FÁTUM
A szürkület hamuja olyan alattomosan terjengett a nyomasztó vidéken, mint ahogy a hajnali köd fátyla ereszkedik le a hegyek között. Rendkívüli bágyadtság lepett be mindent, de a csend még ennél is szörnyűbb volt. Áthatolhatatlanul és őrjítőn feszítette Androméda elméjét, aki még a saját lélegzetvételét sem hallotta, annyira elszívott minden neszt a levegő sötét némasága.
Bánatos fény szállt, röppenő árnyak suhantak. A feketedő homályból fakó kövek bukkantak elő, erőtlen tompaságuk baljósan vibrált az élettelen levegőben, és a belőlük kinövő élénkvörös levelek ahelyett, hogy felvidították volna a szürkeséget, inkább valami megmagyarázhatatlan szomorúságot sugalltak. Rettentő különösnek tűnt az egész, mintha keserű végzet közelítené a tájat, s a furcsa növények elvérezve várnák a szükségszerű halált. A vörös levelek hegyén ülő fehér virágok is alig világlottak ki a homályból, mert makulátlanságukat vörös csíkok szennyezték. Ezek a csíkok olyannak látszottak, mint erek az emberi testen, ám itt nem az élet lüktetését, hanem a vég jövetelét jelezték.
Minden virág és kő mozdulatlanságba dermedt, a halál lehelete úgy lógott a levegőben, akár éles bárd az elítélt nyaka fölött. Mintha a végítélet előtti utolsó pillanatba szürkült volna minden, egyedül a vérvörös növények közötti szélkerekek acélfényű forgása vitt színt a mozdulatlanságba, pedig szellő sem rebbent. Mégis forogtak, kicsi szélmalmokként, érthetetlenül és megállíthatatlanul, talán arra hivatva, hogy szenvtelenségükkel lecsendesítsék a háborgó lelkeket a halál eljövetele előtt, és egy lélektelen óra alkatrészeiként mozogva mindent ledermesszenek rajtuk kívül.
Csupán az idő folyt hangtalanul, az óhatatlan végzet közeledett, ám Androméda nyugodt volt. A vibráló feszültség helyett beletörődő könnyedség szállt rá, majd mikor ajkaira fanyar íz tolult, megértette, hogy az Elkerülhetetlen Kertbe jutott, ahonnan nincs visszaút, és mint akinek ragadozó kapta el a nyakát, tehetetlenül várta a folytatást…
I. nap
1. A GYŰRŰ
– Miért nézel így rám?
– Hogy nézek?
– Mintha ijesztő lennék.
Noel nem válaszolt, mire Jáde sértődötten felhúzta a lábát. Védekezőn kucorodott össze a fotel ölelésében, még jobban kihangsúlyozva a férfitól való távolságát. Délelőtt sohasem öltözött fel, most is a hálóköntösben üldögélt.
– Láttam valamit – bökte ki végre Noel. Mozdulatlanul állt az ajtó előtt, mióta belépett. – Hol van a húgod? – kérdezte váratlanul, és szemébe félelem árnya kúszott.
Az énekesnő unottan megigazította a haját összekötő kendőt. Rakoncátlan fekete tincsei eltűntek alatta, színes köntöséből kivillantak meztelen combjai.
– Honnan tudjam? Nagylány már, nem számol be minden lépéséről…
– Fönt van a húgod a szobájában? – csattant fel Noel türelmetlenül. A hangja most elárulta, milyen indulatos ember, és a különös hangsúllyal kiejtett szavaktól a fekete hajú nő megrezzent, önkéntelenül is összehúzva magát.
– Androméda! – szólt a lépcső felé, de válasz nem jött. A nagy nappali kísértetiesen visszhangzott.
A harmincas évei derekán járó férfi szeme összeszűkült. Megjelenése többnyire hanyag eleganciát sugárzott, most azonban mintha görnyedtebb lett volna a szokásosnál. Levette a fejéről a kalapját, erélyes szája legörbült, vastag szemöldöke csüggedten húzódott össze, míg szemben a nővel leült a kanapéra.
– Láttam egy ujjat a tóparti homokban.
Jáde értetlenül nézett rá.
– Nem értem, miről beszélsz? Ilyen korán máris részeg vagy?
– Részegen is kijózanított volna a látvány – sóhajtott Noel, miközben eszelős tűz táncolt a szemében. – Nem fogod fel? Egy letépett ujj feküdt a tóparton!
– Úristen! Értesítetted a rendőrséget? – kapta szája elé a kezét Jáde.
– Meg vagy őrülve? Pont az hiányzik nekem, hogy a kopók itt szaglásszanak!
A bárénekesnő tanácstalanul felállt. Aranyos kis arca enyhén megremegett, tekintete ijedten cikázott az ajtó és Noel között, mintha attól félne, hogy valaki rögtön beront a házba.
– Mégis tenni kellene valamit… – tűnődött a kezeit tördelve, ám a férfi átfogta a vállát, és magához szorította.
– Az ujjon… a víz mellett láttam egy gyűrűt is.
– Elloptad? – nézett a nő rémülten a mélybarna szemekbe, és el akart húzódni. A férfi azonban erősen fogta, mintha attól félne, hogy elesik.
– A gyűrű… Androméda smaragdgyűrűje…
– Neeeem! – szakította ki magát hihetetlen lendülettel a nő, miközben kinyílt a köntöse.
Noel meredten nézte a kivillanó keblek sápadt bőrét, de nem nyúlt Jáde után. Már egy ideje érezte, milyen rettentő messze került tőle. Csupán figyelte, mozdulatlanul és némán, ahogy a nő felszalad a lépcsőn.
A kesernyés csendet tapintani lehetett egy hosszú pillanatig, majd fönt megreccsent a padló, és Jáde karcsú árnya jelent meg a korlátnál.
– Nem aludt itthon – suttogott alig hallhatóan, majd hisztérikus zokogásban tört ki.
Noel magához tért. Elértek a szívéig a nő könnyei, és hármasával szedve a lépcsőfokokat, felnyargalt hozzá.
– Nyugodj meg! Nyugodj meg… ne gondolj a legrosszabbra.
Jáde kis ökleivel püfölte a férfi mellkasát.
– Hogy nyugodhatnék meg, mikor a húgom feltehetően elvesztette az egyik ujját, de még az is lehet, hogy halott… és én semmit sem tehetek! – potyogtak szeméből a könnyek, míg Noel a tenyerével törölgette az arcát, mintha ezzel elejét vehetné a sírásnak.
Ám a törékeny nő vállát hosszú percekig rázta a tehetetlen zokogás, még a fejére kötött kendő is a homlokába csúszott, miközben hasztalan próbált kiszabadulni a férfi öleléséből.
– Engedj… – fúlt erőtlen zihálásba rúzsos ajka.
– Ígérd meg, hogy itt maradsz, és én majd körülnézek még egyszer kint – ajánlotta Noel, ám Jáde hamvadó lélegzettel kiabált:
– Nem ígérek neked semmit! Tőlem nem érdemelsz mást!
Ekkor kegyetlen csattanással kinyílt a bejárati ajtó, és mindketten megremegtek. Félve fúródott egymásba tekintetük, de egyikük sem mozdult, hogy lepillantson a nappaliba.
– Nővérkém! – hallatszott fel egy gyenge hang az emeletre.
– Androméda! – sikított Jáde, majd a lépcső korlátjához ugorva lenézett.
Kócos lány állt odalent. Körvonalai szinte izzottak a beömlő fénytől, szőkesége lángolt, míg arca árnyékban maradt, mégis mágneses vonzerő sugárzott róla.
– Jól vagy? – aggódott Jáde, és lefelé lépdelt a recsegő lépcsőkön. Androméda azonban tántorogni látszott.
– Nem igazán. Fáj a fejem – suttogott bizonytalanul, mint aki nem tudja, hol van, és hosszú hálóköntösét húzgálta ideges mozdulatokkal. Aztán erőt vett magán, karjait kecsesen felemelve apró tánclépésekbe fogott.
Noel az emeletről figyelte, ahogy a fény az átvilágított ruhán keresztül kirajzolja a lány testét. Négy évvel fiatalabb, mint Jáde, ám csípője máris összehasonlíthatatlanul nőiesebb. Más alkat. Mintha nem is testvérek lennének, annyira különböznek – villant át rajta, miközben a távolból aggódva próbálta kifürkészni a lány ujjait.
– A tánc megnyugtat – nevetett fel bársony hangján Androméda. Derékig érő szőkesége lágyan lebbent, amikor légiesen körbefordult, de Jáde már mellé is ért.
Megrázta a vállát.
– Mutasd az ujjaidat! – lihegte, miközben a húga értetlenül nézett rá. Csak most vette észre a sírás nyomait testvére arcán.
– Itt vannak! – tartotta magasra kezeit, és a fényben végre látszott, hogy mind a tíz ujja kitűnő egészségnek örvend.
Jáde remegve szorította magához, mikor Androméda ábrándos tekintete megrebbent, s komoran felszegte állát.
– Olyan különös álmom volt! Egy vérvörös virágokkal teli kertben jártam, ahol annyira nyomasztó volt minden, hogy azt hittem megfulladok. Kapkodtam a levegőt, mint akit fojtogatnak, de a lélektelen szürkeségben nem működtek az érzékszerveim, majd mikor azt hittem, hogy eljött a vég, valaki megszorította az ujjamat, és felébredtem. A gyűrűsujjamat fogta…
– De hát hol voltál az éjjel? – simítgatta húga arcát Jáde nyugtalanul. Mióta drága édesanyjuk is elment, és árván maradtak, igazi felelősséget érzett Androméda iránt.
– Kint aludtam a virágok között, a szabadtéri pavilonban – mondta könnyedén a szőkeség. – Annyira szeretem mostanában azt a napsugármintás kerítést, meg a keleties pagodatetőt. Megvigasztal.
– Te kis bolond, bajod is lehetett volna! – korholta idegesen a bárénekesnő, de aztán mégsem tudott a húgára haragudni. – Igazi angyal vagy! – simított végig anyai odaadással az arcán, amikor élesen megreccsent az emeleti galéria fapadlója.
– Noel! Nem is vettelek eddig észre… – nézett fel Androméda. – Úgy rémlik, mintha valahogyan te is szerepeltél volna az álmomban, pedig nem láttalak. Talán az ujjamat szorító kéz…
Noel görcsösen markolta a korlátot. Androméda álmodozó szemeit, gyönyörű arcát, mindennél elevenebb ajkait figyelte, és nem jött hang a torkára.
– Hol van a smaragdgyűrűd? – fogta meg közben a húga kezét Jáde.
– Ó, te jó ég! Elvesztettem volna? – kiáltott fel kétségbeesetten az aranyszőke lány, míg az emeleten álló férfi reszkető ujjakkal tapogatta a tweedzakója zsebében lapuló gyűrűt.
Jáde csak most érezte meg a nyitott ajtón süvítő huzatot. Fázósan összehúzta köntösét, és kérdőn Noelre nézett. Szája kérdésre nyílt, de a férfi olyan ijesztő hangon nevetett fel, hogy beléfojtotta a szót.
– Hallgass! Jobban teszed, ha nem szólsz neki! – mondta Noel ellentmondást nem tűrően, miközben Androméda kiszaladt a kertbe, hogy megkeresse a smaragdgyűrűjét.
A kritikám stílszerű lesz, és méltó az íráshoz.
Kezdem:
Agy rettenetes, túlírt, jelzőktől feleslegesen hemzsegő képzavaros indítás után egy klasszikusnak látszó, jó és izgalmas bűnügyi történet elejét olvastam el.
Pontosan olyan mellbevágóan indított a szerző a bevezetőjével, mint most én. Aztán a továbbiak majdnem dicséretre méltóan alakultak. Ha nincs ott az elején a dőlt betűs rész, valószínűleg, csak dicsérném, mert tényleg tetszett, pedig nagy volt a kísértés, hogy abbahagyjam az olvasást. Bánhatnám, mert ez alighanem egy jó krimi.
Kedves szerző! Kérlek, azt a bevezetést úgy, ahogy van húzd ki. Ha benne marad, sok ember kezéből üti ki a könyvet a boltban ahelyett, hogy vinné magával a pénztárhoz, pedig a továbbiakból – egyelőre – az látszik, hogy jót írtál. Gratulálnék, de nem merek. A bevezető után gyanakszom. Ki tudja, nem írod-e még valahol agyon az ég szürkületének hamuját, és akkor érvénytelenné válna a gratulációm. Nyugtával illik dicsérni a napot. Szóval szürkület után. Remélem, hogy két-három fejezettel később jogosan gratulálok. Ha nem csalódok a továbbiakban, utólag is megadom a tíz pontot, pillanatnyilag a bevezetés ettől még visszatart.
Sok sikert!
Attila, szeretnélek megnyugtatni… a szerkesztők a legtöbb esetben kihúzzák a prológusokat. 🙂 Okkal.
Hát erre nem nagyon tudok mit mondani. Az elején a dőlt betűs rész annyira szép akar lenni, hogy már fárasztó, vagy nem is tudom… Túlzottan bonyolult.
Aztán átlépünk ebbe a jelenetbe, de senkiről nem tudunk meg érdemleges dolgot, egyik szereplőt sem ismerjük meg még csak egy kicsit sem azon kívül, hogy hogy néznek ki. Azt sem lehet tudni, hogy Noel kicsodája a testvéreknek. Oké, nem kell mindent egyből tudnunk, de nekem akkor is kusza összevisszaság az egész. Értelmetlennek tűnik, pedig valami értelme biztosan van.
Nem tetszett, sajnálom.
A bevezetőről már írtak a többiek, csak egyetérteni tudok velük.
Az alap szituáció érdekes: a férfi talál egy levágott ujjat, amin ismerős gyűrű van, krimibe illő esemény. Igaz, hogy a gyanú alaptalannak bizonyul, mert Androméda ép és egészséges, de különös a viselkedése, ami rejtélyt sejtet, és tovább viszi a cselekményt. Jó kezdés, érdemes várni a folytatásra.
Több dologgal viszont bajom van. Az emberi reakciók eltúlzottak, néhol valószínűtlenek. Például, amikor Jáde tudomást szerez az ujjról, és észreveszi, hogy huga nincs a szobájában, én azt várnám, hogy először körberohan a házban a nevét kiáltozva, aztán a kertben keresi, aztán felhívja az összes ismerősét, hátha náluk van a lány, aztán hívja a rendőrséget, sőt felöltözik, és saját maga is a keresésére indul az ismerteb helyeken, ahol a huga megfordulhat. Ehelyett a férfi mellkasán zokog percekig. Ha ez valami pszichológiai okból származik, azt érdemes érzékeltetni előre. Ha nem, akkor hamis dráma helyett gyerünk, és tegyen valamit a hugáért! És miért nem engedte el a férfi? Nem értem.
Van az angolban egy kifejezés: „kill your darlings”, azaz nyírd ki a kedveseidet. Arra vonatkozik, hogy ki kell húzni azokat a részeket, amelyeket az író gyöngyszemeknek tart, pedig valójában csak ártanak a sztorinak. Gondolok itt olyan kifejezésekre, mint hamvadó lélegzet, kegyetlen csattanással nyíló ajtó vagy a kesernyés csend. A kevesebb itt több lenne, az egyszerűbb pedig kifejezőbb.
A szereplők leírását furcsának találtam. Például amikor arról beszélnek, hogy hívta-e Noel a rendőrséget, érdektelen, hogy Jáde bárénekes. Egyszerűen rossz helyen vannak az információk a szereplőkről.
Van potenciál a történetben, csak a sallangokat kellene lenyesegetni.
Korábban volt már szó az Aranymosáson — talán az egyik kávézás során — a férfiasan és nőiesen írásról. Ennél a történetnél engem meglepett, hogy neve alapján a szerző férfi, mert nagyon-nagyon nőiesnek, lektűrös, giccses nőiesnek tűnt a stílus. (Szerintem egyébként ez sokszor nem eldönthető, hogy valaki nőiesen vagy férfiasan ír-e, különösen nem szépirodalomnál, de eddig egy másik szerzőnél éreztem azt, hogy erősen férfias a stílusa, most pedig azt, hogy ez nőies.)
Különösen igaz volt ez a bevezetőre, ahol a színek és érzések már-már összeegyeztethetetlen mennyiségében tobzódtunk. Túl volt ez már az elképzelhetőség határán, nem szép, hanem szépelgő képeket kaptunk. Ha ez nem az Aranymosás, én is biztosan visszafordultam volna azon a ponton.
De a később részeknél is sok olyan jelzőt, szóhasználatot olvastam, amik csöpögőssé tették a szöveget. Például „aranyos kis arca” vagy „kis öklei”. Ezekhez hasonló az az egyébként nem egyedi megoldás — többnyire kezdők esetében találkoztam eddig vele -–, hogy a szereplő hajszíne a megnevezésévé válik (tehát a szőke lányra/fiúra azt írják, szőkeség). Modoros és kifejezetten zavaró ez a fajta írás.
Szerintem ezeket és az olyan nyelvi kliséket, mint „potyogtak a könnyei” érdemes kigyomlálni, hogy élvezetes olvasmány lehessen a szöveg.
Maga a történet – szigorúan a felvillantott sztori – érdekesnek ígérkezett, de ahogy leírtad, mindent felnagyítva, eltúlozva mutattál, túl sok és túl erős jelzővel, túl gyors érzelmi ingadozással, túl sok baljós jellel. Ez viszont visszariasztott, még ha érdekelne is a történet.
Köszönöm!
U.i. főleg Masonnak: túl a ködön az Androméda egy görög mitológiai női név 😉
Nos, nem is tudom, hogy hol kezdjem. Kezdem azzal, hogy nem tetszett. Eröltetnek éreztem a jelenetet, és a karakterek viselkedése sem volt hiteles. Állandó volt a nézőpont váltás. Folytatom részletesebben:
– Kicsit sok jelzőt és határozót használ a szerző. Szépnek akarja leírni a szöveget, de inkább azt érte el ezzel, hogy túlírt lett. Sokszor elvesztem a rengeteg jelző között. Nem jön át a hatás. Itt is érvényes, hogy a kevesebb több lett volna. A tőmondatokkal jobb lett volna a feszültség keltés. Ezt azért írom, mert én is ugyanebbe a hibába estem amíg valaki fel nem hívta erre a figyelmem erre.
– a következő problémám, hogy sokszor használ a szerző nem odaillő szavakat. pl.: a szellő rebben, a szőkeség lángol, a deréig érő szőkesége lebben, stb.
– a kő hogyan tud mozdulatlanságba dermedni? Az már eleve mozdulatlan.
– az előszóban a szerző sokszor használja a szürkület, szürke és vörös szavakat.
– szóismétlések sokasága.
– a szereplők neve kicsit eröltetett.
– nem értem például, hogy ha Noel szemben ül Jádéval akkor hogyan tudja az álló Jáde vállát átfogni és magához szorítani?
– hogyan ér el valaki szívéhez a másik könnye?
– jó magas lehet a Noel, ha hármassával szedte a lépcsőfokokat.
– szerintem nem hiteles Jáde kirohanása, mikor azt hiszi, hogy a húga meghalt. Nem telefonál sehova, nem nézi meg a húgát a kertben vagy a ház többi részében. Nem csinál semmit csak örjöng, meg sír. Azért mert nő szerintem nem kellene így viselkednie. Én biztos nem így viselkednék.
– nagyon zavaró, hogy sűrű nézőpontváltások vannak.
– a páros szerveket egyes számban kell használni.
Nem tudom mit írjak összegzésnek. Nem tetszett.
Kérem a tisztelt szerkesztőt, hogy a címsorban egészítse ki a nevemet a Tamás utónévvel, ugyanis létezik egy Székelyhidi Zsolt, aki szintén publikál. Különböző személyek vagyunk, egyikünk sem szeretné, ha összekevernének minket.
Egyébként köszönöm az észrevételeket, örülök, hogy az első fejezet felkeltette az érdeklődéseteket. Az írásom nem klasszikus krimi, inkább misztikus kriminek nevezném, amelyben kulcsszerepet kap a tudatalatti, és a túlvilág, ezért vannak benne szürreális képek. Ezt remekül megfigyeltétek. Később a bevezető minden sorának jelentősége lesz, és azért lett ilyen, mert egy álom leírása. Akinek a stílusa nem tetszik, annak annyit tudok mondani, hogy semmi sem fekete vagy fehér, mint ahogy egy ajtónak is két oldala van, amit ha erőszekosan kinyitnak, bizony kegyetlenül odacsattanhat a falnak. /Kedves Mason Murray.
A tovább olvasóknak köszönöm a megelőlegezett bizalmat, az íróknak pedig kitartást kívánok!
A bevezető nekem sem tetszett, nagyon csicsás volt, sok felesleges jelző. Persze lehet, hogy Androméda álmát akarta kifejezni, és azért lett ilyen túlírt, hogy a valóságtól, minél inkább elüssön. Ezt azért gondolom, mert nekem a bevezetőtől sűrű, nyúlós nehéz érzésem lett – lehet, hogy butaságokat írok össze és senki nem érti mit hordok itt össze bocsánat – a folytatás azonban felszabadított ettől a nehéz érzéstől. Ha továbbra is olyan lett volna a történet, mint a bevezető, valószínűleg nem olvasom végig. Most azonban kíváncsi vagyok, kinek az ujja is volt a tóparton, ha valóban volt ott valami, és nem csak a férfi találta ki az egészet.
Hála istennek, nemcsak nekem voltak vannak ilyen halálosan túlírt szövegeim. A jól hangzik mondat még nem jó mondat. Muszáj megtanulni az asszociatív kapcsolatok rendjét, a szemantikában rendnek kell lennie. Itt nincs rend. Ennyi az összes hiba, és csak egy lépés választ el tőle kedves szerző, hogy a kincseidet, amit itt elénk is tártál, csoportosítsd és rendbe tedd. Sok sikert hozzá, és ne add fel.
A legdurvább hibák, amitől majdnem hanyatt estem, az egyetlen szó volt az egyik párbeszédben, egy Andromédától származó „eddig” – nem kell oda :):) A másik: Elloptad? Az ujjtól a gyűrűt? Ez furcsa reakció, elég lenne az elhoztad, vagy valami ilyesmi. Remélem megérted építő jellegű kiemeléseimet 🙂
Sok sikert a továbbiakban, és ha a szóvirágok ilyen jól mennek, javaslom inkább a szépirodalmi irányt, mint a krimit. Kicsit összeegyeztethetetlennek tűnik, de meglátjuk mi jön még a sztoriban. Hajrá.
Egyet kell, hogy értsek az előttem szólókkal. A dőlt betűs részt, úgy ahogy van, kihúznám. Vagy legalább lágyítanék rajta. A sok jelző miatt szürkén és vörösen folyó melaszba fulladt az egész. Nem sokat fogtam fel belőle. Lehet, hogy a fáradtság is teszi.
A történet része, mikor sikerült végre odajutnom, hogy történjen is valami, felkeltette az érdeklődésem, annak ellenére, hogy nem sok mindent tudunk meg a szereplőkről.
A részlet egy 20′-as években játszódó némafilmre emlékeztetett. (Tudom, hogy akkor már volt hangosfilm! :)) Túljátszott érzelmek, hiteltelen reakciók.
Azt nagyjából sikerült kibogoznom a jelzőhalmazból, hogy a részlet írója tud írni, csak ne akarja nekünk ennyire megmutatni.
Hogy igazam volt-e, majd kiderül, ha kerülnek még fel részletek belőle.
Hoppá! facebook koma megint elnyelt egy csomó hozzászólást. Most bizonyára teli pocakkal hortyog valahol.
Szerintem a bevezető nem talál egy krimihez, még akkor sem, ha misztikus és szürreális. A leírások hatásvadászóak, ahelyett, hogy lényegretörően megteremtenék a szükséges feszültséget, majd láttatnák a jelenetet.
A legnagyobb bajom azzal volt olvasás közben, hogy számomra a szereplők mint valami szappanopera bábujai jelentek meg a reakcióik miatt. Valószínű éppen azt próbálják helyrehozni,amit a leírás elmulaszt. Mintha a szerző a helyzet komolyságát az ők sikításaik és ajtócsapkodásaik által próbálná elhitetni az olvasóval. Engem nem hatott meg. Talán másfajta leírást kellene az elejére kipróbálni. A szereplők reakciójánál pedig ki kellene próbálni, hogyan lesz több a kevesebb.. Akkor talán tűkön ülne az olvasó is. 🙂
Javasolnám még a cím átgondolását, merthogy az „elkerülhetetlen kert” elég mű és rosszhangzású a magánhangzótorlódással.
Kedves Bogi!
Azt írtad: „a bevezető szürkén és vörösen folyó melaszba fullad, nem sokat fogtam fel belőle.”
Nagyon örülök, hogy ilyen érzésed volt, mivel ez volt a célom. Egy hangulatot kifejezni. Úgy gondolom, egy álmot, amit maga Androméda sem ért, nem érdemes leírni öt tőmondatban, mert ha így teszek, nem lesz nyomasztó álom hangulata. Az is érdekes, hogy a ’20-as éveket említetted, mert pont ekkor játszódik a történet, noha ez csak a második fejezet után lesz egyértelmű. Örülök a hozzászólásodnak.
Kedves Pandi!
Jól esett a biztatás, örülök, ha kincset találtál.
Más részről, ha a durva hibánál erre gondoltál: „Nem is vettelek észre eddig”, nem értem, mi a hiba.
A lány már egy ideje a nappaliban áll, mikor a lépcső tetején álló Noelnek ezt mondja.
A másik szó, amin fennakadtál: „Elloptad?”
Lehet rajta vitatkozni, én mégis úgy gondolom, ha egy letépett ujjon találsz egy gyűrűt, az elég egyértelmű, hogy valakié, még ha az illető többi része nincs is ott. Még egy halottól is el lehet lopni valamit, de itt halott nincs, a tulajdonos még élhet.
Egyébként értem az építő jelleget, köszönöm a jó kívánságokat, és neked is sok sikert!
Már az első sorok olvasásánál elment a kedvem, én kukába tenném az egész prológus részt. Nem oda való, túlírt, erőltetett. Maga a sztori megérdemel még egy nekifutást. Engem a csicsás nevek is zavartak, valahogy nem oda illőnek éreztem. Nem lett a legjobb írás, alapos felülvizsgálatra szorul.
Öö…nekem sajnos az ilyen mondatoknál már megy vissza a polcra a könyv:”Áthatolhatatlanul és őrjítőn feszítette Androméda elméjét, aki még a saját lélegzetvételét sem hallotta, annyira elszívott minden neszt a levegő sötét némasága.”
Persze lehet, hogy csak az én ízlésem más, jobban szeretem a nyersebb, egyszerűbb mondatokat.
Majd azért nekifutok újra, ezt csak azért írom most, mert szerintem nagyon-nagyon meg kell gondolni, mivel nyitunk. Ott dől el minden.
Viszont Demeter Attila FB-os hortyogós hozzászólása nagyon tetszett. :DD
Na de este újra nekifutok, hátha én is türelmesebb leszek.
Ez az első olyan írás, aminél feltettem a kérdést, hogy ez mit keres itt? :S (Elnézést) Egyszerűen nem tudom hova tenni.
A prológust nem olvastam el, csak az első bekezdést, mert túl sok volt a kép és a cifra fogalmazás, tehát egyből az első fejezetbe kezdtem. Furcsa volt, de inkább olyan kezdő értelemben. Az elején máris itt van egy drámai jelenet, amiről nem tudtam, minek van itt? Egy szereplőt se ismerünk, nem kötődöm hozzá sehogy, tehát én csak közönnyel olvastam azt a jelenetet. Szerintem ez nem is kellene, főleg nem így, az elején.
Én hiányoltam a leírásokat és a mesélést. Oké, itt vannak a karakterek, elhangzanak kulcsszavak, de nagyon kevés. Ezért se tudtam pontosan elképzelni, hol és mikor vagyunk. Ugyanis összezavart az, hogy a férfinek kalapja a nőnek meg kendője van. Hirtelen a 20. századba tenném a történetet, de nem vagyok abban biztos, hogy ott játszódik.
A nevek sem tetszettek, de ez ízlés és pofon kérdése, gondolom.
A reakciók is furcsák, logikátlanok a számomra. Pl. ez „- Ígérd meg, hogy itt maradsz, és én majd körülnézek még egyszer kint – ajánlotta Noel, ám Jáde hamvadó lélegzettel kiabált:
– Nem ígérek neked semmit! Tőlem nem érdemelsz mást!” ez hogy jön ide? ez kizökkentett. Illetve, amikor betoppan Androméda és a pasi első gondolata, hogy összehasonlítsa a nővére csípőjével :/ Lehet, hogy egy pillanatnyi gondolatfoszlányt akartál ezzel bemutatni, de nem éreztem odaillőnek.
Számomra az egész hiteltelen volt, nem tudtam komolyan venni, és én alapvető hibákat éreztem benne.
Igazából ez a részlet olyan volt inkább, mint egy novella, nem pedig egy regény kezdete. Ezek alapján nem érdekelne a folytatás.
10/2
Érdekes a reakciód, kedves Üstökös Beáta!
Nem csak neked szól, amit írok most. Azt furcsállom, mennyire rohanó világban élünk, amikor ilyeneket látok az észrevételekben, hogy „el sem olvastam a prológust”, „mikor végre történik valami” / megjegyzem, az álom leírása egy oldal sincs/, „elég volt az első szó”, máris ítélkezünk.
Azért furcsállom, mert ha én találkozok valamivel, amit nem értek egy írásban, akkor gondolkozni kezdek, miért van ott. Talán az is lehet, hogy később lesz jelentősége, vagy csak sejtet valamit. Én nem a szájbarágós regényeket szeretem, hanem ahol a sorok között lehet olvasni.
Talán az egyik szereplő fél a másiktól, vagy titokban szereti. Vagy már nem szeret valakit, azért reagál így vagy úgy. Ha figyelmesen olvasol, meglátod a szereplők közötti viszonyokat, na nem leírva, csak utalás szintjén.
Engem az untat, ha az elején csak válaszokat kapok. Én a kérdéseket szeretem. Egyáltalán nem bántásból mondom, de ebből látszik, mennyire nem vagyunk egyformák.
Kedves Székelyhidi Zsolt Tamás!
Mivel a Facebook begyűjtötte a hozzászólásokat, ezért itt szeretnék reagálni a kinyíló ajtó csattanásának témakörére.
Nos, ha az ajtó nekicsapódik a falnak, akkor az valóban nagyot szól. A regényrészletben azonban szó sem volt a falról. (Tudom, tudom, az adja a másikat… :))
Függetlenül attól, hogy mennyire tetszett vagy mennyire nem tetszett nekem ez a szemelvény, szeretném a köszönetemet kifejezni azért, hogy válaszoltál az olvasói véleményekre!
Az utóbbi két napban kénytelenek voltunk nélkülözni a szerzők reakcióit, ezért tehát külön beírok neked egy piros pontot!
A második fejezetet is mindenképpen elolvasom majd, hogy ne csak pár oldal után ítéljek. A kezdés nem jött be, de hát van ilyen. Még változhat a véleményem.
Kedves Zsolt Tamás!
Az a baj az olvasókkal, hogy ítélkeznek, méghozzá gyorsan. Információra — koherens, jól adagolt információra — éhesek, és ha nem kapják meg, hamar továbbállnak. Valamivel le kell kötni a figyelmüket rögtön az elején, horogra kell őket akasztani. Akinek ez sikerül, az már elért valamit.
A te módszered az itt olvasható vélemények szerint sajnos nem vált be. Lehet, hogy a történetvonalad ragyogó, de ha ebben a stílusben folytatod, nem sokan fognak eljutni addig, hogy kibontakozzon előttük, mert már a prológus első néhány mondata után lerakják a könyvet.
(Persze, ha meg tudsz cáfolni, örömmel kéerk majd bocsánatot.)
Szerintem ez nem feltétlenül ítélkezés. Egyszerűen ez a fajta túlírtság nekem nem jön be. Fölösleges cifrázásnak érzem, művi. Egyszerűsíteni kéne, példa:”Az énekesnő unottan megigazította a haját összekötő kendőt.”
Haját összekötő kendőt? Elég oda a kendő is.
Ezekről szerintem le lehet szokni, én például pont az ellenkezője vagyok. Egyszerűen írok, képtelen vagyok díszíteni, ezen talán még nehezebb is csiszolni, mint aki túlír. (már ha akarnék rajta csiszolni:DD)
Köszönöm a piros pontot, Mason Murray!
Elrakom jó helyre, hátha jön még hozzá több is, amit beválthatok egy ötösre!
Valahol igazad van, kedves Anita, de ha mindenki cifrázás nélküli tőmondatokban írna nem lehetne megkülönböztetni egymástól az írókat, és könnyen Aldous Huxley szép új világába jutnánk.
Különben az általad említett mondat a korrajz miatt került bele. Most, hogy felhívtad rá a figyelmemet, látom, így kellett volna írni: a fejére kötött kendőt. Ez manapság nem divat, de nézz meg egy ’20-as évekbeli női fényképet.
Köszi!
Tamás, azért a tőmondatok és a túlírtság közt van némi átmenet. 🙂
De mondom, szerintem ez a könnyebben orvosolható probléma,(már persze, ha számodra is az) az sokkal nehezebb, ha mondjuk a dramaturgiára nem érez rá az ember, a történetszövésre, vagy egyszerűen csak nem jön a történet. 🙂
Nem a kendővel, mint olyannal volt gondom, én készséggel elhiszem neked, hogy a húszas években így hordták. A mondat szerkezetéről írtam, amit akkor is érdemes érthetően írni, ha húszas évekről van szó. És a kor jellegzetes, korhű beszédstílusának sincs köze a szerkezethez. 🙂
Kedves Zsolt Tamás!
A cifrázás nélküli mondat nem feltétlenül tőmondat, és a cifrázás nélküliség nem kizárólag azt jelenti, hogy egyetlen díszítő jelzőt ne írj bele, hanem vonatkozhat arra, is hogy éppen a szükséges mennyiségű jelzővel a megfelelő helyen a legjobb hatást érheted el, míg a rengeteg jelző és határozó elrejti az olvasó – még a figyelmes olvasó – elől is a lényeget, mondjuk az alanyt és az állítmányt, ami a mondat értelmének átadását teheti nehezebbé a kelleténél.
Köszönöm az oktatást, Attila, ezzel én is tisztában vagyok. A cifrázás szót Anita használta, én meg talán túlsarkítottam a dolgot.
Arról beszéltem, hogy zavar, ha az emberek türelmetlenek, és nem szeretnek gondolkozni.
Én az olvasást nem versenyfutásnak tartom, nem kapálózok kézzel-lábbal az ellen, ha valami szokatlant látok, jobban örülök neki, mint egy tucat írásnak, mert az újat keresem.
Erre mondtam az egyformaságot. Felesleges tovább reszelni rajta.
És köszönöm az elején írt stílszerű kritikádat!
Kedves olvasók és író olvasók!
Köszönöm a benyomásokat, az észrevételeket mindenkitől, hasznosnak bizonyultak. Levonom a tanulságot: több szem többet lúd, sok lúd disznó diadal.
Sikerekben gazdag napokat mindenkinek!
Üdv!
Az én tetszésemet az indítás is elnyerte. Tetszik, ahogyan a folytatásban megváltozik a stílus. Véleményem szerint érdekes, ahogyan a szürrealizmus képei keverednek a krimivel. De természetesen mindennek meg kell találni a helyét, és a megfelelő „töménységet”, hogy olvasmányos legyen a történet. Köszönöm.
ó, a tüdőbe, az enyémet is elnyelte. most már csak ide fogok írni, ezen a pályázaton legalább 3 hozzászólásom veszett el 🙁
megpróbálom összefoglalni emlékezetből.
a bevezető első bekezdése után raktam volna le a könyvet, illendőségből persze most továbbolvastam és azt gondolom, hogy ha a későbbiekben meglátom benne a misztikus vonalat, akkor újra elolvasnám a prológust.
új megjegyzésként viszont el kell mondanom, hogy az a félmondat, vagy inkább az a huszonöt mondat, ami értelmetlennek, túlírtnak tűnik első olvasásra, „de majd a nyolcvanadik fejezetben” értelmet nyer, az sajnos rengeteg vásárlót veszít.
a történet érdekes lehet, még nem tudom eldönteni, az biztos, hogy minden szereplő némileg ideggyengének tűnik, viselkedése nem ésszerű egyiknek sem.
a karakterek kissé furák, de nem is ez a bajom, hanem, hogy furán vannak odalökve az információk az illető hajáról/szeméről/szokásairól.
talán valamely átrendezés segítene ezen.
bár helyenként a túlírtság felé hajlik a mű, érdeklődésből tovább olvasnám.
Kedves Franciska!
Köszönöm, hogy a véleményedet újra leírtad. Hidd el, én sajnálom a legjobban az elnyelt hozzászólásokat, ezért értékelem az igyekezetedet. Azt is köszönöm, hogy a kritizált momentumok ellenére fennmaradt az érdeklődésed.
Örülök annak, hogy a szereplők viselkedésére a „nem ésszerű” kifejezést használtad, ami feltételezi: te gondolkodsz. Ha valami logikátlan, akkor talán az író szándéka ez, valami mögöttes tartalmat kell keresni benne.
Mondok egy köznapi példát: ha az iskolában egy addig békés gyerek agresszívan kezd viselkedni, máshol kell keresni az okát, talán a szülői házban. Ha Jáde reakciói eltúlzottak, akkor fél; talán nem is annyira Noeltől – bár ennek számtalan jele van az első fejezetben – hanem valami mástól, amit még nem tudunk.
Annak is örülök, hogy a szereplőket ideggyengének és furának nevezted. Igen. A karakterek egy része valamilyen szinten szürreális már az elején, vagy később lesz szürreális, amikor fokozatosan elveszti a valóság talaját.
Ez krimi, lélektani krimi.
Néhány hozzászóló mesélést meg leírást várt, amikor az írói szándék a kérdésfeltevés ebben a fejezetben. Ha meglesznek a kérdések, lesz majd mesélés is.
Összefoglalva: igazán annak örülök, hogy te próbáltad megérteni, és el is jutottál addig, ameddig ebben a részben el lehet jutni a válaszokkal. Van olyan, akinek nem volt türelme ehhez. Valahol érthető ez, szinte csak kérdéseket kaptatok, ami a következő rész híján dühöt váltott ki egyesekből.
Aláírom a túlírtságot is egyes helyeken, megértettem, igazatok van. A bevezetőből is lehetne jócskán nyesegetni, de azt gondolom, hogy az irodalom eszközeit használni lehet bármelyik műfajban, és ha egy érthetetlen, nyomasztó álmot akarok kifejezni,akkor nyomasztó jelzős szerkezeteket és szóképeket is alkalmazhatok. Van olyan, hogy a szavak nem feltétlenül a jelentéstartalmuk miatt kerülnek egy szókapcsolatba, hanem hangulatfestési célból.
Ne veszítsd el a türelmedet azért, mert valami a „nyolcvanadik fejezetben fog kiderülni”. Ezt a történetet a kérdések viszik tovább, mozaikdarabkákból kell összerakni, az olvasónak meg kell küzdeni a válaszokért, tovább olvasással és gondolkozással. Nincs félrevezetés vagy becsapás benne, a válaszok megtalálhatók. Van aki türelmes a rejtvényfejtéshez, van akit ez fáraszt. Én úgy látom, te a türelmesekhez tartozol.
Sok sikert!
Kedves Barsiné Gál Erika!
Köszönöm a jókívánságokat. Sajnálom, ha az írástechnika istene sokszor kiátkoz, nem szeretem a korlátokat, és nem gondolom, hogy az irodalomban mindenre szabályt kell gyártani. Abban hiszek,hogy ez egy szabad művészet.
Valóban köszönöm a tanácsokat is, igyekszem megfogadni. Legyen igazad, habár én olyan hibába estem egyszer, hogy akkor zúdítottam az olvasóra egy szereplő jellemzését, amikor megjelent, és az információk egy része elveszett, mert még nem volt mihez kötni. Itt sem gondolom, hogy erre szabály van. A szereplő erélyes száját, indulatos természetét akkor írtam le, amikor indulatos volt, más tulajdonsága pedig egy másik helyzetben fog előjönni, amire majd később térek ki. Ezen nem veszünk össze, valószínűleg egyetértünk abban, hogy egy szereplőt minden oldalról meg kell támogatni, úgy áll meg a valóság talaján. Jellemzik a saját szavai, a cselekedetei és az író is.
Ui.: a gyűrű kulcsfontosságú lesz, kár hogy nem olvastad el.
Utólag tudom csak megjegyezni, hogy nekem inkább a dőlt betűs rész tetszett, de nem így, ebben a formában. Elolvastam többször is, és végül nem azt éreztem, amit itt legtöbben, hogy zavaró meg túlírt és felesleges, hanem hogy hiányzik belőle az a harmónia, amivel teljessé lehetne tenni a szöveget.
Csupán egy-egy szót húznék ki vagy írnám át, helyenként pedig beszúrnék párat… viszont így a végeredményt a magam ízlésére formálnám át. Ennek semmi értelme, tehát elolvasom újra, hogy azt érezzem, amit a szerző sugall.
A többi részlet számomra túl kevés, hogy tudjam, merre billen a mérleg. De hajlok rá, hogy érdemes a továbbolvasásra. (Még szerencse, hogy engem nem vesztek górcső alá. Nem hiszem, hogy azzal, amit én követtem el, labdába rúgok, és nem azért, mert nem tudok írni, hanem mert az írást a legtöbben szabályokba és elvárásokba skatulyázzák bele, és ami ettől eltér, az idegen a fülnek. És eladhatatlan.)
Erika!
Most látom, a hivatkozásokról beszéltél, én meg másról. A bárénekesnő szó, ami fentebb is kiszúrta a szemeket. Igen, az hiba. Az átnézés után került bele, csak közben elfelejtettem, hogy később írok a foglalkozásáról.
Egyébként jól elbeszélgetek itt magammal. Van itt Valaki? Nesze neked virtuális új világ. Senki.
El is köszönök.
Két gonolat:
Íróknak:
Nincsenek olyanok, hogy kőbe vésett írástechnikai szabályok. 🙂 Ez egy tévképzet. Vannak idősebb szerzők, szerkesztők, akik a saját tapasztalataikat átadták. Olyan ez, mint a síelés, nem muszáj úgy tartani a botot, lécet, ahogy az oktatók mondják, csak épp a kezdőknek segít talpon maradni. Amint elég jó vagy, úgyis másképp csinálod.
Olvasóknak:
Ne a novellák információ adagolását kérjétek számon egy regényen. A hosszabb művekben nagyobb a „játéktér”. 🙂
Fantasztikus!! Imádom!♥ Már alig várom a folytatást! 🙂
Pici kritika. Ha én kétségbeesek egy családtagom miatt, mindent elkövetek, nem az lesz az első, hogy kijelentem a tehetetlenségem. Igaz, lehet, hogy Jáde tényleg ilyen karakter… ismerek pár ilyen nőt én is…
(moderálva – a szerk.)
Kedves Zsolt, ne haragudj a kései reakcióért! Egy két hónapos csecsemővel és egy beteg óvodással vagyok itthon, nem jut mindenre annyi időm, mint szeretném. Közben meg is válaszoltad magadnak, amire gondoltam, örülök, ha csak véletlenül maradt benne, nekem a mai napig irtanom kell magamnál az ilyesmit. De akkor ebben konszenzus van, tök jó. 🙂
Köszönöm Eloise, hogy te nem tartottad feleslegesnek a regény kezdését. Nem igazán értem, milyen harmóniával tennéd teljessé, talán fejtsd ki bővebben. Neked elárulom – de csitt, másnak ne mondd el! – a kezdő kép, helyszín az én álmom volt. Mikor felébredtem belőle, akkor született meg a regény alapötlete.
Az írásról viszont ne mondj le, hidd el, sokakat pont az érdekel, ami „idegen a fülnek” – a te szavaiddal élve. A saját példámat tudom felhozni erre, amikor egy e-könyv pályázatra szokatlan nyelvezetű regényt küldtem el, a kiadó nagyon egyedi hangúnak ítélte, és megjelent. Most letölthető, a címe: Érzékbéklyók http://www.multimediaplaza.com/ekonyvek/adatlap/2812
Bár ez most reklám, a szerkesztő majd megmondja, ildomos-e.
Tehát ne add fel, te is megtalálhatod a hangodra megnyíló füleket!
Elolvastam még egyszer, talán csak az hiányzott belőle eddig – amit meggondolatlanul harmóniának hívtam -, hogy lassabban, összpontosítva olvassam el. Megtettem, és most is az a véleményem, hogy tetszik és odavaló. Várom a folytatást.
(A biztatásod jól esik, de semmi bajom azzal, ha nincs még itt az ideje annak, hogy elérhetőek legyenek az írásaim bárki számára. Elkövettem egy óriási hibát, ami csak egy pályafutás végén megengedett, vagy még akkor se, hogy én csupán egy személynek írok. Az, hogy vállalnám mások előtt is, az csak attól függ, hogy miként fogadnák. Ezért a keseredettség, és nem amiatt a kudarc miatt, amiért a legtöbb esetben olyan akadályokba ütközök, amit itt nem kell ecsetelni. A nyilvánosság része annak, amiért írok. Válaszokat keresek, és remélem, egyszer meg is kapom.
Amit belinkeltél letöltöm, ha módom lesz rá, a későbbiekben reagálok.)
Hajrá Eloise! Az igazi keresők megtalálják a válaszokat.
Nos, én is elolvastam, sőt a hozzászólásokat is. Igazából nincs új hozzáfűzni valóm, az írás engem sem fogott meg. Az általam is hibának tartott elemeket már fölsorolták, csupán annyit jegyeznék meg, lényeges különbség van aközött, amit az ember itt a neten olvas el, és aközött, amit megvásárol. Lehet, hogy a figyelmetlenségem miatt, de nem láttam olyan hozzászólást, hogy bárki is megvásárolná ezt a könyvet, igaz ennyi alapján csak a stílust lehetne megvenni, a történetet nem. Kicsit elgondolkodtam azon, hogy a szinopszis talán többet nyújtana az olvasónak, de nem arra a szinopszisra gondolok, amit Aranymosó Bea ír, hanem amit pár éve tanított nekem valaki. Az valamivel nehezebb, de megkönnyítheti a döntést az olvasónak, mert a könyv stílusában mutatja be a cselekményt. A lényege, hogy a műből vett részletekkel kell összeállítani a bemutatót, vagyis csak a műben szereplő mondatokat, bekezdéseket lehet felhasználni a szinopszishoz.
Én nem adtam be regényt, de hogy A.W. elvárásának is eleget tegyek, vagyis az író értékelni tudja a kritikus tudását, itt megtalálható egy novellám:
Sajnálom a kirohanásomat. Az értékes kritikánál nincs is fontosabb, magam is pontosan tudom, különben nem „alkalmaznék” olyan sok, különböző beállítottságú tesztolvasót. És nem lehet elvakultnak nevezni sem, amikor az észrevételeim megegyeznek a többi hozzászóló nagyobb százalékával! Ám az emberi ostobaság, ami a másokon való taposásos előrejutást sejteti, számomra vérlázító. És mint heves vérmérsékletű egyén, sokszor nem rejtem véka alá érzelmeimet. Ezért szíves elnézést kérek a moderáló szerkesztőtől!
Köszönöm a tetszésnyílvánítást, A. W.
Neked is köszönöm a véleményt, Dóri.
Érdekes, a neveket sokan említették. Mindegyik szerepel a Magyarországon anyakönyvezhető keresztnevek listáján, bármennyire meglepő is. A furcsaságot az okozza, hogy a Jádét inkább féldrágakőnek, az Andromédát pedig ködnek, galaxisnak ismerjük. Tudatosan választottam ezeket, hogy az írás valóságfelettiségét erősítsem, és azért is csak keresztneveket írtam, mert a könnyebb megjegyezhetőség is cél volt. Egy sok szereplős regényben ez is fontos. Családnevek híján sokukra a foglalkozásukkal hivatkozok, vagy kiemelek valamilyen külső tulajdonságot. /Egy beszélgetés leírásakor természetesen sok más lehetőség is van , ezt most nem taglalom./
A „bárénekesnőt” sajnos benéztem, de ezt már fentebb leírtam. Pár sorral előtte szerepel egy „énekesnő”, amit senki sem kritizált, ezzel te is egyetértesz. Szerintem nem zavaró, ha két személy, egy férfi és egy nő beszélgetésekor énekesnőt említek, még ha előtte nem is tértem ki a munkájára. Ez információ, a sok „Jádézés” elkerülése mellett. Jó a „nő” vagy a „lány” is, ahogy te írod, de egy idő után nagyon lélektelenné válhat. Sajnos Andromédának nem tudtam jobbat, így néhol szerepel a „szőkeség”, ami elég béna.
Dóri. Ha nem lopta be a szívedbe magát valamelyik szereplő, akiről sejtjük, hogy pozitív figura, az nem baj. Egy regény során jellemfejlődésnek is mutatkoznia kell, valaki később is megerősödhet, vagy kitörhet alárendelt helyzetéből , és akkor erősebben a szívünkhez nő.
Végül, köszönöm a „szökesége lángolt” védelmét, jól érezted. Én erősen vizuális tipus vagyok, de tudom, nem mindenki az.
Kedves AW!
Bármilyen – a műre vonatkozó – véleményt szívesen látunk az oldalon. Távkiértékelést azonban nem. Kérlek, tartózkodj tőle.
(Hátérinfóként: az oldalon lévő beszélgetések nem hatnak ki a pályázat menetére.)
Kedves Kósza!
A pályázati művek alatt csak a szerző linkjei lehetnek.
Kedves szerkesztő!
Egy kérés: a pályázók menűben is írd ki a „Tamás” utónevemet – mint ahogy megtetted a regényrészlet előtt -, mert ha nincs ott, a hivatkozás nem működik, nem találja meg a cikket.
Köszi!
„A szürkület hamuja olyan alattomosan terjengett a nyomasztó vidéken, mint ahogy a hajnali köd fátyla ereszkedik le a hegyek között.”. Elnézést kérek, hogy az első mondattal kezdem, … inden tisztelettel, de nemá’!! A szürkület HAMUJA, mint a hajnali köd leereszkedő fátyla a hegyek között, egyenlőségjellel?! Ez pont olyan, mint amikor a halál keservét vonnád párhuzamba a születés csodájával. Miért érzem úgy, hogy az írásba prímán beleillene a következő: a Nap narancskorongja enerváltan gördült le az alkonyi ég enciánján…
Kedves Részeg!
Elég rossz lehettél irodalomból, ha azt képzeled, a hasonlatok két oldala között egyenlőségjelnek kell állnia. Elárulom, a hasonlító és a hasonlított soha sincs egymással azonosítva, csupán párhuzamban állnak. Mindig van egy kulcsszó, ami a párhuzamra utal. Ez esetben az „alattomos” a kulcsszó. A szürkület és a köd is alattomosan terjeng.
Kedves Zsolt!
A műfaj miatt(krimi) nem mertem belekezdeni, de aztán olyan hasznosakat mondtál az én írásomnál, hogy mégiscsak kíváncsi lettem rád. : )
Nos. Az eleje nekem giccses, (kép)zavaros, csak egy hasonlat tetszett benne: „(…)a halál lehelete úgy lógott a levegőben, akár éles bárd az elítélt nyaka fölött.” Ez szép. : ) Aztán: ha később nem derül ki, nem tudtam volna eldönteni, mi akar ez a prológus pontosan lenni: álom, esetleg látomás? Mindenesetre más eszközök kellenek, hogy álomszerű, ködös hatást érj el, mint gyakran emlegetni a szürkeséget, ködöt, némaságot, ez nem elég. És ne kérdezd, mi lenne elég, ezt még én is kutatom. : D
A kezdőjelenet témája ütős, de én hiányoltam egy kis hangulatteremtést, vagy hogy jobban megismerjük Jádét és Noelt. A nevekkel(Jáde, Androméda) egyébként sajnos nem tudtam megbarátkozni. Aztán bejön a képbe a prológusból ismert Androméda, aki rosszul van, fáj a feje, aztán egyszer csak spontán elkezd táncolni – ez nekem elég furcsa. Mondjuk ami jobban zavart nála, az a szőkesége: „Derékig érő szőkesége”, „szőkesége lángolt” – szerintem jobb, ha a „haj”-nál és szinonímáinál maradsz. : )
A jelenet egyébként elég rövidke és tömör, elbírtam volna, ha hosszabbra, részletesebbre nyúlik, és kapunk pár leírást. Plusz szerintem elég bizarr, hogy a férfi talál egy levágott ujjat, de nem szól róla a hatóságoknak, de a mellette lévő gyűrűt meg elviszi… Alapból, ezt nem is lehetne, hiszen valószínűleg tárgyi bizonyíték, amit a nyomozás miatt nem szabad elmozdítani.
Összességében érdekes írás – hát mégiscsak egy levágott ujjal kezdődik! -, de a stílus nem vett meg. Megyek, olvasom a következő részletet. : )
Köszönöm az érdeklődést, kedves Kata! Aranyos vagy, de egy regényben lehetnek rossz fiúk is, nem mindenki rohan a hatóságokhoz, ha vaj van a fején. A hozzászólásod mégis hasznomra vált, mert rávilágítottál arra, hogy nem utaltam eléggé Noel tolvaj hajlamára. Egy félmondatot megért volna. Persze az elején nem is szerettem volna túl sok mindent elárulni, egy mellbevágó indítást akartam, azért nincsenek leírások. A szereplők direkt furcsák, amit a nevekkel is jeleztem. A prológusban nem volt célom az álomszerű hatás, mivel az álmainkat valóságosnak éljük meg az adott pillanatban, a lényeg a nyomasztó élettelenségen, sivárságon van. Szerintem ez eléggé sikerült, mert mindenkit kiakasztott. Érdekes, hogy a „végzet”, „halál”, „végítélet” szavakra nem figyeltél fel, pedig ennek van nagyobb súlya, nem a szürkeségnek. Szerintem ez a rész pont annyira zavaros, amennyire egy érthetetlen álom az. A valóságfelettiségen van a hangsúly, azon, hogy Androméda sem érti, amit lát, csak úgy érzi, hogy a halál előtti pillanatban rekedt. De talán igazad van, amikor visszaemlékezik, ki is mondatná, milyen érzést keltett benne az álom.