Sárándi Izolda: Lélekszerelem

(A szerző a 100 szavas írástechnikai játék egyik nyertese, a regényrészletről szerkesztői vélemény készül.)

„Az élet olyan, mint egy mandala. Kerek egység, melyben körbefutnak a vonalak, hol keresztezve, hol párhuzamosan. Elindulsz egy vonalon, s bármerre is kanyaríthatod a ceruzád, végül ugyanoda jutsz vissza. Közben kevered a színeket, rajzolod a szíveket, kitöltöd a teret a színek és szíved harmóniájával.

Minden ember egy mandala, s minden szív egy mandala közepében lüktet.

Te rajzolod életed sors-mandaláját.

Tőled függ, hogy milyen színekkel fested ki.

Rajtad áll, hogy merre kanyarognak majd a vonalak.

Nincs két egyforma mandala, ahogy két egyforma életút sem.

Hát rajzold, színezd, álmodd azt az egyet, amit senki nem festhet meg helyetted…”

 

Mikor leírtam ezt a pár sort a blogomba még nem tudtam, hogy gyökeresen fogja megváltoztatni az életem. Fogalmam sincs, hogy miért kezdtem el mandalákat nézegetni az interneten. Mostanában rengeteg új dolog érdekelt, s kiváltképp olyanok, amik eddig nem, sőt olyanok is, amiket eddig erősen elutasítottam. Ilyen volt pl. India és a buddhizmus. Imádok utazni, belecsöppeni és elveszni egy idegen világ forgatagába. Olyan érzés, mintha álruhában járnék, nem ismer senki, nem zavar, milyennek látnak, lehetek csak egy fura idegen, vagy bárki. Bezzeg itthon… s még szinte bárhova szívesen elmentem volna egy kis időre, India mégsem tartozott az áhított célpontok közé. Nehéz ezt most már leírnom, de mintha kicsit taszított volna….vagy én akartam ellökdösni magamtól….?

De mégis, valahogy minden akkor kezdődött, mikor a Dalai Láma itt járt Budapesten, és én végighallgattam a tanításait a neten, s bár nem igen tudnám megmondani, hogy miként keveredtem a mandalához, de egyszer csak azt vettem észre, hogy ilyen képeket nézegettem és írtam róla egy bejegyzést a blogomba.

Elég sokat írtam abban az időben, szinte minden nap. Olykor már verset is, ami igen csak meglepő, mert mindig azt hittem magamról, hogy csak novellákat fogok írni.

A próza olyan, hogy bárki azt hiheti magáról, hogy képes lenne rá. A vers az más, ahhoz megszállottság kell, egyfajta transz, amikor íródik. Hogy azt sem tudod, mikor kezdted el írni, s csak azt veszed észre, hogy már kész van. A vers csak úgy jön, valahonnan, belülről, olyan mélyről, hogy még Te sem látsz annyira magadba.

Ha valami érdekel, akkor annak szeretek alaposabban a végére járni, így folytattam a mandala utáni keresésem, s ráakadtam egy oldalra, ahol ilyen tanfolyamot hirdettek. Beleolvastam, mit lehet itt tanulni? Meglepődtem, mert közel nem arról szólt a leírás, ami megfelelt volna egy kézműves foglalkozás menetének, rengeteg érdekes cikket, elemzést találtam, és különleges mandalákat, amik nem is hasonlítottak azokhoz, amiket eddig láttam.  Éreztem, hogy itt valami sokkal mélyebb dologról van szó, mint amit hittem, s bár esélyem sem volt, hogy a pár nap múlva kezdődő tanfolyamra eljussak, azért írtam egy emailt az oldal tulajdonosának, és mellékeltem hozzá a mandalás blogbejegyzésem is. Nem is tudom, mit akartam ezzel elérni. Talán csak felvenni a kapcsolatot, jelezni, hogy vagyok, érdekel, s idővel, ha úgy alakulnak a dolgaim, szívesen elmennék egy ilyen hétvégére. Valahogy adta magát az egész, annyira egymásra épültek a véletlenek.

Meglepően gyorsan jött a válasz.

 „Köszönöm szépen Neked, és az életnek az ilyen véletleneket, és kedves szavaidat 🙂 Örülök, hogy írtál, és beleolvastam a blogodba is. Olyan az írásod, mint egy erős sodrású folyó… Nagyon szépen írtál a mandaláról, talán egyszer meg is fogod érteni mit is írtál le, mert az írás is a tudattalanból ered, és sokszor csak később értjük meg, csak később nyer értelmet az, amit leírtunk.”

Na tessék, pedagógus…, előbb dicsér, aztán mondja  a hibákat. Mi az, hogy egyszer meg is fogom érteni? Miért? Szerinte most nem értem? Én írtam, belőlem jön, csak tudom, mit írtam le – háborodtam fel magamban, de azért elgondolkodtam, mert már korábban is észrevettem, hogy utólag fogtam fel, hogy mit írtam, vagy utólag nyert értelmet egy-egy mondat. Mintha jósolnék, vagy valami hasonló. De ettől még kicsit felpaprikázva, és a kedvesen rendreutasító stílusomban válaszoltam neki. Na nem, mintha annyira okosnak tartanám magam, de azért mégis, azt se tudja, ki vagyok, mivel foglalkozom, miket tanulok. Szépen megírtam neki, hogy azért már én is találkoztam pár dologgal az életben, vagy ők találtak meg, s bár tudom, hogy még sok tanulnivalóm van, de legalább már elindultam valamerre.

„A tanulás nem vezet sehová, inkább arra törekedj, hogy megtaláld valódi önmagad, csak az önismeret vihet Téged a valódi célod felé… Olyan embereket keress, akik ezen az úton járnak, mert Te mindent tudsz, csak emlékezned kell, olyan embereket keress, akik segítenek emlékezni 🙂 Kövesd a szíved :-)”

Nagyon jól esett, hogy próbáltam úgy befejezni a leveleim, hogy abban benne legyen, hogy nem kötelező válaszolnia rá, de ő mégis írt. Sőt, a blogomban lévő versekre utalva elküldte pár saját versét is. A gondolatok tetszettek, a forma nem mindig, bezzeg a Kassák Négy sorok, amit átküldött…

„Te vagy az, aki után lámpással futottam.
Te vagy az, akit vakon is megtaláltam.
Te vagy az, akiért érdemes az élet.
Te vagy az, akibe egyszer majd belehalok.”

Mikor elolvastam olyan volt, mint egy áramütés… Ezt később is, sokszor éreztem Vele kapcsolatban, képes így hatni rám a képernyőn keresztül is. S bár egy pillanatra átfutott rajtam, hogy talán ezt a férfi írja a nőnek, de gyorsan el is hessegettem magamtól a gondolatot, annyira képtelennek tűnt, hisz nem ismert, nem tudta ki vagyok, és még csak pár levélváltásunk volt. Válaszképp okoskodva elküldtem az egyik versem, ami nem volt fent a neten. Egyből kialakult köztünk egy folyamatos kommunikáció, és hamar rájöttem, hogy hiába meresztgetem a karmaim, nem vehetem fel a versenyt vele. Bármit írtam, bebizonyította, hogy az ellenkezője az igaz, s ha valamiben igazat adtam neki, nos, akkor is bebizonyította, hogy mégis az ellenkezője az igaz. Ha vitatkoztam vele alul maradtam a vitában, ha meghátráltam számon kérte, hogy miért nem érvelek. Az egész olyan volt, mint egy játék – neki, egy ujjgyakorlat, brillírozott, olyan könnyedén folytak az ujjaiból a szavak és a bölcsességek, hogy már szinte fájt. Neki biztos nem tartott órákig megírni egy fél oldalas választ, bezzeg nekem? Zavart, hogy napról napra, egyre jobban egy kis hülyének éreztem magam hozzá képest, de azért harcoltam, mert attól féltem, hogy ha szép lassan mindenről, amiben hittem, vagy igaznak véltem bebizonyítja, hogy mégsem az, akkor a végén nem marad semmim, és kiderül, hogy a semmivel együtt én is egy senkivé válok… Pedig kedves volt, vagy inkább a jobb szó rá a szeretetteljes. Valahogy így viseltetik az élet, az emberek, tárgyak, élőlények, a természet iránt. S annak ellenére, hogy én egyre kisebbnek és értéktelenebbnek tartottam magam, ő mégis ezzel ellentétben hangoztatta az ellenkezőjét is. Én ezt úgy vettem, mint bárkihez szóló szeretetteljes hozzáállását.  Nem a személyem éreztem fontosnak, bárki lehettem volna, mint ahogy tulajdonképpen az is voltam. Nem tudtunk semmit egymásról, nem voltak szokásos kérdések a korra, családi állapotra, foglalkozásra és hasonlókra nézve. Ismerkedtünk, de ez egy teljesen másfajta ismerkedés volt. Nem a mások számára is látható dolgokat mutattuk meg magunkból egymásnak, hanem pont azokat, amik a külső szemlélő számára láthatatlanok maradnak. Persze azért érdekelt, hogy ki lehet. Olyan korosodó professzor képe lebegett a szemem előtt, no nem mintha bármit is tudtam volna erről, csak valahogy így képzeltem el. Egyik nap rámentem az oldalára, hogy megnézzek valamit, s véletlenül belebotlottam a fotójába, ezt addig észre sem vettem. Meglepődtem, abszolút nem ilyennek gondoltam. A professzoros, az stimmelt, de ezen a képen egy viszonylag fiatal férfi volt látható. Biztos voltam benne, hogy ez egy régi fotó lehet, annyira nem illett ahhoz, amit magamban elképzeltem, hogy változatlanul úgy kezeltem a kérdést, mintha nem is láttam volna. De azért csak próbáltam magamban valamilyen képet kialakítani róla, vagy ez csak úgy jött automatikusan. Meg is jegyeztem neki, hogy azért kíváncsi leszek, hogy mennyit fog változni az egymásról kialakult kép, ha egyszer úgy hozza a sors, hogy személyesen is fogunk találkozni. A válasz most is némileg lesújtó volt:

„Sokat! 🙂 Kezdheted elölről építeni majd a képet, amit addig megalkottál! Én nem építek képet Rólad, nem akarok Tőled semmit, nincsenek elvárásaim feléd, csak figyelni fogok majd Rád, és keresni a közös lehetőségeket, hogyha már találkoztunk mit is tudnánk nagyon jól játszani. Ha képet alkotnék Rólad, akkor már rég megkérdeztem volna, hogy mit dolgozol, van-e családod, mi a hobbid, küldenél-e nekem képet magadról, mi a kedvenc zenéd, ételed, stb. A szösszeneteid sokkal inkább a lelkedhez állnak közelebb, s a lelkedről mindent tudok, időtlen és határtalan, szabad és erős…,s nem választ el tér és idő tőle :-)”

Még reménytelenebbnek tűnt, hogy megértsem, tulajdonképpen mit is akar tőlem ez az ember. Vagyis nem akar semmit, de akkor miért foglalkozik velem? Miért szán nap mint nap időt arra, hogy írjon nekem? Hogy sokadszor is elmagyarázzon valamit, hogy megossza velem a gondolatait, amik aztán egész nap ott motoszkáltak a fejemben, hogy aztán továbbgondolva, hozzátéve azt, amit én gondolok újabb levelek megírására ösztönözzön este.

„Én szeretek játszani, a levelezés, a gondolatok kicserélése egy jó játék, és karban tartja az embert 🙂 Köszönöm, hogy játszol velem! Olyan ez, mint amikor az ember áll egy tó előtt, bedob egy kavicsot, a víz elkezd gyűrűzni, és az ember gyönyörködik a sok szép rajzolatban, a nyugalomból feltámadt változásban…, most Te is kavicsokat hajigálsz a tavamba 🙂 „

Alig telt el pár hét, és már több száz levelet írtunk egymásnak. Ezeknek a leveleknek szinte semmi köze nem volt életünk napi történéseihez, egy mély, belső világ jelent meg bennük. Mikor leültem írni beléptem az Ő világba, amiben még olyan homályos volt minden, mintha sűrű ködben tapogatództam volna, de éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Mintha egy láthatatlan kéz fogta volna a kezem, és karolt volna át gyengéd, de mégis erős öleléssel. Féltem, de a félelmemnél erősebb volt a kíváncsiságom és a bizalom, amit iránta éreztem. Tele voltam érzésekkel, reménnyel és vággyal az ismeretlen felé. Mentem, de nem tudtam hova megyek, szóltam, de nem láttam kihez szólok. Órák teltek el, és nem tudtam számot adni arról, hogy mit is csináltam. Csak írtam és írtam rendületlenül a leveleket, mert éreztem, hogy akihez szólnak érti, azt is, ami még számomra is rejtély volt önmagamban.

„Ma mikor felébredtem szinte az volt az első, nagyon tiszta gondolatom, hogy olyan a lelkem, mint egy Grieg dal.

Te inkább hasonlítasz egy Bach műre.

Grieg játszik, érzelmeket közvetít, ha sír, nagyon sír, ha örül, nagyon örül, hol őrült táncba kezd, hol meg csak egy helyben hullámzó némaság, zokogás és kacagás, s játszi könnyedsége mellet is nagyon mély. Grieg kicsit bohóc, kicsit szélsuhogás, képes láthatatlanul ott maradni benned, s visszacsengeni a füledbe bármikor váratlanul.

Grieg a szerelem, a születés és a halál egyszerre. Néma hattyú, aki csak halálakor fakad dalra, de azt a dalt nem felejted el. Grieg táncol, s a réten tündérek, koboldok, királynők és hercegek forognak körbe a hegyi pásztorfiúkkal.

Grieg a fjordok láthatatlan mélysége, a sziklákba vájt történelem. Grieg a sarki fény ködös valósága és a szűz hó fehérségét visszaverő vakító napsugár.

Bach a stabilitás, a rendszer, a felépített akkord, ahol minden hangnak meghatározott helye és funkciója van. Nincs semmi kilengés vagy diszharmónia. Bach szálfaegyenes, kimért, s kicsit monoton. Nincsenek éles ritmusváltások, vagy piano, vagy forte, de akkor végig ugyanaz. Bach az erő, a híd Isten és ember között. Szemérmes, rejtetten kitárulkozó. Bach az erkölcs és a törvény, az igen és a nem. Bach a tisztaság, a rend, a megnyugvás.”

 

Én voltam Grieg, Ő volt Bach, és ahogy őket összeköti a zene, úgy köt össze minket a lelkünk.

Szerelmes lettem egy olyan férfibe, akit a valóságban még nem láttam, még nem hallottam a hangját, nem éreztem az illatát, és mégis ott volt bennem, részese lett az életemnek. Gondolatban a karjaiban aludtam el, és vele ébredtem minden reggel. Hozzá siettem haza – illetve a leveleihez, és vele beszéltem meg mindent, ami bennem volt.

Nehezen ismertem fel magamban ezt a szerelmet, olyan távol állt a racionális énemtől.

Azt, hogy elfogadjam ennek a létező, de mások számára mégsem valóságosnak tűnő szerelem tényét az is nehezítette, hogy nem igazán tudtam mit mondani erre a kapcsolatra, ki is Ő nekem tulajdonképpen. Ha megpróbáltam beszélni róla egyből jöttek a teljesen érthető és logikus kérdések, hol találkoztatok, mikor, milyen, hogy néz ki stb. És én ezekre a kérdésekre nem tudtam mit felelni. Még telefonon sem beszéltünk, még azt sem tudtam, hol lakik, hány éves, van-e családja, mivel foglalkozik. Persze ezek a mások számára oly fontos kérdések nyilván bennem is megfogalmazódtak, és elég sok bonyodalmat okoztak még a későbbiek folyamán is. De azt tudtam, mindvégig tudtam, hogy bár nem tudom, nem látom még, hogy hova fog vezetni ez az egész, de nem adnám semmiért…