Nagy László Dávid: Este nyolckor a Szirmos előtt

Ádám minden este odament. Megpróbálta kinyitni az ajtót, de a zár nem engedett. Körbesétálta a háztömböt, végignézte a kirakatokat, néha hátrasandított, hátha. Amikor elunta, leült az utcai padra, nézte az ajtót, nézte egészen napkeltéig.

Időnként eszébe jutott, hogy rá kéne gyújtani. Már ötven éve leszokott, mégis jólesett volna egy cigi, hogy kiűzze a csokoládéízt a szájából.

Aztán reggelente végigsétált az üres Andrássyn. Néha felült egy kósza biciklire, élvezte a száguldást, élvezte, hogy újra mozoghat, kattogó porcok, fájó ízületek nélkül.

Persze az Andrássy nem volt az igazi a fényképezős, bevásárlótáskás turisták és a benzingőz nélkül – mintha csak egy képeslapban járna.

– Újabb nap a paradicsomban – mondta néha, csak azért, hogy ne felejtsen el beszélni, mert még szüksége lesz a szavakra. Mégsem állhat ott kukán a hely előtt, ha végre eljön. Mert el fog jönni.

Ugye?

A séta után beült a Szabó Ervinbe. Épp az Ulyssest olvasta – de már átrágta magát a Háború és békén és az összes Dosztojevszkijn is. Mindig azt hazudta, hogy olvasta őket, most végre be tudta pótolni. Legalább addig sem volt egyedül.

Régen mindig együtt olvastak az ágyban. Összeért a lábuk, Juli talpa mindig jéghideg volt, egyikük sem szólt egy szót sem, csak a lapok sercegése törte meg a csendet. Néha mindketten ugyanazt a könyvet olvasták, utána meg megbeszélték. Ádám mindig csokit majszolt közben, gyakran összekente a lapokat barna ujjaival.

Az üres könyvtárban összetolt két bőrfotelt, levette a cipőjét, zokniját, felrakta a lábát, és amikor a hűvös bőr hozzáért meztelen talpához, olyan volt, mintha Juli ott feküdne mellette. Még tengerillatú parfümjét is érezte a levegőben.

Aztán elillant a varázs, Ádám visszatért az írekhez. Időnként felsandított a faliórára. Pontban hétkor visszarakta a könyvet a helyére – mindig visszarakta, mintha egy láthatatlan könyvtárosnéni figyelné –, tükörbe nézett, hátrasimította valaha ősz haját, elindult.

Amikor odaért a hatodik kerületi Szirmoshoz, mindig megrángatta az ajtót, hátha kinyílik, de hiába. Aztán csak várt, amíg fel nem kelt a nap.

– Majd ma este – mondta minden reggel.

Már rögtön az első nap elment a kocsmához. Nem gondolkozott, csak vitte a lába, mintha láthatatlan zsinegen rángatnák. Először fel sem ismerte a helyet, hatvan éve járt ott utoljára, de ahogy meglátta a rókaszínű faajtót, felcsendült egy akkord az ajtó mögött, és Ádámot rögtön elöntötte a kellemes melegség, amit aznap este érzett. Az első randevújuk estéjén.

De nem jutott be. Megpróbálta felfeszíteni az ajtót, teljes erejével nekiugrott, hiába. Még csak fájdalmat sem érzett.

Mégsem adta fel. Érezte, tudta, hogy oda kell mennie. Nem mintha lett volna más dolga.

Most is épp oda tartott. Befejezte a regényt – Juli kedvencét –, kiszemelte a következő olvasmányt, és épp kiért az utcára, amikor meghallotta.

Szirénázás.

Rendőrök? Mentők?

Alig pár utcányira lehettek tőle.

Futni kezdett, sprintelt, fájdalom nélkül vágtatott végig a macskaköveken, egyszerre érezte magát életteli huszonévesnek és aggódó öregúrnak, egyszerre volt életteli huszonéves és aggódó öregúr, ahogy követte a szirénavisítást.

Az Andrássyn biciklire pattant, tekert, mint az őrült a kihalt úttesten, a hang pedig egyre erősödött.

Az Operánál már látta is az autót. Nagy fehér-piros kocka.

Mentő.

Az autó lefordult az egyik utcába, Ádám meg rögtön utána.

De az utca üres volt.

Nem. Nem, nem, nem…

Sehol nem találta a mentőt. Viszont: egy fehér alak állt az utca végén.

Lepattant a bicikliről, futott, izzadt, lihegett, a csokoládéíz egyre erősebbé vált a szájában, szíve a torkában dobolt.

Majdnem orra bukott a Szirmos előtt. Juli fogta meg a vállát. Ádám sírva fakadt, belefúrta fejét a lány tengerillatú mellkasába.

– Hogy történt? – kérdezte aztán a mosolygó Julit.

– Szívroham. Egy évvel utánad.

Egy év. Annyi idő telt el, mióta félrenyelte a csokidarabot? Sokkal többnek tűnt Juli nélkül, egyedül a könyvek közt.

– Elolvastam az Ulyssest – mondta Ádám. – Nem értettem.

Juli megsimogatta a vállát.

– Bent megbeszéljük.

Az ajtó kinyílt, és az idős pár kézenfogva besétált a kocsmába, hogy megismételjék első randijukat.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 10.0/10 (8 votes cast)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük