Sereg Gitta: Újratervezés

Az szúrt szemet, hogy nehezen mozgott. Nem is nehezen: inkább furán. A lábfejét csúsztatta, és nem emelte, csoszogott is enyhén, de nem figyelmetlenségből. Inkább csak nehezére esett járni.

Körülöttünk zúgtak a budapesti utca öreg nyírfái. Az ágak úgy hajladoztak, hogy kezdtem aggódni, hogy valakit arcon találnak. Ha igazán szerencsétlen vagyok, akkor engem. Az egyetemnek vége, munkám nincs, és van egy olyan gyanúm, hogy a TB-m már nem is él, tehát ilyen esetben a sérülés mellé még kapnék egy csinos, kis számlát is  a sürgősségi ellátásért.

Összehúztam magamon a vékony széldzsekit, amin a neve ellenére totál átfújt a szél. Ezért hoztam el ma, hogy legyen egy ilyen cuccom is, amiben nem ázok bőrig, és kikerültem egy hatalmas, járdaszélességű pocsolyát.

Az esőcseppek keményen csattantak a bőrömön, és ez már korántsem volt olyan kellemes, mint amikor lehűlt az idő a fülledt hőség után.

Eloldalaztam a fal és egy újabb tócsa mellett, és bokáig belemerültem egy harmadikba. Éles fájdalmat éreztem a lábamban. Kivert a hideg verejték. A bokám fura szögben hajlott, és nem bírta megtartani a súlyom.

Felkiáltottam.

A furán járó srác rám nézett, és bennem volt, hogy felemelem a kezem, dacból előreszegem az állam, és kihívóan nézek vissza. Vagyis inkább agresszíven, hogy ne tegyen megjegyzést, de piszkosul fáztam, és a lábamban már éreztem a lüktető fájdalmat. Beláttam, hogy nem haragíthatom magamra az egyetlen segítségem.

– Rosszul léptem, ennyi – feleltem, és a szél elnyomta a hangom, az eső az orromra csöpögött a fölöttem lévő ereszről. A falnak támaszkodtam, mert úgy tudtam valamennyire enyhíteni a bokámba hasító fájdalmat.

A srác közelebb lépett. Kábé egyidősek lehettünk, hunyorgott a szél miatt. Világos pólója a testére tapadt, a bőrére és az anyagra pedig falevelek és apró gallyacskák. Úgy nézett ki, mintha most mászott volna elő az erdőből, és úgy tippeltem, hogy én is hasonló „jelmezt” viselhetek.

– Hadd segítsek – mondta, és a kezét nyújtotta.

Haboztam. Idegen volt, viszont jött a vihar, fáztam, alig tudtam járni. Sebesült gazella távol a csordától. De ez a srác nem tűnt oroszlánnak.

Közel volt az albérlet, de tudtam, hogy úgysincs még otthon senki, és nekem amúgy is azon az állásinterjún kéne lennem, amit hazudtam, hogy ne kezdjenek el a lakótársak új embert keresni a helyemre.

És nem fogok egy idegen arcot felvinni a lakásomhoz. Sebesült gazella vagyok, de legalább nem ostoba gazella.

– Van itt egy kávézó – mondtam azzal a meggyőződéssel, amivel azok az emberek beszélnek, akiknek a kávézó egy lehetőség arra, hogy eltöltsék az időt. – Hátha nyitva van, oda be tudnánk húzódni. Csak amíg esik.

A srác bólintott. Engedte, hogy átkaroljam a vállát, és lassú léptekkel igyekeztünk a szomszédos utca felé. A lépései bizonytalanok voltak, de a keze erős. Jól tartott.

A bokámban enyhült a fájdalom. Valószínűleg nem tört el. Nem kell orvoshoz mennem. Szuper!

A sarkon aztán feltűntek a kávézó fényei. Ki kellett hozzá kerülnünk pár leszakadt ágat, de az ablaküvegen túl meleg és teaillat várt. Nyeltem egyet.

A srác bekísért, és aztán habozott. Én is, aztán rámosolyogtam.

– Köszönöm, hogy elkísértél, iszunk valamit? Teát mondjuk? – kérdeztem bátortalanul. Két teát azért ki tudtam fizetni. Még itt is.

– Ne kísérjelek el dokihoz? – kérdezte a srác.

Megráztam a fejem. Csak azt ne.

– Máskor is volt ilyen – hazudtam folyékonyan. – Rendben leszek.

Nem győztem meg, láttam abból, hogy még mindig felhúzva tartotta a vállát, feszülten állt, mintha tovább akarna menni, de ekkor a pulthoz fordultam, és ő is maradt velem.

A tea édes volt. Gyümölcsteát választottam, azt mondtam, hogy mindegy, csak ne hideg legyen, mire kaptam egy-két együttérző pillantást.

Az ablak mellé ültünk, és néztük, hogy csapódnak az esőcseppek, a szemét és a gallyak az üveglapnak. Villám cikázott át az égen. A dörgésbe belerengett az asztal.

– Botond vagyok – mosolyodott el a srác.

Szeplői voltak. Szép, nagy szeme. Könnyű nevetése.

– Alíz – feleltem.

Hallgattunk. Nehezen indult be a társalgás. Most volt a „mit mondjak? Nem túl sok, nem túl kevés, nem túl általános?” része a beszélgetésnek. Ha azt mondom, hogy most végeztem az egyetemen, az túl általános, ha azt mondom, hogy régóta keresek munkát, akkor azt hiszi, hogy a munkakeresésről akarok beszélgetni, pedig abban biztos voltam, hogy nem érdekel.

Kortyoltam egyet a kellemes hőmérsékletű teámból. A nedves hajam, dzsekim, pólóm tapadt a bőrömre, és valószínűleg úgy nézem ki, mint egy száradó moszat, de már egy fokkal jobban éreztem magam.

– Tudtad, hogy életed során egy a tizenötezer-háromszázhoz annak az esélye, hogy beléd csap a villám? – kérdezte Botond, és majdnem félrenyeltem a teát.

– Mi van?

– Bocs, csak feszültnek tűntél, és én mindig fordulhatok az értelmetlen statisztikához olyankor, ha stresszes vagyok.

– Érdekes stresszkezelési technikáid vannak – jegyeztem meg.

Botond vigyorgott.

– És arra van valami statisztikád, hogy mennyi az esélye annak, hogy arcon csap az az ág, amikor kimegyünk innen? – kérdeztem, és az egyik fára mutattam, ami igencsak hajladozott, és szerintem a korhadt törzse recsegett-ropogott a megterheléstől.

– Ha nem megyünk ki, akkor nulla – mondta Botond, és a szeme nevetett.

Tetszett nekem, jöttem rá. És azt szerettem volna, hogy ő is így érezzen velem kapcsolatban.

A felszolgáló kihozott nekünk egy mécsest. Ettől olyan randiszerűnek tűnt az egész teázás.

Valóságosabbnak.

– A megfelelő hangulathoz – mondta, majd magunkra hagyott minket.

Éreztem, hogy felforrósodik az arcom.

Észrevettem, hogy Botond füle is piroslik. Ettől kicsit könnyebben lélegeztem. A véletlenszerű statisztikai adat megtette a hatását, könnyebben túljutottam a zavaromon.

– Pszichológusként végeztem, de szövőterápiával szeretnék foglalkozni, ami nem teljesen a pszichológia fősodra, de azért mégis segít.

– Hogy mivel? Befonod őket, mint a pók, aztán újjászületnek?

Nevettem. Jólesett.

– Nem – feleltem. – Egy sálat szövünk meg, és a színekkel és a mintákkal, de még az anyaggal is elmesélünk valamit. Valamit, amitől meg kell szabadulni, amit ki kell mondani.

A végén elfúlt a hangom. Részben az emlékek, részben a „miért támadok le valakit ezzel?” érzés miatt.

Botond bólintott.

– Lehet, hogy nekem is szükségem lenne egy szövőkeretre – mondta vigyorogva. – A munkám elég stresszes. Építészmérnök vagyok. Épületeket tervezek úgy, ahogy az ügyfél akarja. – Csúfondárosan vigyorgott.

– Hát az tényleg stresszes.

Botond szégyenlős mosolya felvillant.

– Meg a gyógytorna is eléggé az. Volt egy balesetem biciklivel. Azóta nem minden oké odabent.

Most én bólintottam.

– Sajnálom – mondtam sután. – Terápiát nem tudok vállalni, mert nincs róla még papírom, meg egyébként sem…

Elhallgattam.

Botond felvonta a szemöldökét. Egy anyajegy ült a szemhéja és a szemöldöke között. Szépségtapaszszerű.

– Ha a kliensem leszel, nem tudlak máshogy megismerni – hadartam el.

– A lábam ellenére is megismernél? – kérdezte. Most az ő hangja fulladt el.

– Hát, nem mondhatom, hogy nálam minden rendben van.

Botond megköszörülte a torkát.

– Ami most történt veled, ez átmeneti, Alíz. Fáj, de nem lesz baj, az én lábam viszont sosem lesz ugyanolyan, mint volt. Gyógytorna, fizikoterápia, injekciók, gyógyszerek. Elszakadt egy ideg, sosem fogok tudni biciklizni, vagy futni veled, lehet, hogy néha a séta is kimerítő lesz. Ezt még nem tudják megmondani.

– Még biciklim sincs – mondtam, hogy elüssem egy viccel, de észrevettem, hogy milyen bánatos és reménytelen a tekintete. – Figyelj, nekem se munkám, se pénzem, egy ilyen helyet is alig tudok megengedni magamnak, csak a vészhelyzet felülírta. Mielőtt agyoncsap a villám, tudod. – Felemeltem a kezem, nehogy közbevágjon. – Valószínűleg más körökben is mozgunk, mások az élményeink, de a különbségek jók. Van miről beszélgetni, és én szívesen megismerlek. Majd nem futni megyünk, hanem leülünk egy padra, és nézzük, hogy milyen pofátlanok a hattyúk, vagy valami.

Botond sóhajtott.

– Akkor jó – mondta halkan, szégyenlősen. – Sokan elutasítanak, és még csak nem is hibáztatom őket. Mindenki elképzeli, hogy milyen az ideális társ, és ebbe a sánta férfi ritkán fér bele.

– Neked is volt egy ideális életed, amit át kellett írnod.

Botond bólintott. Hallgatott.

Most én jövök.

– Nekem is volt ideális életem, amit át kellett írnom. Volt egy barátom, eljegyzés, már a lakást is kinéztük itt Pesten, ahova költöznénk, aztán egyszer csak lelépett. Azt mondta, hogy nem tudja tovább csinálni, értsem meg. Mert fura vagyok, mert fura dolgokat akarok csinálni, neki másmilyen barátnő kell.

– Jó, hogy nem változtál meg a kedvéért. Nem érte volna meg.

Igent intettem. Megittam a maradék teámat.

– Holnap a Városligetben? – kérdezte Botond, miközben felsegített az asztaltól. – Persze csak akkor, ha a bokád is jobban lesz már.

Megmozgattam a lábfejem. A pihenés jót tett a bokámnak, és kicsit bizonytalanul, de rá tudtam állni, haza tudok jutni így.

– A Városligetben?

– Ott vannak a pofátlan hattyúk, nem?

Elnevettem magam.

– Igen, megnézzük őket?

Botond szeme csillogott, amikor bólintott. Kikísért az ajtón, és amikor már elköszönt, és hazafelé sétáltam, jutott eszembe, hogy ő fizetett. A kis sunyi… Elvigyorodtam. Nem baj, majd holnap meghívom egy adag hattyúeleségre!

A szerző az Írástudó Íróiskola hallgatója volt

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 8.8/10 (8 votes cast)

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük