Milyen katlan, mily egek
Mélyén gyúlt ki a szemed?
Szárnyra mily harc hőse kelt,
Aki e tűzhöz nyúlni mert?
S amikor befejezett,
Mosolygott rád a mestered?
Te voltál, amire várt?
Aki a Bárányt, az csinált?
William Blake: Tigris
(Szabó Lőrinc fordítása)
A lány a teremtő isten színe elé készült.
Hónapokig habozott, elszánja-e magát, de úgy érezte, nem maradt más választása. Elege lett a haragból: a vadállatból, amelyet igyekezett mellkasa rácsai között tartani, de folyamatosan szabadulni akart. Belefáradt abba, hogy a kérdései, amelyeket senki sem tudott megválaszolni, éjszakánként dühösen beleordítanak álmaiba.
Próbált úgy tenni, mintha minden rendben lenne. A zaklatott éjszakák után bevetette az összegyűrt ágyat, lezuhanyzott, és egy kávéval erőt öntött magába. Bőségesen reggelizett, ahogy a nagynénje tanította, majd visszafogott sminkkel és látszat-derűvel vágott neki az újabb napnak. Végigülte az összes előadást az egyetemen, esténként néha még el is csevegett a szaktársaival a kortárs művészetről egy ital mellett. Ám hiába takarta az igazságot ágyterítővel, kávéval, sminkkel, a vászonnak nem hazudhatott.
Hónapok óta egyetlen képet sem festett.
Nem. Semmi sem volt rendben. Ezért állt most itt, ebben a poros, szemetes utcában, több ezer kilométerre attól a helytől, amelyet az otthonának nevezett. Felkészült az első lépésre, de még tétovázott. Bal lábán állva a villanyoszlopokat nézte, amelyek az épületek színesre mázolt falai mellett és a piac sátrai között meredeztek. Az jutott eszébe, hogy hasonlít rájuk: mozdulatlanul, jobbra-balra dőlve ácsorogtak a körülöttük kavargó embertömegben. Régről ismerős, csípős, édes és olajos illatok szálltak a fűszerárustól, a sütödés sátor alól, a meghatározhatatlan folyadéktócsákból és az emberek ruháiból. Itt még a vakolatnak és az utca megkopott kövezetének is sajátos, intenzív aromája volt.
A délutáni hőség enyhülésével Pushkar, a hinduk egyik legszentebb városa feléledt. Zsibongott, kiabált, nevetett és kolompolt. Fehér ruhás férfiak és színpompás kelmékbe öltözött asszonyok siettek el a lány mellett. Voltak, akik cipőben, de még többen mezítláb lépkedtek a porban, kosarakat cipelve, vézna teheneket kerülgetve. Mintha mindannyian a város utca-ereiben lüktető vér sejtjei lettek volna: sodró, de türelmes lendülettel haladtak, ki-ki a számára kijelölt feladattal. Egy turistacsoport tagjai is közéjük keveredtek, de elvegyülni nem tudtak. Elárulta őket a ruházatuk, a fényképezőgépük, de leginkább a lelkesedésnek és a döbbenetnek az a furcsa elegye, amely a legtöbb idelátogató utazó arcára kiül.
A lány arannyal díszített, sötétzöld szárit viselt. Szabad végét kendőként a fejére terítette, hogy félhosszúra vágott hajával ne tűnjön ki túlzottan a helyiek közül. Nem akarta, hogy turistának nézzék. Hiszen innen szakadtak ki a gyökerei, és meglehet, hogy néhány szál észrevétlenül és makacsul még mindig ide kapaszkodott.
Nagyjából kétórányi autóútra keletre lehetett az a csendes kis radzsasztáni falu, ahol a világra jött. Édesanyja a Rashmi nevet adta neki. Azt mondta, azért, mert az érkezése napsugárként ragyogta be szegényes és nehéz életét. A férjét nem sokkal később elvitte egy járvány. Attól kezdve az asszony még keményebben dolgozott, de így is nagyon szűkösen éltek. A lány emlékeiben mégis barackszín fényűvé, lágy körvonalúvá porosodtak ezek az évek.
Aztán egy napon minden megfeketedett. Idegenek jöttek érte az iskolába. Csak annyit mondtak, az édesanyja meghalt egy balesetben, kint a földeken. Egy árvaházba vitték, de lelkével nem törődött senki. Nem volt szokás. Nem sok emléke maradt erről az időszakról, mert nagyrészt valami szürke, sivár tudatállapotban töltötte, ahová az igazság elől menekült. A fásultságból néhány hét múlva egy kedves pár rántotta ki. Távoli nagynénjeként és nagybátyjaként mutatkoztak be, és azt mondták, ezentúl velük fog élni a világ túlsó végén. Anyja haláláról ők sem árultak el többet, hiába is kérdezte őket. Azt tanították, az életre kell emlékezni. És Rashmi, a napsugár az életre emlékezett. Egészen addig, amíg néhány hónapja takarítás közben rá nem akadt egy tizennégy évvel korábbi újságkivágásra. A feketeség újra előkúszott, és idáig űzte őt.
A tömeg zsibongása közepette egy vékonyka hangra figyelt fel. Egy nagyon kicsi és nagyon koszos lányka szólongatta türelmesen, két tenyerét könyörgőn nyújtotta felé. Rashmi szíve összeszorult. Akár ő is lehetett volna ez a kislány, kerülhetett volna a koldusmaffia kezére, ahogyan oly sok árva gyermek. Talán meg sem érte volna a felnőttkort. Most mégis ott állt, egy fiatal nő gyönyörű száriban, aki művészettörténetet tanul Angliában. A másik volt: az, akitől kérnek.
Zavarba jött. Nem tudta, mit adhatna a kis koldusnak. A cipőjét és minden holmiját beadta már a mögötte lévő üzletbe, hiszen a teremtő isten elé csak mezítláb lehet járulni, és nem is vihet magával mást, mint az áldozati ajándékot. Sajnálkozva nézett az utcai árustól vásárolt, újságpapírtölcsérbe töltött rózsaszín és sárga virágszirmokra, amelyeket ideges ujjai között szorongatott. Aztán észrevette, hogy a szirmok között apró, színes cukorkák bújnak meg. Belemarkolt a csemegébe, és a kislány maszatos tenyerébe nyomta. Ő félős kis állatként futott be a tömeg menedékébe, de Rashmi rövidesen újra megpillantotta, a szomszéd ház sarkához bújva. Nézte a szenvedélyt, amellyel a gyerek azt a csöppnyi édességet eszegeti, és arra gondolt, adhatott volna neki többet. A papírtölcsérben bőven maradt még áldozat az istennek.
Pushkar történetét Rashmi még gyermekkorából ismerte. A város egy szent tó köré épült. Azt mondták, a tó egy lótuszvirág szirmából keletkezett, amelyet Brahma, a hinduk teremtő istene a földre ejtett. Édesanyja mást tanított. Úgy mesélte, akkor alakult ki, amikor könnyeket hullatott a világért, amelyet megteremtett.
Ám Rashmi nem a tó miatt érkezett ide. Néhány utcányira tőle, India egyetlen Brahma-temploma előtt állt, mert magával a teremtő istennel volt dolga. Lába végre megmozdult, és nekivágott a hosszú lépcsősornak. Meztelen talpán át egész testében érezte a meleg követ. A hagyományt tiszteletben tartva három-négylépésenként lehajolt, és megérintette a lépcsőfokokat. Elért a csipkézett fehér kapuig, és lehajtott fejjel belépett a templom belső udvarába. Középen lépcsős emelvényen állt a gazdagon díszített központi szentély. A piros kupolás tető kékre festett oszlopokon nyugodott, alatta hívők sora várta, hogy az oltárhoz járulhasson.
Bármennyire is lenyűgözte az elé táruló kép, a várakozók látványa türelmetlenséggel töltötte el. Nem akarta, hogy elszántságát bármi is megtörje. Mellkasában megmoccant a vadállat, újból kétségek és kérdések kúsztak elő. Váratlanul harag kondulása tört be közéjük, amely megijesztette, megremegtette a gyomrát, súlyosan, visszavonhatatlanul áradt szét benne, éppen úgy, ahogy az a réges-régi szalagcím.
Emberevő tigris gyilkolt Radzsasztánban.
Az újságcikk szűkszavú volt. Egy indiai fiatalasszonyról adott hírt, akit a nemrég alapított Ranthambore Nemzeti Park közelében egy kóborló, kiéhezett tigris megtámadott és megölt. Az asszony egy leánygyermeket hagyott árván, akit a hatóságok árvaházban helyeztek el. A tigrist nagy erőkkel keresték.
Rashmi élénken emlékezett arra a pillanatra. Percekig csak meredt az elsárgult papírlapra, és maga volt a tagadás. Feleslegesen. A cikk dátuma minden kétséget eloszlatott.
Rashmi régóta tudta, hogy évtizedekkel korábban csaknem teljes rokonsága Angliába költözött. Gyermekkorában anyján és egyik nagyanyján kívül már nem élt rokona Indiában, a család kitelepült tagjaival pedig már régóta nem álltak kapcsolatban. A nagynénje azon a napon végre elmondta, hogyan találtak rá mégis Rashmira. Amikor az újságcikkből értesült a tigristámadásról, az asszonynak furcsa megérzése támadt. Napokig próbált felülkerekedni rajta, de mégsem tudott megnyugodni, amíg a férje segítségével ki nem nyomozták, ki is volt az a fiatalasszony. A többi már jött magától, tették, amit egy családnak tennie kell.
Rashmi lassan megnyugodott, hiszen rájött, nem sok újat tudott meg. Meggyőzte magát, hogy a tigristámadás ténye semmit sem jelent. Bármi lehetett volna, egy autó, egy kidőlt fa, nem számít már. Az életre kell emlékezni.
Valami mégis megváltozott. Harag növekedett a lelkében, olyan lassan és csendesen, hogy kezdetben észre sem vette. Egyre nyugtalanabbul aludt. Könnyen ingerültté vált, de ezt minden erejével megpróbálta letagadni, és elrejteni valamiféle kényszeredett kedvesség mögé. Ám idővel maga is felfigyelt arra, hogy arcvonásai szigorúbbá váltak, állkapcsa keményebben szorult össze. A legjobban viszont az ijesztette meg, hogy attól a naptól kezdve egyszerűen nem tudott festeni. Sorra dobálta ki a befejezetlen, átfirkált, széttépett vázlatokat. Később már a ceruzát sem vette a kezébe, csak bámulta az üres lapot, míg a sarokban várakozó fehér vásznak porosodni kezdtek.
Anyja halálát eddig múltba vesző, rideg tényként kezelte. Most talált egy bűnöst.
Teljes erejéből gyűlölte a tigrist.
Rashmi nagy nehezen megfékezte a mellkasában ébredező vadállatot. Amikor belépett a Brahma-szentélybe, mozdulatai már nyugalmat sugároztak. Felnézett, és a feje felett lógó harang nyelvét erőteljesen oldalra ütötte. A zúgás betöltötte a pavilont. Az oltár előtt álló hindu paphoz, a brahmanához lépett, kezébe adta az áldozati ajándékot, a pap pedig beleborította azt egy kosárba a többi virágszirom és cukorka közé. Imát mormolt, majd a kosár tartalmából egy marokkal visszaadott a lánynak. Már a következő hívőhöz fordult volna, de Rashmi csendesen megszólította.
– Várjon. Kérem…
A fehér szakállú, idősödő férfi kibillent a szertartás megszokott menetéből. Visszafordult a lányhoz, és zavartan méregette, megfestett homlokát egy pillanatra összeráncolta. Rashmi könyörgőn nézett rá.
– Segítségért jöttem.
Szavai hatására a brahmana mintha más emberré változott volna át. Egyházi szolgából bölcs tanítóvá lett, tartása kiegyenesedett, tekintete úgy nyílt ki, mint az ölelésre tárt karok.
– Hallgatlak – biztatta a lányt.
Rashmi röviden elmondta neki, miért érkezett. Beszélt anyja haláláról, a haragról és az állandóan visszatérő kérdésekről, amelyeket megfogalmazni nem tudott, mert alaktalanul bömböltek a bensőjében. Aztán belenézett a brahmana békésen ragyogó szemébe:
– Tud nekem segíteni?
– Nem – mosolygott a pap. – Én nem. – Félrevonta a lányt, és halkan beszélni kezdett.
A virágszirmok az olvadásnak indult cukorkákba ragadtak Rashmi nyirkos tenyerében. Óvatosan lépdelt a kövezeten, még mindig mezítláb. Mellette omladozó vakolatú épületek váltogatták egymást színesre festett házakkal, amelyek bejáratát és homlokzatát áttört mintázatú ablakok és csipkés csúcsívek díszítették. A lemenő nap narancsos fényében minden szín még ragyogóbbá vált.
A szűk utca végéről aztán teljes szépségében a szeme elé tárult a szent tó. A hatalmas, nyugodt felszín visszatükrözte az égboltot, a hegyeket, a tavat körülvevő kupolás, oszlopos fehér épületeket, és a ghatokat: az épületek falaitól a vízig vezető lépcsősorokat. Mindenfelé hinduk és turisták ereszkedtek le a tóhoz, vagy üldögéltek a lépcsőfokokon.
A lány a szárija alját megemelve, lassan lépdelt lefelé a vízig. Követte a brahmana tanácsát: a tóba dobta a már ragacsos, megszentelt áldozati ajándékot, megmosta a kezét és a lábát Brahma szent, minden bűnt elmosó könnyeiben, majd leült a lépcsőre, hogy elcsendesítse az elméjét, és imádkozzon.
Sokáig ült ott, de mindhiába. A nap már lement, az ég bársonyos sötétkékké vált, és a ghatok is kiürültek, ám ő egyre feszültebbé vált. Hogy is tudott volna megnyugodni? Gyűlölte azt az istent, aki idesírta ezt a szívfájdítóan gyönyörű tavat! Hogy is tudott volna imádkozni hozzá?
Hiába utazott el ilyen messzire, nem segített. Csak egy dolog változott. A gyűlölete tárgya.
Teljes erejéből gyűlölte a teremtő istent, amiért megalkotta a tigrist.
A harag vadállata őrjöngésbe kezdett a mellkasában, és Rashmi nem akarta visszafogni többé. A bestia áttörte ketrece rácsait, birtokba vette a lány testét, üvöltése az ő torkából kiáltott elő, az ő izmaival lendült támadásba Brahma ellen. Belegázolt a tóba, dühödten ütötte, rúgta a vizet, jajgatva szórta rá egyre súlyosabb átkait, míg végül megbotlott, és egyensúlyát vesztve elesett.
Köhögve törölgette ki arcából a ráfröccsent cseppeket, és azonnal állt is volna újra talpra, de a harag addigra kifáradt a bensőjében. Rashmi visszarogyott, ülve maradt a sekély vízben, térdét magához ölelte, és zokogásban tört ki. Könnyei összevegyültek a teremtő isten könnyeivel. Idővel lecsillapodott, már csak reszketett átázottan a hűvösödő levegőben. Kivonszolta magát a partra, lekuporodott a lépcsőre, és álomba sírta magát.
Lábai már alig bírták el vékonyra lefogyott testét. Meggyötört mancsai fájdalmasan nyomódtak újra és újra a felforrósodott, éles kavicsokkal teli porba. Bundája megfakult, nyelve kiszáradva lógott ki lihegő szájából. Borzalmasan kimerült volt, de még borzalmasabban éhes. Vadászni már nem volt ereje, könnyű prédát keresett, madárfiókát, sebesült rágcsálót vagy akár dögöt is, csak ehessen. Már a látása sem volt a régi. Az összemosódott tájban, nem messze tőle mégis kirajzolódott egy magányos alak. Tágra nyílt szemekkel próbált koncentrálni. Egy asszonyt látott, aki lehajolva szedegetett valamit a földről.
Egy csenevész bokor árnyékába kushadt. Aztán óvatosan egyre közelebb lopózott. Izmai felkészültek, orrcimpái remegtek, lélegzete lelassult. Maradék erejének utolsó cseppjei a végső ugrásra csoportosultak át. Nem maradt több esélye. Tudta, hogy ha elvéti, akkor ez lesz élete utolsó mozdulata. Nekilódult.
Ekkor látta meg, hogy az alak felegyenesedik, és észreveszi őt. A vadászösztöntől kiélesedett látásával felismerte az édesanyja arcát. Az idő megállt, a perc megfagyott. Az asszony ragyogó tekintettel nézett rá:
– Lányom! Te vagy az…? Micsoda gyönyörű nő lett belőled! Olyan boldog vagyok, hogy eljöttél! – Néhány pillanatig mosolyogva hallgatott, és gyönyörködve nézte őt. Aztán elkomolyodott: – Kérlek, Rashmi, menj el a házhoz, ahol éltünk. Tudom, hogy nem lesz könnyű, de ott megtalálod a válaszokat, amelyeket olyan elszántan keresel.
Az idő újra megindult, és ő az éhségtől reszkető, sovány teste utolsó lendületével az asszonyra vetette magát.
Már világosodott az ég a tó felett, amikor a lány felébredt. Megpróbált életet önteni elgémberedett tagjaiba. Karján egy helyütt lehorzsolódott a bőr, és a por beleragadt nedves szárija anyagába, de nem érdekelte. Csak a felkavaró álom járt a fejében. Minél előbb indulni akart.
Felzörgette a templommal szemközti üzlet tulajdonosát, hogy a holmiját magához vegye, aztán visszasietett a szállodába. Rendbeszedte magát egy kicsit, megmosakodott és átöltözött. Kendője ráncait úgy rendezte el a karján, hogy eltakarja vele a horzsolást. Aztán bekopogott a mostohabátyja szobájának az ajtaján.
Sejtette, hogy a férfi egy szemhunyásnyit sem aludt éjszaka, de tudta, hogy tartani fogja magát a megegyezésükhöz, és nem indul a keresésére. A szülei ragaszkodtak hozzá, hogy a bátyja elkísérje Indiába, de Rashmi csak azzal a feltétellel ment bele, ha megengedi, hogy ezt egyedül csinálja végig. Most viszont mielőbb meg akarta nyugtatni őt.
A közösen elköltött reggeli után Rashmi rendelt egy autót Ajmerből, és visszavonult a szobájába, hogy felkészüljön. Amikor eldöntötte, hogy Indiába utazik, elsőként a szülőfalujába tervezett ellátogatni. Ám ahogy közeledett az indulás napja, már egyre kevésbé volt biztos benne, hogy tényleg ezt akarja. Végül az utolsó pillanatban meggondolta magát, mert úgy érezte, hogy egyszerűen nem képes rá. Rettenetesen félt attól, mit talál, ha visszatér. Átfoglalták a szállodát, és Jaipur repülőteréről egyenesen Pushkarba utaztak. A tó partján látott álom azonban meggyőzte arról, hogy nincs más választása: muszáj szembenéznie a múltjával. Nem lehet valamit csak félig csinálni.
Fényes, sötétbarna haját megmosta, középen elválasztva hátrasimította és összetűzte. Szemének fekete kontúrt rajzolt, homlokára piros bindit festett, ahogyan édesanyja szokta. Nézte magát a tükörben néhány percig, tekintetével végigsimította a vonásait. Vajon hasonlít rá? Már évek óta nem tudta felidézni az arcát. Talán ilyen volt ő is. Csak sápadtabb, vékonyabb, arccsontjai kiugrottak, ajka gyakran kiszáradt. Rashmi úgy sejtette, hogy a kemény munka törte meg, és talán valami mélyen elzárt bánat. Sosem merte megkérdezni tőle, hogy szerette-e a férjét, mert nem akarta elszomorítani, de biztosan hiányzott neki.
Újra szárit vett fel. Lassú mozdulatokkal, szinte szertartásosan tekerte a derekára a hat méter hosszú selymet. Hajtogatta, majd a csípőjétől körbevezette a hátán, a mellkasán, fel a válláig, ahol díszes tűvel rögzítette a hozzá illő felsőrészhez. A maradék anyagot hagyta szabadon lelógni a háta mögött.
Gondosan választotta ki ezt a szárit a mai napra. Barackszínű volt, mint a gyermekkora.
Néhány órányi zötykölődés és rövid eltévedés után érkezett meg a kis falucskába. Az aszfalt már egy ideje elfogyott az autó kerekei alól; a lány útját porfelhő kísérte a monszun előtti szárazságtól megviselt tájon. Szemei előtt feltűntek a falu első házai bepiszkolódott falaikkal és vakolatlan kőkerítéseikkel. Közöttük faág- és téglarakások álltak és a tüzelésre használt, kiszárított tehéntrágyalepények halmai.
Lépésben hajtott be a keskeny úton. A haladását néhány méter után még inkább lelassította a főutca mentén zajló vásár. Elárusító kordék, sátrak szűkítették le az utat, és a csomagokat cipelő falubeliek. Egy csapat félmeztelen gyerek izgatottan mutogatott a forgatagon átvergődni próbáló ismeretlen autó felé. Rashmi feladta a küzdelmet, az első adandó alkalommal leparkolt. Talán jobb is, gondolta, ha sétál egyet a hosszú vezetés után.
Mellékutcákon indult el, a vásárt inkább kikerülte. Nem akarta most a tömeget, a figyelme túlságosan is önmaga felé fordult. Nem lett volna ereje végigsétálni a harsány árusok és kíváncsiskodó tekintetek között.
A falu nagyon apró volt, így hamar megtalálta az utcát, amit keresett. Lélegzetét visszatartotta, öklét is összeszorította, úgy várta, hogy a sarok után a szeme elé táruljon az ismerős kép. Alig merte megtenni az utolsó néhány lépést. Amikor végre sikerült, a szívében megőrzött, barackszínné porosodott emlék véglegesen múlttá vált.
Sosem voltak gazdagok, de kicsiny házuk mindig tiszta és takaros volt. Most még az alakját is alig tudta felfedezni abban a szemetes romhalmazban, amely előtt földbe gyökerezett lábakkal állt. A falak egy része leomlott, vagy talán az építőanyagért rombolták le. A kitört ablakokon át hulladékkal teledobált helyiségekbe látott. A bejárati ajtót kibontották és elvitték.
Rashmi szeméből némán áradt a könny. Szétnyílt ajkain át próbált lélegezni, legyőzve a mellkasára nehezedő nyomást. Újra megfeketedett minden. A távolból megindult az a régről ismert sivár szürkeség, hogy magába fogadja őt, hogy belemenekülhessen az igazság elől, de a lány most nem engedte közel magához. Át akarta élni ezeket a perceket. Érezni akarta, ahogy a lelkének minden zugát átjárja az elmúlás fájdalma. Megkereste a régi lakószoba ablakát, és a romokon átbukdácsolva megpróbált odajutni hozzá.
Egy kiáltás ijesztette meg. Egy kifakult száriba öltözött nő sietett felé haragosan, ám ahogy meglátta a lány arcát, tágra nyíltak a szemei, és kiesett a kezéből a kosár. Gyümölcsök gurultak szét az úton. Az asszony szája egy szót formázott hangtalanul:
– Amrita…
Rashmi egy pillanatra teljesen összezavarodott. Nem értette a jelenetet, a nő dühét és ijedtségét, és az édesanyja oly régen hallott, drága nevét az ajkán. Aztán felismerte az asszonyban szomszédjukat, anyja régi barátnőjét. Rájött, mitől rémülhetett meg, és sietve megnyugtatta:
– Nem, nem! A lánya vagyok. Rashmi. Bocsásson meg, nem akartam megijeszteni!
Az asszony csak lassan értette meg a helyzetet. Óvatosan közeledett az idegenhez, mint egy riadt, de kíváncsi macska, és az arcát fürkészte. Aztán megfogta a kezét, megtapintotta a karját. Amikor meggyőződött róla, hogy nem kísértő holtat lát, két tenyere közé fogta a lány fejét, és magához ölelte.
– Ó, Rashmi, Rashmi! Hát visszatértél? Te drága gyermek!
A lány már nem sírt. Szelíden tűrte az idősebb nő örömét. Végtelen fáradtság tört rá. Semmi mást nem akart, csak hogy néhány percre a kislánya lehessen ennek az asszonynak, aki lágyan simogatja a haját, és akinek a karjaiban visszarepülhet a barackszín fényű évekbe.
Az asszony kiengedte az ölelésből, újra megfogta a kezét, és finoman húzni kezdte:
– Na, gyere. Ne álldogálj itt a szemétben. Nincs már ezek között a romok között semmi. Készítek neked valamit enni. Olyan kimerültnek tűnsz!
Rashmi nem ellenkezett. Újra gyermek akart lenni, a válaszok várhattak. Tudta, hogy most már megtalálja őket. Mindig hitt az édesanyjának.
Egyszerű, szegényes berendezésű, mégis otthonos konyhában üldögéltek. Miközben Rashmi evett, vendéglátója az életéről és az új családjáról kérdezgette. Ő maga is mesélt a faluról, a gyermekeiről, de egyelőre bölcsen kerülte azokat a témákat, amelyek felzaklathatták volna a lányt.
Az étel elfogyott, és a két nő közé bágyadt csend telepedett. Akkor az asszony felkelt, leszedte az asztalt, és egy kendőbe tekert csomaggal tért vissza. Nagyot sóhajtott, ahogy a lány szemébe nézett. Rashmi torka összeszorult, de nem kérdezett semmit, csak türelmesen várt.
– Hamar elment a híre, hogy a házatok üresen áll – kezdte az asszony. – Nem sok mindent tudtunk tenni. Éjszaka érkeztek, felforgatták a szobákat, és mindent vittek, ami mozdítható volt. Bár tudom, nem volt ott semmi, ami másnak érték lehet. Másnap átmentem, és átkutattam a házat, hátha meg tudok még menteni valamit. Sajnos, amit nem vittek el, azt széttörték. A törmelék között találtam néhány papírt, dokumentumot, és összeszedtem őket.
A nő elhallgatott. Rashmi tudta, időt akar hagyni neki, hogy felkészüljön, de fogalma sem volt róla, hogyan tegye. Az utóbbi napokban túl sokszor kellett már felkészülnie. Úgy érezte, mostanra elfáradt benne félelem. Már nem aggódott azon, vajon milyen megrázkódtatást rejtegethet számára a következő perc. Nyugodt hangon kérdezte:
– Milyen papírok voltak azok?
– Rashmi… Úgy hiszem, te sem tudtad, hogy édesanyád nagyon beteg volt.
– Beteg? Nem, nem tudtam. – A lány megdöbbent. Egyszerre tisztán elővillant az emlékeiből anyja arca. Látta a sápadt bőrt, a kiugró arccsontokat, és a bánatot, amit el akart rejteni, de még akkor is ott volt a szemében, amikor nevetett.
– Én sem. Senkinek sem mondta el, és nem is láttuk rajta, de nem sok ideje volt hátra. Az orvosi papírok mind itt vannak a dobozban. És más is. De jobb, ha te magad látod. – Kihajtogatott a kendőből egy faragott faládikát, és átnyújtotta a lánynak. – Megőriztem neked őket, ha valaha visszatérnél, és tudni akarnád az igazságot.
– Köszönöm. Nagyon hálás vagyok érte – rebegte a lány. A keze enyhén reszketett, ahogy a dobozért nyúlt.
– Most elmegyek, van néhány elintéznivalóm – mondta az asszony, azzal felkelt, végigsimított Rashmi haján, és egyedül hagyta a néma házban. Az ajtóból még visszafordult:
– A dobozban találsz egy borítékot is. Nem nyitottam fel.
Leletek, zárójelentések, egy kibetűzhetetlen recept, amelyet sosem váltottak ki. Latin szavak, rövidítések, bélyegzők és fejlécek ítéltek szenvtelenül egy ember életéről. Rashmi kiüresedett szívvel lapozgatott a dokumentumok között. Aztán másféle fejlécekre figyelt fel. Állami szervek, hivatalok, nagykövetség. Mondatok cikáztak a kezei közül kipergő papírlapokon:
…Sajnálattal közöljük…
…nem tudunk felvilágosítást adni…
…címük ismeretlen…
…nincs felhatalmazásunk…
…ismeretlen helyre költöztek…
…sajnáljuk, de…
Végül megtalálta a borítékot. Nem volt rajta címzés, csak édesanyja neve a feladónál. Az aprólékos gonddal megformált betűkben a lány alig ismerte fel anyja kézírását. Óvatosan bontotta fel a sok éve lezárt, soha el nem küldött levelet.
Drága Kuzinom!
Bocsáss meg, hogy ismeretlenül írok neked. Nem is ismerhetjük egymást, hisz a sorsunk már réges-rég szétvált, amikor nagyapám úgy döntött, hogy mégis Indiában marad, és itt keresi a boldogulását, de egy család vagyunk, és rajtatok kívül nem maradt más, akitől segítséget kérhetnék.
Van egy nyolc éves kislányom, Rashmi. Egyedül nevelem őt, mert a férjem korán meghalt. Nagyon szerényen élünk, de igyekszem mindent megadni neki, ami erőmből telik. Sajnos már nem tehetem sokáig. Az orvosok szerint hamarosan meghalok. Nem tudják, hogy egy-két év, vagy csak hónapok vannak hátra. Megbékélnék a sorsommal, de a szívem megszakad, ha arra gondolok, mi lesz a lányommal. Árvaházba kerül, vagy talán az utcára, és rettegek, hogy milyen sors vár rá.
Sosem találkoztunk, én mégis hatalmas dolgot kérek. Könyörgöm, vegyétek magatokhoz a lányom! Neveljétek őt saját gyermeketekként! Ne engedjétek, hogy koldusként végezze!
Az időm egyre fogy, és egyre kétségbeesettebb vagyok. Nem tudom, ez a levél valaha is elér-e hozzátok. Semmit sem kérek már az istenektől, csak egyetlen dolgot: hogy valahogy, bárhogy, de megtaláljalak benneteket!
Rashmi ujjai közül halk zizzenéssel hullott ki a levél. A régi papírlapokból felszálló por finoman lebegett az ablakon beszűrődő fényben. A percek végtelennek tűntek, és ő csak nézett maga elé. Az elméje üres volt, még nem rakta össze a képet, de érezte, hogy valahol a mellkasában, egészen mélyen minden darab a helyére került. Nem volt már harag odabent, nem volt gyűlölet, csak béke és hála. Mindenütt.
Ki tudja, mennyi idő telt el, mire ismét érzékelte a környezetét. Lehajolt a levélért, és újra elolvasta az utolsó mondatot:
Semmit sem kérek már az istenektől, csak egyetlen dolgot: hogy valahogy, bárhogy, de megtaláljalak benneteket!
A kör bezárult.
A tigris beteljesítette a sorsát.
*
Másfél évvel később egy radzsasztáni állatvédő szervezet árverést tartott a tigrisek megmentéséért. A ragadozó korábban nem örvendett nagy népszerűségnek a lakosság körében, mert az élőhelyüket vesztett, kiéhezett állatok néha embereket is megtámadtak. Így a megszaporodott orvvadászok ellen sem sietett senki fellépni. A tigrisek a kihalás szélére kerültek. A kormány ekkor szigorú szabályozásokat vezetett be, emellett újabb nemzeti parkok és rezervátumok jöttek létre. Szerencsére elérték, hogy az utóbbi években újra elkezdett nőni a tigrisek száma Indiában.
Az állatvédők a többi tárgy között egy festményt is árverésre bocsátottak. A képet egy indiai születésű, Angliában élő fiatal festő ajánlotta fel. Egy tigrist ábrázolt. Az aprólékosan kidolgozott, fenséges állat szinte ragyogott Radzsasztán sivatagában.
*