Paróczai Fanni: Kórház utca tizenkettő

Ez a város is csak olyan, mint az összes többi a régióban. Ürességtől kongó panelek, amik mintha szándékosan az acélszürke éghez öltöztek volna. Örökös őszbe fordult kertvárosi utcák, csupa málló vakolat, az udvarokon kiszáradt fák. Mi sem tükrözi jobban az identitás hiányát, mint az olvashatatlanná vált tábla a városba bevezető úton. „Üdvözöljük …-ban!” A sav a leglényegesebb résznél marta szét a feliratot. Micsoda véletlen.

Az utcanévtáblák többsége is hasonló sorsa jutott. A Kórház utca viszont megúszta. Mikor a sok létjogosultságát vesztett tábla után megláttam ezt a túlélőt, égi jelnek vettem. A sarkon befordulva először úgy tűnt, ez az út sem lesz más. Csak a szokásos kertvárosi házsorok. Az egykor ápolt gyepek kiégve. Düledező, foghíjas kerítések. Néhány összeroskadt tető. Valószerűtlenül színtelen, halott fák. Pont, mint az ezt megelőző városokban.

Az utca végén azonban megtaláltam őt. A Kórház utca tizenkettőt. Egy pár héttel ezelőtt valószínűleg senki nem becsülte volna meg a szépségét. Egy pár héttel ezelőtt ő is csak egy volt a sokból. Most viszont az utca királynőjeként tündökölt, omlásnak indult szomszédai legfeljebb szerény udvarhölgyei lehettek. Halványsárga falai szinte teljesen épek voltak, csak itt-ott futott rajtuk végig pár apró repedés. Masszív tetőszerkezete akár egy korona. Az ablakpárkányain ugyan felpattogott a lakk, de senki nem lehet tökéletes.

A külső persze nem minden, de Kórház utca tizenkettő belső értékeivel is felülmúlta minden elvárásomat. A jó szigetelésnek hála a szobák még a legutóbbi fűtés emlékét őrizték. A bútorok makulátlanok voltak, épphogy csak egy vékony réteg por képződött rajtuk. És mennyi ennivaló! Egy spájz tele befőttekkel, konzervekkel, elősütött bagettekkel – vákuumcsomagolás, te csodás -, ráadásul a leolvadt hűtő is tartogatott meglepetéseket. Régebben elítéltem azokat, akik főzés nélkül, csak úgy hidegen ették a virslit, de most rá kellett jönnöm, hogy nem is tévedtek olyan nagyot. És hogy még a sajt sem penészedett meg, az már tényleg a ház varázserejét bizonyította. Habár azt a félig elfogyasztott tiramisut inkább nem bolygattam. Nem is értem, mi baja lehetett az előző lakónak. Értem én, hogy sietni kellett a meneküléssel, de ilyen kincseket hátrahagyni akkor is mérhetetlen pazarlásnak számított manapság. De legalább én jól jártam vele.

Sorsszerű találkozás volt a miénk Kórház utca tizenkettővel. Eredetileg csak pihenni akartam egyet, de az időjárás úgy hozta, hogy a dolog több legyen egy egyéjszakás kalandnál. A megérkezésemet követő reggel az eső kopogására keltem. Még nem zuhogott, az ablakokat csak néhány méretes csepp pöttyözte, de már ez is visszatartott az indulástól. Beletörődtem, hogy ez egy hosszabb állomás lesz, és hálát adtam a teli éléskamráért. Néztem egy darabig, ahogy egyre sűrűbben csorognak le a vízcseppek az ablaktáblákon, aztán megpróbáltam leengedni a redőnyöket, hogy védjem az üveget. Mikor azonban hiába ráncigáltam a zsinórokat, rá kellett jönnöm, hogy ezt valaki már megtette előttem, és a redőnyök annak rendje s módja szerint rég szétmállottak már a savas eső ostromától. Mikor meguntam az odakint zuhogó méreg látványát, visszavonultam egy hangulatos kis dolgozószobába, és olvasnivaló után néztem. A könyvespolcokat böngészve nyugalom fogott el, mintha csak a szüleim házában lettem volna egy békés, esős őszi napon, könnyű olvasmányt keresve egy kis délutáni bekuckózáshoz.

Egy nappal, két üveg befőttel, egy bagettel és egy fél Ibsen-kötettel később az eső még mindig rendületlenül verte a falakat, és én unatkozni kezdtem. Eddig egyik tranzitszállásomon sem maradtam ilyen sokáig. Rendes körülmények között, tömegközlekedéssel is egy örökkévalóság volt a hazaút az egyetemről, gyalog, úttalan utakon és sosem látott helységeken át pedig teljességgel kiszámíthatatlan volt, mikor és hogyan érek a szülői házba. Ha az még áll egyáltalán. Szerettem volna azt hinni, hogy az erőmű meghibásodása és az előidézett időjárási anomália az ország túlsó végére már nincs hatással, de ebben persze nem lehettem biztos. A szél elvégre fújt, akadálytalanul sodorva magával a beteg felhőket.

Így ültem a könyvespolc tövében, figyeltem a padlón elnyúló árnyékokat, és próbáltam valami épkézláb megállapítást tenni a természet törvényeit és az ország földrajzát illetően, mikor Kórház utca tizenkettő a megmentésemre sietett. Egy halk nesszel kezdődött. Először nem mertem hinni a fülemnek. De a finom zaj nem szűnt meg, sőt, egyre hangosabb lett. Lágy koppanás, majd erősebb dübörgés. Felpattantam, a hajamat a fülem mögé tűrtem, hogy még jobban halljak, és visszafojtottam a lélegzetemet. Van itt valaki rajtam kívül. Van itt valaki rajtam kívül!

A zajok egy pillanatra elhaltak, de hamarosan további zizegés és recsegés következett. Nem tudtam megállapítani, melyik irányból hallatszott, de biztosra vettem, hogy embertől származik. Kórház utca tizenkettő többszintes, sokszobás családi ház volt, én pedig még nem is vettem a fáradtságot, hogy a konyhán, a nappalin, a pici mosdón és a dolgozószobán kívül mást is bejárjak. Hiába az épület otthonossága, volt bennem valami gyerekes félelem, ami visszatartott attól, hogy bóklászni kezdjek a kivilágítatlan folyosókon. Az alsó szint helyiségei egész barátságosak voltak, de valami azt súgta, hogy tovább haladva Kórház utca tizenkettő inkább egy vidámpark hátborzongató kísértetházának benyomását keltené.

Most viszont eljött az ideje, hogy felkerekedjek. Könnyen lehet, hogy az emeletre behúzódott valaki, amíg én aludtam. Elkerültük egymást, van ilyen, hisz mióta másfél hete útra keltem, összesen három emberrel találkoztam a savas mocsarak és szellemvárosok közt kószálva, pedig nyilvánvalóan több menekült járja most a régiót. Olykor elgondolkozom, hova lettek például a szomszédaim – mire én elhagytam az albérletemet, a háztömb már teljesen kihalt volt.

Kirángattam pár konyhafiókot, szétnéztem a spájzban. Kell, hogy legyen itt egy zseblámpa, pár gyertya, gyufa. Ha ennivalót sem vittek, ilyen túlélőholmik sem juthattak eszükbe. A spájz mélyén végül ráakadtam pár vaskos temetői gyertyára és gyufára. Megkönnyebbülten gyújtottam meg a kis kanócot, és egy percig megbűvölten néztem a lángot. A meleg fény olyan erősen elütött a már megszokott acélos égtől és élettelen, szürke falaktól, hogy az megható volt. Már-már könnyezni kezdtem ettől az apró örömtől, de végül megembereltem magam, és elindultam. A lépcső a nappaliból vezetett felfelé, egy ablaktalan folyosóra. Felérve megtorpantam, a gyertya parányi fényénél próbáltam kivenni az engem körülvevő tárgyakat. A folyosó üres volt. Bal kéz felőli falán három ajtó sorakozott, túlvégén újabb lépcső vezetett felfelé. Füleltem. A nesz pár perce elhalt, csak az eső szemetelése szűrődött be. Hátamat a falnak döntöttem, lehunytam a szemem és vártam.

Végre valami megcsikordult, mintha valahol egy bútort odébbtoltak volna. Több sem kellett, már fel is téptem a hozzám legközelebb eső ajtót. Mögötte csak egy üres szobát találtam. Mégsem haladtam tovább azonnal. Az elhagyott helyiség bája még a kintről beszűrődő hideg fénynél is érvényesült. A halványrózsaszín falakon virágokat és pillangókat formázó piros matricák díszelegtek. Az ablak alatt gondosan bevetett gyerekágy, az a kihúzható fajta, aminek a méretét a kicsi növekedéséhez lehet igazítani. Íróasztal sehol, helyette két babzsák, a falak mentén üres könyvespolcok. Ez megmosolyogtatott. Arra mintha nem is gondoltak volna, hogy ennivalót vigyenek, de a kislány mesekönyvei és játékai közül alig hagytak hátra valamit.

Kihátráltam a szobából, és már nyúltam is a következő kilincs után. Ez a szülői szoba lehetett. Az ajtó melletti falat teljesen eltakarta egy jókora, aprólékosan kidolgozott cseresznyefa szekrény. Szemben a garnitúrához illő kétszemélyes ágy. Ez vetetlen volt, a takarók széthajtva, egy kockás hálóing félig a matracon, félig a szőnyegen. Az ablak alatt asztalka, inkább szépítkezéshez, mint munkához. A háló nyilvánvalóan üres volt, de nem bírtam megállni, hogy ne maradjak még egy kicsit és ki ne nyissam a ruhásszekrényt. Nem sok minden hiányzott belőle. Szinte minden vállfán lógott valami – csupa elegáns, drága ruha, öltöny és kabát. Gondolkodás nélkül megragadtam egy kardigán ujját, és az arcomhoz simítottam. A lágy anyagnak parfüm illata volt, kicsit hasonló ahhoz, amilyet az anyám használt. Vagy csak képzeltem volna? Tulajdonképp mindegy volt.

Nem tudom, mennyi ideig álltam a nyitott szekrény előtt. Merengésemből egy minden eddiginél hangosabb roppanás riasztott fel. Ez azonban nyilvánvalóan kintről hallatszott. Az ablakhoz szaladtam, és már majdnem kinyitottam, mikor észhez tértem. A kezem még időben állt meg a fogón. Ha kinyitom, a heves széllel permetként ömlött volna be a szobába az eső, egyenesen az arcomba. Reflexszerűen összeszorítottam a fogamat, mikor elképzeltem a kínt, ahogy a sav a bőrömbe mar és égeti a szememet, pedig úgy lehet a valódi érzés ennél ezerszer rosszabb lett volna.

Sóhajtottam egyet, és hunyorogva próbáltam kivenni, mi ropoghatott odakint. A homályos üveg és a sűrű eső megnehezítette a dolgomat. Hamarosan mégis sikerült megtalálnom a hang forrását. A szemközi ház fatornáca adta meg magát. A védőlakk már az első záporokkal lekophatott, most pedig az oszlopokat végzetesen kikezdte a vegyszeres csapadék, és összecsuklottak. A tornác teteje egybe volt építve a háztetővel, így néhány cserepet is magával rántott. Hamarosan az ereszcsatorna is erőtlenül billent le a helyéről, hogy aztán kongva a terasz romjaihoz csapódjon.

Jó néhány hasonló jelenetnek voltam már tanúja az utóbbi hetekben, úgyhogy ezt már közömbösen figyeltem. Újabban ez az élet rendje. Na nem mintha rendes körülmények között nem lett volna minden elmúlásra ítélve.

Újabb kaparászó hang törte meg az eső kopogásának egyenletes ritmusát. Ez viszont már bentről hallatszott. Lelkesen folytattam a keresést. Sejtettem, hogy rossz szinten nézelődök, de azért a harmadik ajtón is benyitottam. Egy kamasz szobája tárul elém. Szürkészöld falak, újabb vetetlen ágy, füzetek és könyvek tornyát tartó íróasztal. A ruhásszekrény tárva-nyitva, vállfák, nadrágok és pólók szétdobálva a szőnyegen. Valaki szerette volna magával vinni a legcsinosabb gönceit. Igaz is, ha már az ember egy savas monszun elől menekül, legalább nézzen ki valahogy közben.

Itt nem időztem sokáig. A kaparászást egy hangos puffanás váltotta fel, majd ütemes dobogás, mintha valaki fel s alá járkált volna a legfelső szinten. A szívem hevesebben vert, miközben a lépcsőfokokat szedtem. A legfelső szint mintha egyetlen tágas helyiségből állt volna, ami berendezése alapján egy nappali, egy mosókonyha, egy vendégszoba és egy könyvtár keveréke volt. Akadt itt vasalódeszka, kanapé, szárító, további könyvespolcok és vitrinek. Életnek azonban semmi nyoma nem volt. Egy pillanatra csalódottan támaszkodtam a vasalódeszkának, mikor a gyertya szerény fényénél észrevettem a helyiség oldalából nyíló ajtót. Közelebb léptem, és a léptek zaja még tisztább lett. A társaságom az ajtó mögött várt.

Szegény, biztos félt, azért húzódott be oda. Nem hibáztatom, ezek a baljós idők minden lelket próbára tesznek. De együtt jobb lesz, mindjárt jobb lesz. Benyitok, lassan közelítek majd, nehogy még jobban ráhozzam a frászt, megnyugtatom, hozok neki ennivalót a spájzból, hátha neki fel sem tűnt, hogy van ilyenünk, aztán ha megsérült, biztos maradt itt valami, amivel elláthatjuk a sebét. És közben beszélgetünk majd, elmondjuk melyikünk honnan jött és hová próbál eljutni, megvitatjuk ezt a lehetetlen helyzetet, szidjuk kicsit a kormányt, ez is mind miattuk van, aztán ha kicsit megnyugodtunk beszélgetünk az előző életünkről, én az egyetemről, az albérletről, a szüleimről, ő meg, hát, bármiről, legyen férfi, nő, idős vagy fiatal, biztos szívesen idéz majd fel pár részletet arról, milyen volt előtte. Ó, az ég áldja meg Kórház utca tizenkettőt, ami most a menedék és táplálék után egy társat is tartogat számomra!

Mosolyogva nyomtam le a kilincset, és beléptem a padlásszobába. Néhány egymásra pakolt kartondoboz az utamban állt, de ezeken túl hallottam a dobogást. Viszont ahogy megkerültem őket, nem egy fel s alá járkáló embert láttam magam előtt.

Kórház utca tizenkettő koronáján csorba esett: a savas eső egy helyen kikezdte a tetőt, ami beázott, majd beszakadt, jókora lyukat nyitva az ég felé. A cserepek és gerendák törmeléke először egy asztalra eshetett, ami azóta már megszívta magát vegyszeres vízzel, és összeroskadt. Lapja a padlón hevert, hengerforma lábai szétgurultak. A lék alatt mostanra jókora tócsa gyűlt össze, néhány dobozt már el is ért. Ahogy a víz mind jobban átitatta a kartont, az úgy mállott szét, mint a cukor. De nem nézegettem, milyen holmik dőlnek ki a tönkrement dobozokból. Figyelmemet a jókora madár kötötte le, aki szerencsétlenül vergődött a tócsában. Talán varjú lehetett. Tollai már csak itt-ott látszódtak, a sav egyre jobban marta a testét, elvörösödött bőre hullámzott az újabb és újabb hólyagoktól. Csőre szüntelenül tátogott, de hang már nem jött ki rajta. Véres szemei sebesen forogtak, de valószínűleg semmit nem látott velük. Kínjában egyre csak vonaglott, a padlóhoz csapkodta égő testét, ezzel újra megmártózva a mérges pocsolyában.

Meredten álltam és néztem, belül mintha egy hideg áramlat járt volna át. A mellkasomból sugárzott a végtagjaim felé, mintha a véremben keringve eljutott volna a testem minden pontjába. Már bele sem borzongtam, hisz a látvány sem hatott meg különösebben. Nem az első, és valószínűleg nem is az utolsó ilyen jelenet, amit végignézek.

Valami mélyről jövő késztetéstől vezérelve letettem a gyertyát, és nekifeszültem egy doboztoronynak. Nehezek voltak, de épp ezért megfeleltek a célnak: egy utolsó, kérlelhetetlen puffanással zúdultak a madárra. Kórház utca tizenkettőre ismét csend borult. Amikor felvettem a gyertyát, az megvilágított egy kis ablakot, amit addig a doboztorony takart. Az üvegen halványan körvonalazódott egy sápadt arc és egy sötét szempár. Az én tükörképem. Az én egyetlen társam.