Róbert Katalin: Szívből, színből, igazán -1.

1. Otthon

 A féltékenység sava alattomos lassúsággal kúszott fel Alex torkán. Az ablakból, ahol ült tökéletes rálátás nyílt a napozóágyakra – talán éppen ezért választották ezt a helyet, hogy ő lássa őket, mégsem volt képes felállni és elmenni, vagy legalább nem nézni állandóan oda. Semmi más nem kötötte le, amíg tudta, hogy ott vannak. A húga minisortban és fürdőruha-felsőben nyúlt el az egyik ágyon, napszemüvegét feltolta a fejére, hogy hátrafogja a haját, és öngyújtó után kotorászott a műanyagasztalon. A cigifüst nehézkesen terjedt szét a levegőben.

Lilla mesélt valamiről, de úgy tűnt, Patrik nem figyel: tekintete elsiklott valahová a lány feje felett, mintha untatná a társasága. Alex túl messziről figyelte őket, és fentről a beszélgetésük csak néhány szófoszlány vagy csiklandozóan lágy nevetés képében jutott el hozzá. Mégsem tudta levenni róluk a szemét. Bármivel eltölthette volna az időt, hiszen nyár volt, véget értek a felvételi vizsgák, őszig szabad volt. Mégsem tudott elszakadni tőlük. Nem tudott mást nézni, csak Patrik ujjait, ahogy önkéntelenül játszanak a nyugágyon lévő szivacs gumijával, vagy Lillát, ahogy közel hajol a fiúhoz, és csábítón ránevet.

Valahol a ház túloldalán egy fék csikorgott, a garázsajtó fémes zümmögéssel emelkedett fel, az autó motorja lágyan brummogott. Lilla elnyomta a csikket, és macskás nyújtózkodással kelt fel. Patrik most már rajtafelejtette a szemét a testén. Alex keserűen nyelte vissza a torkába felkéredzkedő epét. Lilla beszaladt a házba, hogy üdvözölje a szüleiket. Patrik ráérősen kelt fel a nyugágyból, felnézett az ablakra, és a másodperc hosszúra nyúló töredékéig találkozott a tekintetük.

Alex szíve kihagyott egy ütemet, aztán gyorsabban kezdett verni, idegesen és zaklatottan. Még akkor is az üres nyugágyat bámulta, amikor a fiú már eltűnt a házban. A földszintről, aztán a lépcsőről léptek koppanása és beszélgetés jókedvű hangjai szűrődtek be hozzá. Tudta, hogy számítanak rá, mégsem volt képes kimenni hozzájuk. Ilyenkor, amikor Patrik hűvös és távolságtartó volt vele szemben, és mást tüntetett ki a figyelmével, ő megpróbálta kivonni magát a családi életből. Semmihez sem volt kedve, bezárkózott a szobájába, és várt. Várta, hogy elüljön a vihar, hogy újra csak ők ketten számítsanak, ne ostoba játszmákról, erőfitogtatásról szóljon az életük.

Ezerszer láthatta ezt a képet: éveken keresztül asszisztálta végig azt, ahogy Patrik lányokat hódít meg. Az iskolában egy-két hétre vagy hónapra, a szórakozóhelyeken egy-két órára, a másnap délelőttbe is belenyúló éjszakára. Patriknak játék volt az egész, és a belőle áradó magabiztosság, amely már-már önhittségbe hajlott, mindig célt ért. Valójában sokszor már a híre megelőzte, vagy a kisugárzása volt kellően erős, és a legtöbb lány el volt ragadtatva attól is, ha hajlandó volt egyáltalán szóba állni velük. Alex pedig némán figyelt, és olyan mondatokat jegyzett meg, amelyeket ő maga sohasem tudott volna felhasználni, és amelyektől az irigység összeszorította a gyomrát.

Nem volt titok az sem, hogy Lilla is rajong Patrikért, mint a legtöbb lány az évfolyamáról, sőt, az egész iskolában. Alex mégis jobban gyűlölte annak a gondolatát, hogy a barátja aznapi játékszere a húga lett, mint azt, amikor a fiú másokat, akár barátokat szerzett meg és hagyott el. Ha lett volna hatalma fölötte, Alex talán örökre megtiltja, hogy Patrik a húgára nézzen. De Lilla maga is annyira akarta és várta az ilyen közösen eltöltött órákat, hogy ő nevetett volna Alex szemébe, ha megpróbálja eljátszani a gondoskodó báty szerepét. Így hát nem maradt más, csak a néma várakozás.

Néha Patrik beérte Alexszel. Olyankor nem keresett más társaságot, nem akart azzal dicsekedni, hogy mennyire vonzza a lányokat, nem gyűjtött trófeákat, és a teljes figyelmét neki szentelte. Olyankor őszintén viselkedett. Alex tudta, hogy, ha akarná, bármikor elérhetné, hogy a barátja otthagyja a lányokat – akár Lillát is –, és vele foglalkozzon. Ha felvállalná, hogy neki ez fontos, Patrik a győztesek elégedettségével a pillantásában jönne vissza hozzá. De Alex most nem vereségre vagy egy fölényes félmosolyra vágyott. Azt akarta, hogy Patrik önként adja meg neki azt a figyelmet, amivel egész nap a húgát tüntette ki. Ő maga jöjjön be hozzá.

Néha azt gondolta, hogy a másik fiú még hosszú évek barátsága után is azt akarja kompenzálni, hogy valaha ő vágyott figyelemre, és Alex segített neki. Még mindig szégyelli, hogy tizenhárom éves korukban, amikor a nyári szünet után sápadtan, kedvetlenül és karikás szemekkel jött vissza az iskolába, Alex egy délután leült mellé, és addig hallgattak, amíg a csend kellemetlenből meghitté nem vált, és Patrik magától el nem kezdett beszélni arról, ami otthon várta, amire a legkevésbé sem vágyott, és ami miatt nem ment haza még délután négykor sem. A szekrénysor hűvös fémfalának vetették a hátukat, Alex felhúzta a lábát, és nem tett semmit, csak ott volt. Akkor ez elégnek bizonyult, hogy a jelenléte jelentős, a hiánya azonnal feltűnő legyen. Attól a naptól kezdve barátok voltak – nem csak akkor, amikor órákon keresztül beszélgettek, hanem még akkor is, amikor nem álltak szóba egymással, amikor Patrik máshol keresett szórakozást, és Alex orra alá dörgölte, hogy tökéletesen megvan nélküle is.

Összerezzent a kopogtatásra. Nem válaszolt, az ajtó mégis hangtalanul feltárult. Patrik megállt a küszöbön, lezserül az ajtófélfának támaszkodott, és nézte őt. Volt a pillantásában, a mosolyában valami lenyűgöző, ami úgy vonzotta Alexet, mint a mágnes.

– Itt bujkáltál egész nap? – A hangsúly kötekedő, a hang viszont meglepően lágy volt. Alex kinézett az ablakon, némán biccentett. Az ajtó csendesen csapódott be, a padlószőnyeg elnyomta a másik lépteinek zaját, aztán Patrik már ott állt mellette, Alex érezte a testéből áradó hőt, és képtelenség volt nem ránézni. – Miért nem jöttél le?

– Nem akartam megzavarni az édeskettest – vágta rá Alex gúnyosan. A szavaiban megbújó él csak elégedett mosolyt csalt a másik fiú arcára.

– Szóval féltékeny voltál. – Patrik könnyedén félresöpörte a lábát, és ő maga is felült az ablakba. Lepillantott a kertre, az elárvult napozóágyakra, Lilla lent felejtett poharára, a saját könyvére a fűben. Aztán visszafordult a fiú felé. – Pedig hiányoztál.

Patrik hangja most csendesen, őszintén csengett. Alexen gyorsvonatként dübörgött végig a diadal.

 

*

 

Egy-kilenc-kilenc-kilenc, nulla-hét, nulla-négy, nulla-kettő, kettő-egy. Mint egy titkos kód, amit örökre beleégettek a tudatomba, rejtett zár kattan tőle, bezár saját magamba, elzár mindenki mástól. Van, amit nem lehet elfelejteni – pedig néha hálás lennék érte, ha nem emlékeznék. De a pirosan világító számok az éjszakában most már örökre az életem részévé váltak. Nem tudom kitörölni őket. Semmi sem lesz meg-nem-történt.

Minden nyáron, az iskolai szünet első napján lementünk Horvátországba. Apa vitt, hétvégenként meglátogatott, egyébként kettesben voltunk két-három hétig anyuval. Apa nem erre az útra vette ki a szabadságát, hanem egy távoli, gyönyörű országokban töltött nyaralásra – ahová kettesben mentek, anyu meg ő. Nem kívánt harmadiknak lenni egy családban nem egyszerű: amikor még minden rendben volt, én akkor is csak a zavaró gyerek voltam. A harmadik, aki elrontja az idillt a szülők között.

De akkor sem szándékosan törtem össze az egészet – bármit mond vagy gondol is apa. Nem láttam a jövőbe, és ha láttam volna, akkor biztos, hogy nem így döntök. Néha – vagyis állandóan, minden áldott nap és minden éjszaka – azt kívánom, bárcsak visszamehetnék az időben, és visszacsinálhatnám.

Hetedik utáni nyáron történt – az új iskola, az új osztálytársak, semmi sem volt annyira jó, mint a tanítás utáni hetek kettesben anyuval. De az is lehet, hogy utólag szépült meg azoknak a napoknak az emléke, már nem tudom. Szombat éjjel indultunk hazafelé. Azt hiszem, apa fáradt volt, én meg makacs és hisztérikus: előre akartam ülni, mint a felnőttek. Hallom anyu hangját: „Hagyd, majd én jövök hátul. Legalább tudok aludni.” Látom apa pillantását, amint rosszkedvűen fut végig rajtam. Aztán biccentés, vállrándítás, minden-mindegy.

Én is elaludtam az úton. De arra, ami történt, emlékszem, mert akkor már éber voltam, a kocsi kijelzőjén bámultam a dátumot meg az órát. Apa a homlokát dörzsölve meredt az éjszakai fényekre, a felbukkanó és gyorsan elszáguldó autók lámpáival megszórt útra. Aztán minden hihetetlenül gyorsan történt. A szembejövő autó fénye túl közelinek tűnt, fék csikorgott, még szitkozódni sem maradt idő, az autó kipördült, a biztonsági öv belemart a nyakamba, levegő után kapkodtam, homályosan láttam a könnyektől, nagyot zökkentünk, a gumi furcsa hangon súrlódott az úttesten. Apa anyut szólongatta, a hangja megijesztett, és fel akartam pattanni, de belehasított a lábamba a fájdalom.

Az autó hátsó része teljesen összemorzsolódott. A biciklim. A bőröndök. A kalaptartón száradó fürdőruhák. Anyu. Láttam a rendőrségi felvételeket – pedig nem lett volna szabad, mégis beszöktem apa szobájába, feltörtem a széfet, és kivettem belőle a másolatokat. Órákig bámultam őket, csak a pofon térített magamhoz, amit apától kaptam, amikor megtalált a dolgozószobájában. Mindent összegyűjtött a balesetről, amit csak talált – jelentés, látlelet, újságcikk, sms-ek szövege – minden ott van bezárva a széfbe. Az életünk vége.

Álmomban újra látom. És álmomban néha engedek. Apa szól, hogy indulás, és én zokszó nélkül beülök hátra. Nem tudok elaludni, némán számolom magamban a másodperceket, a kocsi kijelzőjét nézem, várom, hogy elérkezzen az a pillanat. Álmomban a fékezés előreránt, a kocsi kipördül, és szédülök, mint a ringlispílen. Álmomban a vége hirtelen jön, sötét, selymes és megdöbbentően fájdalommentes. Álmomban még hallom, hogy anyu szólongat, de már nem tudok válaszolni. Álmomban hagyom, hogy ketten maradjanak.

Egyszer, úgy egy éve, elmeséltem Alexnek az álmot. Előbb éreztem az égető fájdalmat az arcomon, hallottam meg a csattanást, és csak aztán fogtam fel, hogy felpofozott, tiszta erőből. Lángolt az arcomon a tenyere lenyomata, vörösre festette a bőrömet. Alex hangja megváltozott, ahogy a képembe sziszegte: „Soha, soha többé nem akarom ezt hallani! Sohasem mondhatsz ilyet, megértetted?!” Rémültnek tűnt és keserűnek. Szerettem volna azt válaszolni, hogy ez csak egy álom, de tudtam, hogy igaza van. Bármit megadnék érte, hogy ez legyen a valóság.

Aztán annyira szorosan ölelt, hogy megroppantak a csontjaim. Jeget hozott az arcomra, rám szólt, hogy feküdjek le, és dacos, sértett volt a pillantása. Amíg az ágyán feküdtem, azon merengtem, hogy itt tudnám-e hagyni. Elképzeltem az életét nélkülem. A sajátomnak nélküle nem lenne túl sok értelme, de ő talán tudna mit kezdeni a világban akkor is, ha nem barátkozunk össze.

Még mindig szoktam látni azt az álmot. De Alexnek sohasem említem.

 

*

 

Sötétségbe borult a kert, a fák levelei lágy hangon súgtak titkokat egymásnak. A telefon kijelzője tompított fénnyel világított egy másodpercig, a számok lomhán váltottak tizennyolcról tizenkilencre. Patrik leeresztette a karját, a mobil fénye elhalt az éjszakában, a csendnél csak a magány volt súlyosabb. Az égen tintafekete felhők takarták el a holdat és a csillagokat, festették kriptaszerűen sötétre az éjszakát.

Az öngyújtó fémesen kattant, szikrát vetett, nedvesen sercegett. A fiú ujjába mély barázdákat szántott a fém, mire a láng feléledt, tánca túl vidámnak tűnt. Az első slukk a cigiből keserű volt, undorító, hányingerkeltő. És a második alig valamivel jobb. A parázs vörösen izzott a sötétben, magához csalta Patrik tekintetét, és aztán nem eresztette. Forróságot, veszélyt, fájdalmat ígért – egyszóval bűnösen vonzó volt, méltó válasz a magányra és az önsajnálatra. Szisszenve aludt ki a tűz a fiú ujjai között. Hátradőlt a hűvös földön, egyik kezét a feje alá tette, lehunyta a szemét, és mélyen magába szívta a füstöt. Gyűlölte az ízét.

Ő akarta így. Ő utasított vissza minden sajnálkozó vagy együttérző pillantást. Utálta volna, ha gyengének, elesettnek látják. Ma reggel ő választotta a magányt, amikor ellökte magától Alexet. Elutasítóan mérte végig, csak két szót vetett oda neki válaszul – pedig ő nem volt sem sajnálkozó, sem óvatoskodó, mint mindenki más, aki tudta, milyen nap a mai. Alex természetes volt, kedves és barátságos, mint mindig. Bizakodó. Akkor miért kellett éppen most bizonygatni neki, hogy nincs rá szüksége? Elérni, hogy most itt üljön egyedül, hajnali két óra húsz perckor, és elveszettnek érezze magát?

Sohasem mondta volna ki, hogy Alex nélkül minden pillanat unalmas. Sohasem volt rá szükség, hogy kimondja. Ezt a kapcsolatot nem bizonygatták egyetlen percig sem, sem egymás, sem mások előtt – ebben úgy hittek, ez úgy létezett, úgy vált a részükké, hogy nem kellett, nem is volt szabad beszélni róla. Patrik szégyellte, mert szembement minden elhatározásával, minden józan gondolatával. Attól a perctől fogva, hogy felébredt a kórházban, eldöntötte, nem fog kötődni többé senkihez. Attól a perctől fogva, hogy Alex leült mellé az aulában, kötődött hozzá. És ezt az ellentmondást sok évnyi hatalmi játék sem oldotta fel.

Két óra huszonegy perc. A mobil unottan világított.

Alex léptei alatt hangosan reccsent meg egy faág, a fiú önkéntelenül szusszantott egyet, ahogy levetette magát mellé. Patrik felült, és remélte, nem látszik rajta, hogy örül a másik érkezésének. A telefon fénye kihunyt, a sötétben alig tudta kivenni Alex vonásait. A fiú keze tűzforrónak tűnt – valójában Patriké volt jéghideg az idegesség, az emlékek fájdalma miatt –, a jelenléte még úgy is megváltoztatott mindent, hogy néma csendben ült csak mellette. Nem próbált beszélni, megható vagy vigasztaló szavakat keresni. Nem próbált mást nyújtani, csak annyit, amennyit tudott: a puszta létét.

Két óra huszonkét perc. A világ most sem állt meg.

Alex pulóvert dobott az ölébe, Patrik csak most fogta fel, hogy remeg a hidegtől, az idegességtől, a fáradtságtól. A cigi füstölve égett le, Alex kivette a kezéből, elnyomta, a dobozba lökte a csikket, és csak a fejét rázta, amikor Patrik újabb szálért nyúlt volna. Ilyen sötétben nem lehetett farkasszemet nézni: Patrik egyszerűen feladta, nem kezdett értelmetlen vitába. Felvette a pulóvert, és elfogadta az ölelést, ami járt mellé, hogy kicsit átmelegítse a testét.

– Nem emlékszem rá – mondta hirtelen, rekedt hangon. – Ha rá gondolok, csak a fényképek vannak előttem, amiket mindig is igyekeztem észre sem venni a házban. Apa kis szentélyét… Én nem akartam szentélyt, és szépen lassan elfelejtettem a valódi arcát, amikor nevet vagy beszél. Amikor élő.

Alex hallgatott. Nem voltak jó szavak, olyanok, amik igazak lettek volna, amiket Patrik szívesen hallott volna, vagy amiket lett volna értelme kimondani. Volt helyette valamivel szorosabb ölelés, egy óvatos, bizonytalan érintés a fiú arcán. Várakozás. Patrik megdermedt, és Alex visszatartotta a lélegzetét, várta a fiú reakcióját, azt, hogy ellöki-e megint magától. Aztán, amikor Patrik ellazultan dőlt neki a mellkasának, lassan kiengedte a levegőt. A nyugalom sóhaja.

Lilla minden egyes izma megfeszült, ahogy hozzásimult a fa törzséhez. Lehunyta a szemét, pedig háttal is állt és a sötétben amúgy sem látott belőlük túl sokat. De hallgatózni tökéletesen tudott. Már több mint egy órája itt volt, és figyelte Patrikot. Ügyelt arra, hogy ne árulja el sem a lélegzete, sem a levelek vagy az ágak zördülése. Szeretett volna odamenni a fiúhoz, mégsem tette meg: délelőtt már megpróbált beszélni vele, de Patrik nem kért a vigasztaló szavakból, így most Lilla várta, hogy megtalálja magában a megfelelő mondatokat. Végül végignézhette, ahogy a bátyja megelőzi, és olyan természetességgel teszi meg azt, amit ő tervezett, ahogyan ő sohasem tudná.

A keserűség összeszorította a torkát. Túl tisztán hallott minden apró zajt, túl könnyű volt beazonosítani minden egyes mozdulatot. A két fiú világából most teljesen kizáródott: akkor sem vették volna észre, ha mellettük megy el, de Lilla képtelen volt megmozdulni. Szorosan a fatörzshöz simult, bűnös izgalommal, önkínzó kíváncsisággal, maradt hívatlan, nemkívánatos harmadikként. És még akkor sem ment vissza a szobájába, amikor Patrik és Alex nagyon sokára felkelt, és elindultak a ház felé. A lány remegett a hajnali, hűvös szélben, és lassan az arcára száradtak a könnyek.

 

*

 

Mindig mindent megkaptam, amit csak megkívántam. Apu pici lánya – kérhet, amennyit nem szégyell. És én nem vagyok szégyellős. Néha elég volt, ha a megszokottnál néhány másodperccel hosszabban bámultam valamit, és apu másnap este meglepett vele. Volt, hogy Ákossal, az idősebb bátyámmal ezen szórakoztunk: értelmetlen hülyeségeket bámultam meg, amik senkinek se kellenének, és apu mindet hozta, mi meg a háta mögött kiröhögtük. Alex ilyenkor csak hűvösen végigmért. Állandóan azt éreztem, hogy megvet valamiért. Ákost persze nem érdekelte Alex véleménye. Ő tökéletesen elégedett magával, az életével, a helyzetével. Mindig mindennel.

Én állandóan próbára tettem apu meg anyu szeretetét. Mindig mindenből újabb, szebb, jobb kellett. Olyan, ami tilos lenne, de nekem megengedik. „Ha igazán szeretsz…” Fagyi ebéd előtt. A százegyedik játék, akkor is, ha be sem fér a szobámba, ha aztán bontatlanul a legjobb barátnőmnek adom. A legújabb divat szerint készült csizma, miniszoknya, szandál. Minden, ami bizonyítja, hogy bármit kérhetek, hogy tökéletes vagyok. Hercegnő, akire vár a királyfi, és majd eljön érte fehér lovon. Tündérmeséken nőttem fel, és még ma sem vagyok hajlandó elfogadni, hogy az életben nem biztos, hogy én vagyok a főszereplő.

Tizenegy éves voltam, amikor eldöntöttem, hogy akarom Patrikot. Abban a pillanatban tudtam, hogy Alex először hívta át hozzánk tanítás után. Úgy akartam, ahogy a Hawaii Kent akartam a Barbie-m mellé. Játékbabának a polcomra, alvómacinak az ágyamba, rabszolgának, hogy minden kívánságomat lesse. Patrik akkor tizenhárom éves volt, és észre sem vett. A tizenhárom éves fiúk éppenséggel nem foglalkoznak lányokkal, szerelemmel, családtervezéssel. Patrikot akkor talán a foci érdekelte, meg a kedvenc filmjei. Esetleg az apja legújabb kocsija. Vagy egyik sem. Nem tudom, mert évekig nem is beszéltünk. És mégis azt hittem, szerelmes belém.

 Akkoriban számomra minden egyes mozdulata, minden szava, minden pillantása titkos jel volt. Biztos voltam benne, hogy bizonyos mondatai, az, ahogy elkéri vacsoránál a sót, vagy az, ha éppen a másik irányba hajtja félbe terítéskor az én szalvétámat, célzás. Üzenet, hogy ő is akar engem. Tollakat őrizgettem, mert rajzolgatott velük, apró cetliket, amire felírt egy telefonszámot, vagy véletlenszerűen pár szót. A pudingos doboza tetejét, mert lenyalta róla csokipudingot. Majdnem-csókolóztunk, amikor én is végignyaltam.

Tizenegy éves koromtól fogva Patrikról álmodoztam. Ezerszer eljátszottam a Barbie-kkal, hogy hogyan fogunk egymásra találni. Első csók, első szex, házasság, gyerekek. Alex a tanúja. Alex mindig az a Ken volt, akinek fekete haja meg harsányzöld szeme van, Patrik a szőke, kék szemekkel, zöld villámmal a szemében, az igazi királyfi. Az én királyfim, akivel tökéletesen illünk egymáshoz. Mert minket egymásnak teremtettek – mintha csak a játékgyár futószalagján készülne a mese. Patriknak észre kellett vennie. Ez így volt megírva.

Tizenöt éves voltam, amikor először csókolóztunk. Nem olyan volt, amilyennek képzeltem. Nem volt vallomás, nem volt naplemente, nemhogy tenger, de még tópart sem. A nappaliban történt, a téli szünet kezdete előtt néhány nappal. Kapkodós volt, és járt vele valami különös mellékíz: a csalás keserűsége. Ma már tudom, hogy az a csók nem rólam szólt. Azt Patrik nem nekem szánta, hanem annak a pillanatnak, amikor Alex lejön az emeletről, hogy teát főzzön, és rajtakap minket. A lelepleződés elégedettsége elvakított. Mert mit ér Patrikkal csókolózni, amíg csak én tudok róla? (Különösen, ha annyira nem is jó az a csók…) De így, így már pletyka lehet belőle. Ez már mindjárt más.

Aztán nem lett pletyka, és nem lett folytatása sem. Hetekig vártam, hogy Patrik újra közeledjen hozzám. Vártam, amikor átjött karácsonykor, és félrevontam és ajándékot adtam neki – ő meg csak rám mosolygott, és megköszönte. Vártam szilveszter éjszakáján, amikor addig hisztiztem, amíg apu rá nem parancsolt Alexre, hogy vigyenek el a bulijukba – és aztán nézhettem, ahogy Patrik más lányokkal flörtöl egész este. Vártam az első tanítási hét péntek délutánján, amikor Patrik olyan természetesen jött hozzánk haza, mintha itt lakna, és segített vacsorát készíteni anyunak. És amikor felmentem, és kopogás nélkül benyitottam Alex szobájába, azt is megértettem, hogy miért várok hiába.

Azt hiszem, ha apun múlna, soha semmi sem hiányozna az életemből. Bármit megtenne azért, hogy megkapjam azt, akit akarok. Csak éppen apu nem tudja, hogy ki áll köztem és Patrik között. Apu nem látta azt, amit én láttam aznap délután: Alexet, amint megcsókolja az én szőke hercegemet.

 

*

 

Alex szobájának ajtaja sarkig ki volt tárva, még a folyosót is betöltötte a hangszórókból lüktetve áradó zene. Lilla megállt a küszöbön, néhány másodpercig figyelte az ágyon végignyúló fiút. Aztán, amikor elkapta a kérdő pillantást, beljebb lépett. – Patrik?

– Hazament. – Alex kérés nélkül húzódott arrébb, hogy Lilla mellé tudjon ülni. A lány a falnak támasztotta a fejét, a tekintete végigpásztázta a fiú filmplakátokkal teleaggatott falát.

– Meddig marad?

– Szerinted meddig bírja ki ott…? – Alex legyintett. – Legfeljebb egy-két nap. Csak azért ment el, mert apa megint rákezdte, hogy biztos hiányolják, meg azért ez mégsem akármilyen nap, ilyenkor az apja mellett a helye.

– Apu nem tudja elképzelni, hogy valaki ne szeresse a fiát.

Alex fintorgott. – Mindenesetre Patrik nem akarta tovább hallgatni a rendreutasítást.

– Ha én kérem, apa biztos hagyná, hogy itt legyen… – Lilla magán érezte bátyja kedvetlen pillantását, és elharapta a mondat végét. – Mindegy, majd visszajön. – Alex némán bólintott.

A zene elhallgatott, a CD véget ért, és a csend hirtelen telepedett rájuk. Lilla felállt, keresgélt kicsit a fiú asztalán a rendetlenségben – füzetek, érettségi tételek, CD-tokok, tankönyvek között –, aztán a magnóhoz lépett. Egy pillanattal később a dallamos rock hangja utat tört magának a közöttük feszülő csendben.

– Tényleg el fog menni…? – kérdezte Lilla halkan. Alex hűvösen nézett a lányra.

– Miért nem tőle kérdezed meg? – Aztán csak bólintott, amikor Lilla megfogta, és gyengéden megszorította a kezét.

– És te? – Alex vállat vont. Egy hónapja, nap mint nap ezen töprengett, és még mindig nem voltak kész válaszai. Azaz, amik voltak, azokkal nem volt kedve megbékélni.

– Egyetem.

– Ha nem vesznek fel, még mindig vele mehetsz.

– Ha… – Alex grimaszolt. A legijesztőbb az egészben az volt, hogy néha ő maga is ebben reménykedett. Arra vágyott, hogy felsüljön, bukott embernek érezhesse magát, és elmenekülhessen innen. Lilla tudta, hogy mire gondol, és még mindig nem engedte el a kezét.

– Ákosnak is elnézték, hogy…

– Az más – fojtotta belé Alex a szót.

Ákos három évvel volt idősebb nála, és Alex azt hitte, valódi botrány kerekedik majd, amikor az érettségi évében bejelentette, hogy nem akar továbbtanulni. Az apjuk egészen addig az estéig biztos volt benne, hogy az orvosira megy, és az ő karrierjét fogja folytatni. De Ákost nem érdekelte a gyógyítás, és a legkevésbé sem vonzotta hat év egyetem, és utána még hat év rezidensképzés. A saját lábára akart állni. Néhány hónapnyi utazgatást tervezett az aktuális barátnőjével, aztán pedig vállalkozni szeretett volna. És most, három évvel később sem találta még meg az álomszakmát, de kiválóan elboldogult alkalmi munkákkal. Alexet az lepte meg a legjobban, hogy minél kevesebbet ért el Ákos, a szüleik annál büszkébbek voltak rá.

Ő maga megcélozta az orvosit. Három éve készült erre, és februárban, amikor ki kellett tölteni a jelentkezési lapot, büszkén állt eléjük az ötletével. Azt akarta megtenni, amit Ákostól vártak. Azt akarta, hogy ő hozza helyre a bátyja félrelépését – még akkor is, ha Ákos valójában nem okozott csalódást a döntésével. Az apja hosszúra nyúló másodpercekig bámult rá, aztán csendesen csak annyit mondott, hogy nem javasolja. Az anyja magához ölelte, úgy suttogta a fülébe, hogy ne akarjon olyasmit csinálni, ami nem neki való, és higgyen nekik, erre nem lenne alkalmas. Nem bírná ezt az egyetemet. Túl nehéz, túl komoly, túl nagy vállalás. Ha kihullana menetközben, akkor már nem tudna mit kezdeni az életével. És ha elvégezné, még akkor sem biztos, hogy elég jó eredményeket érne el ahhoz, hogy vigye is valamire.

Alex hallgatta az aggodalom álcájába bujtatott becsmérlést, és nem talált megfelelő válaszokat. Nem mert kiállni azért, amit akart. Így viszont minden, amire feltette az elmúlt három évét, érvényét vesztette. Úgyhogy felütötte a továbbtanulási tájékoztatót, és olyan szakokat keresett, mikhez legalább biológia vagy kémia felvételi kell. Aznap este Patrik feszült arccal hallgatta végig, látszott, ahogy emelkedik benne a harag. A képébe üvöltötte, hogy nem a szülei döntik el, mit kezd az életével, és Alex már túl későn reagált, a jelentkezési lap reccsenve szakadt el, ahogy Patrik kettétépte. Alex tudta, hogy azért dühös rá, mert hisz a szüleinek: elhiszi, hogy kevés ahhoz, amire vágyik. Patrik órákkal később, amikor megnyugodott kicsit, átnézte a tájékoztatót.

– Teljesen mindegy neked, hogy miről fog szólni az életed? – kérdezte halkan. Alex vállat vont. Abban a pillanatban minden mindegy volt. Patrik a fejét csóválta. – Ne legyél tanár. Gyűlölnéd. Nem akarom, hogy egész életedben utáld azt, ami vagy… Keresek neked valamit.

Leült a számítógép elé, tantárgyleírásokat, fórumbeszélgetéseket, beszámolókat nézett át. Alexnek fogalma sem volt, hogy mi az a közgazdaságtan, de abban egyetértett, hogy matekból tudna felvételizni és még a törit sem késő megtanulni. Valaha, mielőtt az orvosi mellett döntött volna, mielőtt minden a biológiáról kezdett volna szólni, szerette. Úgyhogy rábólintott.

A húga persze már most, két évvel az érettségi előtt is pontosan tudta, hogy mit akar. Kinézte az egyetemet, a szakot, és máris készült rá. És Alex azt is tudta, hogy őt nem próbálják majd jóindulatúan lebeszélni róla. Lilla akarata szent. Ákos döntése bátorságra vall. Ő pedig… Ő pedig a harmadik, aki átlagosnak és unalmasnak érezheti magát. Aki jó életet élhet, ha nem választ túl elérhetetlen célokat magának. Tudta, hogy a szülei ezt soha sem ismernék be, mégis mindig azt érezte, hogy ő kevésbé fontos. Mintha kimondatlanul lógott volna a levegőben az igazság, hogy a szülei két gyereket akartak: egy kisfiút és egy kislányt. Ő pedig a sors furcsa fintoraként született meg.

– Ha felvesznek, akkor maradok itthon, az egyetemen – vont vállat. Lilla végigmérte.

– Halaszthatnál egy évet.

– Halaszthatnék, de értelmetlen. Az csak egy év lenne, Patrik legalább négyre megy el. De aztán vissza fog jönni. Vissza kell jönnie.

Lilla mosolyában volt valami ijesztő. – Szerintem is – bólintott.

Alex elfordította a pillantását. Voltak dolgok, amiket sohasem mondtak ki, mégis mindketten tudták, hogy léteznek. Ilyen volt Lilla szerelme Patrik iránt. És ilyen Alex és a fiú kapcsolata is. Lilla magabiztosan mosolygott, azzal a nyugalommal, amit a szüleik sok éves, folyamatos támogatása nevelt belé. Alex sohasem érezte ennyire határozottnak magát, sohasem hitt ennyire saját magában. Patrik külföldre megy – ez már eldöntött tény volt. És Alex el sem tudta képzelni, hogy öt év után milyen lesz nem találkozni vele minden nap. El sem merte képzelni.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 8.1/10 (29 votes cast)
13 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Röviden: látszik, hogy tudsz írni. Vannak a részletben dolgok, amiket szerintem lehetne javítani, de akkor is tudsz. Gyorsan leírom, amiket kijegyzeteltem magamnak.
    – ügyes hangulatkeltő leírásokat használsz.(pl. „A fiú ujjába mély barázdákat szántott a fém” – ez nagyon szép, életszagú!)
    – hangzatos, jópofa ellentétek is előfordulnak(„Attól a perctől fogva, hogy felébredt a kórházban, eldöntötte, nem fog kötődni többé senkihez. Attól a perctől fogva, hogy Alex leült mellé az aulában, kötődött hozzá.”)
    – a dőlt betűs részek: na ezekkel volt gondom. Nekem ezek túl direktek, mintha azt szeretnéd, hogy hirtelen értsünk meg mindent, amilyen hamar csak lehet. Tudjuk meg, Patrik miről is mesélt Alexnek akkor, ott 13 évesen, miért nem szeret otthon lenni, Lilla miért olyan, amilyen stb-stb. Mintha nem szeretnéd, hogy a viselkedésük, a beszédük mutassa meg a jellemüket és a személyiségüket, vagy hogy az elhintett információ morzsákból alakuljon ki lassan a múlt egy-egy szelete. Inkább csak leírod, és puff. Szerintem jobb az, ha finoman, lassan derül ki minden, megmarad az izgalom, a kíváncsiság, hogy vajh’ mi lehet Patrik és az apja között, amiért olyan rosszba vannak, és a fiú nem szeret otthon lenni? Talán elég lenne csak megemlíteni, hogy mennyire utál ott lenni, milyen furcsa szomorúsággal beszél az apjáról, tekintete elködösül, arca zárkózottá válik ilyenkor stb., és máris érdekelne, vajon mi történhetett? Már csak ezért is olvasnám tovább. De így ugye pár bekezdéssel később választ is kapok mindenre.
    – „a két fiú a fűben” jelenetbe túl hirtelen csatlakozik be Lilla szemszöge, nekem zavaró, hogy kavarodik a két jelenet. Egyszer még a fiúkkal vagyunk, aztán meg már Lillával.(az mindegy, hogy térben közel vannak)
    – „Tündérmeséken nőttem fel, és még ma sem vagyok hajlandó elfogadni, hogy az életben nem biztos, hogy én vagyok a főszereplő.” – szerintem ilyet senki nem gondol magában. ha ennyire jól ismeri magát, és tudja, hogy nem ő a főszereplő az életben, máris elindult az elfogadás útján, hiszen tudatában van a dolgoknak.
    – „A pudingos doboza tetejét, mert lenyalta róla csokipudingot. Majdnem-csókolóztunk, amikor én is végignyaltam.” – ez annyira jóóó! tipikus kiskamasz gondolkodás. : )
    Összességében ennyi észrevételem lenne, sok sikert kívánok a továbbiakban! : )

  2. Katalin, gratulálok. Tőled kaptam a tétova szerelem egyik legszebben megformált mondatát: „…az a csók nem rólam szólt. Azt Patrik nem nekem szánta, hanem annak a pillanatnak, amikor Alex lejön az emeletről, hogy teát főzzön, és rajtakap minket.”
    Már ezért érdemes volt elolvasni.
    u.i.:az elejét kicsit hosszadalmasnak találtam az eseménytelenség miatt, de aztán belejöttem az olvasásba, mint úrifiú a pofozkodásba. A végére egészen fellelkesedtem. Várom a folytatást.

  3. Gratulálok hozzá, ez egy nagyon jó kis részlet volt! Remekül festesz le hangulatokat, érzéseket. Kiváló megfigyelő, emberismerő lehetsz.
    E/1-es monológokat én fölöslegesnek találtam. Egyrészt kizökkentett, mert kilógott a narrációból. Másrészt a bennük foglaltakkal is akadt problémám. Patrik monológját gyönyörűen bele lehetett volna szőni az E/3-as narrációba is egy-egy elhintett információ morzsával, egy-egy hangulattal, érzéssel. Mint ahogy már előtte is csináltad. Sokkal elegánsabb lett volna így. Lilla monológjával pedig hitelesség szempontjából van bajom. A tinilány plátói szerelmének momentumait jól elkaptad, de akadnak benne olyan megnyilvánulások, amiket Lillával egykorú lány nem igazán mond magáról. Pl. „Tündérmeséken nőttem fel, és még ma sem vagyok hajlandó elfogadni, hogy az életben nem biztos, hogy én vagyok a főszereplő.” ez a mondat. De az egész bekezdést említhetném. Olyan, mintha legalább harminc éves lenne vagy még több, és úgy tekintene vissza régi önmagára. Ezekhez a gondolatokhoz egy jó adag önismeret szükséges, és az egy Lilla korabeli lánynak még nem igazán van.
    De a hangulatok, a felvetített érzések miatt mindenképp olvasnám tovább ezt a lélekbúvár történetet. Megnyert magának! 🙂

  4. Wow! Nagyon jól esett elolvasni ezt a fejezet, nagyon tetszett. Úgy örülök, hogy nem csak én foglalkozom a meleg karakterekkel, hanem mások is. Sajnos a Canossa már kiesett, ezért bízom abban, ha az enyém nem is, de legalább a tiéd megjelenik, mert ez a történet megérdemelné a publikálást.

    Nem keresek hibákat, biztos vannak – miben nincsenek?, – azt majd a többiek megmondják. A történet pedig szerintem isteni. Alig pár oldal került fel, de már abból le lehet szűrni a szereplőket, a konfliktusokat. Nagyon tetszik Alex karaktere, Patrik is érdekes, egyelőre a hugica az, aki irritál, de gondolom idővel őt is kifejted majd.

    Egy szó, mint száz, hajrá! 🙂

  5. Kedves Mindenki!

    Törvényszerű, hogy mindig minden egyszerre történik, úgyhogy éppen egy olyan nap van ma a munkahelyemen, amikor egyik megbeszélésből a másikba esünk, és a kettő közötti fél percben le kell tudni a felgyülemlett e-maileket. Ezért, és csak ezért hallgattam eddig. (De lopva közben elolvastam, amiket ítatok, ezt nem bírtam ki… 🙂 )

    Átmenetileg csak annyit mondok, hogy nagyon köszönöm mindenkinek, aki írt, ír véleményt, és fogok válaszolni részletesen.

    Köszönöm!
    Kati

  6. Szerencsésebb lett volna, ha a dőlt betűs monológokat a jelenetekbe ágyazod, így elvesztették az erejüket. Információhalmaznak tűnnek, amelyeket gyorsan le akarsz darálni. Van hangulatteremtési készséged, a jellemek szépen bomlanak, mégis zavaros az adagolás; sok olyan dolgot tudunk meg, ami érdektelen /vagy talán korai tudnunk róla/, túl sok minden zúdul ránk, ugyanakkor nem maradnak kérdések, kiszámítható minden. A szereplők halvérűsége sem tetszett. Sajnálom, pedig van benned írói potenciál.

  7. Kedves Katalin!
    A többiek sok jót elmondtak az írásról, nem akarom őket ismételni, inkább azt az egy kifogásomat mondom el, ami engem zavart.
    A beszélők személyét néha nehéz azonosítanom. Több mondat után derül csak ki, hogy éppen ki beszél, kiről szól a mondat, néha bele is lehet kavarodni. Talán hasznára válna a történetnek, ha mindig tudnám, éppen kinek a nézőpontját használod, és kiről beszélsz.
    „Ő akarta így. Ő utasított vissza minden sajnálkozó vagy együttérző pillantást. Utálta volna, ha gyengének, elesettnek látják.” A következő mondatban megtudom, hogy kicsoda „ő”, de a több helyen is ingadozó alany számomra kicsit nehézkessé teszi a cselekmény követését.
    Az autóbaleset leírásában sem nevezed meg a mesélőt, és ha alaposan figyelsz, akkor kiderül, akár Lilla is lehet a mesélő. Még az sem teszi bizonyossá az alanyt, hogy a „harmadikot” említed, hiszen még nem tudjuk, hogy nem mostohatestvére-e Alex. Néhány megfelelő helyen megemlített név sokat segítene.
    A furcsa szerelmi háromszög bizonyára meglepetéseket okoz még olvasás közben, kíváncsi leszek rá.

  8. Én is ideértem, meg kell mondanom, nagyon kellemes csalódás volt ez az írás! Nem is tudom, mikor olvastam ennyire szépen megírt, és ráadásul torokszorító dolgot. Nekem nem volt bajom a dőlt betűs részekkel, persze, lehetne másképp is, hogy kiiktatod, és dialógusokkal, cselekvésekkel helyettesíted, hogy ezáltal ismerjük meg a karaktereket, de az is csak egy másik írói fogás, és ez, amit te választottál, szerintem legalább ugyanolyan jó. Nem azzal volt a gond, hogy váltogatod a nézőpontokat, hanem talán, de ismétlem, csak „talán”, hogy ilyen gyors egymásutániságban. Ez az egy fejezet íródhatott volna csak Alex szemszögéből, a többieket tartogathatod későbbre. Azért is érezném szerencsésebbnek az egy fejezet/egy nézőpont megoldást, mert itt komoly lélektani kérdések merülnek fel, így igényli egy karakter szemszögének hosszabb elmélyítését. A gyors nézőpontváltások pergősebb, cselekményesebb írásoknál ütnek nagyot, de szeretném még egyszer hangsúlyozni, engem most itt ez sem zökkentett ki, mert amikor rákaptam az igényesen megírt mondatok ízére, egyből befaltam a szöveget. Nagyon drukkolok ennek a könyvnek, nagyon tetszik! Csak így tovább!

  9. Sziasztok újra!

    Hát, ez nagyon izgalmas volt.
    Az elmúlt hetek alatt, amíg nem kerültem sorra, minden részletet és véleményt úgy néztem, hogy abból is tanulhassak, és akár arról is legyen képem, hogy mi fog történni, ha én kerülök ki. De végül is amiről a legtöbb kritikát kaptam, arra nem számítottam. 🙂

    Éppen ezért először picit mindenkinek válaszolnék a dőlt betűs részekkel kapcsolatban.
    Sosem voltam velük tökéletesen elégedett, kaptam is pár olyan visszajelzést, amire számítottam. Viszont azok közül, akik olvasták a kéziratot (több, különböző korú, személyiségű, foglalkozású ember), egy sem mondta, hogy az egész koncepció téves, míg itt többen is határozottan ezt jeleztétek. Ennek talán az az oka, hogy egyben olvasva működőképesebb ez a szerkesztés, mert jobban kikerekedik. Vagy csak szerencsém volt, hogy éppen olyanokat fogtam ki, akiket nem zavart. 🙂
    Az írás és javítások során sokat variálódtak a dőlt betűs részek, és most, a végső koncepcióban ezek kvázi utólagos kommentárok. Ezáltal sok dolgot a szereplők már jobban értenek, rálátnak, okosabbak és a saját hibáikat is világosabban megértették. Az viszont biztos, hogy ezt – mármint az utólagosságot – lehetne egyértelműbbé tenni.

    Még egy általános dolgot: a történetben nincsenek fejezetek. Három nagy rész van, itt az első elejét láthatjuk. Szerintem nagyon szerencsés vagyok, mert elég hosszú, szóval sokat tudok máris „mutatni” a történetből és szerintem jó helyen is van elvágva.
    De az íve és a szerkesztés mintázata ennyiben nem ugyanolyan, mintha lennének fejezetek.

    És akkor most:
    Kedves Kata,
    nagyon köszönöm a dicséretet. Örültem azoknak a dolgoknak, amiket kiemeltél, mert láttam, hogy sikerül azt elérni vele, amit akarok – és ez irtó jó érzés.
    Értem, hogy mire gondolsz azzal, hogy gyorsan kiderül Patrik múltja. Számomra nem ez volt a történet tétje, az ő családja, otthoni helyzete inkább csak a legfontosabb kulcs ahhoz, hogy mit miért tesz. De világos a véleményed.
    Amit Lilla tündérmesés mondatával kapcsolatban mondtál, arra éppen ez a válasz, hogy mivel a dőlt betűs részek utólagos visszatekintések, talán érthető, ha már kezdi megérteni a saját egykori hibáját.

    Kedves Noémi,
    nagyon köszönöm neked is, nagyon örülök, hogy tetszett.
    Lassan indul, tudom. Itt most az a nagy kérdés, hogy végül sikerül-e túllendülni a lassúságon. Nálad ezek szerint sikerült, ennek nagyon örülök. 🙂

    Kedves Bogi,
    köszönöm szépen, tényleg nagy öröm látni, hogy átjönnek a hangulatok, képek, amiket mutatni szeretnék!
    Igazad van, Patrik első monológja egy múltbeli esemény, beleférne az E/3-ba. Általánosan ezeket a monológokat részben tényleg a múlt felvillantására szántam, részben viszont olyan őszinte mondatok kimondására, amiket az ember csak egy nagy számvetés pillanatában mond ki, akkor is legfeljebb magában, tehát jobbnak tűnt az E/1.
    Lilla részénél most is az a válaszom, hogy később, idősebben tekint vissza az akkori kamasz énjére. De lehet, hogy így is túl élesen látja magát.

    Kedves Tibor,
    nagyon örültem neked! Fogalmam sem volt, hogy ez a téma hogy fog működni, milyen reakciókat vált majd ki. Amikor felkerült a te részleted, és láttam, hogy más is írt a témáról, és láttam, hogy van helye és működik is, az jó érzés volt. Most pedig nagyon örültem, hogy tetszett neked. 🙂
    Hát, a hugica idegesítő. Azt hiszem, ez nem is véletlen… 😀

    Kedves Zsolt Tamás,
    köszönöm neked is a véleményt. A hiba, amit mondasz, részben az, amit más is mondott. Részben picit talán élesebben látod – sajnálom, ha nem tetszett, de megértem, van ilyen. A szereplők halvérűsége alatt nem tudom, mit értesz, ha elárulod, talán kicsit világosabb lesz számomra is. Köszönöm!

    Kedves Attila,
    az, amit kiemelsz, az egyik olyan hiba, amit én is érzek, éreztem.
    Nekem akkor az volt a döntésem, hogy ha egy-két mondaton belül kiderül, hogy kinek a szemével látjuk a dolgokat, akkor rendben van. De lehet, hogy ez kevés.
    Az első monológnál nekem nem jutott eszembe, hogy ezt más is mondhatná, mert előtte kiderül, hogy a testvérek szülei élnek (hazamennek). Nyilván túl belülről láttam, szóval erre is figyelnem kell.
    Köszönöm a véleményedet!

    Kedves Borika,
    nagyon örülök mindannak, amit leírtál. Persze, az ember mindig örül, ha megdicsérek. 😀 De tényleg jó volt látni, hogy van, akit nem zavart ez a szerkesztési mód, ez az eszköz.
    A nézőpontváltás olyan kiemelt hiba, amire szintén számítottam, és értem is, hogy mire gondolsz. Mindenképpen végig fogom gondolni, mert jogos felvetés.
    Köszönöm szépen!

  10. Kedves Katalin!

    Csak most találtam rá a történetedre, annyit mondhatok: totálisan lenyűgöztél. Nagyon jól írsz, könnyedén teremtesz hangulatot, ami azonnal megragadja az olvasód figyelmét, leköti, és nem ereszti. Nem kicsit sajnálom, hogy csak ilyen rövid részletet olvashattam, tipikusan az a történet volt, ami megdobogtatja a szívem, aminek falom a szavait, amiből sosem elég.

    Számomra nagyon szépen elkülönültek a karaktereid egymástól, mindegyiküknek megvolt a saját egyénisége, maga a cselekmény pedig igazán izgalmasnak ígérkezik. Számtalan kérdés tombol bennem most, és ez jó, ez is azt mutatja, hogy mennyire felcsigáztál ezzel a történettel, érdekel, mi lesz velük, hogyan is alakul tovább a kapcsolatuk. Nem mindennapi témát boncolgatsz, örülök, hogy hozzá mertél nyúlni. Szeretem, ha egy történetben nagy hangsúlyt kapnak a mély érzelmek, ebben pedig ebben a kis részletben nem volt hiány.

    Köszönöm, hogy olvashattam, remekül írsz, kellemes élmény volt olvasni tőled!

    Szia,
    Kyra

  11. Kedves Kyra!

    Semmiről sem maradtál le, sőt, még így utólag is nagyon megörültem a véleményednek. 🙂

    Igazából én azt éreztem, hogy egészen sokat mutathattam a művemből ezekkel a részletekkel — de ha nálad elszaladt a szöveg mellett az idő, és sajnáltad, hogy nem folytathatod, az külön jólesik 😀

    Tényleg hatalmas dicséret az, ha kaz olvasóval maradnak a szereplők, agyal rajta, folytatni szeretné még a történetet. Szóval nagyon örülök, hogy felkeltettem az érdeklődésedet, és tetszett, amennyit olvashattál belőle.

    Köszönöm szépen!

  12. Szia!

    Hű, hát ez nagyon-nagyon szép lett, tényleg. Minden elismerésem, megérdemelnéd, hogy kiadják. 🙂

  13. IMÁDTAM! Erre csak a nagy betű a jó!
    A könyv, a karakterek mélységes karaktere, és a cselekmények, amik bontakoznak nem engedik az olvasót egy percre sem szabadon!
    Remélem még leesz lehetőségem ilyes fééle könyveket olvasnom tőled!
    Gratulálok Kati!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük