Szenczi Ildikó: Halott dolgok

A Totem Bar ma este tele volt. Zero a pultnak támasztotta a söröskorsóját, és hunyorogva körbenézett a hófehér asztalok között, mintha várna valakit. Tenyerével eltakarta a feje fölött lévő lámpát, ami egyébként is majd´ kiégette a szemét, de csak így tudta biztosítani, hogy célpontja, Tasha ne vegye észre – a vámpír szeme ugyanis még az övénél is érzékenyebb volt. Nem véletlen, hogy az éjszaka lényeinek fenntartott sötét sarokban talált helyet magának, ahol a bár narancs és lila fényei is éppen csak a hangulat kedvéért pislákoltak.

Ez volt Zero nagy pillanata. Fél éve kergette a drogbandát, ami illegális bejárást engedett a halandóknak a démonvilágba, de egyelőre nem talált fogást rajtuk. A démonok valamiféle sötét mágiával olyan anyagot gyártottak, amivel a halandók lelkei körbenézhettek az ő dimenziójukban – de arról persze senkinek nem szóltak előre, hogy koboldok és egyéb közepesen értelmi fogyatékos alsóbbrendű démonok a trip alatt birtokba veszik a halandók testét. És a kis dögök nem ám az esti valóságshow-t bámulták chipset zabálva, mint a rendes sátánfattyak, hanem vihorászva macskavért fröcsköltek a közlekedési táblákra, az ablakon benyúlva használt alsónadrágot húztak a sofőrök fejére, és a játszótéren vödörszámra borították a gyerekek nyakába a pókokat. Jobb esetben. A rosszabbakra még gondolni is szigorúan tilos volt nyilvános helyen.

De most végre kaptak egy fülest, hogy Tasha, a terjesztő vámpírbanda egyik fejese találkozik az összekötővel. Tasha persze soha nem hibázott – nem véletlenül jutott ilyen magasra –, ezért próbált Zero most a démonokra koncentrálni. Nem volt más dolga, mint a megfelelő démont azonosítani, követni, és az első gyanús mozdulatra feltakarítani az egész szervezetet pirulástul, vámpírostul, hogy végre elfelejthessék az egész interdimenzionális tébolydát, ami esténként az utcákra szabadult.

A Totemben ma este ötperces randik voltak, ami Zero szerint a leghalottabb dolog, amit a halandók kitaláltak – halottabb a zombiknál, vámpíroknál, sőt, talán a megkarózott vámpírokból hátramaradt porkupacoknál is. Ideális helyszín viszont kényes ügyletek lebonyolítására, hiszen senkinek nem gyanús, ha néhány randi után a pár egyik vagy mindkét tagja nyomtalanul felszívódik.

Egy démon volt már csak terítéken, aki a következő gongszóra el is indult Tasha felé. A fickónak egyetlen tömzsi szarva látszott csak a homloka közepén; ha máshol volt is még, azt eltakarta az elegáns kalap. Elég béna húzás. Most őszintén, ki jön manapság még öltönyben és kalapban egy álrandira? Persze legalább ízlésficama nem volt, fekete öltönyt húzott átlagos sötét bíborszínű bőre fölé. Igazi keményfiú lehetett, mert mintha a bíbor itt–ott világosabb színben megfolyt volna az arcán és a kézfején – valószínűleg régi sérülések voltak.

Zero gyorsan felskiccelte a képét, mintha csak unalmában rajzolgatna. Biztos ami biztos, a jegyzetfüzetében a legfelső papíron egy anatómiailag pontos szívforma volt egy félig befejezett orgonavirág rajzával, hiszen a szükség esetén előadandó sztorija szerint ő maga is randira jött, egy orvosként dolgozó vámpír bigével, akinek az orgona a kedvenc virága. Ja, egy vámpírnak, aki egy inkubusszal randizik. Ő is röhögött volna rajta, de pont ettől volt hihető.

Felhajtotta a sörét, és egy intéssel kért a csapostól még egy kört. Tenyerét a rajzra fektette, mintha rendkívül csalódott lenne, amiért a randija nem jött össze, és diszkréten kivette a füldugóját.

Behunyt szemmel koncentrált, hogy ki tudja szűrni Tasha és a partnere beszélgetését a zajból. Nem véletlenül vették fel csont nélkül nyomozónak két évvel ezelőtt: minden szexdémonnál alapképesség volt a kitűnő megfigyelőképesség, a ragadozókat megszégyenítő szaglás, és persze a legapróbb sóhajokra is érzékeny hallás. Ekkora tömegben általában mindegyik zavaró volt, de az évek során megtanulta kizárni a lényegtelen információkat. Habár a diszkrét mocsárszagból ítélve itt is troll takarítókat alkalmaztak, fene a gusztusukat. Azt tényleg nehéz volt ignorálni.

Tasha és a lovagja köszöntek egymásnak, bemutatkoztak. Természetesen mindketten álnevet használtak – legalábbis annyira biztosan nem volt amatőr a démon, hogy a valódit mondja be. És annyira nem lehetett szerencsétlen se, hogy a Belzebub névvel verje meg a sors.

– Mit hozott nekem? – kérdezte Tasha búgó hangon. Igazán meggyőzően játszotta a szerepét, még a szempilláit is rebegtette hozzá, de közben folyamatosan dobolt a lábával. Nem mintha a démon előtt különösebben színészkednie kellett volna, de a nő mindig ügyelt a részletekre. Ezért nem tudott rajta Zero fogást találni, hiszen azzal mégse verheti bilincsbe, hogy ideges volt egy randin.

– Sokkal többet, mint gondolná – felelte a démon sejtelmesen. Hangja nem igazán illett torz külsejéhez, kifejezetten kellemes volt. Egy másik életben talán híres színész lehetett volna, de az valószínűleg nem fizet annyit, mint elit verőembernek lenni a drogiparban.

Tasha tovább faggatta, a démon viszont nem felelt. Zero kinyitotta a szemét, és nagyot húzott a sörből. Belzebub előhúzott valamit a zsebéből, és széles mosollyal átnyújtotta a vámpírnak.

Zero majdnem leköpte az orgonát, amikor meglátta, mi az.

Egy szál virág volt. Egy közönséges, vörös, kis fehér valamikkel megkötözött mini virágcsokor. Nem akkora, amiben bármit el lehetett volna rejteni.

Tasha élvezettel megszagolta, aztán olyan pillantást vetett a démonra, mintha ez a gesztus lenne legvadabb szexuális fantáziáinak netovábbja.

– Maga szórakozik velem? – kérdezte negédesen.

– Sosem tennék ilyet, kedvesem – felelt a démon. – Nem sok úriemberrel üzletelhetett eddig.

– Nem sokan mertek eddig megváratni, amikor ennyi pénzről volt szó – mosolygott szélesen Tasha.

Nagyjából itt válhatott világossá még a legavatatlanabb szemű megfigyelőnek is, hogy Tasha szexuális fantáziáiban komoly szerepe lehet a beleknek és egyéb létfontosságú szerveknek, pennaheggyé reszelt csontoknak, és egy festővászonnak. A démon is vette a lapot, mert kissé hátrébb húzódott, de a mosolya, az még furcsa volt. Zero mindenesetre folytatta a rajzot; akármilyen bizarr irányokat is vegyen a mai megfigyelés, legalább az legyen készen.

– Rendben, kedvesem – felelte egy oktávval mélyebb hangon a démon. – Akkor térjünk a tárgyra.

Elővett egy szolid piros borítékot, és átnyújtotta a vámpírnak. Tasha ezt az ajándékot is kéjes kíváncsisággal fogadta, Zero azonban egyre inkább úgy érezte, hogy a démonnal valami nem stimmel. Szeme csillogott a félhomályban, kissé előredőlt, mintha zavarban lenne, és próbált úgy mosolyogni, hogy hegyes narancssárga fogai a lehető legkevésbé látsszanak. Persze nem sikerült, Tasha minden alkalommal meg is cserélte keresztbe tett lábait, amikor arcába villantak a botrányosan rikító színű agyarak.

Zero félbehagyta a skiccelést. Most komolyan egy olyan démont küldtek összekötőnek, aki rá van indulva Tashára?

Beleszagolt a levegőbe. Nem, nem egyszerűen rá van indulva. Ez a csávó odáig van érte. Szerencsétlen pára!

Felhajtotta a maradék sörét, és kikért egy vodka-martinit. Ezt nem lehet józanul kibírni.

Visszagondolva, a fickó folyton félrepillantott két mondat között, ilyet profi összekötő nem csinál. Ha pedig nem lennének profik, rég lebukott volna az egész banda. Sátánfattyak öreganyja, mégis, mi folyik itt?

– Hát ez igazán megdobogtatta a szívemet – mormolta Tasha, ahogy a boríték tartalmát böngészte. Magához ölelte, és reményteli pillantást vetett a démonra.

– Örülök, hogy sikerült a kegyeiben járnom, kedves – nyugtázta Belzebub.

– Már csak azt árulja el, fiatalember – csicseregte Tasha –, hogyhogy maga jött? Még sosem találkoztunk.

– Egy közös barátunk tartozott egy szívességgel – vont vállat a démon. Lazának szánta, de a tekintetében izzott a vágy, hogy a vámpír elismerje a találékonyságát, vagy akármit, amit az eddigi négy percben felmutatott.

– Tudja, ezt a munkát nem sokan tekintik szívességnek – piszkálta meg Tasha a borospohara talpát. Ezt is képes volt úgy megtenni, hogy incselkedőnek tűnjön.

– Nos, én nem vagyok átlagos – húzódott közelebb Belzebub a nőhöz.

Sötét ura az éjszakának, miért pont egy inkubusznak kell ezt végighallgatnia…?

– Azt látom – felelte színtelen hangon Tasha, egy pillanatra kiesve a szerepéből. Felpillantott az órára. Harminc másodperc maradt.

– Remélem, találkozunk még – döntötte oldalra a fejét Belzebub, és megpróbálta az asztalon átnyúlva megsimítani a vámpír csuklóját.

Tasha elhúzta a karját.

– Egészen biztosan nem – felelte a legmelegebb mosolyával.

Zero majdnem elkáromkodta magát. Felhajtotta az italát, és kikért egy egész üveg vodkát.

Ennyit arról, hogy lenyomozzák a kontaktot. Egy hősszerelmes démon miatt marad ő továbbra is harmadrendű megfigyelő.

A gongszóval egy időben alig látható mozdulattal megemelte a vodkásüveget, és elbúcsúzott a démontól, akit talán tényleg Belzebubnak hívnak. Még legfeljebb pár óráig, amíg megkapja a sokkal hangzatosabb „különös kegyetlenséggel elkövetett gyilkosság azonosítatlan áldozata” címkét a nagylábujja maradékára.