Suta Péter: Dögös detektívek – A sakkozó (részlet)

A VII. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga

Figyelmeztetés: erőszakos tartalom

*

1.

   – Leroy! Megállni! Rendőrség!

A fickó ahelyett, hogy engedelmeskedett volna, nevetve bemutatott, és rohanni kezdett. Talán azt hitte, hogy amiért nő vagyok, le tud futni? Szörnyű csalódás fogja érni.

A reggeli csúcsforgalomban zajlott az üldözés, az emberek többsége ugyan utat engedett, de volt, aki rám sem hederített. Ezeket a személyeket Leroy egyszerűen csak félrelökte, nekem viszont ki kellett kerülnöm a tehetetlen bábuként eldőlő testeket.

   – Központ, itt Erica Smith nyomozó beszél – vettem elő az övemre csatolt rendőrségi rádiót. – A gyanúsított észak felé menekül az Astoria sugárúton. Kérek egy járőrkocsit a főút kereszteződésébe, ha sikerülne meglépnie a csapdából.

   – Vettem Smith nyomozó. Központ vége.

Eddig minden a terv szerint haladt, az erősítés talán felesleges, de túl nagy fogás volt kilátásban, hogy ilyen apróság miatt elpuskázzuk.

Leroy egy sportoló állóképességével rendelkezett, sorra hagytuk le a felhőkarcolók földszinti üvegablakait, de nem aggódtam. A levegőt egyenletesen vettem, az emberek kikerülése vagy átugrása pedig gyerekjátéknak tűnt a korábbi munkám miatt.

Igaz, egy pillanatra felmorajlott a gyomrom, amikor megcsapta az orromat egy közeli mozgóárus friss hotdogjának ínycsiklandó illata. Sajnos a reggelire nem maradt időm, mert fülest kaptunk. Egy esélyt, hogy rács mögé juttassunk egy rablógyilkos bandát. Ahova az előlem menekülő fickón át vezetett az út.

Megpróbált ugyan lerázni egy piros lámpánál történő merész átfutással, de kis híján a saját csapdájába esett. Hangos dudaszó lett az eredménye, talán ennek köszönhetően rosszul mérte fel a távolságot, és ahelyett, hogy könnyedén átlendült volna egy piros Sedán motorháztetőjén, beleakadt a lába, így fejjel előre csúszott le az autó túloldalán.

Eddig lépésről lépésre csökkentettem a távolságot kettőnk között, de a hibájának köszönhetően sikerült közel tíz yardra megközelítenem, amit egy gyors helyzetfelméréssel ő is észrevett. Bal oldali irányban kiszúrt egy szűk mellékutcát, ezért gyorsan eliramodott arra.

Az előbbi esetnek hála a forgalom még állt, ezért átrohantam a kocsik között és folytattam az üldözést.

   – Leroy nyugat felé fordult. Kinézett magának egy kis utcát – szóltam bele ismét a rádióba.

   – Vettem.

Remélem a társamnak sikerül elé vágnia valahogy, mielőtt valaki komolyabban megsérül. Eddig a fickó csak akadályoknak tekintette az elé kerülő embereket, de bármikor dönthet úgy, hogy túszként valamelyiket felhasználja.

Talán az emberi természetnek köszönhető, hogyha valakire rákiáltunk, az illető előbb felénk fordul és felméri a terepet, hogy miért kellene félre állnia. Ami a legtöbb esetben már késő, így nagyon kellett figyelnem, nehogy a kocsik közé essen valaki.

Leroy piti tolvajként kereste a kenyerét, viszont szükségünk volt rá, hogy elkapjuk a nagy halakat. Még csak három éve éltem ebben a városban, így nem ismertem úgy ezeket a szűk mellékutcákat, szóval még nagyobb tempóra kapcsoltam.

Annak ellenére, hogy ügyeltem a légzésre, éreztem, hogy fáradok, a szívem erősen vert, a vér pedig a fülemben dobolt. Ahogy befordultunk a közeli kis utcába, Leroy csalódottságát tisztán megéreztem. Talán arra számított, hogy cikk-cakkos utak követik itt egymást, ahol lerázhat, de pechére, egy hosszú, egyenes sikátort nézett ki magának.

Először hátrafordult, hogy megnézzen, de még mindig sikerült apránként lopnom a köztünk levő távolságot, ezért menekülési útvonalakat keresett. Láttam, ahogy a magasban levő tűzlétrákat nézegeti, de szerencsémre elérhetetlen magasságokban helyezkedtek el, a falak mellett sorakozó kukákat és kidobott lomokat pedig nem tudta eredményesen felhasználni.

Kereshetett volna egy mellékajtót, hogy azon keresztül bemeneküljön valamelyik épületbe, de a legtöbbet lelakatolták. Ha pedig bepróbálkozik olyannal, amin nem volt, és mégis zárva találja, akkor vége a dalnak, mert utolérem.

A testbeszédje és az érzelmei arról árulkodtak, hogy ezzel ő is tisztában van, ezért a futásnál maradt, és így próbált meg lehagyni. Ami talán sikerült is volna, ha eléri a sikátor végét és újra a hömpölygő tömegben folytatjuk az üldözést, de mielőtt ez megtörténhetett volna, a társam is felbukkant. A lehető legjobb pillanatban időzített, Leroy épp hátra fordult, így nem láthatta, ahogy Diego kirohan a fedezéke mögül, és szó szerint felökleli szegény fickót.

Körülbelül olyan látszatot keltett az egész, mint amikor egy vágtázó elefánt letarol valamit.

Amíg a társam a hátára fordította és megbilincselte a nyögdécselő férfit, én a térdeimre támaszkodva fújtattam. Gyerekkorom óta edzettem a testem, de nem hosszútávfutó akartam lenni, és a korábbi életem során sem kellett száz yardokon keresztül üldöznem embereket.

   – Központ, itt Smith nyomozó.

   – Központ, vétel.

Kellett néhány másodperc, hogy újra levegőhöz jussak.

   – A gyanúsítottat elkaptuk. Kérnék egy járőrkocsit a… hol is vagyunk? – fordultam oda a társamhoz.

   – A hetvenkilencedik és ötödik utca között, nem sokkal az Astoria sugárúttól nyugatra.

Miután bemondtam a rádióba az adatokat, megvártuk, amíg megérkezett a rendőrautó.

   – Tegyétek be egy cellába, had gondolkozzon a lehetőségein – lökte oda Leroyt a járőröknek Diego.

Az egyenruhások bólintottak, és azonnal útnak indultak a kapitányságra.

   – Kifújtad magad? – fordult felém a társam.

Válaszul csak feltartottam a hüvelykujjam, és vettem egy utolsó, nagy levegőt, hogy visszabillenjen minden a normális kerékvágásba.

   – Mehetünk – adtam meg a jelet és visszasétáltunk a szolgálati kocsimhoz.

Amikor beértünk az őrsre, a megszokott nyüzsgés fogadott: néhány járőr két gyanúsítottat állított elő, akik természetesen ártatlanságukat hangoztatták. Az ügyeletesek telefonon beszéltek, három nyomozó egy digitális tábla előtt értekezett – egyszóval minden normálisnak tűnt. Egészen addig, amíg be nem léptünk a csoportunk részlegére, ahol a kapitányunk már az irodája ajtajában várt minket, és intett, hogy kövessük.

   – Mikor mondasz már igent, Smith? – fordult felém Larson. – Hidd el, nem bánnád meg!

   – Amikor nem azon fogok töprengeni, hogy mit kezdjek azzal az öt perccel, amit soha nem fogok visszakapni.

Hangos nevetés tört ki, de már hozzászoktam, hogy a külsőm miatt álladó céltáblája vagyok az ugratásoknak, ennek ellenére ez a néhány nő és férfi a családomhoz tartozott.

Amikor beléptünk a kapitány irodájába, ő az ajtóhoz lépett, elfordította a kulcsot és a redőnyt is lehúzta. A rendőrfőnök – aki szintén jelen volt – nem nézett ránk, továbbra is háttal állt és az utcai nyüzsgést figyelte. Szinte vágni lehetett a feszültséget a levegőben, úgy éreztem, mintha egy kitörni készülő vulkán közelében lennék.

Amanda Garcia kapitány a negyvenes éveiben járt, és az arcán már meglátszott, hogy mennyi stressz éri. Rengeteg rendőrnek volt a felettese, folyamatosan brillíroznia kellett a politika útvesztőjében, és emellett még a lányát is egyedül nevelte. Ennek ellenére jól tartotta magát, a latin temperamentuma pedig már nem egy vitában megmutatkozott.

   – Itt remek nyomozók dolgoznak, de túlzás nélkül kijelenthetem, hogy ti ketten magasan kiemelkedtek a mezőnyből – tért egyből a lényegre.

Diego, aki mindig és mindenhol mosolygott, most komoly arccal tette fel a következő kérdést.

   – Ki halt meg?

   – Inkább… megmutatom.

A nő, akit a második anyámnak tekintettem, felénk fordította a laptopját.

   – Harminc perce érkezett egy e-mail a rendőrfőnök irodai gépére egy ismeretlen címről. És a lányával kötött szoros barátságom miatt egyből hozzám fordult ezzel az üggyel.

A videófelvétel két tinédzser lányt mutatott, akik mit sem sejtve sétáltak, miközben jókedvűen beszélgettek.

Csak néhány másodpercig tartott ez a rész, ráadásul pont egy olyan utcán történt, ahol rengeteg ember mászkált, a háttérből viszont szinte semmi nem látszott. Majd váltott egyet a kép, és az imént látott két leányzó, már eszméletlenül, megkötözve feküdt egy ablaktalan helyiségben.

   – Az unokája? – fordultam a férfi felé, aki legendának számított a köreinkben.

   – Igen, Lucy Grimore. Viszont még… még nincs vége – szólalt meg a kapitány fojtottan, újra a laptopra irányítva a figyelmem.

Néhány másodperces kép nélküli sercegés után folytatódott a felvétel, amin a talpig feketébe öltözött, símaszkot és napszemüveget viselő elkövető az egyik áldozatot erőszakolja meg, míg a társa szorosan fogta a másik lány fejét, kényszerítve ezzel, hogy végig nézze.

A szívem hevesen kezdett dobogni, és önkéntelenül is ökölbe szorult a kezem, de az arcomon nem mutathattam ki semmilyen érzelmet. Pedig valósággal tomboltam, a nemi erőszak mindig érzékenyen érintett, annak ellenére, hogy szerencsére se velem, se közeli ismerősömmel nem történt meg. Az áldozat tehetetlenségét, kiszolgáltatottságát viszont teljes mértékben át tudtam érezni.

A profi énem azonban működésbe lépett és nem magát az erőszakot, hanem a környezetet, és a másik fickót vettem szemügyre. A helyiség könnyedén lehetett ugyanaz az ablaktalan szoba, mint amit az előbb láttunk. A kamera látószögébe kevés dolog fért bele, a szemközti, feketére festett fal semmilyen tárgyat nem tartalmazott, viszont mintha valami megcsillant volna az erőszaktevő térdénél.

A fiatal lány hiába könyörgött, a bűnöző nem zavartatta magát, ám én a társán vettem észre egy apró furcsaságot. Szorosan tartotta Lucyt, viszont mintha megmozdult volna a feje. Félre nézett volna?

A következő néhány másodperc viszont még érdekesebb fordulatot hozott. Amikor az elkövető lenyúlt a térdéhez, a szívem nagyot dobbant, ugyanis sejtettem, hogy mi fog következni. Hirtelen magasba emelte az ott rejtegetett kést és egy gyors mozdulattal elvágta az áldozata torkát. Ám mielőtt véget ért volna a felvétel, a társa váratlanul felé fordult és mintha kérdőn nézett volna rá.

Persze a szemüveg miatt csak találgattam, de talán nem ezt beszélték meg?

Újabb rövid szünet következett, utána a zokogó Lucy. A mellkasára pedig egy papírlapot ragasztottak, amin a következő állt:

Te következel!
Hacsak…

És véget ért a felvétel.

   – Be kell vallanom – nézett ránk a rendőrfőnök, miközben egy pillanatra elcsuklott a hangja –, jó néhány, kemény veteránnal találkoztam már hosszú pályafutásom alatt, de még ők sem bírták volna végignézni ezt úgy, hogy egy arcizmuk se rezdüljön.

   – Mi a követelésük? – szólalt meg Diego, figyelmen kívül hagyva az előbbi sértést. Vagy bókot?

   – Száz millió dollár lenyomozhatatlan bankjegyekben és adott egy listát bűnözőkről, akiket szabadon kell engednünk. Az átadás helyét később közlik.

   – Mennyi időt kaptunk?

   – Este hét óra a határidő, tehát – nézett az órájára a kapitány – kevesebb, mint tizenegy óránk van.

   – Észrevettem valamit a felvételen – szóltam közbe, miután sikerült úrrá lenni a dühömön.

Nem elég az erőszak és a gyilkosság, a rendőrfőnök unokájának még az egészet végig is kellett néznie. Ha vissza is hozzuk élve, talán már soha nem lesz normális élete.

Amanda egy szó nélkül engedelmeskedett és újra indította a felvételt, de nem akartam még egyszer megnézni magát az erőszakot, ezért odaléptem az asztalhoz és megkerestem a kérdéses részt.

Mindhárman mögém álltak, és érdeklődve figyeltek. Ezek szerint ők nem vették észre?

Amikor lejátszottam azt a néhány másodperces részt, szembe fordultam velük, de csak Diego arcán láttam valamit átsuhanni.

Újból a kérdéses részhez tekertem, majd elkaptam azt a pillanatot, amikor az erőszaktevő társa félre fordítja a fejét.

   – Nagyon apró mozdulat, de talán azért teszi ezt, mert nem bírja a látványt?

   – Mi is megnéztük kétszer, de ez nem tűnt fel – szólalt meg Amanda és elismerően nézett rám.

   – Illetve van még egy gyanús rész, mindjárt meg is mutatom.

A felvétel végére tekertem, és lejátszottam az utolsó néhány másodpercet.

   – A mindenit! – kiáltott fel Diego. – Ez elsőre elkerülte a figyelmem.

A kapitány és a rendőrfőnök még mindig nem látta, ezért ismét lejátszottam.

   – A figyelem egyértelműen arra a fickóra terelődik, aki megragadja a kést, és elvágja a lány torkát, de sokkal érdekesebb a társa reakciója. Pont véget ér a felvétel, tehát nem egyértelmű, de az egész testével a késes fickó felé fordul, és mintha rá akarná vetni magát.

   – Valóban érdekes – bólintott feszülten Grimore rendőrfőnök.

Közel négy évtizedet lehúzott a szakmában, tudta, hogy minden apró jel a segítségünkre lehet.

   – Megtalálták már a másik lány holtestét? – tette fel a kérdést Diego.

   – Az egyik járőr a Littlebenedekről jelentett be egy gyilkosságot, ahol az áldozatra illik a leírás.

   – Az ipartelepen? – néztem rá a kapitányra.

A város azon részét pláne nem ismertem.

   – Igen, egy elhagyatott telephelyen.

   – Sikerült kideríteni honnan küldték a fájlt?

   – Még… nem nézték át a technikusok.

   – És nem is fogják! – emelte fel a hangját a rendőrfőnök.

   – Kapitány – szólaltam meg. – Nekem van egy ismerősöm, aki rendkívül jó… technikus és diszkréten fogja kezelni az ügyet.

Grimore parancsnok nem felelt, így továbbra is a felettesemre néztem.

   – Bízhatunk benne? – tette fel végül Amanda a kérdést.

   – Teljes mértékben.

Az ősz hajú férfi bólintott, majd néhány másodperc alatt úrrá lett az érzésein és teljesen tiszta, acélos hangon szólalt meg.

   – A gyilkossági nyomozás menjen a maga útján, de erről a videóról és magáról az emberrablásról a lehető legkevesebb ember tudjon. Garcia kapitány és jómagam túlságosan érintettek vagyunk az ügyben, szóval magukra vagyunk utalva – majd megfordult, és hátra tett kézzel az ablakhoz sétált.

Csak sejtéseim lehettek, milyen nehézséget okozott számára végignézni ezt a videót, azzal a tudattal, hogy bármikor sor kerülhet az unokájára is.

   – Rengeteg embert ismerek – nézett ránk a szeme sarkából, és nekem olyan érzésem támadt, mint amikor a sas méri fel az áldozatát. –Embereket, akik készek meghalni értem, de tudom, hogy most nem erre van szükség. Amíg ide nem értek, átfutottam az aktájukat és az eredményeik magukért beszélnek. Garcia kapitány pedig kezeskedett azért, hogy az unokám ügye a legjobb kezekbe kerül. Épp ezért nem érdekel, hogy csinálják, kin kell átgázolniuk, milyen szabályokat kell megszegniük. Minden felelősséget vállalok, csak az számít, hogy az unokámat élve visszakapjam. Világos?

   – Értettük – bólintottunk, miközben Grimore elsétált előttünk és távozott az irodából.

   – Tudom – szólalt meg a kapitány –, hogy azért vállaltátok el ezt a munkát, mert sokkal nyugalmasabb annál, mint amit végeztetek, de… most az a kérésem, hogy hagyjátok egy kicsit felszínre bukni a régi éneteket.

   – Minden megteszünk, kapitány.

   – A családját…

   – A rendőrfőnökét bízzátok rám – folytatta Amanda. – Ismerem a lányát, jobb, ha tőlem tudja meg a rossz hírt. Viszont az áldozat szüleit nektek kell értesíteni.

   – Rendben.

   – A jelenleg futó nyomozásotokat átveszi a csoport egy másik párosa, ti kizárólag erre az ügyre koncentráljatok.

Láttam a kapitányon, hogy őt is nagyon megviselte ez az ügy, nem csodálom, hogy átadták nekünk az irányítást.

Az eligazítás végeztével kiléptünk az irodájából, és meg sem állva az asztalunknál, indultunk a helyszínre. Közben pedig üzenetet hagytam az ismerősömnek, hogy találkozni akarok vele.

   – Csak nem büntiben a csodacsapat? – tette fel a kérdést Larson nevetve.

   – Ha még így is lenne, tudod jól, hogy simán kidumálom magam – nevetett vele Diego és többek között ezért is csodáltam, mert egyik pillanatról a másikra szerepet tudott cserélni, attól függően, hogy a helyzet mit kívánt.

Furcsa csend telepedett közénk, már a forgalomban haladtunk, amikor Diego megtörte azt.

   – Kemény.

   – Nehéz helyzet, de most el kell nyomnunk a haragot, és hideg fejjel nyomozni.

   – Neked ez biztos könnyebb – mormolta maga elé félhangon, amin akár megsértődhettem volna, de részben igaza volt.

A családomtól örökölt képesség miatt jobban tudom irányítani az érzelmeim, mint egy átlagember. Ez viszont nem jelenti azt, hogy nem forgatnám meg az elkövetőt forró olajban, azért, amit tett.

Ráadásul Diegot a kicsi lányai miatt jobban meghatotta ez a dolog, de a profi énje neki is működésbe fog lépni, mert ő sem a forgalmat irányította, mielőtt ehhez a részleghez került.

   – Azért az is érdekes – tereltem más felé a témát –, hogy egy ilyen kaliberű embernek simán célba veszik a családját. A rengeteg kitüntetés és a városért tett hosszú szolgálat semmit nem számít.

   – Mi van, ha az egész csak egy elterelés? – vetette fel Diego. – Lucy Grimore tökéletes célpont. A nagyapja rendőrfőnök, az anyja helyettes államügyész. Rengeteg ellenség, amin ha átrágjuk magunkat, talán nem vesszük észre időben a valódi indítékot.

   – És mi lenne ez a valódi indíték? A pénz, vagy a bűnözők a listáról?

   – Az is lehet elterelés – jelentette ki Diego. – Mint egy álom az álomban. Amikor végre találunk valamit, és értékes órákat áldozunk rá, kiderül, hogy egész végig félrevezettek minket.

   – Érdekes gondolat. Oké, szerinted mi lehet a valódi cél?

   – Visszakérdezek: mennyi volt az esélye, hogy erre a fontos ügyre csupán kettő rendőrt állítanak rá? Lehet bármilyen hibátlan statisztikánk, nem emberrablással foglalkozunk, ahol szorít minket az idő.

   – Hátrányban vagyunk – fejeztem be a gondolatot.

   – Tehát abból indulunk ki, hogy az elkövető azzal számol, hogy rengetegen kezdik keresni a lányt. És hiába a rendőrfőnök négy évtizednyi múltja, az anyja sok éves helyettes államügyészi tevékenysége, ha nem rejtette el jól a valódi indítékot, hamar megtalálnánk.

   – De mi van akkor, ha hozzáfér az adatbázishoz, mint ahogy reggel meg is tette? Sok szűrőn kell átesnie egy e-mailnek, hogy megérkezzen a rendőrfőnök gépére.

   – Ez is lehetséges opció – helyeselt Diego. – Ez esetben szerintem egyértelmű nyomokat fog hagyni, esetleg csapdába csal. Kétlem, hogy ez az egész a váltságdíjról vagy a bűnözőkről szólna.

Vajon hány rendőrnek jutna eszébe a nyomozás legelső percében, hogy az összes eddigi feltevést figyelmen kívül hagyja, és új elméleteket állítson fel?

Sokáig az ellenkező oldalon tevékenykedtünk, talán ezért is merte ránk bízni ezt az ügyet Amanda.

Váratlanul eszembe jutott valami, ezért tárcsáztam a kapitány számát, majd kihangosítottam.

   – Máris találtatok valamit?

Még telefonon keresztül is tisztán éreztem a reményt.

  – Mindjárt megérkezünk a helyszínre. Viszont eszembe jutott valami: a Grimore család többi tagja kapott már rendőri védelmet?

   – Nem, nem hiszem. Miért, szerinted ők is célpontok lehetnek?

   – Ne kockáztassunk.

   – Fenébe, ez nekem is eszembe juthatott volna.

   – Ne okold magad. Szóval mi a helyzet a családjával?

   – Nem sokára megérkezik Teresa, a rendőrfőnök lánya, és itt lesznek a kapitányságon egész nap. A másik lánya hol is van… pedig mondta Tessa… igen, elutazott Európába. A fia is állandóan külföldön van, mert történész.

   – Rendben, értesítlek, ha megtudunk valamit.

   – Köszönöm – sóhajtott egy nagyot a kapitány, majd bontotta a vonalat.

*