Őszi Alíz: Hallgass Danielre!

Hatodik állomás, Északi Folyóvég

 

– Az ifjú Glosser alábukik! – A kommentátor hangja betölti a folyóvölgyet. Bizonyára a nézőtér utolsó soraiban épp úgy hallatszik, mint a magasban. – Sikerül neki az előzés? Igen! Az utolsó helyről feljön az ötödikre. Micsoda teljesítmény!

 

***

 

Első állomás, Vörös Hegyorom

 

A szüleimnek három feltétele volt, hogy engedjenek elkísérni az unokabátyámat a versenyeire.

1. Hallgass Danielre!
2. Ne menj egyedül a teknősök közelébe!
3. Mindig hallgass Danielre!

Amikor szóvá tettem, hogy az első és az utolsó szabály tulajdonképpen ugyanaz, szinkronban vetettek rám egy-egy szigorú pillantást – ez a specialitásuk –, és apám azt mondta, „azért, hogy biztos a fejembe verjem”. Szóval megígértem, hogy betartok mindent, aztán az én specialitásomat dobtam be, a kiskutya szemeket. (Innen kaptam a becenevemet is.) Nem tudtak neki ellenállni, ahogy máskor sem, mert apám végül sóhajtott egyet, anyám pedig aggódva megszorította a csuklómat, mindkettő a beletörődés jele volt.

Így kerültem hát az istállóba (szigorúan teknősmentes időszakaiban!), Daniel szavajárásával élve, suvickoló státuszban, meg a műhelybe, megint csak Danielt idézve, izékereső pozícióba (merthogy valahányszor a repülőszerkezeteken ügyködött, az unokatesómnak gyakori kérése volt, hogy „Hozd ide nekem azt az izét!”, és nekem tudnom kellett, melyik szerszámot vagy varázskönyvet érti „izé” alatt), és ezért állhatok most a sziklalelátó csapatnak fenntartott részén is, hogy életemben először testközelből követhessem, amint Daniel és az óriásteknőse, Ónix szaltót hánynak a levegőben.

Mellettem a csapat egyik szerelője diadalmasan belecsap egy másik tenyérébe, és én is elvigyorodom. Az a manőver legalább plusz tíz pontot jelent a versenytársak ellenében. A futamot ugyan nem ő vezeti, de a propellerek – amikhez nem egy izét én biztosítottam – olyan sebességgel pörögnek Daniel feje fölött, hogy nehéz elképzelni, hogy a leintés előtt ne érné utol a legelöl haladót, őt ismerve pedig egyenesen lehetetlen, hogy ne így lenne. Ahhoz távol vagyok, hogy lássam is az arcát, de tudom, tudom, hogy az én vad vigyoromnak a mása ül rajta.

Daniel nem ismer félelmet, pedig ha valamitől, hát egy repülő teknős hátán való egyensúlyozástól, lehetne félni.

Emlékszem arra, amikor először beszéltünk arról, hogy be akar kerülni a bajnokok közé, én úgy nyolcéves lehettem, Daniel tizennégy. Akkor még a lelátókról figyeltük a futamokat, illetve azt az egyet, amit évről évre a szülővárosunkban rendeztek. Az eget bámultuk, a felhők között száguldó óriásteknősöket és a vakmerő bajnokaikat. Mindkettőnk szemében vágyakozás tükröződött, ezt biztosra veszem. Aztán Daniel bejelentette a terveit. Én voltam az első, akinek elmondta, és ugyan szájtátva hallgattam őt, az első kérdés, ami kicsúszott, mégis ez volt:

– Nem tartasz attól, hogy lezuhansz, és tudod… nyekk?

De Daniel csak nevetve megismételte, hogy „nyekk”, aztán így szólt:

– De legalább előtte igazán éltem, nem, Kiskutya?

Ez, be kellett látnom, tipikus Daniel válasz volt, és az elmúlt öt évben tartotta is magát hozzá. Nem gondolta meg magát sem a kiképzések során, sem a hosszú órák alatt a műhelyben, de még akkor sem, amikor a pálya széléről nézte végig a mestere, Berek csaknem végzetes balesetét. Métereket zuhant Ónix hátáról egyenesen a tengerbe, és bár életben maradt, versenyezni nem tudott többé. A következő futamon már Daniel indult a helyén – egy fikarcnyi hezitálás nélkül ragadta meg a lehetőséget.

Daniel közben újabbat előz, épp a fejünk felett húz el, így még azt is hallom, ahogy a teknős hátára szerelt propellerek kattannak, és lila szikrák pattannak ki belőlük.

A kommentátor hangja keresztülsüvít a vörös sziklákon.

– Újabb fantasztikus előzés Glossertől, aki átveszi a vezetést!

Hagyom, hogy a csapat a vállamnál fogva félölelésbe húzzon. Ők is extázisban úsznak, és azt ismételgetik, hogy „hihetetlen”, de én sosem vártam mást. Danieltől nem.

 

***

 

Második állomás, Égszín-hátság

 

Egészen a rajtig – ahol az unokatesóm, mint az előző futam győztese, az élről indul – Daniel mellett téblábolok, pedig akkor már csak Berek és a csapat vezetőszerelője van jelen. Utóbbi kicsit távolabbról még egy utolsó biztosítóbűbájt fon a teknőspáncélra szerelt szerkezetek köré, míg Berek hadarva magyaráz a pálya jellegzetességeiről Danielnek. Az unokabátyámnak egészen mélyre kell hajolnia, hogy egy magasságban legyen a kerekesszékben ülő mentorával.

Tudom, hogy mindjárt búcsút kell intenem, hogy csatlakozzak a csapat többi tagjához a lelátón, de szeretem ezt a pillanatot addig elhúzni, amíg csak lehet. Legszívesebben persze sose mondanék búcsút, hanem Daniel mögé én is felkapaszkodnék a nyeregbe és vele együtt szárnyalnék.

A gondolatot nem mondom ki hangosan – mi értelme is lenne? –, inkább, hogy elfoglaljam magamat, Ónixot próbálom feltüzelni a kezdésre. Nem sok sikerrel, az óriásteknős mindössze néhány lusta pillantást vet rám, majd ráncos fejét a kézfejemnek dörgöli. Daniel ekkor végez a megbeszélésével, és mellém lép.

– Ugye az megvan, hogy Bereken és rajtam kívül ezt senki nem képes elérni nála?

– Mit? Hogy totálisan semmibe vegye, amit kérek tőle? Épp harcra buzdítottam.

– Áh. – Daniel szintén Ónix orra elé emeli a tenyerét, és az állat egy alapos megszaglászás után hozzábújik. – A küzdőszelleme majd megjön a rajt után. Mindig így van. Én a szelídségére gondoltam. Mindenki mást a csapatból elüldöz maga mellől.

Megvonom a vállam.

– Tudom, hogy arra gondoltál.

Aztán produkálok még egy vállrándítást, csak a nyomaték kedvéért, Daniel meg cserébe titokzatosan elmosolyodik. Ennek miértjére azonban már nincs időm rákérdezni, mert muszáj felszállnia a nyeregbe, így csak a szokásos búcsúnkat szúrom oda:

– Ne felejtsd el élvezni!

És Daniel, ahogy máskor is, így felel:

– Soha.

 

***

 

Harmadik állomás, Tengertáv

 

Amikor benyitok a szobájába, Daniel egy igézeten dolgozhat, mert papírhalmok veszik körül, hosszú, barna haja pedig ezerfelé áll, mint amibe többször idegesen beletúrt. Egy pillanatra elbizonytalanodok, aztán mégis beljebb lépek.

– Zavarok?

Daniel az íróasztalra könyököl és rám mosolyog, de nem kerüli el a figyelmemet, hogy közben a másik kezével arrébb sodor egy papírlapot, be a többi alá.

– Ha Berek küldött téged, hogy ágyba parancsolj, van egy-két keresetlen szavam, amit visszaüzennék neki.

– Nem ő küldött – válaszolom. – Vagyis már amúgy is jöttem, amikor utánam kiáltott. Szerinte tényleg pihenned kéne, mert…

–… kimerítő volt ez a harmadik futam, és már csak pár nap, és itt a negyedik, és ugyan addig kell ütni a vasat, amíg meleg, de vigyázni kell, hogy ne üssük túl erősen, mert akkor eltörik.

– Hű – kommentálom, miközben ledobom magam az ágyára.

– Ezt mondta, nem?

– De.

Diadalmasan néz rám.

– Már sokszor hallottam a különböző verzióit ennek a beszédnek.

– Nyilván hasonló eredményességgel.

– Nyilván – vigyorodik el, de most először, talán mert ezúttal közelebb vagyok, Daniel arcába pedig éppen belevilágít az asztali lámpás, észreveszem, hogy a mosoly a szeméig nem ér el. Annak sarkában mintha tényleg kimerültség látszana. Már nyitnám a szám, hogy szóvá tegyem, de megelőz: – Azt hiszi, csak mert én vagyok az utódja Ónix bajnokaként, tudja, mi a jó nekem. Mindegy is. Nem azt mondtad, hogy nem ezért jöttél, Kiskutya?

Ez visszaterel az eredeti gondolatmenetemhez, és komoran előhúzom a hálóruhám zsebéből a belegyűrt levelet.

– Apámék írtak. Aggódnak – vágok bele a tartalom összefoglalásába. – Szépen kelnek a paradicsomjaink. Meggyőződésük, hogy túl közel merészkedem a teknősödhöz, úgyhogy aggódnak. Greta kuzinunk megint babát vár. Még mindig aggódnak. És – átfordítom a lapot, hogy a másik oldalra is vethessek egy pillantást – á, igen, végezetül is aggódnak.

Felemelnem se kell a fejemet, így is látom, ahogy Daniel válla rázkódik az épphogy visszafojtott nevetéstől.

– Nem vicces.

– Nem, persze – erősíti meg, de közben egészen vörös az arca. – Aggódnak. Ühüm.

– Most mit írjak erre? – kérdem kétségbeesetten. – Ha nem nyugtatom meg őket, biztosan hazarángatnak.

Ez némileg kijózanítja őt.

– Hát, kezdhetnéd azzal, hogy biztosítod őket arról, hogy csakis tisztes távolból szemléled Ónixot…

– Ami nem igaz – szúrom közbe.

– Kinek mi a tisztes, ugye? Amíg nem dugod a szájába a karod, szerintem jó vagy.

Elcsórok Daniel asztaláról egy pennát, majd az ölemen meg egy varázskönyv fedelén tartva a lapot, nekiállok a válaszomat körmölni. A kardugdosós viszonyítást kihagyom belőle.

– És aztán?

– Csakis velem együtt vagy Ónixtól tisztes távolságban. Ezt ígérted meg nekik, nem?

A kérdés végén bizonytalanság vegyül a hangjába, amit nem tudok mire vélni, mert amennyit panaszkodtam a szüleim béna szabályairól, kizárt, hogy elfelejtette volna őket. Mindenesetre bólintok.

– És öhm… – Daniel egy hosszú másodpercig hezitál, a pillantása pedig visszavándorol az íróasztala papírhalmára. – Azt is írd meg nekik, hogy bocsássanak meg nekem.

– Neked? – hökkenek meg. – De hát én akartam jönni! Neked nem kell semmiért…

– Csak írd bele! A kedvemért.

A kedvemért. És ez a varázsszó, nem? Elvégre a szüleim is megmondták, hogy mindig hallgassak Danielre.

 

***

 

Negyedik állomás, Holt Királyok völgye

 

Daniel hetedszerre ellenőrzi a repülőszerkezetet tartó bűbájokat. Elkezdtem számolni, hogy a futam után kigúnyolhassam érte, de úgy érzem, az ötödikkel átléptünk egy határt, és már szemétség lenne. Érthető, hogy Danielen nagyobb a nyomás, de különös így látni őt. A szokásos vigyora nélkül, újra és újra ugyanazokat a rutin idézéseket mormolva. Akkor éjjel Tengertávban épphogy megvillantak rajta a fáradtsága jelei, most azonban teljesen szembeszökőek.

Bereknek igaza van, túlhajszolja magát, de kétlem, hogy tőlem jobb néven venné, ha erre rámutatnék, mint a mesterétől szokta. Ehelyett a hagyományos szavakkal kívánok neki szerencsét, ám ennél komolyabban még sosem gondoltam őket:

– Ne felejtsd el élvezni!

Daniel beszíjazza magát a nyeregbe, egyet, még egyet, majd még egyet ránt az öveken, talán hogy időt nyerjen, míg őszintén tud válaszolni:

– Soha.

 

***

 

Ötödik állomás, Csillagrengeteg

 

Az erdő fái között megannyi szentjánosbogár repdes, ami a helyszín nevének megfelelően tényleg azt a benyomást kelti, mintha csillagok közül bújnának elő az ágak.

Annyira leköt ez a megfigyelés, hogy elsőre észre sem veszem, hogy valami baj van. Aztán elér hozzám a kommentátor „Te jó ég, az csak nem Glosser?”-je, és az, ahogy Berek megdermed mellettem. A fülem előbb kezd el sípolni és a szívem előbb fog őrült dörömbölésbe, mint hogy az agyam feldolgozná, mi történt.

Ágak reccsenése.

A szívem majd kiszakad a helyéről.

Ónix visítása.

A térdem megbicsaklik.

Nézők üvöltése és zokogás valahol a hátam mögött.

A fejem zúg.

Aztán csend. Csend. Csend.

A szentjánosbogarak egyszerre menekülnek el a rengetegnek ugyanarról a néhány méteres részéről, sötétségbe rejtve az egyetlen helyet, amelyet én látni akarok.

 

***

 

…

 

Ismét a nyerget babrálom, ami Daniel lezuhanásakor félbetörött. Fogalmam sincs, mit remélek tőle, talán, hogy ha elég ideig forgatgatom, mint valami homokórát, oda és vissza, akkor az időt is vissza tudom forgatni. Lehetetlen. Mégis, csak ülök a karámok előtt – a háttérben Ónix bőg – a nyereggel az ölemben, mert nem tudom, mi egyebet csinálhatnék.

Így talál rám Berek.

Mellém gurul a kerekesszékével, sóhajt egyet, mintha mondani készülne valamit, végül csak odadob nekem valamiféle levelet. Azt hiszem, a szüleimtől érkezett, amire most igazán nincs szükségem, aztán meglátom a borítékon a kézírást.

Daniel kézírását!

– Ez meg micsoda?

– Neked szól. Tengertávban bízta rám, de nem olvastam. Persze, tippem van arra, mi áll benne.

Szóval Daniel utolsó, nekem szóló szavait tartom a kezemben. Ugyan mindeddig ötletem sem volt arról, hogy léteznek, ez nem teszi kisebbé a súlyukat.

– Mi a tipped? – kérdem nagyot nyelve.

– Végrendelet lehet. Én is írtam, ahogy egy ponton minden bajnok. – Berek tekintete együttérző. – Akár beismerte magának, akár nem, Daniel érezte, hogy megvan az esélye annak, hogy… – Berek itt szünetet tart, és észreveszem, hogy bűntudat kúszik az arcára. – Hogy túl erősen üti a vasat.

Keserűen felmordulok, ahogy eszembe jut az az éjszaka Daniel szobájában, amikor ahelyett, hogy róla beszéltünk volna és a fáradtságáról és a papírról, amit úgy rejtegetett, és ami ezek szerint ez a levél volt, az én ostoba problémáimmal foglalkoztunk. Berek láthat valamit a bennem kavargó érzelmekből, mert mielőtt magamra hagyna, még vigasztalóan megszorítja a vállamat.

– Olvasd el! – tanácsolja.

És én így teszek. Bár remegek a bűntudattól, és szívesebben üvöltenék, mint olvasnék, azért felbontom a levelet. Nem hosszú, mindössze néhány sor, de így is elszorul tőle a torkom.

 

Kiskutya.

Apádék három feltételt szabtak, hogy velem tarthass, és te, mert folyton a kedvükre akarsz tenni, mindnek megfeleltél. Ez nem baj, jobb fiuk vagy, mint én a saját szüleimnek, de attól félek, hogy néha figyelmen kívül hagyod a legfontosabb dolgot az életben:

Ne felejtsd el élvezni!

Daniel

 

Újból a kezembe fogom a nyerget, és végighúzom az ujjam ott, ahol elrepedt.

Ne felejtsd el élvezni!

Elmerengve kopogok az öklömmel a térdemen Ónix nyüszítésének ritmusára.

Ne felejtsd el élvezni!

Ha tényleg így döntök, akkor az nem lehet csak Daniel kedvéért, hogy az ő álmát valóra váltsam, annak azért is kell lennie, mert én ezt akarom.

Felnézek az égre, és a szememmel addig követek egy felhőt – mely furcsa mód egy kutyára emlékeztet –, amíg el nem tűnik a láthatáron túl.

Ne felejtsd el élvezni!

Miközben az istálló bejárata felé indulok, átfut a fejemen a gondolat, hogy ezzel egészen biztosan megszegem a szüleim második szabályát, viszont cserébe az elsőhöz és a harmadikhoz makacsul tartom magamat. Hallgatok Danielre. Mindig.

 

***

 

Hatodik állomás, Északi Folyóvég

 

– Az ifjú Glosser alábukik! – A kommentátor hangja betölti a folyóvölgyet. Bizonyára a nézőtér utolsó soraiban épp úgy hallatszik, mint a magasban. – Sikerül neki az előzés? Igen! Az utolsó helyről feljön az ötödikre. Micsoda teljesítmény!

 

A novella az Írástudó Íróiskola egy hallgatójának írása.