szerinte így könnyű elveszíteni a labda feletti uralmat, amíg magasan száll a levegőben, de Bendi véleménye szerint ez abszolút nem így van. Az esernyőzés nagyon jó, meg hatékony csel, és legfőképpen látványos. Ő pedig ügyes, és nem veszíti el… vagyis csak néha, de arról nem ő tehet… nnna jó, talán csak egy kicsit, amikor rosszul tartja a lábát a visszaérkező labda alá. Szóval mindegy, majd most itt a Bükkben még jól begyakorolja a lábtartást is – gondolta és szinte oda sem figyelve, hogy merre megy, emelgette tovább lábfejével a labdát.

Borsika ez idő alatt figyelmesen, már-már fürkészőn nézelődött és gyanakodva figyelt. Leginkább az ezüstös szőrpamacsot kereste tekintetével. Amióta Mámi azt a bizonyos félmondatot eldörmögte, nem igazán volt nyugta: vajon mi is kezdődött el? Azt gondolta, ha megláthatná újra azt a kis állatot, akkor az mindenre magyarázatot adna… vagy nem… de esetleg valamit megértene abból, amit most még egyáltalán nem értett. De semmit nem látott. Legalábbis semmi különöset.

– Borzas! Nézd csak! Gyere már ide! Mi lehet ez? Jaj! Jaaaaj! Borzaaaaas! – hallotta öccse hívogatását megszakító sikolyát.

Borsika megdermedt egy pillanatra, mert testvére hangja egyre távolabbról hallatszott, furcsán el-elakadón. Hatalmas léptekkel kezdett rohanni arra felé, ahol utoljára látta őt bakkecskézni. Ijedtsége csak még nagyobb lett, amikor egy nagy lyukhoz ért, ami a rét közepén tátongott. Valahonnan alulról pedig csak nyöszörgésnyi hangfoszlányok érkeztek felé.

– Most mit csináljak? Jajaj, mi tévő legyek? – tépelődött hangosan. – Rohanjak haza és szóljak anyuéknak, hogy „Hahó, még csak most érkeztetek meg ugyan, de Bendi már bajba is keveredett!”– morfondírozott Borsika. – Hát nem! Majd én jól megoldom! Megmentem a kisöcsémet… mint a hősök a filmekben – fejezte be a félhangos mormogást.

Körbenézett. Nem messze, az erdő szélén meglátott egy nagyobb ágat a földön. Elszaladt érte, odavonszolta a lyuk szájához, és addig lökdöste, mígnem valahol nem is olyan mélyen földet fogott. Már nem gondolkodott, csak mászott. Lefelé. A kiálló ágakon fürgén rakosgatta egymás után a lábait, és hamarosan talajt is ért. Öccsét viszont nem látta sehol. A felülről beszüremlő fényben látszó néhány lábnyom utalt arra csak, hogy járt erre valaki.

– Bendi! Bendi merre vagy? – kiáltott a sötétségbe.

– Itt vagyok – nyöszörgött, nem messze tőle a jól ismert hang.

Borsika odafordult és csak most vette észre. Ott guggolt a sarokban, egy nagy kő tövében, és reszketett félelmében.

– Mi történt? Mi van veled? – guggolt le melléje.

– Nem tudom. Pont egy jól sikerült emelés után akartam levenni a levegőből a labdát, amikor egyszer csak eltűnt alólam a talaj, és lezuhantam. Valami puhára estem, ami aztán kimászott alólam. Huhh, olyan furcsa hangokat hallatott. Nem tudom, mintha emberi beszéd lett volna, de még sem teljesen volt az… mintha mondani akart volna valamit. Igen, biztosan mondott is, de nagyon haragosnak hangzott, aztán csak azt éreztem, hogy repülök. Aztán valami nyálkás, hideg dolog nagyon pofon vágott, felemelkedtem és nekicsapódtam a falnak. Nagyon fáj a karom – nyöszörögte Bendi.

– Gyere, felsegítelek – hajolt volna le öccséhez, hogy a hóna alá nyúljon, amikor hátulról egy erős lökést érzett.

Térdre bukott. Hangos lihegés féle érkezett a hátába, és újabb lökés, bár ez inkább most már csak bökésnek tűnt, mert gyengébb volt az előzőnél. Úgy a földön, gyorsan pördült egyet maga körül, de jobb lett volna, ha nem teszi, mert ebben a pillanatban az egész arcát végignyalta egy érdes nyelv. Gusztustalanul nyálas lett. Arcát törölgetve óvatosan felállt, és megpróbálta „támadóját” beazonosítani. Csak nagyon halvány fény szűrődött le ide, annak sejtelmében úgy érezte, mintha egy gyíkszerűség lenne vele szemben, de erre nem mert volna megesküdni.

– Bendi, lassan próbálj felállni, és húzódj ide mögém! – suttogta, miközben szemeiből erőt sugározva támadólag fordult a nyáladzó lény felé. Arra gondolt, hogy az állatokkal szemben így szokták a természetfilmekben mutatni. Csakhogy ebben a pillanatban érkezett egy újabb nyelvcsapás, amitől hátratántorodott, megbotlott öccse lábában és nekiesett a falnak. Beverte a fejét. Miközben csúszott lefelé a kőfal mentén, úgy rémlett, mintha egy fekete, emberinek tűnő szempár tekintene rá, de erről nem bizonyosodhatott meg, mert kis időre elveszítette az eszméletét.

Meleg napfény simogatta Borsika arcát, mikor magához tért. A réten feküdt. Egy vele korabeli fiú hajolt föléje.

– Jól vagy? Gyere! Segítek felállni – hallott egy kellemesen búgó hangot, és egy kéz nyúlt feléje, amit ő ösztönösen elfogadott.

– Jooó, megpróbálok… – mozdult óvatosan meg, mert nem volt benne biztos, hogy minden porcikája ép. Miután megbizonyosodott róla, hogy egyben van, és valószínűleg megmarad, már kíváncsian fordult az idegen fiú felé. – Te ki vagy? Még sohasem láttalak. Sok éve, minden nyáron itt nyaralok, vagyis nyaralunk – igazította ki magát zavartan Borsika, mert nagyon szemrevaló volt a legény… és olyan ismerősnek tűnt, pedig meg mert volna rá esküdni, hogy még soha nem találkozott eddig vele… vagyis… aha! Ez a szempár!

– Mennyi az a sok? – érkezett a kérdés válasz helyett.

– Sok és kész! – válaszolta önérzetesen Borsika. – Nem igazán illik egy nőtől megkérdezni, hogy mennyi! – csattant még tovább a hangja.

– Egy nőtől? – mosolyodott el kissé gúnyra hajlón a fiú szája széle, és végigmérte Borsikát, tetőtől talpig.

– Iigen, vagyis… szóval a lányoktól – pirult el önnön szavaitól és hangsúlyos önérzetétől egyszerre.

– Nyaraltok? – lépett tovább a témában a fiú, láthatóan azért, hogy kimenthesse zavarából Borsikát.

– Igen, az öcsémmel – válaszolta, és lányos önértékelésének minden hálájával tekintett ezúttal az ifjúra.

– Aha, szóval ő az öcséd volt – hangzott egy elgondolkodó válasz.

– Iigen… de, mi az, hogy volt? Még most is az! Remélhetőleg… nem találkoztál vele véletlenül? – nézett körbe Borsika idegesen, de sehol sem látta Bendit.

– Ááááá, nnnem, igazándiból nem… – jött a nem túl meggyőző felelet –, vagyis mintha abba a házba ment volna be egy kissrác – folytatta, miközben hátrafordult, egy alig észrevehetőnyi időre.

– Aha, szóval visszament? Akkor jó. Tudod, nagyon furcsa dolog történt velünk az előbb… – mondta Borsika, de aztán rájött, hogy nem is ismeri ezt a fiút, így nem folytatta megkezdett gondolatát. – Hogy hívnak? – váltott témát gyorsan Borsika, miközben aggódva tekintgetett az erdei lak felé. – Itt a környéken nincs is több ház, merre laksz? – figyelte most már egyre gyanakvóbban a vele szemben állót, bár továbbra is nagyon szemre valónak tartotta az ifjút.

Ahogy jobban szemügyre vette, láthatta, hogy magasabb nála, atléta termetű, és villogó fekete bogárszemeiben lobogott valamiféle erőt sugárzó fény. Rövidre nyírt tüsi haja furcsán, érdekesen árnyalatos volt, sötét színű ugyan, de mégis, mikor elfordította a fejét, kicsit szivárványosan zöldes árnyalatban játszott.

– Szaniszlónak hívnak, és én is itt lakom, a közelben. Na, most már mennem kell, szia – fordított hátat minden további magyarázat nélkül a fura fiú; egy szempillantás alatt eltűnt.

Mintha a rét közepén egyszerűen elnyelte volna a föld. Borsika megdörzsölte a szemét, hátha akkor mégiscsak itt van valahol a jóképű fiú… majd végignézett magán, és elborzadt ijedtében. Új sortja sáros és szakadt volt, lába végig felhorzsolódott és a feje is sajgott, s ezt csak most vette észre!

– Mit gondolhatott rólam… ez a helyes, hogyishívják… Szaniszló. Annyira el voltam vele foglalva – keseredett el még jobban Borsika.

Nagy nehezen felállt, és elindult az erdei lak felé, miközben azon törte a fejét, hogy az a szemrevaló srác, hogyan tűnhetett el a rét közepén, csakúgy, hirtelen… bele a semmibe.

A házban már izgatottan várták, miközben Bendit próbálták valahogyan kisfiú formájúra mosdatni. Ő is csupa sár volt, amikor megérkezett, ráadásul jobb karján egy nagyobb horzsolásos sebbel, teljesen elkeseredve és riadtan pillogott[4] szeretteire. Mindennek tetejébe, még a labdája is eltűnt.

Anya és nagymama semmit sem kérdeztek, csak szomorúan nézték az utóbb érkezett Borsikát. Neki is készítettek fürdővizet. Mámi főzött egy jó illatú teát, amit aztán mindkettőjükkel megitatott, majd a fényes délután kellős közepén ágyba parancsolta unokáit. Egy szempillantás alatt elaludtak, álomtalanul; másnap reggelig fel sem ébredtek.

Pirkadatkor, mielőtt útnak indult édesanyjuk, megpuszilgatta őket, bár ebből ők semmit sem vettek észre. A citromfű – macskagyökér – csengőfű keverékből készített tea megtette hatását, amit nagyijuktól kaptak, nyugodt volt az álmuk… és Bendi sebe szépen beheggedt reggelre.

 

 



[1] A ablakokat védő és árnyékoló, pontos illeszkedéssel nyitható – zárható, réses szerkezete, amelyet általában fából készítettek

[2] Hasított vagy fűrészelt fából készült tetőfedő anyag, illetve a belőle készült tető (kisebb elemekből álló, ún. pikkelyes fedés)

[3] Hosszú nyakú szeszes italt tartalmazó üveg

[4] Pislogva, nézve

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 6.3/10 (13 votes cast)
10 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Kedves Lívia!

    Míg olvastam, azon tűnődtem, hová tűnt az a mese, aminek az első részlete annyira tetszett?! Az elején annyira magával ragadott az a különös, mesés hangulat, mostanra viszont mintha ez kimaradt volna belőle.
    Az első sokk akkor ért, amikor „folyékony nyugalomnak” nevezted a bort – egy mesében?? Nem biztos, hogy azt a felfogást szeretném közvetíteni a gyerekeknek, hogy „nyugalmat” várhatnak az alkoholtól, főleg mivel egyébként is komoly probléma a fiatalkori alkoholizmus. 😀
    Továbbá az anyuka hozzáállása is érdekes. Szóval, mindenki nyugodjon meg, majd ha bekövetkezik a baj, hazaviszi a gyerekeket? 😀
    A karakterek, párbeszédek számomra hiteltelenek, sokszor az alany is hiányzott. Legtöbbször a szöveg, a narráció mintha egészen kicsi gyerekeknek szólt volna, néha viszont mintha ifjúsági regényt olvastam volna.
    (Nem tudom, hogy arra van-e magyarázat, miért jött egyedül Borsika, amikor az anyja és öccse is Mámihoz tartott. Nekem ez furcsa volt, de lehet, hogy csak elsiklottam az információ fölött, akkor elnézést.)

  2. Kedves Kinga,
    ez még mindig a történet felvezetése… és nem is hosszú az egész, de ez a pályázat folyamata,s ha a Könyvmolyképző így találja jónak, kár elébe menni a dolgoknak. Ez a történet a gyógynövényekre, a Bükk szépségeire és a mesehősökre irányítja a figyelmet, akik még nem értek ide… de útban vannak. A mese nem fogyott ki a történetből, SŐT… de vannak, akik részesülnek a csodában és vannak akik nem… az is kiderül a történetből, hogy Borsika miért érkezett egyedül és miért… – majd – de ez most a környezet bemutatása. A folyékony nyugalom az erdei nedüre vonatkozott, de ezen változtatni tudok, ha az alkoholizmusra irányítaná a figyelmet: ez nekem eszembe sem jutott. Az anyuka is okkal ilyen: később… a Bajnak feladata van ebben a mesében, gond lenne, ha idő előtt hazakerülnének 🙂 Ha nem hiteles, sajnálom, átszerkesztettem a leadás után, nem kérték, azt mondták, ha bennmarad akkor mergnézik.

  3. Továbbra is úgy érzem, hogy a megfelelő korosztály számára érdekes és izgalmas történet kerekedhet a fenti írásból. Lehet vitatkozni az egyébként könnyen javítható „folyékony nyugalom” problémáján, lehet igazság a felvetésben, de ettől a mese lelke nem változik semerre. (Bár csak összesen ennyi devianciára buzdítás lenne korunk divatos irodalmában!) Szerintem egyedi, eredeti történet bontakozik ki előttünk. Az autóval később érkező anyuka problémája nekem nem tűnne fel, és miután mások felhívták rá a figyelmemet, azonnal meg is oldanám az íróval közösen – ha megengedi, hogy belebeszéljek. Egy intelligens, jól gondolkodó anya megjátssza a focirajongót a fia kedvéért, és nem ráncigálná el a fiát a döntőből (bár a konferencia sorozat kényszerítő erő). A későbbi érkezést egyszerűen a döntővel magyaráznám. Az anya megvárta, míg a meccs lezajlik. Persze a regényt nem én írom, ez csak tipp. Lehet, hogy az írónak jobb ötlete van. 🙂
    Nekem továbbra is a kedvenceim közé tartozik a meseregény, remélem, hogy a lektorok is megszeretik. Szelíden indul, hazai környezetben, az izgalmak egyelőre borzalmak nélkül jelentkeznek, és várhatóan nem Alien támadta meg a két gyereket az erdőben, hanem valami sokkal érdekesebb lény. Drukkolok a Varázserdőnek – valami más címen.

  4. Gábor Emese (illusztrátor)írt most a Facebookon néhány gondolatot a könyvemről. Vele beszéltem, míg ide el nem küldtem, arról eredetileg, hogy örömmel illusztrálná a meseregényt. Boldogsággal hallgattam és olvastam a véleményét, már akkor is, amikor elkészült. Életem egyik legnagyobb élménye volt, amikor a gyermekei (7 és 11 évesek voltak akkor)csak egy részletet kaptak, és utóbb vittem az egész történetet, már az ajtóban állva vártak, majd, hogy menjek már, hadd olvassák tovább. A korosztály, akiknek szánom: 10-13 év.
    „Gábor Emese:A Varázserdő remek könyv. Sikerkönyv várományos. A mai gyermekeket visszaröpíti a természetbe a népmese élő elemeivel. Végre egy itthon (a Bükkben) játszódó történet! Sokat tudnék írni azokról a pozitív benyomásokról, melyek értek olvasás közben.”

    Örülök, hogy D. Attila beleképzelte a folytatást… mert benne van a rengeteg izgalom, hiszen a népmese szeretete ihlette ezt a történetet. Az ürmös bor, bizony a martinival hasonlatos itóka, amit a boszi nagyi készített, s nem gondolom…, de megigazítom… Itt egy ismerkedési folyamat elejénél járunk, talán kicsit markánsabban kellene utalni arra, hogy Szaniszlóval találkoztak a föld alatt?! Nekem egyszer egy mesélő tanárom azt mondta, nem kell mindent leírni, teret kell hagyni a fantáziának.
    Ez csak az első könyv elképzeléseim szerint, s bár ezt a történetet nem folytatom, a következő mesém, amit már elkezdtem, egy másik magyar tájon játszódik, újabb mesehősöket megidézve:) Szóval remélem, hogy sikerül érdekes élményvilágot teremteni. Azonban lehet, hogy nem tetszik mindenkinek, de én szeretettel írtam, s bizalommal osztottam meg önökkel / veletek. 🙂

  5. Kedves Lívia!
    Szerintem itt egy betűvel sem kell többet írnod Szaniszlóról.Akinek itt nem mozdul meg az agya, az más történetre vágyik, viszont az élénk fantáziájú, figyelmes olvasónak meg szájbarágóssá válna a történet. Mint írtam, nem akarom folytatni helyetted a mesét, meggyőződésem, hogy nálad jó kezekben van. 🙂

  6. 🙂 Elég markánsan szoktál fogalmazni, most megleptél, ennek örülök… Nagyon nehéz dolgunk van, és ezt azt hiszem mindenki nevében mondhatom. Olyan dolgokra hívjátok fel a figyelmünket, amelyek eszünkbe sem jutnak, és nagyon nehéz feladat csupán a könyv elejével megfogni az olvasókat, hiszen a bonyodalom még hátra van… Arról nem beszélve, hogy én szeretem a rajzos könyveket, hiszen ez a korosztály még élvezettek nézegeti az illusztrációkat is.

  7. Nekem nagyon tetszik továbbra is a történeted, szeretem a boszorkányokat 🙂 Nagyon szépen, olvasmányosan van eddig megírva, nem is nagyon tudok mibe belekötni 🙂
    Kezdem érteni, hogy miért varázserdő a varázserdő, azt hiszem 🙂
    Nagyon drukkolok, sok sikert! 🙂

  8. Az illusztrált könyveket ÉN is szeretem, és jó hír, hogy megjelenik a könyv! Hajrá Lívia!

    Kedves ARANYMOSÓ!
    Közeleg a szülinapom. Nagyon szeretnék kérni Tőletek valamit. A hozzászóló ablakban váloztassék a szövegbevitel színe feketére! Ez a világosszürke, minden tiszteletem mellett, kész agyrém. Hálás köszönet!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük