R. L. Shades: A démonvadász

      PROLÓGUS

Sűrű őszi köd lepte el Rhondellard hatalmas városát, az emberek mivel az orrukig sem láttak, inkább visszahúzódtak a házaikba. A főváros fényei lassan kialudtak, csak a domb tetején épült fellegvárból szűrődött ki némi világosság a kapusok fáklyáinak köszönhetően.

A vészjósló csöndben csuklyás alak osont háztól házig a palota felé. Gyakran megállt az utcasarkokon, körbekémlelt, vagy percekig mozdulatlanságba merevedett egy ház árnyé-kának sötétjében. Észrevétlen jutott el a súlyos, vasveretes kapuig, elosont a szundikáló ka-puőrök mellett, és egyenesen a pompás, gazdagon díszített kastély felé vette az irányt a park hatalmas platánjai fedezékébe húzódva. Az ősi épület, szögletes formája halványan rajzo-lódott ki a szurokfekete ég háttere előtt. Az alak lassan közeledett a bejárat felé, ám a hatal-mas tölgyfaajtó zárva volt, éber őrök strázsáltak előtte. A behatoló bosszankodva vette tudo-másul a jelenlétüket, majd az őrizet nélkül hagyott konyhaszárny felé indult. Nem kellett csa-lódnia, könnyedén be tudott mászni, a szellőztető ablakon keresztül. Elsompolygott a kihűlt üstök mögött, át a kihalt konyhán, végig az étkezőn, egészen a hallig. Óvatosan, minden lépést megfontolva somfordált a kopott, színüket vesztett szőnyeggel borított lépcsők felé. A második lépcsőfordulónál zajt hallott, és meglapult. A félemelet ablakpihenőjét takaró brokát lassan szétnyílt és egy démonvadász bukkant elő mögüle, kezében a csuklyás alakra szegezett kováspuskával. Célzott, hátrahúzta a kakast, ám az apró fémes zörejt a lény is meghallotta, majd eszeveszett vágtába kezdett a vadász ezüstgolyóinak záporában. A lövöldözésre életre kelt az álomba merevedett kastély. Felbolydult méhkasként rajzottak elő az őrök a különböző helyiségekből, és bekapcsolódtak az üldözésbe. Az izgatott lárma, a szanaszét záporozó go-lyók sivítása fellármázta az egész fellegvárat.

A csuklyás befordult egy sarkon, fekete szárnyként mögötte úszó köntöse azonban beleakadt egy bronz kandeláberbe, így gazdája inkább egy határozott mozdulattal megszaba-dult tőle, immár köntöse inkognitót biztosító védelme nélkül folytatva tovább a menekülést. A köpeny lehulltával látni lehetett az arcát, egy vámpír volt…

A lény egy sötét folyosó felé igyekezett, egérutat remélve a homályban, de a folyosóra nyíló ajtók mindegyike zárva volt. Az erős lakatok nem engedtek a vámpír rángatásának, zsákutcába került. Felmérve, hogy nincs esélye a további menekülésre, megfordult és acsar-kodó pofával támadt üldözőire. Keresztülvágta magát a döbbent őrökön és a király lakosztálya felé szaladt, nem akart úgy meghalni, hogy ne teljesítse a rábízott feladatot.

A démonvadász a vállához emelte a puskát, célzott és habozás nélkül lőtt. A ször-nyeteg élettelenül terült el a lába előtt a földön, a golyó a szeme között találta el, az apró pörkölt szélű lyukból szivárogni kezdett a tömény, bíborszínű vér. Egy másik golyó a folyosót díszítő tükrök egyikét zúzta szilánkokra. Egy régi, ezüstkeretes, hold és csillag mintával kivert ódon kristálytükröt… A csuklyás befordult egy sarkon, fekete szárnyként mögötte úszó köntöse azonban beleakadt egy bronz kandeláberbe, így gazdája inkább egy határozott mozdulattal megszaba-dult tőle, immár köntöse inkognitót biztosító védelme nélkül folytatva tovább a menekülést. A köpeny lehulltával látni lehetett az arcát, egy vámpír volt…

A lény egy sötét folyosó felé igyekezett, egérutat remélve a homályban, de a folyosóra nyíló ajtók mindegyike zárva volt. Az erős lakatok nem engedtek a vámpír rángatásának, zsákutcába került. Felmérve, hogy nincs esélye a további menekülésre, megfordult és acsar-kodó pofával támadt üldözőire. Keresztülvágta magát a döbbent őrökön és a király lakosztálya felé szaladt, nem akart úgy meghalni, hogy ne teljesítse a rábízott feladatot.

A démonvadász a vállához emelte a puskát, célzott és habozás nélkül lőtt. A ször-nyeteg élettelenül terült el a lába előtt a földön, a golyó a szeme között találta el, az apró pörkölt szélű lyukból szivárogni kezdett a tömény, bíborszínű vér. Egy másik golyó a folyosót

díszítő tükrök egyikét zúzta szilánkokra. Egy régi, ezüstkeretes, hold és csillag mintával kivert ódon kristálytükröt…

 

                                         1. Fejezet : Árnylidércek

             A fogadó zsúfolt és büdös volt, mint általában az ilyen faluszéli csárdák  A ház maga keskeny építmény volt , beékelődve egy szabászat , és egy zöldséges kunyhója közé, így mivel oldalra nem terjeszkedhetett , egyre másra , húzták rá a csálé emeleteket. Az alsó szinten található söntésben apró kerek asztalok mellett borostás és részeges törzsvendégek ültek, kezükben sörös, boros vagy pálinkás pohárral. Néha harsányan felnevettek egy társuk otromba viccén, elcsattant pár pofon is.

Már vagy egy órája ültem egy helyben a gondolataimba merülve, bámultam a boromat, ami vörösen fodrozódott a vaskos, csorbaszélű söröskorsóban. A vér jutott eszembe róla, undorodva arrébbtoltam. A csapos a mozdulatot sértésnek vette és ronda fintort vágott. Néha ,néha halvány huzat csapta meg a tarkómat, jelezve, hogy valaki belépett a helyiségbe. Felesleges lett volna hátrafordulnom, mindent kitűnően láttam a pult mögötti tükörből.

Hirtelen valaki megkopogtatta a vállamat. Kezem a késemre tévedt, de amint megpördültem, hogy szembenézzek azzal, aki megzavarta elmélkedésemet, elszállt a haragom. Egy nálam talán két centiméterrel magasabb, karcsú lány állt előttem. Szabályos arcát hosszú, göndör, szőke haj keretezte. Szeme nagy volt, és élénkzöld, ruhája az erdei vadászok zöld-barna viselete. Nagyon ismerősnek tűnt, bár abban a pillanatban nem jöttem rá, honnan is ismerem.

– Anta ru kanta, Ithil! –köszönt rám a lány.

– Marisia!- szakadt ki belőlem a döbbent kiáltás.

Igen ő volt. Régi, régi barátnőm, akivel együtt jelentkeztünk vadásznak. De már évek óta külön utakon jártunk. Hosszú idő óta nem hallottam felőle semmit.

– Persze. – lepődött meg csodálkozásomon. –Nem ismertél fel?

– Hát .. első ránézésre… de hát öt éve nem láttalak!- védekeztem. – Nagyon sokat változtál!

– Te viszont cseppet sem. – nevetett rám. – Most is olyan vagy mint aki éppen most szabadult ki egy temetőből.

Sértődötten néztem meg a tükörképemet a pult tükrében. Kócos vörösesbarna haj, ezüstös szürke szem, kissé beesett arc, és hosszú mindent elrejtő fekete köpeny, hold alakú csattal összefogva. Semmi szokatlan… Vissza kellett, hogy vágjak, már csak a régi barátság okán is.

– Te pedig úgy nézel ki, mint aki beleesett egy békalencsével teli hordóba!- Persze őt nem hatotta meg a riposztom, szokott higgadtságával mosolygott rám.

– Megyek kiveszek egy szobát. – állt fel.

Követtem. Még nekem sem volt szobám, pedig elég időm lett volna rá, hogy béreljek egyet. A csapos két második emeleti helyiséget jelölt ki a számunkra. Olyan borsos árat kért a nyomorúságos lyukakért mintha egy kastély két legszebb termét bocsájtotta volna a rendelke-zésünkre. Az ár hallatán felfortyantam, ha Marisia nincs mellettem, valószínűleg elkapom a kapzsi öreget és megszorongatom a torkát. De végül is kénytelen voltam belátni, hogy a falu-ban semmi esélyünk nincs rá, hogy szállást találjunk, márpedig pihenésre van szükségem. Így magamban átkozódva követtem a fogadóst.  Felbaktattunk a keskeny, minden lépésünknél fájdalmasan megcsikorduló lépcsőn a mocskos folyosóig. Innen egy életveszélyesen rozogának tűnő lépcső vezetett a harmadik szintre. Talán még is lehet egy kis respektusunk az öreg szemében, hogy nem oda szállásolt el bennünket.

 

* Anta ru kanta : Az istenek védelmezzenek.! Rhondelben hivatalos köszönés

Szobáink egymás mellett nyíltak a folyosó végén. Kinyitottam a durva ácsolatú ajtót és beléptem. A szoba egyetlen berendezési tárgya a sarokban álló ágy volt, koszos, a sarkain foszladozó szalmazsákkal. Ahogy ránéztem már szinte éreztem is a bőrömön mászkáló bolhákat. A falakról mállott a vakolat, a mennyezetről víz csöpögött, a reggeli eső maradványaként, és mindent penészszag lengett be. Az ütemes csepegést az ajtó fájából érkező szúpercegés zaja festette alá. Igazi otthonos hajlék.

Keserűen nyögve vetettem le magam a súlyom alatt nyöszörgő ágyra. Hátamról lecsatoltam az ismétlő nyílpuskámat, és az ezüstfejű nyílvesszőket tartalmazó tegezt. Majd az övemből elővettem a féltve őrzött Lontan fa olajat, hogy megtisztíthassam legbecsesebb kincseimet, a fegyvereimet. Egy ronggyal áttörölgettem az íj fénylő, borókafából készült testét és új tárat helyeztem bele. A fegyvert visszaakasztottam a vállamon átvetett fekete bőrhevederre majd a puskámat vettem kezelésbe. Gyönyörű keréklakatos puska volt, Armadil O’ Bergactól, a hadügyminisztertől kaptam emlékbe, egyik különleges küldetésem után. A fegyver agyát elefántcsont és arany cirádák díszítették, závárzata ezüstötvözetből készült. Igazi remekmű volt a maga nemében.

Több mint fél órát foglalatoskodtam a fegyvertisztítással, amikor csattanás zaja és lentről felszűrődő elfojtott sikoly ütötte meg a fülemet. Kezembe kaptam a fegyvert és kirontottam a folyosóra. Marisia is éppen ebben a pillanatban ugrott ki a szobája ajtaján. Vállt vállnak vetve lépkedtünk lefelé a lépcsőn a csapszék felé.

Lent minden rendben volt. Legalább is első pillanatban úgy tűnt. „ Talán csak egy üveg sör eshetett le.”- gondoltam.

Súlyos tévedés volt. Már éppen le akartam ülni a pulthoz, amikor a csapos rám nézett.

Úgy megdöbbentem, hogy megtántorodtam és majdnem elestem. Az öreg szeme tejfehér volt. Nem volt írisze, a szembogara pedig csak egy összeszűkült vágásnak tűnt az opálos golyó közepén. Rémülten markoltam meg a nyakamban függő, mágikus erejű, ezüst anrát*. A hideg fém tapintása segített, hogy valamelyest visszanyerjem a lélekjelenlétemet. Próbáltam rájönni, hogy ki vagy mi tehette ezt. Végignéztem a többi vendégen is. Mindegyikük kifejezéstelen arccal bámult vissza rám, a szemük tompa fehéren villogott.

A csapos megindult felénk. Járása vontatott volt, darabos, mintha egy marionett bábú lenne. Ekkor láttam meg a feje tetejétől a hátáig húzódó véres vágásnyomot.

– Árnylidércek!- súgtam Marisiának. Ő bólintott és elővette az íját. Zajtalanul egy nyilat illesztett az idegre.

Az árnylidércek a vámpírok rokonai., bár külsejükben nem hasonlítanak rájuk. Az árnylidércek magas, karcsú, fakóbőrű, vörös szemű, emberszerű lények. Gyűrűs, és mutató ujjukon, a köröm, karomszerűen meghosszabbodott, ezzel hajtják végre az úgy nevezett lidércvágást. De ők nem a vérre, hanem az emberek lelkére szomjaznak. Borotvaéles karmukkal felhasítják az emberek gerincét és kiszívják a lelket. Idéztem fel a Rondellardban tanultakat. De a pillanat nem volt alkalmas rá, hogy tovább elmélkedjek az árnylidércek anatómiáján. Lekaptam a vállamról a nyílpuskát és az emberre szegeztem.

– Ne gyere közelebb!- figyelmeztettem. Nem akartam embert ölni. A vámpírok legyilkolása a hívatásom volt, de embert ölni, már egészen más lapra tartozik.

Az ember nem állt meg, mintha nem is hallotta volna a szavaimat. A szeme rám meredt, a tekintetében nem láttam mást csak a halál végtelen ürességét. Ez a lény már nem volt ember többé.

Nem tehettem mást. A számszeríjat kinyújtott karommal előrenyújtva rászegeztem, majd lőttem. A surrogó nyílvessző olyan erővel találta el a kocsmárost, hogy átszaladt rajta és a pulton álló pálinkás üvegben állapodott meg. A pálinka elkeveredett az öreg savószín vérével. Hogy az árnylidércek áldozatainak miért sárgul meg a vére, azt senki nem tudta megmondani, igaz nem is sokan élték túl a velük való találkozást. A szerencsés túlélőknek pedig nem sok kedve volt a tudományos vizsgálódásra. Egyesek szerint a lélek a vér pirosságában rejtőzik, hogy ez lenne az igazság erősem kétlem, de én sem tudok jobb magyarázattal szolgálni.

 

*anra: istenek védelme. 8 ágú napként szimbolizálják , medalionként hordják

Undorodva néztem a sárgás folyadékot, majd feleszmélve fordultam a többi áldozat felé. Az árnyak hangtalanul álltak körbe minket, elzárva az egyetlen kijáratot. Csak a lépcső felé menekülhettünk. Hátat fordítva rohantunk felfelé, tudva, hogy üldözőink pillanatokon belül a sarkunkban lesznek. Védekeznünk kellett. Egymás mellet harcoltunk a lélektelen alakokkal, de azok egyre feljebb szorítottak bennünket. Végül a harmadik emelet utolsó szobájába szorultunk be. Bezártam az ajtót, de a rozoga tákolmány nem tudta sokáig feltar-tóztatni a támadóinkat. Recsegve dőlt be, hogy húsz dühös jahat* nyomakodhasson beljebb a szűk helyiségbe. Menekülő utat kerestünk, de a nyomorúságos szobában még ablak sem volt.

– Lépj hátrébb ! – szűrte a foga között Marisia, majd egy kis fiolát akasztott le a nyakából, amiben fekete por volt. Úgy gondoltam puskapor lehet. A feltevésemet a fiola nyakából kiálló kanóc is igazolni látszott. Marisia egy tűzkővel csiholt szikrával meggyújtotta a kanócot, és a rögtönzött bombát a hátsó fal felé hajította. A vékony téglafal nagy robajjal robbant be, helyén csak por és törmelék maradt.

– Nincs más hátra. – sóhajtott Marisia. – Leugrunk!

Meghökkenve néztem rá. Hat méter magasban voltunk. Ez az ugrás több mint veszélyes, sokat érünk vele, ha megmenekülünk a jahatok elől, ha azután nyakunkat szegjük a kocsma előtti sárban. De nem volt idő mérlegelni, a jahatok leküzdve a robbanás feletti ijedelmüket újra megindultak felénk. Behunytam a szemem és kiugrottam a lyukon. Pár vészterhes pillanatig zuhantam, majd csontzúzó ütközéssel terültem el a földön. Nehezen szedtem a levegőt. Valószínűleg egy bordám bánta a vakmerő ugrást.

Kezemet az oldalamra szorítva rohantam Marisia után az istállóba. Elkötöttem Cle-bartot, a tarka lovamat, nyerget sem volt időm tenni rá, olyan sietve pattantam fel rá. Végigvágtáztunk a falun, a Fő utca közepén egy fiatal anya feküdt gyermekével vérbe fagyva. Amikor a lidércek rajtuk ütöttek nem élték túl a „lidércvágást”. Marisia szótlanul ült Daemorgon, fekete csődörén. A falu tele volt halottakkal, örültünk mikor végre magunk mögött hagyhattuk ezt a gyászos helyet, és elértük a közeli erdőt.

A hold hosszú árnyékot vetett a fákra, felettünk ezernyi szikrázó kristályként ragyogtak a csillagok. A lovak néha le- lehajoltak, hogy harapjanak a selymes fűből, így csak lassan jutottunk előre. Az erdő békéje nem csillapíthatta az átélt borzalmak emlékét, a körülöttünk lévő idilli kép csak még élesebben irányította rá a figyelmünket arra, amit legszívesebben elfelejtettünk volna. Ismerős volt ez az érzés. Hányszor döbbentett már meg a természet nyugalma, és háborítatlansága miközben az emberek fájdalmát, küzdelmeit éltem át.

Úgy döntöttünk, hogy az erdő védelmében éjszakázunk. Marisia rőzsét gyűjtött, amíg én kipányváztam a lovakat, és megtisztítottam egy füves részt, ahová majd leheveredhetünk.

– Emberek voltak- szóltam halkan, szomorúan bámulva a tűzbe. – vagy egy tucat. És mi megöltük őket!

Marisia nem felelt, de látszott, hogy őt is ugyan ez a gondolat kínozza. Megjelent előttem a kép, ahogy üldögélek a pultnál, és a körülöttem lévők beszélgetését hallgatom.

– Ha egy kicsit később megyünk fel a szobába, talán megakadályozhattuk volna a támadást. Nekünk több esélyünk lett volna, mint azoknak a szerencsétlen parasztoknak. – csaptam dühösen egy fatönkre, úgy, hogy belesajdult az öklöm. A bordáim veszett módon fájni kezdtek. Eddig nem is gondoltam a sérülésekre, de ez most négyszeresen bosszulta meg magát. Fájdalomtól összegörnyedve kuporogtam a tűz mellett.

– Valami baj van? Megsebesültél? – kérdezte Marisia.

– Semmi, csak fáradt vagyok. – hazudtam.

Próbáltam uralkodni magamon és a minden lélegzetvételkor belém hasító fájdalmon. Egész éjszaka nem aludtam semmit. Másnap reggel sajgó bordákkal, és zavart elmével indultam útnak Rondellard felé.

Egymás mellett lovagoltunk a kihalt országutakon és földeken át. A késő őszi nap szokatlan melegséggel sütött, bágyadt sugarakba burkolva a tájat. A fák rőt lombkoronája, a bokrok égővörös bogyói egyre csak a vér képét idézték elém.

 

*jahat: lelkétől megfosztott ember, akit az árnylidércek irányítanak

Ha egy faluban megálltunk mindig jó szívvel fogadtak bennünket. A Démonvadászo-kat mindenhol tisztelik és szeretik, az értékünk különösen az utóbbi idők eseményeinek köszönhetően értékelődött fel ennyire. A hálás falusiak elláttak bennünket élelemmel és hírekkel. Volt miről mesélniük, a rossz hír szárnyakon jár, és mindenki tudott valami elrettentő részletet az egyre gyakoribbá váló vámpírtámadásokról.

Három nap múlva elértük Hatatillát, az Istenek mennykövének városát, ahol pihenőt szándékoztunk tartani. A távolban már látszottak az első házak, amikor hirtelen az út kanya-rulatában egy fekete köpenyes alak állt elénk. Ruhája mellén ott díszelgett a démonvadászok pajzs alakú jelvénye. Rólam tudomást sem véve Marisához fordult:

– Démonvadász! Állj ki velem egy párbajra! –kiáltotta fenyegetően.

 

2. Fejezet : A párbaj

Marisia híres volt büszkeségéről. Így a kihívást, bármennyire is ostobaságnak tűnt, nem utasította el. Röviden megállapodtak az időpontban és a helyszínben, majd szétváltak útjaink. A városba érve, először egy megfelelő szállást kerestünk, hogy végre megtisztálkodhassunk, és kipihenjük a hosszú lovaglás fáradalmait. Ránk fért egy bőséges vacsora is. Csak amikor már tele volt a hasunk, hozakodtam elő a párbaj témájával. De minden fáradozásom hiába való volt. Marisia nem akart gyávának tűnni, és röviden letorkolt. Mérgesen hagytam magára, és visszavonultam a szobámba.

Hajnalban keltünk, hogy időben odaérjünk a párbaj helyeként megjelölt tisztásra. A nap fátyolosan sütött, reggeli pára ülte meg a bokrokat. Megborzongtam az ágak között fújó szél érintésétől. Hallgattunk, tudtam, hogy most már nincs értelme az ellenkezésnek. Marisia lelkét a párbaj gondolata töltötte ki. Időre és nyugalomra volt szüksége, hogy felkészüljön.

Nem kellett sokat várnunk, hogy a kihívó megérkezzen. Fejére csuklyát húzott így nem láthattuk az arcát. A mozdulatai lassúak, megfontoltak voltak. Azt a látszatot igyekezett kelteni, hogy nem tart ellenfelétől.

– Te mit keresel itt?- mordult rám vérig sértő, fennhéjázó hangon.

– Szabad akaratomból kísértem el Marisiát. Ne aggódj, nem fogok beavatkozni a küzdelme-tekbe! Mindazonáltal, csak a gyáva vámpírok rejtik csuklya alá az ábrázatukat. Fedd fel az arcod, hadd lássuk, kit küldünk a halálba! Vagy talán félsz? – válaszoltam szándékoltan nyugodt hangon. Úgy tűnik velejébe láttam, mert megdermedt és vonakodott teljesíteni a kérésemet.

– Féljek két lánytól? Két kezdő démonvadásztól?- hördült fel. – Fogadok még két hónapja sincs, hogy csatlakoztatok!

Kezdtem elveszíteni a türelmemet. Tíz évesen lettem démonvadász, alig voltam tízen-egy, amikor megöltem az első vámpíromat. Kilenc éve járom a vadászok titkokkal terhes, nehéz útját. Ez a ficsúr pedig újoncnak nevez. Éreztem, hogy az idegsejtjeim megfeszülnek, a rám törő haragtól zúgni kezdett a fejem. Megmarkoltam a tőrömet, hogy megtoroljam a sértést, de még idejében sikerült lehiggadnom.

– Meddig tartson a harc?- vágott közbe Marisia.

– Első vérig. – jött a válasz.

Marisia előhúzta keskeny, kétélű kardját és vívópozícióba helyezkedett. Az arca feszültséget és hatalmas koncentrációt árult el. Az idegen is kihúzta hüvelyéből a szablyáját, a pengéje majd kétszer olyan széles volt, mint Marisiáé. A hideg vas kéken csillant a reggeli fényben. Lassan körbetáncolták egymást, méregették a másik gyorsaságát, keresték a gyenge-ségeit. Marisia egy váratlan, villámgyors vágással indított, de a másik kivédte a csapást. Szúrás, vágás, védés, támadás. Fél órán át tartott a kiegyenlített küzdelem, láthatóan mindkét fél kitűnőn értette a dolgát. Marisia gyorsabb volt, de ellenfele erősebb. Végül az idegen hátrálásra késztette Marisiát, aki megbotlott és elesett. Az idegen kihasználva az előnyt, rávetette magát és csapásra emelte a szablyát. Marisia gyorsan hárított és egy újabb vágással kettészelte ellenfele csatját.

A köpeny lehullott. Teljesen megdöbbentem. Az alak egy nagyjából velünk egy idős fiú volt. Haja fahéjszínű, arcán hosszú vágás húzódott a homlokától az egyik szemén keresztül egészen a jobb füléig. Mikor ráeszmélt, hogy nem takarja többé a köpeny ordítva vetette rá magát Marisiára. A penge hatalmas ívben lendült és lesújtott a lány bal vállára.  A seb halálos is lehetett volna, ha nem állja útját az a széles, szegecsekkel kivert bőröv, amivel Marisia a tegezét szokta a vállára erősíteni. Így viszont a penge a megcsúszott és csak kisebb sérülést okozott. A fiú újabb csapásra készült, láthatóan teljesen elborította az agyát a véres köd, és megfeledkezett a párbaj szabályairól.

Hirtelen elhatározástól vezérelve rávetettem magam és a földre döntöttem.

– Első vérig!- sziszegtem a fülébe. Lassan bólintott, én pedig lekászálódtam róla és felsegítettem. Majd megvető pillantással otthagytam és letérdeltem Marisia mellé. Eszméletlen volt, a vágás elég mély volt ahhoz, hogy komoly mennyiségű vért veszítsen. A sűrű, vörös vér buggyogva tört elő a sebből. Letéptem az inge ujját, és a tarsolyomból előkerestem a kötszereimet. Gyorsan dolgoztam, fertőtlenítő port szórtam a sebre, majd szorító kötést helyeztem rá. A fiú némán, sápadtan figyelte, hogy mit csinálok. Nem ajánlotta fel a segítségét. A szemében megmagyarázhatatlan kifejezés ült. Egyszerre tűnt tanácstalannak és veszélyesnek. Nem bíztam benne,  ügyeltem rá, hogy egy pillanatig se fordítsak neki hátat.

-Mi okod volt rá, hogy kihívd? –kérdeztem tőle.                                                                           Nem válaszolt. Aggódtam Marisia miatt, könnyek szöktek a szemembe.

– Miért? – rivalltam rá dühösen.

Még mindig ott állt, mozdulatlanságba merevedve. Az arca komor volt és halott sá-padt. De nem érdekelt. Ok nélkül támadt rá a barátomra.

– Tűnj innen! – morogtam.                                                                                                                 Nem mozdult.

– Tűnj már el! –kiáltottam most már fenyegetően rá.                                                                         Erre hátat fordított és elindult a város felé.

Visszafordultam Marisiához. Bevizeztem az arcát, és amikor magához tért felsegítettem a lovára. Lassú tempóba indultunk vissza, szorosan mellette lovagoltam, hogy segítsek neki a nyeregben maradni. Sápadt volt, de tartotta magát. Visszatértünk az előző napi szállásunkra. Meghagytam a fogadósnak, hogy készítsen egy jó sűrű erőlevest ebédre, majd felkísértem Marisát a szobájába. A délutánt mellette töltöttem, és megállapítottam, hogy szerencsénk volt, a seb nem fertőződött el, és a láza sem ment fel. Marisia jól viselte a fájdalmat, bár gyakran váratlanul elaludt. Nem ez volt az első sebesülése, a szervezete hozzáedződött a vadászok kemény, embert próbáló életmódjához, de a vérveszteség miatt kába és gyenge volt.

Két napot töltöttünk a fogadóban. Bár Marisia azt állította, hogy már másnap útra készen áll, nem akartam felesleges hősködéssel hátráltatni a gyógyulását. A pihenés nekem is jót tett. Régen volt már részem a jól megvetett ágy kényelmében és rendszeres, nem csak kutyafuttában bekapott étkezésekben. A pihenés arra is lehetőséget biztosított, hogy felújítsam készleteinket. Tűzkövet, íjhúrnak valót, kötszert, lószerszámot vettem, sőt még egy szabóhoz is betértem, hogy új köpenyt rendeljek a vándorlásokban megkopott helyett.

Bármennyire is ránk fért a pihenés, tovább kellett indulnunk Rondellard felé. Az út hosszú volt, és fárasztó, különösen mivel Marisiára való tekintettel nem mertem túl gyors tempót diktálni. Kétnapi lovaglás után, alkonyatkor értük el várost határoló falakat. Ha erre jártam mindig megálltam, hogy elgyönyörködjem a fennsíkról nyíló kilátásban, mielőtt belépek a fővárosba.A pillantásom kedvtelve futott végig a  szinte végtelen , sárság kőből emelt falakon , az egetverő tornyokon , és bástyákon, valamint a Fellegváron , és az azt körülölelő szépen gondoott park haragoszöldjén. De most nem volt  idő a hosszas nézelődésre, a kapuzárás ideje vészesen közeledetett, és nem akartam még egy éjszakát a szabadban tölteni. Megállás nélkül vágtunk át a városon, egyenesen a fellegvárba tartottunk.

A vadászok háza egy repkénnyel befutatott udvarházszerű épület volt az alsóvár udvarán, a királyi kastély parkjának szélén. Évszázados platánfák vették körbe az impozáns házat, és a körülötte elhelyezkedő gazdasági épületeket, fegyverraktárakat, és istállókat. Minden kényelmet biztosított az itt megszállóknak. Akár milyen nagy is volt a vadász szállás rendszerint csak néhány vadász tartózkodott a falai között. Túl kevesen voltunk ahhoz, hogy sokáig időzhessünk egy helyben, csak akkor gyűltünk össze nagyobb számban, ha a király rendelkezett így, vagy ha éves találkozónkat tartottuk.

Este a palotába rendeltek, hogy jelentést tegyek a hadügyminiszternek.Sietve átvágtam a már homályba burkolózó parkon, de mentemben azért futó pillantásokat vetettem , a gyönyörűen gondozott ágyásokra , a magas falú sövény labirintusra , vagy a futórózsákból nevelt kecses boltozatú árkádokra.Természetesen nem a főkapun mentem be hiszen a hatalmas kétszárnyú ajtót csak igazán előkelő vendégeknek nyitották ki , én viszont mint minden vadász az  egyik oldalsó kis ajtót használtam , ami egyenesen , a hadügyminiszter fogadószobája előtti folyósóra nyílt.

Nemsokára bejelentett az egyik ajtónálló , így pár perc múlva bevezettek a hatalmas, tekintélyt parancsoló könyvtárszobába. Ez volt Armadil O’ Bergac kedvenc tartózkodási helye. A falakat sötétzöldre festették, bár a színből alig látszott valami a rengeteg, zsúfolásig teli könyvespolctól. A magasabban lévő polcokat létra segítségével lehetett elérni. A létra végén íves kampók voltak, amiket egy, az egész szobán körbefutó korlátra lehetett ráakasztani. Az ajtóval szemben fekete márványból faragott kandalló állt, előtte két nagy füles fotel, lábzsámolyokkal és egy kisebb asztalka. A kandallópárkányt eredetileg alabástrom mellszobrok díszítették, de a miniszter áthelyeztette őket, hogy így is újabb felülethez jusson a könyvek számára. Könyvek voltak felstócolva a fotelek mellett is a vastag, a lépések zaját elnyelő szőnyegen. O’ Bergac gyűjtött mindent, amit a birodalomban kinyomtattak. A palotában két raktárhelyiség fogadta be az állandóan érkező könyveket, nyomtatványokat, térképeket és fóliánsokat. Ritka szabad perceit mindig olvasással töltötte, bámulatos mennyiségű információt tárolt kerek koponyájában.

Amikor beléptem éppen a kandalló előtt állt, hosszú fehér szakállával babrált és egy levelet olvasott. Megköszörültem a torkomat, hogy felhívjam magamra a figyelmét. Szúrós kökénykék szeme rám szegeződött, a pillantásától még a leghidegvérűbb embert is kilelte a hideg. Tökéletesen illett rá a mondás, hogy az ember veséjébe lát. Talán nem is csak a veséjébe… Nem hiszem, hogy fürkésző pillantása elől bármi is titokban maradhatott  volna.

Beszámoltam neki az árnylidércek támadásáról, a pusztításról, amit a faluban végez-tek, és az út közben hallott eseményekről. A párbajt azonban nem említettem, csak annyit mondtam, hogy Marisia megsebesült. O’Bergac csak hümmögött. Nem tett fel kérdéseket, amit elég aggasztónak találtam.

– Társ nélkül nem mehet sehová. – szögezte le végül. – Szüksége lesz átmenetileg egy másik társra.  Tudja mit? Legyen James az. Öt éve vadász, elég tapasztalt már, bár persze a tudása nem ér fel az önével. Vegye úgy, hogy magára bízom a kiképzése folytatását. Most menjen vissza a szállására, majd odaküldöm őt is. –mondta, majd anélkül, hogy további szót vesztegetne rám, elfordult.

Nem nagyon örültem a fejleményeknek. Legszívesebben egyedül dolgozom, de ha már társra van szükségem, akkor jobban szeretek olyan embert tudni magam mellett, akit ismerek, és akiben feltétlenül megbízom. Erre tessék, most pátyolgathatok valami újoncot. Fortyogva lépkedtem a mohával benőtt ösvényen a vadászházig. Az udvaron letelepedtem a bejáratot őrző kőoroszlánra, a szememre húztam a csuklyámat és az eget kémleltem. Valaki megérintette a vállamat.

– Te vagy Ithil? – kérdezte. A hangja közepesen mély volt, de nem ismerős. Hátra fordultam. Fahéjszínű összevissza haj…barna szem… hosszú heg a homlokon.

Idegesen felpattantam.

– Te? – sziszegtem. A csuklyám hátracsúszott, így ő is megismert. Ijedten hőkölt hátra.

– Te… nem lehetsz . Te? – hörgött mint egy sebzett vaddisznó. – Nekem azt mondták, hogy egy képzett vadász. ..

A vér kezdett a fejembe szállni.

– Te még mindig ezzel vagy elfoglalva?! Kis híján megölted a társam. – rivalltam rá.

– Megmagyarázom. – kezdte, de közbe vágtam.

– Nincs szükségem a magyarázatodra! Holnap hajnalban indulunk. Állj készen!- vetettem véget a beszélgetésnek. Majd mérgesen hátat fordítottam neki és bevonultam a szállásomra. Magamban dühöngve csörtettem fel a lépcsőn és döngve vágtam be a szobám ajtaját. Leültem az ágyra és kibámultam az ablakon.  Lent megláttam Jamest, amint a kertben lófrál, undorodva a fal felé fordultam.

A falnál kisebb polc állt, rajta a nyolc év alatt összegyűjtött szakkönyveim el kell ismernem ebből nem volt túl sok. Mellette a szekrényem. Odaléptem majd letérdeltem a szekrény elé, arrébb ráncigáltam az öreg, kissé már megkopott bútordarabot, és a szabaddá váló helyen elmozdítottam a helyéről balról a negyedik deszkát. Mögötte elég tágas üreg volt a padlózatba mélyítve, itt tartottam a fegyvereimet. Beraktam a számszeríjamat, és a késeimet a helyükre, majd mindent visszarendeztem az eredeti állapotába.

Lekaptam egy könyvet a polcról és leheveredtem olvasni.  Nem tudtam a könyvre koncentrálni, hol Marisia, hol az árnylidércek áldozatai jutottak az eszembe, hol pedig Jamest átkoztam. Végül zúgó fejjel mentem le vacsorázni. A Vadászszállás étkezője, nagy tágas helyiség volt, amit később építettek hozzá az eredeti épülethez. Középen három hatalmas asztal állt,  kényelmes székekkel. Az asztal mellett nem sokan ültek, talán, egy tucat vadász ha volt itt. Igaz talán még sosem szállt meg annyi Gárdista a házban, amennyi elfért volna itt. Bár az asztal tele volt ínycsiklandó ételekkel, csak egy pár falatot tudtam leküzdeni. Vacsora után egy futár jött O’Bergactól, és egy bíborszínű pecséttel lezárt levelet nyomott a kezembe. A levél parancs volt, az Árnyék-tavat jelölte meg úti célunként.

„Az nagyon messze van.” Sóhajtottam fel. Felmentem a szobámba és elkezdtem össze- pakolni a dolgaimat. Majd lefeküdtem aludni, hogy másnap korán indulhassak.

 

Már pirkadat előtt talpon voltam, gyors mosakodás után lementem a konyhába valami harapnivalóért. Sajtot, füstölt sonkát, pár szem savanyú almát és két cipót süllyesztettem az iszákomba, majd a szobámból lehoztam a felszerelésemet. Clebart örömteli nyihogással fo-gadott az istállóban. Megvakargattam a füle tövét, felnyergeltem és kivezettem a kertbe, ahol élvezettel kezdte harapdálni a harmattól nedves füvet. A kútból húztam neki friss vizet is, hogy csillapíthassa szomját az indulás előtt. Dolgom végeztével kelletlenül vártam a hársfa alatt lévő padon üldögélve „társam „ felbukkanására.

A nap lassan kibukkant a látóhatáron, sápadt sárgás fénybe burkolva a város házait. Csend volt, ezen a korai órán még mindenki aludt, csak néhány veréb csiripelt az ágak között. Kisvártatva megérkezett James. Rám sem nézve ment be az istállóba, majd pár perc múlva fejét lehajtva bukkant elő. Kerülte a tekintetemet, próbált elbújni nagy testű szürke lova feje mögött. Megvetően mértem végig, majd szó nélkül felpattantam a lovamra és hátra sem nézve kiügettem a kapun.

A friss szél a hajamba kapott, és elfogott az új kalandok előtt érzett szokásos izgalom. A vidék lassan ébredezett, madárdal foszlányait sodorta felénk a szél. Gyorsan magunk mögött hagytuk a fellegvárat, majd a macskakővel burkolt utcákat is. Csak a városkapu előtt kellett megállnunk, hogy bemutassam az őröknek a parancsomat, és kivárjuk, amíg kitárják a nehéz kapuszárnyat előttünk. A falakon kívül kitárult előttünk a táj, a várost övező kiterjedt szántóföldek barnán, kopáran tűntek elő a vékony reggeli ködből. Az  őszi táj melankóliája átragadt rám is.

Hallottam, hogy James a nyomomban van, így gyors vágtára fogtam a lovam. Átsuhantunk a szántók közötti poros gyalogutakon, átugrattam a gyommal benőtt árkok felett. Clebart boldog nyerítéssel kísérte a vágtát. Jól esett neki a gyors iram. Egy óra múlva elértük a Dartar fenyőerdőt, és a sötét, árnyékos ösvényen haladva, immár lassabb ügetésre fogva a lovat megérkeztünk egy halastó mellé. Mikor ellovagoltam mellette felriasztottam néhány vadkacsát. A hosszú vágtában kimelegedett lovat leengedtem a víz szélére, hogy igyon. Néhány korty után zajt hallottunk a mögöttünk lévő cserjésből, a szürke ló bukkant elő a bokrok mögül. Megfordítottam Clebartot és vágtára ösztökéltem. Újra dühös voltam.” Miért? Miért? Miért?  Miért raktak össze azzal a bérgyilkossal? „

Már jócskán elhagytuk az erdőt, felderengett előttem egy hegy árnyéka. Csak vágtattam, vágtattam, hátra sem nézve. Nem szoktam túlhajszolni a lovat, de most nem gondoltam vele. Ha szárnyaim lettek volna az sem lett volna elég gyors, hogy magam mögött hagyjak mindent, ami aggaszt.  Hirtelen megsajdult a bordám. Nem kaptam levegőt, megszédültem, éreztem, ahogy minden elsötétül körülöttem. Kizuhantam a nyeregből. A fejem nagyot koppant a földön, a karom pedig valószínűleg eltört, amikor beütöttem egy sziklába. A vér sós ízét éreztem a számban, és lassan elvesztettem az eszméletemet.

 

Amikor kinyitottam a szemem, egy barlang tömör sziklafalára tévedt a tekintetem, amit tűz fénye festett pirosra. Szörnyű sejtelmem támadt, balra fordítottam a fejem. Balsej-telmem beigazolódott. A tűz mellett a „társam” ült. „ Inkább egy árnylidérc!” futott át az agyamon a gondolat.. Ahogy megpróbáltam feltápászkodni éles fájdalom nyílalt a karomba. Odanéztem, és felfedeztem rajta egy hevenyészet kötést. Bosszankodva ültem fel, és nekifogtam a kötés eltávolításának. James rám pillantott, majd szó nélkül visszafordult a tűzhöz. Fél kézzel előkeresgéltem a kötszert a tarisznyámból, és nekiláttam, hogy tisztességesen ellássam a sebem. Persze könnyebb lett volna, ha segítséget kérek, de inkább leharaptam volna a nyelvem, mintsem, hogy elismerjem rászorulok a segítségére. Amikor elkészültem a kötözéssel, óvatosan felálltam és tettem pár lépést. A karom és a bordám lüktetett a fájdalomtól, gyorsan újra leültem, mielőtt elszédülnék. Zavaró volt a csönd. Végül nem tudtam megállni, hogy meg ne kérdezzem meg Jamestől azt, ami már napok óta foglalkoztatott.

– Miért? Miért hívtad ki Marisiát?

Először pár pillanatig a tűzbe bámult, mielőtt rám nézett. A szemében őszinte megbánás látszott, de nem hittem benne. Majd hirtelen elkapta a tekintetét és megint a lángokat nézte.

– Azt mondtad nem érdekel a magyarázatom. – mondta halkan.

– Gondolkoztam. Talán még is tudsz valami elfogadható indokkal szolgálni.

Bólintott, majd nagy sóhajjal neki kezdett:

– A társamat Jowlynak hívták. Rangidős vadász volt, tőle tanultam szinte mindent, a fegyver-forgatástól kezdve a túlélés fortélyaiig. Az életemet adtam volna egy szaváért. A párbajt megelőző este, azt mondta, hogy hírt kapott róla, hogy egy vámpírkém igyekszik Hatatilla felé. A barátnőd személyleírását adta meg nekem, és figyelmeztetett legyek óvatos, ha összefutnánk. Az eredeti terv szerint szétválva indultunk a főváros irányába, akkor láttalak meg benneteket. Rólad nem volt semmi információm, de Marisiára azonnal ráismertem. Ki kellett, hogy hívjam, tudtam, hogy ha egyszerűen csak rátok támadok alul maradhatok mielőtt esélyem lenne rá, hogy megöljem. Így a párbaj jó ötletnek látszott. Azt gondoltam elaltathatom az éberségét azzal, ha csak első vérig hívom ki, és azután bizonyára lesz rá alkalmam, hogy megöljem. De te közbe avatkoztál. Túl fáradt voltam ahhoz, hogy veled is felvegyem a harcot, ráadásul nem akartam ártatlant ölni. Ezért ott hagytalak benneteket, remélve, hogy másnap lesz rá módom, hogy megöljem Marisiát. De amikor visszatértem a szállásunkra ott találtam Jowlyt vérbe fagyva. A holttestére egy cédula volt tűzve a következő felirattal  : „ Aki a lidércek szolgálatába áll, hamarabb kaphatja meg jussát mint sem szeretné” . A dolog letaglózott, nem akartam elhinni, hogy igaz. Átkutattam Jowly cuccait és a tarisznyája hevederébe varrva ötven arany Tarakot * találtam. Azután egymás után jutottak eszembe az utóbbi pár hét eseményei, apróságok, amiknek akkor nem tulajdonítottam jelentőséget, de most egyszeriben új értelmet nyertek. Össze voltam törve, még az is

 

*: Arany Tarak: Az árnylidércek tömör arany pénze

megfordult a fejemben, hogy felhagyok a vadászélettel. Azután elmentem Hatatillába és

beszámoltam O’Bergacnak a történetekről. Sajnálom, hogy melléd osztott be, nem én kértem meg rá.

Amikor befejezte a történetet bocsánatkérően rám pillantott. Szörnyen éreztem magam. Végig kegyetlenül bántam vele, és nem hagytam, hogy tisztázza magát. A viselkedésem nem volt méltó egy tanáréhoz, márpedig O’Bergac James tanárának jelölt ki. A párbaj történetének ismeretében nagylelkűbbnek gondolt, mint amilyennek valójában bizonyultam.

Ezen az éjszakán megint alig aludtam valamit. Pár órai forgolódás után felkeltem. Gyötört a bűntudat, az aggodalom és a fájdalom. James már aludt, egyenletes szuszogással szedte a levegőt. Felálltam és kimentem a barlangból. A bordáim kíméletlenül hasogattak, de nem törődtem a fájdalommal. Minél messzebb akartam lenni a barlangtól. Gondolkozni akartam és egyedül lenni. Teljesen egyedül.

Beszaladtam az alant elterülő, alvó tölgyesbe. A karom és a mellkasom égett, majd-nem elájultam a fájdalomtól. Egy terebélyesebb tölgyfa felé vettem az irányt, és küszködve felkapaszkodtam az ágak közé. Hajnalig ültem ott, átölelve egy vastag ágat, szinte éreztem, ahogy a fa gyógyító ereje átáramlik a testembe. A hosszú üldögéléstől elgémberedtek a tag-jaim.

Egyszerre csörtetést hallottam az erdőből, reméltem, hogy nem egy árnylidérc köze-ledik, nem lett volna elég erőm hozzá, hogy megvédjem magam tőle. De szerencsére csak James bukkant elő az aljnövényzetből. Mikor meglátott mérgesen kiáltott rám:

– Te megőrültél?

– Nem. Fára másztam. – válaszoltam higgadtan.

– Törött karral?- folytatta, semmivel sem halkabban.

– Meg bordával. –egészítettem ki a diagnózisát.

– Nálad tényleg nincs minden a helyén. – szögezte le.

– Ahelyett, hogy veszekednél, segíts inkább lemászni. – utasítottam.

Kénytelen kelletlen odajött, és a kezét nyújtotta, hogy lesegítsen, de mivel nem ért el, levágott néhány ágat, amikről úgy gondolta az utamban vannak.

– Nem az ágakkal volt baj! –mondtam bosszúsan. – Legközelebb a fát vágod ki alólam?

–  Ha az segít! – morogta.

Végül nagy nehezen lekászálódtam a fáról, nem volt valami elegáns levonulás, reméltem, hogy James nem von le messzebb menő következtetéseket az ügyességemről és a szellemi állapotomról. Amint leértem elküldtem, hogy hozza ide Clebartot. Nem érzetem elég erősnek magam, hogy visszaballagjak a barlanghoz, azt pedig nem szerettem volna, ha a távot a vállára támaszkodva kell megtennem.

A barlangba visszaérve James megtagadta, hogy tovább folytassuk az utat. A látszat kedvéért ellenkeztem egy kicsit, nem hagyhattam, hogy övé legyen az utolsó szó, de valójában nagyon is rám fért pár nap pihenés. Hamarosan kiderült, hogy jól tettük, hogy nem vágtunk neki az útnak. Kora délután váratlanul elsötétült az ég, és kezdetét vette a késő őszi viharok egyike.  A barlang belsejébe húzódva figyeltük, ahogy a szél tépázza az erdőt. Az ágak recsegtek, ropogtak majd megadták magukat a szél erejének. Az eső zuhatagként ömlött alá, mély vízmosásokat vájva az erdő lejtős talajába.

– Khm.- hallottam a hátam mögül.

– Igen? – vetettem oda idegesen. A szél mintha az idegszálaimon süvített volna keresztül.

– Ithil…

– Tessék?

– Szóval…

– Bökd már ki!- mordultam rá.

– Jól van ! Csak azt akartam kérdezni, hogy miért lettél vadász?

A szomorúság mint egy hatalmas szökőár öntötte el a gondolataimat. Felötlöttek bennem a régi emlékek. Anyukám halála, apa eltűnése. A gyilkos képe. Az az átkozott vámpír. Kezem ökölbe szorult, a fogaim megcsikordultak.

– Nem kell elmondanod…

Újra az esőt kezdtem nézni. Felálltam és odamentem Clebarthoz. Megsimogattam a szőrét. Hálásan hajtotta felém a fejét. Az állat közelsége megnyugtatott egy kissé.

– Végül is elmondhatom. – kezdtem.

Visszaültem a tűz mellé. James várakozásteljesen nézett rám.

– Tíz éves voltam. Egy faluban laktunk. Apám földműves volt, egy szép kis szántóval rendelkeztünk, ami éppen elég volt a családunk fenntartására. Kényelmes és tiszta házban laktunk. A szüleim szerették és megbecsülték egymást. Boldog gyermekkorom volt. Azt hittem ez a világ rendje, szorgalmas, jó élet, nyugalom. Azután egy nap miközben a közeli réten játszottam sikoltozást hallottam a házunkból. Haza szaladtam és amikor beléptem a szobába egy vámpírt láttam, amint éppen az anyám vérét szívta. Megdermedtem a látványtól és elbújtam egy sötét sarokban. Korábban nem is hallottam vámpírokról, mifelénk nem voltak támadások, és az emberek talán babonából soha nem ejtették ki a szörnyek nevét. Senki sem tudta, hogy néznek ki, vagy hogy mit kell tenni velük.

A vámpír a szemem láttára végzett anyámmal, engem nem vett észre. Amikor végzett, megnyalta a száját és elégedett mosollyal távozott. Még fél óráig nem mertem megmoccanni. Csak amikor már biztos voltam benne, hogy nem jön vissza, akkor mentem oda anyám vér-telen, sápadt holttestéhez.

Apa este ott talált rám. A heti vásár miatt volt távol. Anya halálától elvesztette az eszét. Engem a szomszédokra bízott és elindult, hogy megtalálja anyám gyilkosát. Soha többé nem láttam.

Nem akartam egyedül otthon maradni. A szomszédom lányával, Marisiával, akinek a kisöccsét ölte meg azon a rettenetes napon a vámpír, elhatároztuk, hogy Rondellardba szö-künk. Öt hétig tartott az utunk. Menet közben rengeteg történetet hallottunk a vámpírokról, és eldöntöttük, hogy ha hajlandóak felvenni bennünket, beállunk vámpírvadásznak. Tíz évesen öltem meg az első vámpíromat, de megfogadtam, hogy addig nem nyugszom, amíg azt a szörnyet is meg nem találom, aki tönkre tette az életemet. Hát ennyi… – fejeztem be.

James nem szólt semmit. Igaz erre nem is lehet mit mondani. A legtöbb vadász személyes tragédia miatt áll be a testületbe. A lelkünket örökké mardosó fájdalom az, ami a veszélyek ellenére is mindig újabb küldetésekre sarkall bennünket.

A felbolygatott emlékek újabb emlékeket hoztak elő az agyam mélyéről. Képeket a gyerekkoromból, a kivérzett vagy szétmarcangolt áldozatok látványát, a halott anyát, aki még holtában is ölelte élettelen csecsemőjét… Halkan felnyögtem. James a kartörés miatti fájda-lomnak tulajdonította a hangot.

– Sínbe kéne tenni a karodat. Így rosszul fog összeforrni. – mondta.

– Rendben van. –egyeztem bele. Tisztában voltam vele, hogy egy rosszul összeforrt kar aka-dályozhat harc közben. James egy fadarabból megfelelő sínt faragott, és újrakötözte a karo-mat. Az iszákjában lévő gyógyfüvekből teát főzött a számomra. Elfogadtam, mert tudtam, hogy szükségem van egy kis alvásra.

A következő két napból nem sokra emlékszem. Az eső lankadatlanul zuhogott, én pedig az idő nagy részét átaludtam.