Nagy László Dávid: Éjfél után örökké

A túlélés első szabálya: sose hagyd el a vezetődet. Dávid persze már rögtön elrontotta. Tíz perccel érkezés után hátrament egy italért, és mire visszatért, Zoli már elszivárgott mellőle, elnyelte a házibuli halloweeni jelmezes embertömege.

Csodás.

Gyere el, rohadt jó lesz, van medence meg minden, Tibi meg meghívta a legjobb csajokat, mondta Zoli tegnap. Ja, csak Dávid vasággyal együtt ötvenöt kiló, itt meg az összes srác úgy ki van tesizve, mintha photoshopolták volna az izmaikat, a csajok meg nyilván le sem szarják Dávidot – és most még az egyetlen haverját is elkeverte. A többiek meg mind ismerik egymást, csak Dávid a kívülálló. Még csak jelmezt sem vett fel. Saját magának öltözött a holtak éjszakájára: ő az új gyerek Pestről.

Dávid kimegy a hatalmas kertbe, leül az egyik műrattanfotelbe a narancsszínű töklámpások és műanyag koponyák mellé. Nézi a klórszagú, fűtött medencében birkózó, labdázó, fröcskölő arcokat, üvölt a zene (épp Billie Eilish), a nappaliban jelmezes formák táncolnak, minden olyan, mint egy rohadt Netflix-filmben.

Dávid nagyot kortyol a söréből – már kiment belőle az összes buborék, de lusta bemenni egy újért –, előveszi a telefonját. Végiggörgeti az Instagramot, a Facebookot, pörgeti kicsit a TikTokot, random hülyeségeket keres a Google-n, hogy nagyon elfoglaltnak tűnjön. Mert: nem azért nem bulizik, mert nem tud bulizni – csak épp van jobb dolga is. Fontos ember, meg minden.

Épp egy dagadt mosómedvés videót néz, amikor leül mellé valaki a másik székre. Úgy egy méterre lehet tőle, de még így is az orrába kúszik parfümjének édes illata: valamiért egy forró habfürdőre emlékezteti. Dávidot egy pillanatra elönti valami kellemes melegség.

Aztán eltüsszenti magát. Hatalmas, ordítós tüsszentés.

– Egészségedre – mondja egy lányhang.

Dávid összerezzen, megtörli az orrát egy zsepivel (igazi, fröcsögős tüsszentés volt), és közben köszönetképp felteszi a kezét. A ház üvegfalán látja a tükörképét: valami fura karlendítést sikerült összehoznia. Remek. Egy pillanatra meglesi a lányt is az üvegben, de csak a hátát látja: szőke haj, fekete felső. Bárki lehet.

– Köszönöm – mondja Dávid, és majdnem hozzáteszi, hogy „Neked is”, mintha a tüsszentéssel az agya is kifolyt volna az orrán.

Dávid a lány felé fordul, és ahogy meglátja – a lány sem visel jelmezt, fekete hosszúujjú felsőben van –, összerezzen. Egy pillanat múlva már lángol az arca, a gyomra csomóba ugrik.

Alig két hete érkezett meg Baltanyára, és már az első napokban észrevette a lányt a suli folyosóján. Iszonyat szép volt, Dávid sosem látott még ilyen zöld szemeket, de nem ezért szúrta ki: hiába lógtak folyton körülötte a fiúk – sokan be is szólogattak neki –, a folyton feketét viselő, holtsápadt lány valahogy mindig egyedül volt. Pont, mint ő.

Kriszti.

– Igen? – kérdezi a lány.

Baszki. Ezt hangosan kimondta? Tényleg kifolyt az agya az orrán.

Nagyot kortyol a döglött sörből, lenyeli.

– Dávid vagyok – mondja aztán.

A lány bólint.

– Tudom.

Dávid szíve a torkába ugrik. Mi az, hogy tudja? Honnan? Kriszti egy osztállyal fölötte jár, sosem találkoztak még.

– Te vagy az új srác. – Kriszti vállat von. De közben megremeg a teste, pedig október ellenére tiszta nyári idő van. És valahogy még a szokásosnál is sápadtabb. – Nem sok új arc érkezik ide. Inkább mindenki elmegy.

Dávid lassan bólint. Persze, csak ennyi az egész.

Mégis, mire gondoltál? Bevallja, hogy első nap óta halálosan szerelmes beléd?

– Hogyhogy nem bulizol? – Kriszti nagyot kortyol; vérvörös cidert iszik.

Dávid hazudni készül, vagy legalább valami viccel elütni a dolgot, de hirtelen semmi nem jut eszébe, semmi – úgyhogy igazat mond:

– Nem ismerek senkit. A haverom meg, akivel jöttem, eltűnt.

Dávid lenyeli a tüskét a torkában. Kriszti most biztos hatalmas balfasznak gondolja, de már késő visszaszívni, kimondta. Fogalma sincs, hogy kell beszélni a lányokkal. Sosem volt még barátnője, még csak nem is smárolt senkivel. Próbált utánanézni a dolognak, de csak ilyen hülye videókat talált, amikben hordóhasú arcok mutatták, hogyan kell alfahímként vonulni az utcán.

De a lány csak bólint.

– És te miért nem? – kérdez vissza Dávid. Alig bír beszélni, szíve hevesen ver. – Meg hogyhogy nem öltöztél be?

– Már nem izgat az ilyesmi – mondja Kriszti. – Meg ezek a seggfejek jelmez nélkül is boszorkánynak hívnak. Vagy még rosszabbnak.

Hirtelen elmosolyodik. Dávid telefonjára mutat.

– Mit nézegettél? – kérdezi. – Nagyon röhögtél valamin.

Dávid a szájába harap, közben nagy levegőt vesz, próbálja valahogy visszaállítani forró arcát alaphőmérsékletre (sikertelenül), aztán felnyitja a telefonját, megkeresi a mosómedvés videót.

Kriszti felé nyújtja. A lány elveszi. Egy pillanatra összeér a bőrük: Krisztié vajpuha, és még Dávid jégkezénél is hidegebb.

Kriszti a képernyőt lesi, Dávid meg őt. Az egész teste megfeszül, gúnározik a nyakával, hogy jól megfigyelhesse Kriszti lisztfehér arcát, mintha nem egy mosómedvés videót nyújtott volna át a lánynak, hanem valami szerelmi vallomást.

És Kriszti elröhögi magát. Nem visszafogott nevetés – tátott szájjal röhög, megcsillan a holdfény apró fehér fogain. Olyan átéléssel nevet, hogy Dávidra is átragad.

– Hát ez rohadt jó – mondja Kriszti, és kitörli a szeméből a könnyeket. – Milyen cuki… és hogy felborul…

Dávid vigyorogva bólint. Kriszti erre felnéz rá, egyenesen bele a szemébe, Dávid meg hirtelen nem kap levegőt, de nem rántja el a fejét: farkasszemet néz a lánnyal, mintha valami leszámolásra készülne, közben érzi, a lány kiolvassa a gondolatait, és tudja, mennyire zavarban van.

– Amúgy közelebb jöhetsz – mondja Kriszti. – Nem vagyok leprás… bár lehet, hogy ezt hallottad rólam.

Eláll Dávid lélegzete. Basszus, ez tényleg megtörténik? Kriszti tényleg azt akarja, hogy közelebb kerüljön hozzá? Dávid elemzi magában a mondatot, hátha valahogy félreértette, de ezt rohadtul nem lehet félreérteni.

Közelebb húzódik a székkel, a habfürdő-illat erősebbé válik, betölti az egész világot. Megremeg Dávid teste.

Kriszti az órájára néz. Dávid is odasandít. Mindjárt éjfél.

– Holnap elköltözöm – mondja Kriszti. – Holnap elköltözöm, és még semmi jó emlékem nincsen erről a rohadt helyről.

Dávid szíve összeszorul, mintha valami láthatatlan ököl markolná. Szóba áll vele a suli (a világ?) legszebb lánya – erre sosem látja többé?

– Sajnálom – mondja szinte suttogva.

Kriszti szomorúan bólint. Aztán hideg keze Dávid tenyerébe vándorol. Összekulcsolódnak az ujjaik. Kriszti Dávid szemébe néz, zöld szeme szinte világít, és a lány elmosolyodik.

– Leszel az utolsó emlékem innen? – kérdezi.

Dávid bólint. Kriszti előrehajol. Közel, nagyon közel hajol, forró lehelete csiklandozza Dávid bőrét, és Dávid alig mer levegőt venni, a lány haja meg lágyan végigsöpör Dávid arcán…

Aztán Kriszti megcsókolja.

A lány ajka puha, egy pillanatra hűvös, aztán meleg lesz, szinte forró, és Dávidot is elönti a forróság. Először a fejében érzi, aztán végigfut a torkán, a mellkasán, az egész testén, mindene melegen bizsereg. Lehunyja a szemét (egy pillanatra vöröset lát), megszűnik a világ. Fogalma sincs, mit csinál, nem tudja, mi történik, nem tudja, de basszus, komolyan csókolózik, ez nem lehet a valóság, de: tényleg megcsókolták, úristen, tényleg, méghozzá a legszebb lány, Kriszti, és Kriszti szájának gyümölcsíze van (az övének meg biztos keserű döglöttsör-íze, miért kellett neki sört innia, miért?), összekoccan a foguk, aztán találkozik a nyelvük, furcsa érzés, nedves, de jó, nagyon jó, most mozgatni kéne a nyelvét, vagy mit csináljon? Egy pillanatra beugranak neki a filmek, a filmekben mindig megsimítják egymás haját, Dávid fel akarja emelni a kezét, de mintha kilométerekre lenne az agyától, csak nagyon lassan mozdul, Dávid remegve megsimogatja vele a lány haját, de érzi, hogy baromi bénán csinálja, a szíve ki akar törni a mellkasából, ezt biztos nem így kell, Kriszti biztos levágja, hogy most csókolózik először, és biztos mindjárt abbahagyja… és egyáltalán: biztos be kell csuknia a szemét? Mi van, ha Kriszti közben végig őt nézi?

Dávid kinyitja a szemét. Krisztié szerencsére csukva.

Csók közben szinte áttetszővé válik a lány papírvékony bőre: Dávid egy pillanatra látja a kék ereket, a fehér csontokat, a koponyát. Megborzong. (Csak képzelődsz.) Lehunyja a szemét, és újra átadja magát a csóknak.

Kriszti átöleli, szorosan, és teljesen eltűnnek a hangok, eltűnik a világ, és Dávid sosem akarja abbahagyni ezt a csókot.

Nem is kell.

Bevillan egy kép (Kriszti a fürdőkádban fekszik, borotvapengék, vörös a víz, sűrű, kicsordul a fehér porcelánra), Dávidot kirázza a hideg. Valahogy tudja, ez egy mai emlék. Aztán elmúlik az érzés, és megnyugszik. Csak a forró ölelés marad. Csak ketten maradnak. És Dávid már tudja, hogy ez a csók örökké tart, tudja, most már mindig együtt lesznek, és csak csókolóznak tovább, nem hagyják abba, már levegőt sem vesznek, már egyiküknek sincs szüksége rá.

Csak csókolóznak Halloween éjszakáján, amikor a holtak az emberek közt járnak.

A túlélés első szabálya: sose hagyd el a vezetődet. Dávid mégsem bánja, hogy megszegte a szabályt.