Róbert Katalin: Víziszony

– Mi történt? – Tomi hangja még kásás volt, de én már egészen magamhoz tértem. Remegett a kezem, ahogy odatartottam elé a telefont az üzenettel:

Haza akarok menni. Kérlek szépen, vigyél haza.

Tomi nagyot fújt, és visszahanyatlott a párnára. Onnan nézte, ahogy felrángatom a fehérneműt, és a komódban turkálok egy farmer meg blúz után.

– Hova kapkodsz, Andi? Hívjuk fel, kérdezzük meg, mi történt!

– Az történt, hogy haza szeretne jönni – pillantottam a vállam felett vissza Tomira. Már felvett egy alsónadrágot, mint aki szeretné jelezni, hogy érzi a helyzet komolyságát.

– Lehet, hogy csak összeveszett a tábori barátnőkkel, hirtelen felindulásból írt neked, és mire leérsz, már nem is érti, mit akarsz, és miért rángatnád el. Gyerekek. Gyorsan változik a hangulatuk.

Mire ezt kifejtette, én már a farmert gomboltam.

– Ismerem Zorkát, neki nem változik gyorsan a hangulata.

– Á, nem… – motyogta Tomi, de láttam, hogy most már feladta.

Nem mintha Tomi ne szerette vagy akarta volna megvédeni a lányomat. De a nyári tábor ideje alatt lett volna két hetünk, amit zavartalanul kettesben töltünk. Nem volt annyi szabink, hogy el is utazzunk, de munka után nem létezett más, csak mi ketten, és a hétvégére beterveztünk egy kis romantikázást a Mátrában. Tomi az első években még próbálkozott wellness szállodákkal, mondván, nem kell vízbe mennünk, majd szaunázunk, de elég volt meghallanom a medence körüli, visszhangos gyerekzsivajt, hogy reszketni kezdjek. Szóval Tomi hamar elengedte az ügyet.

Csakhogy, ha Zorka hazajön, nincs kis apartman a hegyekben, vagy ha van is, az nem ugyanolyan… Megértettem, hogy ennek az elvesztése fáj Tominak. Nekem is fájt volna, ha nem írja felül a fájdalmat az aggodalom.

A volt férjem sohasem volt az a nyaralgatós típus, ezért aztán a nyár „apás” részét letudta azzal, hogy befizette Zorkát egy menő, természetvédelmi táborba. Madárles, túra, evezés – volt ott minden, és Zorkának tetszett is, amikor az apja felvázolta a tervet. De alig három nap telt el, és most hazakéredzkedik. Nevezzük anyai megérzésnek, vagy akár csak annak, hogy komolyan veszem a gyereket, de biztosan tudtam, hogy Zorka kérése nem szeszélyeskedés. Vissza is írtam neki, hogy indulok.

– Akkor, gondolom, lemondom az asztalfoglalást estére – állapította meg Tomi, én meg már a blúzt is begomboltam.

– Sajnálom… – Odaléptem elé, ő magához ölelt.

– Egy anyát nem lehet kikapcsolni – mormolta, miközben apró puszikat lehelt a fülem mögé. – Menj, és segíts neki.

Megszorítottam a kezét, aztán kisiettem a nappaliba, hogy összeszedjem az autóstáskát. Tomival mindketten home office-t vállaltunk ma, és hát be kell ismernem, kicsit lazán is vettük. De a múlthavi zárás után még maradt pár túlóra, amit lecsúsztathattam, szóval úgy tűnt, belefér egy kis ebéd utáni „csendespihenő”.

Most viszont, miután kocsiba pattantam, felhívtam a főnököt, és jeleztem neki, hogy a nap hátralévő részét le kell csúsztatnom. Van gyereke, úgyhogy megértően fogadta a dolgot. Aztán viszont, miközben felhajtottam az autópályára, egyre az járt az eszemben, mi minden történhetett Zorkával. Elég kreatív a fantáziám, úgyhogy a szobában sasszézó csótányoktól kezdve a zaklatásig minden eszembe jutott. És nyilván egyre jobban befeszültem a lehetőségektől.

Zorkát az apja vitte le a táborba. A Balaton-parti település nevét persze ismertem, sőt, gyerekkoromban párszor nyaraltunk ott az osztállyal. Sok játékra emlékeztem ezekből a nyaralásokból, és valahogy megnyugtatott, hogy Zorka is odamegy, ahová annak idején én mentem. De ahogy elhajtottam a városnévtábla mellett, kellemetlen déjà vu érzés hasított belém. Pedig a városkép már nyilván megváltozott abban a harminc évben, amióta én itt jártam az osztállyal, és mégis… ismerős volt a hely és kesernyés lett tőle a szám íze.

A tábort fából ácsolt kerítés övezte, valaha úttörőtábor volt, és olyan nagyon nem törték össze magukat a felújításával, szóval még mindig szocreál hangulata volt a kapu melletti főépületnek a nagy, üvegfalú étkezővel, meg a sok kis háznak is. Kiszálltam a kocsiból, és azonnal megtudtam egy túlbuzgó portástól, hogy a gyerekek elmentek valamilyen délutáni „kis túra”-ra.

Sütött a nap, de már megnyúltak az árnyékok, és a lelkesebb tücskök is hozzáfogtak, hogy hangoljanak kicsit. A házak között egyenletesre nyírt fű, árnyat adó fák, békés csend, csak a konyhából duruzsolt elő a rádió. Orromat csiklandozta a készülő vacsora szaga. Egy pillanatra arra gondoltam, talán Tominak igaza van, és túlreagáltam az egészet.

Elindultam a házak között. Az egyik tornácra kifeszített zsinóron törölközőket és fürdőruhákat lengetett a szél. A tekintetem követte egy piros bikinifelső elszabadult megkötőjét, és hirtelen, szinte a semmiből csapott le rám egy emlék. A saját első bikinim, még a vízlepergető anyag enyhén gumis szaga is az orromba tolult váratlanul. Tizenhárom éves voltam, ez volt az első igazán nagylányos fürdőruhám, és éppen az osztálytábor előtt vettük.

Továbbsétáltam, és most már az emlékek vezettek: ott volt a tábor szélén a hatalmas tölgyfa, odvas törzse olyan széles, mint két kisgyerek. A barátnőimmel sokszor összeültünk ott, kibeszéltük a napot, a fiúkat, a többi lányt. Egyszer még össze is vesztünk. Egy pillanatra megálltam, és néztem a sötétzöld leveleket, ahogy átszökik közöttük a fény. Min veszekedtünk? Nem emlékeztem másra, csak a torokszorító érzésre. Fájdalom. Szégyen.

Elfordultam, reméltem, hogy otthagyhatom az emlékfoszlányt. Az egyik ház mögött megpillantottam a tábor „szívét”, egy úszómedencét. Kirázott a hideg. Az emlékek úgy zúdultak rám, mint egy nyári zápor. Klór szaga, lehunyt szemű, édes lebegés a vízen. Könnyű minden, könnyű a testem, könnyű az élet. És aztán szinte a semmiből zúdul rám a víz, beteríti a szemem, orrom, szám, egy pillanatra nem kapok levegőt. Röhögés. Köhögve, égő arccal evickélek a medence szélére, könnyek szúrják a szememet, a fiúk meg röhögnek.

Néztem a medence hullámzó vize alatt a kék-fehér csempék elmosódó alakját. Reszketett a lábam, leereszkedtem az egyik napozóágyra. Ezeket lecserélték, régen ormótlan, fröccsöntött műanyag ágyak sorakoztak a medence partján. A barátnőimmel kilopóztunk reggel, és leterítettük a törölközőket, azzal „foglaltunk” helyet magunknak. Nem mintha mindenki tiszteletben tartotta volna.

A fiúk többnyire nem tartották tiszteletben. Vagy leöntötték vízzel a törölközőt. Vagy nem is a törölközőt… Emlékeztem, ahogy valamilyen zene recseg a tábori hangszórókból, fekszem a napon, a testem átmelegedett, a csajok dumálnak, de én álom és ébrenlét határán járok. Hirtelen csap le rám a víz, a cseppek hidege szinte szúrja a bőröm, a szívem egy pillanatra megáll, aztán riadót jár. Sikítok. Ők meg röhögnek.

Csóváltam a fejem. A kiskamasz fiúk olyan otrombák tudnak lenni… És nem csak fröcsköltek. Idővel rászoktak arra, hogy ketten-hárman elkapjanak, elrángassanak a medencéhez, és belelökjenek. Emlékeztem a ziháló, erőlködő nevetésükre, amikor megvetem a lábam, vagy a faház tornácába kapaszkodom. Kalapál a szívem, ismételgetem, hogy ne, ne, nem akarom, de ők csak röhögnek. A becsapódás durva és fájdalmas, vizet nyelek, levegő után kapkodok. Röhögés.

A tanárnő mondta ezt, amikor szóltam neki. Ő mondta, hogy a kiskamasz fiúk olyan otrombák tudnak lenni. Biztos tetszel nekik, Andika. Csinos vagy ebben az új fürdőruhában, persze, ők meg még gyerekek, nem tudják okosan kifejezni. Nem vettem fel többé a piros bikinit. Visszatértem a kifakult, egyszerű, kék úszódresszemhez, amit azelőtt hordtam. De nem sokat számított.

Savanyú ízzel a számban keltem fel a napozóágyról. Hol van már Zorka? Hol vannak a gyerekek? Tűnjünk innen…

Mire a kapuhoz értem, éppen befordult a két busz, benzingőzzel, motorharákolással, aztán gyerekzsivajjal telt meg a levegő.

– Anyu! – Zorka odarohant hozzám, szorosan öleltem, belélegeztem izzadt és földtől poros szagát.

– Ha haza szeretnél menni, elviszlek – mondtam neki. Zorka kék szeme csupa könny volt, ahogy rám nézett, megremegett az ajka. – Mi történt?

– A fiúk… gonoszak.

Gonoszak? Ezzel hirtelenjében nem igazán tudtam volna vitatkozni. Zorka hangja magasba csúszott, ahogy elmesélte, mi történt vele. Bennem pedig újra fellángolt a harag. A felügyelők egyikéhez csörtettem, a nő nem lehetett sokkal idősebb nálam, zavar látszott az arcán, amikor azzal kezdtem, hogy kinek az anyukája vagyok.

– Hogy lehet, hogy nem szólnak rá a fiúkra, amikor zaklatják a kislányomat?! – Zorka kikérte volna magának a „kislányt”, elvégre már tizenkettő múlt. A nő arca megnyúlt.

– Talán ez egy kicsit erős kifejezés. Párszor lefröcskölték a medencénél, ez olyan… mint a hajhúzogatás. Ebben a korban az ilyesmi a…

– Azt ne mondja, hogy a vonzalom jele! – csattantam dühösen. Eltelt harminc év, és még mindig itt tartunk? A nő elvörösödött, és hirtelen sorolni kezdte, hányféle papírja van arról, hogy gyerekekre vigyázhat, de engem már nem érdekelt.

Visszacsörtettem Zorkához, dühösen sziszegtem:

– Melyik az? Melyik a hangadó?

Megszűnt körülöttem a világ, csak a fiút láttam, aki a barátai körében cseverészett az ebédlő mellett az árnyékban. Gombafrizurás, barna, helyes arcú, magabiztos kiskölyök. Úgy rontottam rá, mint egy dúvad.

– Te…! Mit képzelsz magadról? Miért nem hagyod békén a lányomat?! Tényleg senki nem tanította meg neked, hogy ha valaki érdekel, beszélgetni kell vele, nem piszkálni?!

Meredten bámult rám, rákvörös volt az arca. Undorító elégtételt éreztem, pedig a lelkem mélyén tudtam, hogy nincs rendben az, ha egy kistinivel üvöltözöm.

– Én… nem is érdekel… – Ez lehetett volna szánalmas védekezés is, de valahogy éreztem, hogy nem az.

– Akkor meg miért bántod?

– A Zorka hangja egészen magas lesz, amikor sikít. És tökre elvörösödik. Vicces… – A végére már egészen elhalkult a hangja, azt hiszem, látta, hogy mindjárt felrobbanok.

– Vicces? Szerinted vicces, ha megijed?

– Vicces hangon csinálja. Olyan, mint egy rajzfilmben.

– Szégyelld magad. Ez teljesen elfogadhatatlan…

Még mindig szédültem, miközben visszamentem Zorkához. A túrabakancsa orrát bámulta, más lányok is ott álltak körülötte.

– Hazaviszlek, gyere! – mordultam.

– Talán… talán maradnék… – suttogta a lányom.

– Tessék?

Az egyik kislány felnézett rám.

– Az Ádám tök hülye, megbeszéltük, hogy este, tábortűznél belökjük együtt a medencébe. Fogadok, hogy még a Zorkánál is magasabb hangon sikít majd, ha beleesik a hideg vízbe!

Valószínűleg most azt kellett volna mondanom, hogy ez nem lenne szép viselkedés. Sőt, veszélyes. De csak néztem a lányomat, ahogy ott áll a többi, dacos és elszánt lány gyűrűjében.

– Ha szeretnél, maradhatsz a barátnőiddel – mondtam. Zorka rám mosolygott, és hirtelen megint megölelt.

– Bocsánat, hogy iderángattalak, anyu…

– Örülök, hogy jól vagy.

A kocsiból néztem, ahogy összedugják a fejüket, és tanácskoznak. Hirtelen eszembe jutott, min vesztünk össze annak idején a lányokkal. Közölték, milyen szerencsés vagyok, hogy a fiúk mindig velem foglalkoznak. A Vili senki mást nem lök a vízbe, csak téged, Andi! Biztos tetszel neki… Olyan sóvárogva mondták, hogy elsírtam magam. Sírva magyaráztam, mennyire gyűlölöm, amit a fiúk tesznek. De ők csak azt ismételgették, milyen jó nekem.

Sűrű, mocskos elégtétel járt át, ha arra gondoltam, hogy Zorka meg a többi lány ma este vízbe löki azt a kis nyomorultat. Már nem is azt a gombafrizurás kiskölyköt láttam benne, hanem Vili harminc év alatt megfakult vonásait. Fogadok, ott fog sápítozni, gondoltam, és nem, nem szóltam magamra, hogy egy felnőtt nem gondolhat ilyet, és nem adhat még kimondatlan engedélyt sem erre. Nem érdekelt.

Az autópályáról hívtam fel Tomit.

– Lemondtad az asztalfoglalást?

– Le. – Tomi a pillanatnyi csend alatt felfogta a helyzetet: – Egyedül jössz?

– Igen. De nem gyerekes hiszti volt.

– Elhiszem. Rendelek kaját, mire hazaérsz, itt lesz. Van annak is előnye, ha itthon eszünk.

– Hát van – feleltem, és várakozón borzongtam bele a gondolatba.

Bekapcsoltam a rádiót, valami retro slágereket játszó adót kerestem, míg hajtottam hazafelé. Lüktetett bennem a harag és az erő, múlt és jelen különös találkozása. És a jövő ígérete. Az összefogással teli jövőé.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 8.0/10 (2 votes cast)
2 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Nagyon érzékletes írás, az embernek ökölbe szorul a keze, amikor a szülő az alkalmatlan nevelővel és a neveletlen kisfiúval beszél. Viszont az apuka beadja a gyereket a táborba gondolatot nagyon klisésnek érzem, biztos van ilyen is, de nekem soha eszembe nem jutni táborba adni a gyermekeimet arra az időre, amikor velem vannak.

  2. Köszönöm 🙂
    Biztos vagyok benne, hogy rengeteg apa nem döntene úgy, hogy táborba viszi a gyereket a saját idejében — és ez tök jó 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük