Elsüllyedek / Elkeseredésem tavában / Fulladozom, / Nyakam körül saját kezem. /Haldoklom. / Lelkem tovaillan, testem elenyészik. / Nem öngyilkosság ez. / Gyilkosságnak vélem, / Az általatok teremtett világ okozza halálomat. (Rachel Joy Scott)
1.
Nem tudom, tehetek-e bármit is. Azt hiszem, minden az én hibám. Ha valamelyikükkel történik valami, azért csak én leszek okolható. Lehet, hogy a világ egy szebb és jobb hely lenne nélkülem?
Rohanok, hiszen minél hamarabb oda kellene érnem. Nincs vesztegetni való időm. Ki tudja, hátha rajtam múlik minden. Meg kell próbálnom. Ez az egyetlen lehetőségem!
Olyan kicsi város ez, mégis amikor sietek, még a legkisebb távolság is leküzdhetetlen akadálynak tűnik. Csak a járdát nézem, és rohanok. Már elértem az Orchidea kávézót, innen már nincs messze.
Nocsak, de riadtan néz rám mindenki! Kiült az arcomra a rémület és az ijedtség? Nos igen, azt hiszem, meg is van rá az okom.
Végre, itt van a bank. Innen már csak át kell vágnom az Árkádok alatt…
Nemrég kaptam egy szöveges üzenetet a volt munkatársamtól, Katától: A pasid összeverekedett a gyökérrel a Pool Caféban. Haláli, ahogy püfölik egymást.
Hú, de utáltam mindig is ezt a Katát! Őszintén remélem, hogy nincs igaza. Nem hiszem el, hogy ilyen messzire mentek el a srácok! Nem tehették! Nem verekedhetnek nyilvánosan! Meg kell állítanom őket, mielőtt valami baj lesz!
Mi a csudának jöttem vissza Balassagyarmatra? Olyan jó volt nekem a fővárosban! Ha nem térünk vissza a nyáron, ha valahogy megoldjuk a fent maradást, talán elkerülhetem mindazt, ami a nyáron történt velem. Velünk.
A vasudvar bejáratánál vagyok, a piros és fehér utcaköveken rohanok fel az emelkedő tetejéig. Már csak pár lépés, és bent is leszek…
Hatalmas a csődület a bejáratnál, mintha valami közérdekű esemény zajlana a városban. Pedig erről koránt sincs szó.
– Adj neki! Öld meg a buzit! – hallom az emberek őrült kiáltását.
Ádám bajban van. Valahogy segítenem kell! Tűnjenek már el az utamból! Esküszöm, fellökök valakit! Be kell, hogy jussak!
– Nézd már, a köcsög Ádám úgy üt, mintha férfi lenne – hallom a röhögést, amelybe némi meglepett csodálat is vegyül.
Nagy nehezen az ajtóhoz érek, amikor egy erős kar elragad.
– Ne menj be! – tanácsolja Karesz.- Hagy oldják meg egymás között.
– Éppen a saját testvéredet veri meg a legjobb barátod! Te pedig tétlenül nézed? Ember vagy te egyáltalán? – a szavaimból fröcsög a gyűlölet.
– Ő kereste magának a bajt. Senki nem kérte arra, hogy homár legyen. Az egész családot szégyenbe hozta azzal, ami.
Mintha Ádám döntése lett volna az, hogy meleg! Mintha ez bármit is számítana – hiszen ő is csak egy ember! Aki hibákat követhet el, akárcsak bárki más.
– Meg fogod még ezt bánni – mondom Karesznek, majd félrelököm az útból. Meglepődve konstatálja a hirtelen fellépő fizikai erőm.
Bejutok a szórakozóhelyre, és egyáltalán nem tetszik, amit látok.
Nem akarok odanézni, nem akarom kinyitni a szemem, de muszáj. Nem bírom elviselni a látványt. Nem megy.
Eszelős sikítás hagyja el a torkom, a zene elhalkul, és nem hallok mást, csak a saját hangomat. Ha kívülről magamra pillanthatnék, minden bizonnyal egy őrült nőt látnék, akinek az arcán a fájdalom és a kétségbeesés tükröződik.
A sikításom hatására a tömeg egy kis utat nyit, és pontosan látom, mi van a terem közepén. Alig bírok odanézni, de nem tehetek mást, szinte vonzza a tekintetem. Bár ne tenné, bárcsak ne kellene látnom!
Vérben úszik. Egyszerűen vérben úszik. Odarohanok hozzá, letérdelek a földre és elkezdem paskolni az arcát.
– Hahó, szólalj meg! Gyerünk! Ne tedd ezt velem! Kérlek!
Semmi reakció. Egy kicsit erőszakosabbá válok, és megrázom. Csak nehogy kárt tegyek benne!
Még mindig semmi. Ez nem lehet igaz!
Idegesen és remegő kézzel fogom meg a karját. Próbálom kitapintani a pulzusát. Lélegzet-visszafojtva, szinte magamon kívül várom a csodát.
De semmire sem reagál…
Kétségbeesetten nézek körbe, de senki sem segít. Nem hívják a mentőket, nem próbálkoznak semmivel… Mindenki ledermedt?? Hiszen legalább tíz perc telt el, mióta berontottam! Vagy csak pár másodperc? Van még jelentősége az időnek egyáltalán?
Megragadom a testet, és magamhoz szorítom. A vére még meleg, és belepi az arcomat. Megnézem, hogy lélegzik-e még. Semmit sem hallok…
Vége van! Elkéstem. Halott… Az én hibámból?
Hisztérikus zokogásban török ki. Egyszerűen nem bírok magammal. Elment… Soha többet nem kérdezhetem már meg tőle, hogy van… Nem lesz több vicc, sem együtt töltött idő. Nem láthatom többet a mosolyát. Azt a huncut mosolyt. Nem ölel át többet…
Hogyan tudnék élni nélküled?
És erről csak ő tehet! Csakis ő!
Felkelek és nekirontok. Minden erőmmel ütöm a mellkasát.
– Miért? Hogy tehetted ezt? – úgy sikítok, mint egy őrült… lehet, hogy az is vagyok?
– Sajnálom! – zokogja a srác. Úgy néz ki, mintha össze lenne törve. Talán ez is az igazság. De meg is érdemli. Megölte őt.
Vagy egyedül én vagyok a hibás? Ha én nem vagyok, lehet, hogy sosem gyűlölik meg egymást. Talán tényleg az én hibám. És meg kell bűnhődnöm érte.
Alig állok a lábamon, de kimegyek a kávézóból. Kifelé menet belenézek egy tükörbe. Istenem, egy összetört, szánalmas és szorongó lány néz vissza rám. Még sohasem éreztem magam ennyire rosszul…
Bentről hallom még, ahogy az ott lévők suttogása megindul. És mintha egyre többen sírnának. Eddig tetszett nekik a műsor, úgy tűnik, csak most kaptak észbe…
Közben egyre közelebbről hallom a mentő szirénájának vijjogását. Nem akarok itt lenni, amikor kiérkezik a rendőrség és a mentő… Utóbbi úgysem tehet semmit. Elkéstek. Miért nem érkeztek hamarabb? Akkor talán megakadályozhatták volna a tragédiát. De nem tették.
Senki nem tett semmit. A többiek sem. Csak álltak ott, és nézték…
Egész nap csak futottam. Próbáltam gyorsabb lenni, mint a sors, megakadályozni az elkerülhetetlent. Éreztem én, hogy baj lesz. De sosem voltam elég gyors.
Elfáradtam. Nagyon fáradt vagyok. Mennék én, de nem tudom hová. Mennék én, de egyre jobban gyengül a lábam. Nem harcolok tovább. A földre rogyok, akárcsak egy élettelen babzsák.
Hisztérikus zokogásban török ki, a járókelők pedig csak bámulnak, szánakoznak és ki is nevetnek, de fogalmuk sincs arról, mit élek át, min megyek keresztül. Honnan is tudhatnák? Még mindig látom a szemem előtt az élettelen testét… Többé már nem fog rám nevetni.
Nem bírok ott lenni a temetésén.
Nem akarom soha többet látni a tettest sem. Számomra ő is meghalt vele együtt. Képtelen vagyok a szemébe nézni, vagy csak hozzászólni…
Akármennyire is próbálom kizárni a fejemből annak a lehetőségét, hogy az egész az én hibám, egyszerűen képtelen vagyok rá. Miért is kellett elfogadnom azt a buta állásajánlatot? Miért álltam Ádám álmának útjába? Hiszen pontosan tudtam, hogy mennyire fontos neki! Ha akkor okosabban döntök, nem fajulnak idáig a dolgok…
Az egész az én hibám. Élni sem akarok már. Minek? Úgysincs semmi értelme…
Már eltelt pár óra, de az idővel már rég nem foglalkoztam. Mit számít? Semmi sem fontos most már. Hiszen halott, és ezen nem tudok változtatni.
Az Ipoly partján fekszem, éjszaka van. Csak a víz morajlását és a tücskök ciripelését hallom. A sors iróniája, hogy Bálint és Ádám is itt érezte magát a legjobban. Velem.
Elég volt ebből a fájdalomból! Képtelen vagyok szembenézni azzal, amit a tetteim generáltak. Hány ember életét tettem tönkre? Igen, elismerem, ők sem voltak ártatlanok, de az egész eredendően az én bűnöm. Bárcsak vége lenne mindennek! Nem akarok tovább szenvedni, tovább gondolkodni.
Minek létezzek? Van értelme? Miért viseljek el több kínt és sorscsapást?
Hiszen van kiút. Csak rajtam múlik.
Idegesen belekotrok a táskámba, és megtalálom azt, amit keresek. Egy bicskát. Még az apámé volt.
Ha okosan cselekszem, oly hosszú idő után, végre találkozhatok a szüleimmel. Nincs sok emlékem róluk, itt az ideje, hogy valóban megteremtsek párat. Találkoznom kell velük. Vajon itt lesznek majd? Fel fognak ismerni engem? És én őket? Lesz alagút, fénnyel a végén? Engem is a mennyország vár, netán a pokol?
Túl sok a kérdés. Ideje megtudni a válaszokat.
Erőt gyűjtök, s meg is teszem. A bicskát a csuklómra helyezem. Csak pár gyors vágás – ennyi választ el attól, hogy az életem véget érjen. Odaérintem az ereimhez az éles fegyvert, de egy belső hang megállít.
„Ne tedd! Mindig van esély, arra hogy boldog lehess. Ezt is túléled! Ne add fel, azt csak a gyávák teszik! Gyászolj, soha ne felejtsd el, de éld tovább az életed. Ne légy gyáva, Emília!”
Mondta bárki is, hogy ne lennék az? Ijedt nyuszi vagyok az erdőben. De többé már nem. Életem legbátrabb tette lesz, ha megteszem.
És miért ne tenném?
Próbálkozom, de semmi. Odaérintem a csuklómhoz a kést, de nem merem megvágni magam. Még a halálhoz is erősnek kell lenni?
Felnézek az égre, a csillagok fényesebbek, mint valaha. A holdfény olyan erős, hogy szinte teljesen bevilágítja a partot. De ez is csak illúzió, hiába van ott egy kis fény, amikor az éjszaka a sötétségről szól. A lelkem is sötét marad örökké, hiába hiszem, hogy eljöhet a reggel.
Elengedem magam, próbálom ellazítani az izmaimat. Egyenletesen lélegzem, és igyekszem a lehető legnyugodtabb lelkiállapotba kerülni. Csak így sikerülhet. Ezt nem ronthatom el.
A bicskát az ujjamhoz szorítom, ejtek rajta egy kis vágást. Felszisszenek, amikor kibuggyan az első vércsepp. Mosolyogva nézem, ahogy végigfolyik az ujjamról a tenyeremre, majd a csuklómra, végül az alkaromra.
Fáj. Nagyon. De nem számít. Mit számít egy kis fizikai fájdalom a lelkeméhez képest? Azt hiszem, hogy semmit. Sőt biztos vagyok benne…
Az ujjammal kitapintom a bal csuklóm ereit, majd a jobb kezembe véve a bicskát erősen odanyomom. Csak két húzás, és vége…
Ádámra gondolok, majd Bálintra. Arra, hogy mennyire szerettem őket. Ők voltak életem legfontosabb férfijai. Ádám a legjobb barát és lelki társ, Bálint pedig a szerelem, a srác, akinek bár voltak hibái, azt hiszem, képtelen voltam kitépni a szívemből. És mindkettőt elvesztettem egy nap leforgása alatt.
Az egyik meghalt a másik miatt…
A könnyeim kicsordulnak, és érzem a gyomromban a remegést. Mielőtt elkezdenék rázkódni, gyorsan cselekszem.
Összeszedve minden erőm, a jobb kezemmel egy vágást ejtek a bal csuklómon. Őrült fájdalom kerít hatalmába, de nem számít. Még egyszer összegyűjtöm minden erőmet, és újra belevágok.
Biztosra kell mennem. Már csak egy vágás, de ez legyen hatalmas. Csak találjam el az ütőerem.
Gyerünk, Emília, koncentrálj! Legalább ezt csináld rendesen végig az életben!
Újra meglendítem a jobb kezem, és teljes erőből végzem a bemetszést. Azt hiszem, sikerrel jártam.
Még soha nem éreztem ekkora fizikai fájdalmat. És most már, nem is fogok…
A bal kezemet felemelem, és nézem, ahogy végigfolyik rajta a vér.
Felnézek a holdra, ami fényesebben ragyog, mint az este folyamán valaha. Mintha ez bármit is számítana…
Elfog a szédülés, el fogok ájulni. Már közel a vég…
Hol van a fény? Hol vannak a szüleim? Semmit se látok. Elnehezül a szemhéjam. Nem tudok már gondolkodni sem. Remélem, mindennek vége lesz…
Hol vagyok? Mi ez? Mik ezek a csövek? Ez lenne a pokol?
– Kritikus az állapota. Siessünk! – hallom egy ismeretlen férfi hangját.
Le kell csuknom a szemem. Túl erős a fény.
– Minden bizonnyal önkezével akart véget vetni az életének…
Akart? Ezek szerint nem sikerült?
– A híradóban Kolosi Anna tudósítását…
Tehát még élek.
– Em! Hahó! Ébresztő!
Egy férfi hangját hallom. Szép lassan kinyitom a szemem, de egyre erősebb a fény. Képtelen vagyok nyitva tartani. Túlságosan fáj. Próbálom mozgatni a kezem, de nem megy. Meg se bírok moccanni.
– Ne ficánkolj, nem tesz jót! – szól a hang. – Kényszerzubbony van rajtad. Segíteni akarok, Em. Kérlek, engedd meg nekem!
Válaszolnék, de nem megy. Nekem csak a halál segíthet.
– A nevem Kovács doktor, három hetet töltöttél a kórházban, és eddig semmire sem reagáltál. Emlékszel valamire?
Mintha rémlene egy-két dolog. De minden elhomályosul amellett, hogy Ő elment. Meghalt. A könnyeim szinte égetik a bőröm, felszisszenek, de tűröm. Megrázom a fejem, így a hajam eltakarja az arcom egy részét. Ne lássa senki sem, hogy szenvedek. Épp elég az, hogy én tudom…
– Magadra hagylak egy ideig. De még visszajövök – mondja a doki, majd kimegy.
Teljes sötétség borul rám. Nem is bánom. Ez a nekem való terep, ezt érdemlem. Még hogy világosság, az már majdnem olyan, mintha boldog lennék. De nekem nem szabad annak lennem, egyszerűen nem, és kész. Vannak emberek, akik nem érdemlik meg a boldogságot. Én is közéjük tartozom.
A sötétség megteszi hatását, a szemeim elnehezülnek, de a sírás nem marad abba. A könnyeim tengerében szenderem el.
Ha szerencsém van, többet fel sem ébredek…
Azt hiszem, már napok telhettek el. Vagy hetek? Itt képtelenség mérni az időt. Nem mintha olyan fontos lenne…
Hiába van bekötve, akárhányszor az alkaromra nézek, elfog a rettegés és a vágy. Én voltam? Mégis volt erőm hozzá? Ha igen, akkor rettegek.
Rettegek, mert amit tettem, az szörnyűbb, amit valaha el tudtam képzelni, de mégis, minden második másodpercben arra vágyom, hogy bár sikerült volna…
Próbálok koncentrálni, de nem megy. A falamon nincs ablak, mindenhol undorító egyszínűséget látok. Hogy nevezhetem ezt falnak? Hiszen ez csak egy rakat gumi…
Hirtelen kinyílik a börtönöm ajtaja. Nem örülök a látogatómnak. Kovács doktort soha nem kedveltem igazán, pedig napok óta ő az egyetlen ember, akivel beszélhetek. Be kéne érnem ennyivel, és örülni, hogy egyáltalán élek. De mi van, ha erre képtelen vagyok? Miért kellene boldognak lennem az élettől? Miért éljek, amikor Ő már odaát van? Vele akarok lenni!
– Jobban érzed magad? – kérdezi a doktor.
Mégis mitől lenne így? Meg akartam halni, de nem jött össze. Ennek örüljek?
Amint kijutok, megteszem újra, de ezúttal sikerülni fog, sokkal ügyesebb leszek!
– Emília, én nem fogom vesztegetni az időmet. Sok olyan páciensem van, aki elfogadja a segítséget. Nem fogom magam rád erőszakolni. Amíg nem vagy együttműködő, az lesz a legjobb, ha magadra hagylak.
Kovács doktor feláll és becsukja az ajtót.
Ismét ráborul a szobára a sötétség.
Azt hiszem, napok teltek el a pszichodoki látogatása óta. Olyan nehéz idebent az idő múlását nyomon követni. Csak beadják az ételt és valami anti depresszáns gyógyszert…
Azt hiszem, sok idő telhetett el az eset óta. De még mindig ugyanúgy fáj
Látni azt a gyönyörű arcot, amint vérben úszik – ki fogom tudni törölni valaha ezt a képet az agyamból?
Újra sírok, napok óta mást se teszek. Most már erről fog szólni az életem, hogy csak sírok, és ennyi? Hát sosem lesz vége?
A legszörnyűbb az egészben az, hogy csak én tudok ezen változtatni. A kezemben a kulcs, csak használnom kell…
Vele álmodtam. Eljött hozzám, és beszélt velem. Nagyon haragudott rám. Egyszer megölelt, amiért élek, aztán lehordott, amiért csatlakozni akartam hozzá. Amikor felébredtem, tudtam, ez csak egy álom volt. Mégis…
Vannak az életben olyan dolgok, amik nehezebbek, mint azt bárki hinné. Ha valaki úgy gondolja, hogy sokkal nehezebb eldobni magunktól az életet, mintsem küzdeni érte, akkor az téved.
Több millió ember teszi ezt a Földön. Minden nap felkelnek, holott tudják, az életük unalmas, semmitmondó és nincs különösebb ok arra, hogy küzdjenek. De megteszik, nap mint nap. És én mit tettem? Ahelyett, hogy szembenéztem volna a fájdalommal és megpróbáltam volna túlélni, úgy döntöttem, hogy eldobom magamtól azt, ami a legértékesebb. Az életemet…
Nem tudom, mi változott meg bennem hirtelen. Talán a lelkemben rejlő sötétségbe végre bekúszott a fény?
Az ajtóhoz rohanok, és őrülten elkezdek dörömbölni rajta.
– Hívják ide Kovács doktort! Kérem! – továbbra is ordítok, úgy érzem, az ajtó mindjárt beszakad.
Újra végiggondolom a történteket, és érzem, ahogy a könnyek feltörni készülnek. De ezúttal nem engedek nekik utat. Zokogtam és szenvedtem eleget. Mindent megtettem azért, hogy vége legyen, de annak érdekében semmit, hogy túljussak rajta, és boldog legyek. Persze tisztában vagyok vele, hogy ezt sohasem fogom tudni feldolgozni. De talán egyszer együtt élhetek vele. A fájdalommal, a bűntudattal és a tehetetlenség érzetével. Ez lesz az én igazi keresztem?
Meg sem hallom az ajtó nyitódását, csak egy kezet érzek a vállamon. Felnézek, és látom az orvos szemeiben a meglepődést.
– Ha úgy érzed, készen állsz, én segíthetek abban, hogy jobban érezd magad.
– Sohasem leszek már a régi – mondom teljes komolysággal. – De mindent megteszek, hogy ezt is túléljem.
– Ez a legjobb, amit most tehetsz. Én pedig azért vagyok itt, hogy segítsek neked. Légy velem teljesen őszinte – feleli a doki. – Bennem megbízhatsz. Ahhoz, hogy értelmezni tudjuk a dolgokat, meg kell tudnom a múltadról a legfontosabbakat. Mondj el nekem mindent, ami kettejükkel kapcsolatos. Csak így segíthetek.
Nem tudom már, hogy mit akarok. Az élet túlságosan fájdalmas és keserű, nem akarok tovább szenvedni. Nem tudom, meddig vagyok képes nélküle, egyedül élni. Egy részem mindig is azt fogja kívánni, hogy legyek halott. És talán tenni is fogok érte…
Veszek egy mély levegőt. Meg akarok szólalni, de nem megy. Nem is tudom, hol kezdjem el. Azt sem tudom, mit mondjak.
Kinyitom a szám és hallom a saját hangom.
– Kapcsolja be a biztonsági övet, doki! Ez egy hosszú utazás lesz…
***
[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/regenyek/mese-re-habbal”] A szerzőről[/button]
A cím nekem is nagyon tetszett, felkeltette a figyelmemet,talán ez az egyik legjobb címválasztás itt, a honlapon.
Maga a részlet izgalmasan, érdekesen indul, várom a folytatást, csak egy problémám van vele: én sem igazán tudtam átérezni a lány fájdalmát. Nem tudom, hogy saját élményből táplálkozik-e a mű- remélem, nem- vagy utánaolvastál, de ilyen esetekben az ember vagy egyből dönt, vagy ha előbb kitombolja magát és csak utána próbál meg öngyilkosságot elkövetni, akkor tovább hezitál (általában egy darabig ilyenkor karcolgatja a csuklóját, hacsak újra fel nem támad benne az érzés- olyan erősen, mintha újra átélné azokat az eseményeket-, amik idáig hajszolták, de ezt itt nem éreztem). És én még sosem láttam olyat, hogy valaki kényszerzubbonyt kapott volna öngyilkossági kísérletért, pedig jó pár helyen megfordultam már.
Ilyenekről persze általában nem szoktam írni, ez teljesen személyes, de nagyon megfogott a történeted. 🙂
Ezektől az apróságoktól eltekintve tényleg nagyon tetszett. Gördülékeny stílus- bár a tőmondatokból szerintem több van, mint kéne-,és plusz pont, hogy Magyarországon játszódik. Gratulálok. 🙂
Nehéz erről írni, de 1er én is öngyilkos lettem, de túléltem. Kórházban voltam pár hétig, szörnyű volt. Van fény az alagút végén, ne adja fel senki!
Nem vok irodalmár, se író. Nekem ez eddig nagyon tetszett, a kezembe akarom fogni a könyvet. Ha nekem sikerült túljutni rajta, annak azz Emíliának is fog.
Kedves xxx!
Köszönöm szépen a véleményt, és hogy időt fordítottál a megírására.
Szerencsére az öngyilkosság gondolata nem saját élményből táplálkozik, hanem egy jó barátommal történt hasonló. Mielőtt megismertem őt (nem szeretném nevén nevezni), volt egy nagyon sokáig tartó, negatív időszaka. Aztán jött egy iszonyatos nap, aminek a végén meghalt az egyik közeli ismerőse. ő kiborult, aztán gondolt egyet hirtelen, és meghozta a döntését. Szerencsére túlélte, igaz, őt nem tartották bent pszcihiátriai kezelésre. Ezt amikor elmesélte nekem a megismerkedésünk után, nagyon szomorú lettem miatta, de adott egy löketet, és az Ő engedélyével leírtam a történetet. Ez nem Róla szól, teljesen fiktív, de sajnos megtörténik, hogy valaki elhamarkodottan dobja el magától az életet, mert olyan negatív lelki állapotba kerül. Persze, arra is van bőven példa, amit te mondtál, sajnos ma már egyre többen, és különféle módon döntenek a halál mellett 🙁
A kényszerzubbonnyal egyetértek, azt írói kreativitásként éltem meg, mert úgy jobban „ütött” a bezártság érzése szegény Emílián, de valóban, ezért senkire se kerül ilyen. Kellett volna egy-két plusz sor, amint őrülten ordibál vagy valami. Hála a hozzászólásaitoknak, elkezdtem jegyzetelni, hogy mi módon tudnám javítani a könyvem – remélhetőleg szükség is lesz rá 🙂
Köszönöm még egyszer a véleményed!
Kedved Szoki!
Nagyon sajnálom azt, ami veled történt, de felettébb örülök annak, hogy már jobban vagy. És bízom benne, hogy a „vágyad” (ha szabad ezt írni), teljesülni fog. Én már annak is felettébb örülnék, ha egy olyan ember olvasná el a teljes regényt, aki az öngyilkosság gondolatát fontolgatja, és ennek a hatására döntene úgy, hogy az életet választja a halál helyett. Már ez is hatalmas eredmény lenne.
Köszönöm szépen, hogy hozzászóltál, és kitartást és további lelki erőt kívánok neked az élet nevű harchoz 🙂
Gratula, igen jó sztorinak látszik, bár még nem jtottam a végére, de szerintem ez nem fog sokat váratni magára 🙂
A Twilight a mindenem, ha nincs egy könyvben vámpír, bele se nézek. Ezt véletlenül olvastam el, de nagyon bejött. Mikor lesz folytatás?
Kedves Oudry!
Köszönöm szépen, remélem akkor is tetszeni fog majd, ha a végére érsz 🙂
Szia Mónika!
Ez nagyon jól esett, köszönöm szépen, tényleg! Azért ne hasonlítsuk egy olyan klasszikushoz az írásom, mint a Twilight, de ha ez is tetszett, az nekem dupla öröm 🙂 A folytatás remélhetőleg pár hét múlva itt az aranymosó weboldalon, illetve ha szerencsém lesz, talán könyv formájában is ^^