Simon Tamás: Valaki áll az ajtóban

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/a-kiado-szerzoi” newwindow=”yes”] A kiadó szerzői[/button]

 

 

(valaki áll az ajtóban)

Stephanie felriadt. Körülnézett a szobában. Nem vett észre semmi változást. A digitális óra 3:27-et mutatott. Kifújta a levegőt és visszadőlt az ágyba. Csak egy rossz álom volt – nyugtatta magát és szinte azonnal visszaaludt.

Reggel az unalomig ismételt dolgokat tette. Fát vágott, enni adott a macskáknak, akik a környékről jártak hozzá reggelizni és a kutyájának, aki igazából nem is volt soha az övé, de már 2 éve fel-feltűnt hosszabb időre. Megsimogatta a fejét.

– Ugye vigyázol rám? – kérdezte a kutyától. Az hevesen csóválta a farkát és bálványként nézett fel a nőre mintegy megerősítésként.

Miután a ház körül mindent elintézett, beült a piros Ford kisteherbe és bement a városba. Nem volt semmi dolga, de egyre kevésbé bírta elviselni az egyedüllétet. Évekkel ezelőtt azért menekült el a város zaja elől egy tanyára, mert hirtelen, egyik pillanatról a másikra, sok lett neki az emberek társasága, a sok kimért mosoly, a barátinak szánt kézfogások, a gratulációk. Még csak az ötödik regényénél tartott, de már szinte sztárként ünnepelték és a mellé járó tiszteletet nem tudta feldolgozni, úgyhogy fogta magát, összepakolta a ruháit és addig ment, amíg nem találta meg a jelenlegi lakhelyét.

Az elején minden tökéletes volt, élvezte a csendet, a madárcsicsergést, a friss levegőt. Pár hónapig kitartott ez az idilli állapot, aztán fekete, baljós felhőként úsztak be az életébe a rossz dolgok és az addig tökéletesnek hitt magányt megzavarta a csöpögő csap, a nyikorgó parketta, az erdőben kidőlő fa hamiskás zenéje. Az erdőben tett hosszú séták teherré váltak, az árnyak már nem voltak olyanok, mint régen, karommá görbült ujjakra emlékeztette az ágak árnyjátéka a lemenő Nap fényénél. Akkor még nem félt igazán, csak úgy érezte, hogy a tökéletesség máza egyre nagyobb darabokban hullik a fejére.

Beért a városba, ami csupán 23 mérföldre volt tőle, egyszerre megmozdult a világ. Nehezen vallotta be magának, hogy hiányzik neki a nyüzsgés, a szirénák zaja és még a vizeletszag is egy-egy mellékutcában. Valamilyen – bármilyen – ingerre vevő volt, csak történjen már valami! Ruhavásárlással gyógyította magát, olyan dolgokat vett, amiket soha az életben nem fog viselni a próbafülkén kívül, de ez volt az egyetlen módja, hogy percekre megfeledkezzem magáról. Az eladónő mögé lépett és megköszörülte a torkát.

– Írónő, hogy halad az új regénnyel? Csak azért kérdezem, mert nagyon izgultam Hugh kalandjain, de egyszerűen, szóval, így… Ugye nem ez lesz a vége?

– Hamarosan megtudja, nem szeretnék előre elmondani semmit – mondta mosolyogva Stephanie.

– Csak egy aprócska, egy induri-pinduri dolgot áruljon el belőle. Megígérem, hogy nem mondom el senkinek!

– Hugh meg fog halni – mondta nyersen, ledobta a ruhát a földre és kiviharzott a boltból.

 

Nos, a társas érintkezés gyakorlatilag teljes hiánya nem változtatja az embert a legjobb beszélgetőpartnerré, ráadásul éppen az ilyen kérdések miatt döntött úgy, hogy nem tervez további kapcsolatot tartani a külvilággal, de valahol a lelke mélyén azért hiányoztak neki a bugyuta kérdések.

Beszállt a kocsiba és sírva fakadt. Matatott a rádiónál, bekapcsolta és éppen a R.E.M. – Losing my Religion című dala csendült fel.

– Na, menj a francba – mondta a rádiónak, ráadta a gyújtást és nagy gázzal kifordult a parkolóból.

Amikor hazaért, kinyitotta a zárat, ledobta a kulcsot az ajtó mellett álló szekrényre és hátrafordult, hogy ellenőrizze a kutya visszatért-e már az erdei sétából, de nem látta sehol. Valami mozgott az erdőben.

(valami mozog az erdőben, látod?!)

Libabőrös lett. Csak egy szarvas, vagy egy őz, vagy valami kibaszott erdei állat, amik állandóan itt motoszkálnak a környéken. Semmi több. Mindenesetre megkereste a kulcsot és belülről bezárta az ajtót. Csak a biztonság kedvéért. Hogy ne történjen semmi rossz. De mi rossz történhet egy ilyen szép helyen, nem igaz?

Besötétedett. Leült a számítógép elé és folytatta Hugh kalandjait (éppen temették), amit nem igazán élvezett már, de a pénz beszél, a szerkesztő ordít és
(valami vonyít az erdőben)
a határidők szorítanak. Rutinmunka, az olvasók beveszik a sok szarságot a férfiak érzékeny lelkéről, a nők kitartó és soha nem múló szeretetéről és arról, hogy a halál azt jelenti, hogy kéz a kézben elalszik a főhős a szerelmével és reggelre meghalnak. Hogyne.

Nem tudott rendesen írni, folyamatosan a tarkóján érzett egy tekintetet, ami nyilvánvalóan nem létezett, gondolatai közé fészkelte magát az erdő furcsa mozgása, amit délután látott. És a kutya sem jött vissza. Ráadásul
(valaki áll az ajtóban)
elfelejtett vacsorát venni, úgyhogy kénytelen lesz beérni pirítóssal és teával. A híres íróknak kijáró tisztes vacsora. Elindult a konyha felé és kaparászást hallott odakintről. Megfagyott a vér az ereiben. Biztos a kutya, ki más lehetne, amikor évek óta nem járt a környéken senki? Remegő kézzel fordította el a kulcsot a zárban, és résnyire kinyitotta az ajtót. Kikémlelt, de nem látta sehol a kutyát. Távolodó lépteket hallott. Valahol az erdő mélyén egy madár rikoltott. Ágak törtek le. A szél feltámadt egy pillanatra, jeges leheletként futott végig rajta, aztán azzal a lendülettel el is állt, mintha soha nem létezett volna. A léptek zaja megszűnt. Bevágta az ajtót és nekitámasztotta a hátát. Egy szempár villant a konyhaablakban, csak egy pillanatra. Az érzékei játszottak vele, semmi több. Elsírta magát.

– Holnap reggel összepakolok és elmegyek – mondta az üres háznak. Egyedül a monitoron villogó kurzor mozgott.

(és valaki a ház körül járkál, ezt ne felejtsd el)

Kényszerítette magát, hogy felálljon és eltámolygott a fürdőszobába. Megmosta a jéghideg vízzel az könnyektől maszatos arcát és belenézett a tükörbe. Negyvenkét éves nő, korához képest jó állapotban, sírástól felpüffedt szemekkel. Elégedetlen volt a látvánnyal, de jobb napokon akár harmincötnek is nézhették volna.

Visszacsoszogott a szobába, lekapcsolta a számítógépet és lefeküdt. A plafont és az órát bámulta felváltva. Nem hallott semmit odakintről
(azért ugye tudod, hogy ott van?)
és egy idő után a valóság és az álom egy sikamlós masszát alkotott, amin elcsúszott az elméje és végre elaludt.

Frissen ébredt, a tegnapi események, ha egyáltalán eseményeknek lehet tekinteni a képzelet ilyen mértékű játékait, egyre halványabbak lettek, ebédidőben pedig teljesen elkoptak és felszívódtak. Már nem gondolt arra, hogy összepakol és elköltözik. Azt érezte, hogy be kell fejeznie a regényt,
(mielőtt késő lenne)
le kell adnia a kéziratot és utána új életet kezdhet. Valami hatalmas városban, ahol folyamatosan az arcába világítanak a neonfények és hajnali háromkor is csúcsforgalom van.

A kutya még mindig nem jelentkezett, a macskák sem jöttek, de egyáltalán nem bánta, legalább koncentrálhat a munkájára és senki nem fogja megzavarni. Nem vette észre, hogy ráesteledett, nem vette észre, hogy valahol nagyon messze éjfélt üt az óra, és nem vette észre
(hogy valaki áll az ajtóban)
a hajnali napsugarak nyalogatják fel a harmatot a ház mögött elterülő legelőről. Azt sem vette volna észre, hogy közvetlenül mellette atombombát robbantanak. Újra délelőtt lett, mire leírta, hogy – VÉGE – és bedőlt az ágyba. Tizenhét órát aludt egyhuzamban. Azt sem vette észre, hogy a kutya közben visszatért, nyüszített az ajtóban és vértől maszatos bundájából férgek másznak elő. Azt sem vette észre, hogy a macskák szédülve, oldalazva keresnek menedéket valami elől, amit nem látnak. Nem vette észre az erdőből szivárgó, orrfacsaró bűzt. Amikor felébredt, akkor éjszaka volt. És késő.

Felkelt, kiment vécére (elámult azon, hogy a hólyagja ennyi terhelést képes elviselni), miután végzett felvett egy kabátot, aminek a zsebében ott lapult a hetekkel ezelőtt vásárolt cigaretta. Valójában nem dohányzott már tizennégy éve, de amikor végzett valamivel, akkor megjutalmazta magát egy cigarettával. Kinyitotta az ajtót. Valaki állt az ajtóban, majd elrohant. Először nem ijedt meg, mert az orrát megcsapta a túlvilági bűz, szemét bántotta a kénszínű fény, ami ez erdőből jött. A fák úgy néztek ki, mint megannyi halott, összeszáradt óriás, akik egy régen elfeledett háborúba indultak, de félúton feladták és meghaltak. Kiesett a kezéből a Lucky Strike doboza
(valaki az előbb még állt az ajtóban)
de nem hajolt le érte. Elkerekedett szemekkel bámult. Először azt hitte, hogy csak álmodik, de ha álom lenne, akkor mostanra már felébredt volna, lélegzetvisszafojtva ülne az ágyban és várná, ahogy szertefoszlanak a képek.

Kilépett a házból és elindult abba az irányba, amerre az alak rohant. Pár perccel később az erdőben találta magát. A sárga fény még mindig világított, a bűz nem hagyott alább, de ő csak ment előre, egyre beljebb a fák közé. Ágak karmolták az arcát, növények undorító csápokként fonódtak a lábára. Az alak egy tisztáson állt.

(közelebb, gyere közelebb)

Nem akart közelebb menni, de nem tudott parancsolni a testének, megbomló elméje elengedte az utolsó kapaszkodót és zuhanni kezdett, aztán véres cafatként végezte az agy töredezett aszfaltján.

 

– Ki vagy te? – üvöltötte az alak felé. – Ki vagy te? KI VAGY TE?

Elesett. Kúszott a földön, lehullott falevelek tapadtak a tenyerére, az arcából szivárgott a vér.

– KI VAGY TE? – tett még egy utolsó, kétségbeesett kísérletet. Közben kúszott az alak felé. Végre odaért hozzá. Cowboycsizma taposott a kezére. Pontosan olyan volt, mint amit a (már halott) főhős viselt a regényében. Felnézett rá, de a hátulról világító fényben csak a körvonalakat tudta kivenni. Feje lebicsaklott a nyálkás avarba és a bogarak nem voltak restek azonnal munkához látni.

– Azt hitted, hogy megölhetsz? Tényleg azt hitted? Röhögnöm kell – mondta az alak, aki nemrég még az ajtóban állt. Aztán ütött és rúgott.

Stephanie távolodó léptek zaját hallotta. Aztán nem hallott már többé az égvilágon semmit.