– Menjünk vissza egy kicsit korábbra – mondta Arthur Kent, és egy üres oldalra lapozott a füzetében. Még legalább két embert akart ezután meghallgatni, és ha nem találja meg nagyon gyorsan azt a gyémántot, a milliomos tulajdonosa elintézi, hogy Kent végleg bezárja a magánnyomozó irodáját. – Pontosan mióta ismerte az áldozatot?
– A hét elején találkoztam Nickkel először. Ahogy mindenki más. Amikor megérkeztünk a busszal a fesztivál központjába. – Emese leplezett sóhaj után darálta le mindezt.
Viszonylag helyesen beszélte a nyelvet, Kent hálát adott az égnek, hogy nem kellett tolmácsra várniuk. A lány szürkésbarna haja kócosan meredezett ezerfelé. Válla előreesett, alulról nézett fel Kentre. Szinte eltűnt az íróasztal mellett, nagyon szerencsétlen hatást keltett a kopár, ablaktalan irodában, és Kent nem cserélt volna vele. Pocsék érzés lehet egy idegen országban kihallgatásra várni fellépés helyett. Kent kezdte megsajnálni. Emese folytatta:
– Az a szervező nő bemutatta nekünk, hogy ő lesz a tolmácsunk meg a kórus kísérője. A kempingben beszélgettem vele először. Kikísért a tengerpartra. – Halvány mosoly jelent meg a lány ajkán. – Nagyon klassz helyen van az a kemping.
– Mennyire ismerte meg Nicket?
Egy vállrándítás volt a válasz. Emese a fáradtsága és az ódivatú ruhák ellenére is úgy húzta ki magát a széken, mintha valami fontos ember lenne a hazájában. A nyakába akasztott bőrszíjat piszkálta hosszú, kecses ujjaival. Hogy mi lóghatott rajta, Kent nem látta, mert a madzag vége eltűnt a lány túlméretezett pólója alatt.
– Szinte állandóan velünk volt, mindenhova jött. Vicces volt, laza, mindig mosolygott. Sokat segített – tette hozzá Emese.
Kent furcsa villanást látott a szemében. Nem gyászt, inkább hideg lemondást, ahogy lefelé görbült a szája.
***
– Szerintem tudja, honnan ismerem Nicket. – Don hátradőlt a fémszéken, aztán megint előre, a mesterséges fény szürkének mutatta a fiatalember sötét bőrét. – De ha akarja… Együtt ültünk a fiatalkorúaknál. Én már három hónapja bent voltam, amikor őt behozták tizennyolc hónapra valami lopásért. Másfél év után szabadultam, nem sokkal később ő is. Ennek már hat éve. Ennyi elég?
– Tudta, hogy Nick is ott lesz a fesztiválon? – kérdezte Kent. Sokkal egyszerűbb dolga volt Donnal, a fiú pontosan tudta, mire számíthat, ha bármit is találnak ellene. Vajon arról is tudott, mit művelt az éjszaka Nick? Vagy arról, miért várta olyan idegesen az első metrót a reptér irányába?
– Kajakra meglepett, komolyan – rázta a fejét Don. Pillantása oda-vissza rebbent az iroda ajtaja és Kent között. – Az utolsó pillanatban ugrottam be az unokatesóm helyett, aki eltörte a térdét, csóri. A kemping központi épületében kellett dekkolnom, és irányítgatni a kórusokat. Valaki állandóan eltévedt a bungalók között. Amúgy egész sirály meló, csak vigyorogni a sok idióta kérdésre… Bár Nick feladata jobb volt. Kár, hogy én nem beszélek más nyelvet, talán én is kísérgethettem volna egy nőikart, mint Nick. Nagyon csini lányokat kapott.
Kent vágyakozó pillantást vetet az üres kávéspoharára, aztán egy térképet húzott maga elé.
– Mutassa meg, kik hol laktak a kempingben!
– Csak a külföldi kórusokat helyezték el ott. Leghátul, a kis focipálya mellett kaptak helyet a magyarok, előttük a finnek a hátsó mosdókkal szemben – Don hadarva sorolta az összes nemzetet, Kent alig bírta leírni –, a főépület után közvetlenül pedig a szervezők, a tolmácsok, meg ilyenek laktak.
***
– A nyáron lesz egy éve, hogy találkoztunk. Első látásra…
A húszas évei végén járó lány a szeme alá nyomta a papírszalvétát, amikor újra eleredtek a könnyei. Szemfestéke azonnal beszínezte a papírt. Hajszálon múlt, hogy a lány nem borult az íróasztalra. Ha így folytatja, Kent kénytelen lesz a zakóját felajánlani neki, mivel már az összes zsebkendőjét odaadta. A lányt körülvevő édes parfüm betöltötte a szobát. Megható látvány volt, de Kent csak szánakozva megcsóválta a fejét. Lora hüppögött párat, nyelt egyet, aztán folytatta:
– Én nagyon szerettem őt, tudja? Pedig Nick olyan…
– Igen? Milyen volt Nick? – siettette Kent.
Lora felpillantott, és a gyászoló pillantását eltörölte a düh, keze ökölbe szorult. Az édes gyümölcsillat hirtelen vészjóslóvá vált, mint egy méreggel meghintett pite. Feketére lakkozott körmei az apró ridiküljébe vájtak. Kent hátrébb húzódott a széken.
– Néha egy seggfej volt – vetette oda Lora. – Úgy flörtölt bármilyen lánnyal, mintha nem is léteznék. Sosem ment el senkivel, csak szeretett beszélgetni, ahogy ő mondta, de nekem már kezdett sok lenni. Azért hozott magával, hogy kibékítsen a legutóbbi vitánk miatt. Jól is ment minden az első két napban. – Lora megszívta az orrát, tekintete még jobban elsötétedett. – Mindig azzal hencegett, hogy milyen jól megtanult egy nehéz nyelvet. Hát most megkapta, egész nap magyarul beszélhetett! Sokat dolgozott, de szakított rám is időt. Egyre kedvesebb volt. Innen tudtam, hogy tuti összekavart valamelyik nyivákoló ribanccal a kórusból. Pedig utálja a komolyzenét.
Nagyon hosszú már most a reggel, gondolta Kent, miközben belelapozott a jegyzeteibe. Mindent megadott volna egy kávéért. Nem tudta eldönteni, Lorát vagy Nicket sajnálja jobban.
– Ismerte Nick múltját?
– Hogy lecsukták, mert lopott valami hájas, dúsgazdag pasitól? Igen, mesélt róla. Azt is elmondta, hogy letöltötte a büntetését.
– Az ellopott tárgyak nem kerültek elő.
Lora felhúzta mindkét vállát.
– Előfordul. Azokról nem tudok semmit.
– Néhány fültanú szerint vitatkoztak hajnalban. Miért?
– Csak a szokásos – vetette oda Lora. A szemfestéke fekete csíkot húzott az arcára. – Hajnalban osont vissza a bungalóba, gondolom, nem akart felébreszteni. De ébren voltam. Rosszul alszom nélküle, tudja? Ráadásul a telefonját sem vette fel. Amikor belépett a házba, rögtön megkérdeztem, merre járt. Azt mondta, dolga volt, de olyan idegesen vágta rá, mintha én tettem volna valami rosszat. Amikor rákérdeztem, mi dolga akadt éjszaka, csak hebegett meg habogott valamit a fesztiválról meg valami ostoba megbeszélésről. Hülyének nézett! Tudtam, hogy valamelyik csajjal kavart, a fejéhez is vágtam. Tudja, mit csinált? – Lora egy pillanatnyi szünetet tartott. Kentnek esélye sem volt bármiféle reakcióra. – Még ő háborodott fel, hogy ilyet feltételezek róla. Hát persze, hogy felhúzta az idegeimet, és kiabáltam! Kidobtam a házból, ő meg fogta a hátizsákját, és elviharzott. Ha tudtam volna, hogy utoljára…
Lora haragos szavai ismét sírásba fulladtak. Kent a füzetét kocogtatta a tollával, amíg várta, hogy alábbhagyjon a roham.
– Mikor ment vissza Nick a bungalójukba?
– Hajnali fél három előtt öt perccel. Tudom, mert néztem az órát. Más dolgom úgyse volt.
***
– Fél kettő körül futottunk össze – felelte Don. – Asszem. Épp visszakísértem a finneket a házaikhoz, néhányan annyira matt részegek voltak, hogy csodálkoztam, a kempinghez odataláltak. Visszafelé mentem a helyemre, amikor megláttam egy alakot a sötétben. A hátsó bejárat felől jött, ahol olyan sűrűre hagyták a bokrokat a klotyók mellett. De az is lehet, hogy a szabadtéri sportpályáknál volt, nem tudom. Rászóltam, hogy mit akar, akkor megfordult, és láttam, hogy Nick az.
– Milyennek látta akkor Nicket? – kérdezte Kent.
– Én láttam utoljára élve?
– A kérdésre válaszoljon, kérem!
– Összerezzent, amikor rászóltam. – Don az asztal lapját kapirgálta. – Aztán lazán köszönt meg minden, de úgy éreztem, nem szívesen futott össze velem. Vagy bárkivel. Megkérdezte, mit csinálok itt ilyenkor, de amikor én is megkérdeztem tőle, terelt. Csak annyit mondott, hogy elintézett valamit. Aztán azt mondta, hogy drukkoljak neki, hogy ügyesen elintézzen egy másik valamit. És ha sikerrel jár, akkor sok pénzt kap, és majd ad belőle. Öregem, azt hittem, a tolmácsolásra érti, de már nem vagyok ebben olyan biztos. – Don elhallgatott, az ajkába harapott, aztán egyenesen belenézett Kent szemébe. – Megszólalt a telefonja, amíg beszélgettünk. Nem láttam, ki hívta, de a kijelző fényében látszott, ahogy Nick elhúzta a száját, és káromkodott is. Riadtnak tűnt. Aztán gyorsan elköszönt, és elszelelt.
– Merre ment? A kijárat felé?
– Nem, a házak felé.
***
– A finnek kórusvezetője esküszik, hogy látta Nicket az egyik magyar kórustaggal az éjjel – mondta Kent. – Megértett pár szót a beszélgetésükből. A karnagyuk állítása szerint maga sok időt töltött Nickkel.
Emese megvakarta a tarkóját, miközben tartotta a szemkontaktust Kenttel. Aztán összefogta maga előtt a kardigánját, a sötét anyag vállán homokszemcsék ültek, az övtartók üresen lógtak két oldalt, mintha egy csalódott kutya lógatta volna a fülét.
– Kedves srác volt. Elvitt harisnyát venni az egyik fellépés előtt. Az enyém kilyukadt, és nem volt nálam másik. Beszélgettünk egy keveset. Mesélt a városról, annak a milliomos lánynak az esküvőjéről, a helyi rockbandákról meg a fagyikról.
– Az éjszaka közepén is?
– Kimentem fotózni a holdat, a tűzrakó mellé. Akkor futottunk össze. Megnézte a képeimet, szerinte jók lettek. Szerintem csak udvarias volt – vonta meg a vállát Emese.
– Ez mikor történt?
– Egy óra után. Még nem volt negyed kettő.
Egy újabb időpont Nick életének utolsó szakaszából. Meglepően jól emlékeznek az időpontokra, jegyezte meg magának Kent, aztán hangosan azt kérdezte:
– Milyennek találta Nicket? Olyan volt, mint mindig?
– Igen, azt hiszem. Visszakísért a házunkhoz, és felajánlotta a dzsekijét, ha fáznék.
– Akkor magánál van a dzseki?
– Nem, nem kértem, nem fáztam. Aztán Nick elköszönt, és elment.
Emese összevonta a szemöldökét, mire Kent előre dőlt, mint a vérszagot érző farkas.
– Eszébe jutott valami?
– Igazából… nem tudom, fontos-e. – Emese Kentre nézett. – Amikor elköszönt, az furcsa volt. Olyan, mintha… mintha tudta volna, hogy nem látjuk egymást többet. – Most először, mióta tartott a kihallgatás, elcsuklott a lány hangja, tekintete bepárásodott. Telt ajka sírásra görbült. – Van ennek értelme?
***
– Kérem, Lora, próbáljon meg visszaemlékezni. Amikor ma hajnalban visszament a bungalójukba Nick, volt nála valami?
– Mire gondol, nyomozó? – Lora úgy nézett Kentre, mintha a férfi hirtelen ugatni kezdett volna.
– Bármire, ami szokatlan, ami nem lehetett az övé. Vagy ami nem volt nála a megelőző napokban.
– Semmi ilyesmi. Mondtam, megragadta a hátizsákját, és elrohant. Nagyon sietett.
– Elképzelhető, hogy a dzsekijében rejtegetett valamit?
– Nem volt nála a dzsekije.
***
– A telóját láttam, hogy előveszi – felelte Don. Hosszú, fekete ujjaival az állán dobolt. – Azt is csak azért, mert világított. Ja, ettől még bármi lehetett nála, de a két keze üres volt.
– Lehet, hogy furcsa kérdés lesz, de nála volt a dzsekije?
– Ja. Hűvös éjszaka volt.
***
– Nem tűnt fel semmi – válaszolta Emese egy újabb vállrándítás kíséretében. Tenyere mögé rejtette a száját, még mindig könnyes volt a szeme. – Mit keresnek?
– Nem fontos. Mindenre rákérdezünk. – Kent átfutotta a jegyzeteit. – Miután Nick visszakísérte magát a házukhoz, látta később?
Emese megrázta a fejét, miközben szaporán pislogott. Az irodának csukva volt az ajtaja, Kent mégis meg mert volna rá esküdni, hogy egy pillanatra a tenger illatát érzi.
– Mondott bármit magának Nick, akár tegnap, vagy a fesztivál ideje alatt, hogy mire készült az este? Vagy akkor, amikor találkoztak az éjjel?
– Nem – mondta Emese.
***
– Nem – mondta Don.
***
– Nem – mondta Lora.
***
Arthur Kent csípőre tett kézzel állt a hatalmas tábla előtt, és próbált rendet tenni a fejében. Az iroda ajtaja, ahol előző nap egymás után beszélhetett a három tanúval, most nyitva állt, beszűrődött a rendőrség halk morajlása. Nick halála miatt végzett nyomozás sietős munkára sarkallta a rendőröket, és Kent a praxisa során először igazán hasznosnak érezte, hogy jó kapcsolatot ápol a hivatásosokkal. A szeme ide-oda rebbent a nyomozati anyagok, a fényképek és a tanúvallomások alapján felvázolt időpontok között. A nyomozást vezető tiszt, Harrison precízen rögzített mindent egymás mellé a mágneses táblára.
– Jutottál valamire? – lépett mellé Harrison. Két pohár kávét hozott.
– A fenéért kellett beletenni az újságba – dörmögte Kent, ahogy egy pillanatra megállt a tekintete az egyik cikken. A milliomos lányának milliós ajándék készül a milliós esküvőre, írta a cím, és még egy jó nagy képet is odaraktak arról a nyamvadt gyémántról. Ha nem lett volna ott a körítés, Kent egy apró, sima üvegtojásnak nézte volna egy porcelán tojástartóban. Csak egy másik, jó minőségű fényképen látszott az a sok apró, egyenes csiszolás, ami ezerfelé szórta a fényt a gyémántról. – Hol lehet az a kő?
Harrison megcsóválta a fejét.
– Túl szép lett volna, ha ott hever a metrókocsi alatt – felelte.
– Valami fölött átsiklottam – vallotta be Kent. Ezt zsigerből érezte. Újra és újra átlapozta a jegyzőkönyveket meg a jelentéseket. – Hogy is volt? Mi és mikor történt pontosan az éjjel?
– Éjfél után Nick feltörte a zárat, és elemelte az ékszerboltból a milliós gyémántot – fogott bele Harrison. – Ha nem lett volna a szemközti házon a frissen felszerelt térfigyelő kamera, sosem jövünk rá, ki osont be a vagyonokat érő ékszerek közé.
– Okos – morogta Kent, és megitta a kihűlt kávét. Ki tudja, hányadikat aznap, a papírpoharat az asztalra tette. – Fogta a legértékesebbet, és meglépett.
– Valószínűleg sokat ígértek neki a munkáért – bólintott Harrison. – Amit még biztosan tudunk, hogy hajnalban Nick beesett a metrókocsi alá, és szörnyethalt. Többen látták a fel-alá járkáló fiút, de azt persze senki, hogy belökték vagy csak megcsúszott. – Harrison elővett egy vékony dossziét. – A legutolsó üzenet a telefonjára negyed három előtt érkezett: HOL VAGY?! Csak ennyit írtak. A feladó ugyanaz a szám, ami fél kettő körül is kereste. Két rendőr foglalkozik azzal, hogy előkerítsék a szám tulajdonosát.
– Szerinted sikerülni fog nekik?
– Valamit csak találnak. Inkább foglald össze még egyszer, te mit tudtál meg!
Kent két kézzel dörzsölte meg az arcát.
– A fiú fogta a gyémántot, aztán valamiért visszament a kempingbe. Egyelőre lövésem sincs, miért.
– Talán a cuccáért, a hátizsákjában ott volt az útlevele meg egy váltás ruha – vetette fel Harrison.
– Lehet. – Kent sorban a tanúvallomásokra bökött. – Negyed kettő előtt összefutott a magyar kóristával, Emesével, utána találkozott Donnal, a régi haverjával fél kettő körül, majd fél három előtt összeveszett Lorával, a barátnőjével. Senki sem látott Nicknél semmit, de hát egy ekkora követ bárhová el lehet rejteni.
– A helyszínelők atomjaira szedték a kempinget meg a tengerpartot. Nick dzsekijét megtalálták a homokban, de a kőnek nyoma veszett – mondta Harrison. Hangja tompán zengett a visszafojtott haragtól, és Kent teljesen megértette.
Végignézett a három tanúvallomáson, melyeket tegnap rögzített. Felidézte, hogyan viselkedtek a tanúk. Kellemetlen bizsergés támadt a tarkóján.
– Egyikük hazudott, de melyikük? – tette fel a kérdést, ám Harrison csak a vállát vonogatta. – És mi a francot csinálhatott Nick éjjel fél kettő és fél három között? Mi a rohadt életnek nem lépett le egyből az ékszerboltból? – Tudta, hogy a válasz itt van előtte, a sorok között, de sehogy sem találta. Összeszorította az orrnyergét. – Megyek, beszélek még egyszer a barátnőjével. Kösz, hogy megnézhettem, mit találtatok.
– Nem tesz semmit, a helyszínelők már végeztek ezekkel – bökött Harrison a bizonyítékos tasakokat rejtő dobozra. – Szólj, ha megtudsz valamit! – intett, majd helyet túrt a kávéspoharak mellett a Nick híváslistájának.
Azonban a mozdulat miatt lecsúszott az asztal túloldalára tett doboz, a Nick dzsekijét rejtő zacskó a földre esett, és kinyílt a szája. Algaszag szivárgott az iroda áporodott levegőjébe. Amikor Harrison szitkozódva felemelte a dzsekit, homokszemcsék szóródtak a padlóra. Kent nézte a lába elé gyűlt homokot, és megmozdult a fejében egy emlékkép. A darabok maguktól csúsztak a helyükre a gyémánttal kapcsolatban.
– A rohadt életbe! Gyere velem! – rántotta magával Harrisont.
Sebesen száguldottak végig a városon a kempinghez, közben Kent megosztotta Harrisonnal, mire jött rá. A két férfi berontott a főépületbe, egyenesen az információs pulthoz. Lépteik zajára egy negyvenes nő jött elő, aki nem titkolta meglepettségét és bosszúságát.
– Itt vannak még a kórusfesztiválosok? – sürgette Harrison.
A nő megrántotta a vállát.
– Már mindenki elment.
Kent hosszan káromkodott.
***
Emese lassan lapozgatott a telefonján. Egész jó ez a készülék, csodás képeket tudott csinálni a teliholdról meg a csillagos tengerről. Megborzongott, noha kellemes meleg vette körbe. Belesüllyedt az ülésbe, és teljesen kizárta a társai beszélgetését, miközben újra végignézte a fotókat.
Az egyiknél megállt. A Hold a tintaszínű tenger felett ragyogott, az ezüst parton összegabalyodva pihent két pár csupasz láb.
***
Korábban
– Most már tényleg mennem kell – húzódott el Nick, mire Emesét elárasztotta az éjszaka sós hidege.
Dideregve ült fel és nyúlt a pólója után. A telefont maga mellé ejtette.
– Akkor most…? – kérdezte Emese. A fiú egy pillanatra megállt az öltözködésben, kérdő tekintetét látva Emese lesütötte a szemét, és megvonta a vállát.
Annyira jól érezte magát, amikor Nick elvitte a boltba harisnyáért. Végigdumálták az utat oda és vissza, sokat nevettek, és Nick később is minden alkalmat megragadott, hogy fogva tartsa a pillantását. Ezért lopakodott a fiú nyomába, miután összefutottak a tűzrakóhely mellett. Csak egy csókot akart. Megkapta, és a pillanat hevében mindketten elvesztették a fejüket. Így kerültek a tengerpartra.
– Hát, holnapután vége a fesztiválnak – felelte Nick. – Gondolom, hazamentek.
– Igen. – Emese kapkodva rángatta fel a bugyiját meg a nadrágját, aztán visszaült a dzsekire.
Nem ámította magát, hogy megtalálta élete szerelmét, és ezután boldogan élnek, amíg meg nem halnak – ilyen baromságok csak a filmekben meg a nyálas regényekben léteznek. A tenger hullámai helyeslően morogtak.
Váratlanul Nick tenyere simult az arcára, és a fiú olyan forrón, olyan követelőzőn csókolta meg, hogy Emese legszívesebben visszadőlt volna a homokba.
– Király vagy – jegyezte meg Nick a csók után, majd kacsintott, és felállt. – Nehéz neked ellenállni.
Emese mondani akart valamit, ami nem hangzik teljesen idiótaságnak. Végigmérte a kapkodó fiút, a pillantása megakadt a nadrágja zsebén.
– Ez micsoda? – bökött rá a dudorra.
Nick láthatóan zavarba jött.
– Ez? Nem fontos.
A zsebe felé kapott, de Emese volt a fürgébb, megragadta a fiú csuklóját. Nick lassan húzta ki a kezét a zsebéből, és hagyta, hogy Emese elvegye a fürjtojás nagyságú tárgyat.
Emese meredten bámulta a csiszolt követ, ami langyosan billegett a tenyerén. Tudta, hogy nem egyszerű üveget lát, és emlékezett is rá, hogy találkozott ezzel a formával.
– Mondd, hogy ez nem igazi! – nézett fel a fiúra.
Nick rákulcsolta a kőre a kezét, és egészen közel húzódott hozzá.
– Most végre egyenesbe jöhetek – mondta. Szétnézett, majd beszélni kezdett, de olyan halkan, hogy Emese nem értett mindent. Az alapján, amit sikerült kihámoznia a szóáradatból, biztosra vette, hogy a fiú szórakozik vele.
– Te teljesen hülye vagy! – mondta. Mégis, eszébe jutott a bátyja, ahogy a számlák fölött görnyed.
Megrázta a fejét. Jó darabig vitatkozott Nickkel, a pocsolyaszagú dagály kezdett közel húzódni hozzájuk, mintha csak az érveiket akarná kihallgatni. A fiú egyre gyakrabban kapkodta a fejét a kemping felé, főleg miután kapott egy üzenetet. Kényelmetlenül mocorgott a homokban.
Emese a szája szélét rágva ült, és bámulta a követ az ujjai között. Nicket hallgatva az álmok alattomosan átváltoztak elhatározássá. Bólintott egyet.
– Én viszem ki. – Felkapta a kardigánját, kifűzte belőle a fonott bőrszíjat, szálaira bontotta, majd a fiúnak nyújtotta. – El fogják hinni, ha azt mondod, nem sikerült megszerezned?
– Teszek róla, hogy higgyenek nekem. – Nick fogta a gyémántot meg az övet, és ezúttal is bebizonyította, milyen ügyes ujjakkal áldotta meg az ég. Emese belepirult az emlékbe. – Keresni foglak, ha leszállt a repülő – mondta végül a fiú, miután a lány nyakába akasztotta a rögtönzött függőt.
Emese átkarolta, és csókot váltottak, majd Nick elsietett a főépület felé.
***
Vigyázz magadra – ez volt az utolsó, amit mondtak egymásnak. Vigyázz magadra, mert sok pénz forog kockán.
Emesét megrendítette Nick halálhíre, és ezt a döbbenetet használta fel, amikor a magánnyomozó közölte vele, hogy a fiú ellopott valamit, ami a halálához vezethetett. Vajon Nick tényleg baleset áldozata lett, vagy szándékosság történt? Talán azok miatt, akikről az éjszaka mesélt? Nem hittek neki…
A lelkiismeret-furdalás egy pillanatra szétterült Emese mellkasában.
Lopva körülnézett, majd amikor meggyőződött róla, hogy senki sem figyeli a leghátsó sort, óvatosan előhúzta a pólója alól a bőrszíjat.
A tojásdad kövön megcsillant a napfény, ezernyi apró szivárványt szórva a busz kopott ülésére.
Emese elégedetten elmosolyodott. A bátyja végre ki tudja fizetni az adósságait.
***
Több tucat rendőrautó indult a külföldi busz után.