Minna Holderin: A Nyolcadik Amulett – 2.

1. részlet

Nyugodt volt a hajnal a Hétsárkány-tó felszínén. A háromtagú kék hivenn család, akik gyakorta kimentek a vízre csónakukkal halászni, hosszú órákig aludt a hullámokon imbolyogva, és mire felébredtek, a csatának már vége volt. Így hiába sodródtak túlontúl is közel a sirongiai parthoz, nem észleltek semmi változást. Korábban ugyan sokszor találkoztak zöld hivenn halászokkal a tó keleti oldalán, de nem vélték szokatlannak, hogy most senki sem tűnik fel közel s távol. Csendesen borongott a távolban a nagy rengeteg, benne a Szent Erdőkkel, a délkeleti síkságok pedig a virradat ködleple mögé kerültek.

            Azon sem töprengtek el, hogy miért takarja a hold fátyolfelhők mögé az arcát, mintha nem akarna valamit látni a földön.

            Csak azzal foglalkoztak, hogy az alvás miatti lemaradásukat behozzák, visszajussanak legalább a tó közepéig, és fogjanak elég halat.

            Aztán megjelent egy hajó délkeletről, váratlanul és gyorsan közeledett. A kék hivenn család azt hitte, a zöldek akarnak nekik üzenni valamit, de azért megriadtak. Egy darabig nem tudták, hogy gyorsabban evezzenek, vagy várják be őket, hátha sürgős és fontos ügyben járnak. Ez az elvesztegetett idő pont elég volt ahhoz, hogy az igabarok utolérjék őket a nagyobb csónakkal. A kék hivenn család, apa, anya és lányuk, csak a legutolsó pillanatban rémültek meg, hiszen a hajót a támadók a zöld hivennektől orozták el, és a fedélzetén ott ült egy zöld hivenn is, akinek nyakában feltűnően világított egy levél alakú jádekő amulett. Az utolsó pillanatban viszont kiderült, hogy a nyolc evező katona kreol bőrű igabar, és a zöld hivenn csak megkötözött fogolyként van velük, hogy odavezesse őket a kék hivenn családhoz. Fogalmuk sem volt róla, hogy az igabarok és a szövetséges seregeik már ilyen közel járnak. Hiába is próbáltak menekülni. Azok az igabar őrök, akik nem eveztek, elővették íjaikat, és belelőttek a kék hivennek vállába.

            Nem engedték, hogy elmeneküljenek, akár a csónakkal, akár vízbe ugrással. Sikolyaik egyik partig sem hallatszottak el, miközben átráncigálták őket a másik hajóba, és összekötözték kezüket-lábukat. A kétségbeeséstől eszükbe sem jutott okolni a zöld hivenn foglyot az árulásért – ha el is jutott volna a tudatukig, hogy elárulta őket, azonnal rájöttek volna, hogy a családjával zsarolják, valamelyik szerettét fogják megölni vagy megkínozni, ha nem teljesíti a parancsaikat.

            Ha végiggondolták volna, hogy ez lehet a vesztük oka, arra is egy-kettőre rádöbbennek, hogy rájuk is ugyanez a sors vár. Ha összeállt volna bennük a felismerés, hogy Sirongia észrevétlenül elesett, és igabar kézre került, nyomban rájönnek, hogy immár szomszédos ellenségként fogják velük zsarolni a kék hivenneket. Nem véletlenül választották őket. A fiúgyermek, aki nem volt közöttük, nagyon hasonlított a szüleire és a húgára. Sötét haja ugyanolyan vörösesen derengett, vonásai is feltűnően emlékeztettek a családtagjaira. Egyetlen dologban különbözött: az egyik füle mögött mintha lett volna egy másik fülcimpa is. Már a születésekor tudták, minek a jele ez.

            Táltos lett belőle, méghozzá főtáltos.

            De nemsokára választania kell a családja és a küldetése között.

***

            A zöld hivenn kapitány szomorúan nézett hátra a ponyvával letakart szekérben. A papnő elgyötörten szuszogott sötétzöld köpenye alatt, bár a kapitány reménykedett benne, hogy már elnyomta az álom. Ott kuporgott mellette az életben maradt katonája is, akinek az egyik karját vágták le. Mindhárman kaptak pokrócokat a kék harcosoktól, akik megtalálták őket, de nemcsak a kényelmük miatt, hanem azért is, hogy ne keltsenek feltűnést a tájon, amelyen végigviszik őket. Pusztán annak köszönhették életben maradásukat, hogy a papnő sebesülten is tudott nekik gyógynövényeket keresni az éjszakában, és elkészítette azokat a főzeteket, amire a túléléshez szükségük volt. Mindhármukat láz gyötörte, így nem teljesen voltak tudatában annak, ami történik velük, ám a hajnalhasadást megérték, és próbáltak kitartani. Neki a derekába szúrta az igabar ellenség a szablyáját, ezért egész éjjel csak feküdni bírt, és két megcsonkított társával együtt imádkozott azért, hogy megélje a reggelt – vagy ha már meg kell halnia, sodródjon át a túlvilág partjára békében.

            Úgy érezte, mintha valóban a túlvilág mezőit róná a szekér, amely a Hétsárkány-tó délnyugati nyúlványának nádassal lepett környékén vette fel őket reggel. A napszítta, sárgás fűrengetegben olykor egy-egy jurtacsoport tűnt fel, apró veteményesekkel, legelésző lovakkal, nemezelő asszonyokkal vagy cserzővargákkal, termésfeldolgozó, korongozó, kőfaragó vagy kovácsműhelyként szolgáló föld- vagy kőkunyhókkal, aszerint, hogy a lakók milyen portékák előállításával tartották fenn magukat. Minden klánfalu területén akadt egy-egy fürdősátor, amit hideg vagy hévizes források fölé emeltek – utóbbiak tetején állandó gőz bodorodott felfelé. A klánfalvakhoz föld- vagy kőfallal bekerített karám is tartozott, de a nyájat, kondát vagy csordát sokszor a széles hátú pusztán lehetett felfedezni, pásztorok vigyázó szeme alatt. Néhol egy kisebb vásár is feltűnt, mintha csak véletlenszerűen jött volna létre.

            A széna és a lovak szaga valamiféle halványsárga virág illatával keveredett, ami imitt-amott pocsolya nagyságban borította a rónaságot, és bódítóan hatolt az orrokba. A kapitány még rosszabbul lett tőle; émelygett és majdnem leszédült a szekérről. Szeme amúgy is nehezen viselte az erős napsütést, folyton lángvörös karikák táncoltak előtte.

            Nem akart visszafeküdni a szekérponyva alá, mert az út nagy részét végigaludta. Úgy vélte, legalább az egyiküknek ébren kell maradnia. A szekeret egy harcos hajtotta, és öt másik kísérte őket lovon, akik közül egyik legelöl, a másik négy kétoldalt haladt. Sötétkék, gazdagon hímzett kaftánt viseltek, feketébe hajó barna nadrággal, fejükön fényes, éjkék fejpánttal, amit elől egy kerek fémcsipke korong díszített, törzsük jelképe: egy bonyolult, szögletes tulipánszirmokkal keretezett hold. Sötét, hosszú hajukat részben varkocsokba fonták. A míves, sötétszürke fémcsipke-díszítés különféle formákban ruhájukon és csizmájukon is feltűnt. Veretes lószerszámaik és fegyvereik tökéletesen illettek fémindás íjukhoz és cirádás tegezeikhez. Vigyáztak a felszerelésükre, hiszen a harcosok ékes méltóságán kívül egyéb javakkal nemigen büszkélkedhettek.

            A szekér elé befogott lovakat hajtó katona többször is ránézett a sebesült zöld hivenn parancsnokra, és minduntalan azon rágódott, nem lenne-e jobb neki a ponyva alatt. Többször próbálta hátrazavarni, de a sérült harcos hajthatatlan volt, még akkor is, ha kis híján leesett a bakról. Végül a szekérhajtó félretette a gyeplőt, elővett egy aprócska üveget, kinyitotta, és átnyújtotta a távoli rokonnak. A kapitány hunyorítva vizslatta a visszataszító, hússzínű folyadékot. Elfintorodott.

– Erősítő szirup. Nem bódít még jobban – biztatta a kék hivenn szekérhajtó. Bár más nyelvjárást beszélt, a zöld hivenn parancsnok megértette.

            Eltartott egy darabig, amíg a sebesült vezér hajlandó volt belekortyolni a különös főzetbe, amikor pedig végre rászánta magát, azt hitte, azonmód ki is jön belőle az összes. Behunyta a szemét, imbolygott egy darabig a bakon, aztán keserűen nyeldekelt néhányat, és kinyitotta a szemét. Maga is meglepődött azon, hogy tisztábban lát, kevésbé szédül, ugyanakkor a fájdalma felerősödött. Összeszűkítette a szemét a napsütésben, és fogcsikorgatva próbálta kivenni a távolban feltünedező dombvidéket.

            A sárgás fű lassan mind zöldebb lett, ahogy a folyók és csermelyek hálózatához közeledtek, megsokasodtak a fák és az árnyékfoltok is, így mindnyájuk szeme megkönnyebbülhetett. A dombokon egyre több kő- és faház tűnt fel, jelezve, hogy a szekér a birodalom központja felé közeledik. A kövekkel szegélyezett, poros út több nagyobb ligetet is megkerült, átzörgött egy széles folyón átívelő hídon, majd sűrűbben települt jurták között haladt el. Végül beért a kőből és fából épült házak közé, amelyek formájukban még mindig hasonlítottak a jurtákra, bár tetejük alsó pereme felkunkorodott, tornácukat pedig fafaragások tették látványosabbá.

            Elérkeztek a közel s távol legszélesebb és legmagasabb dombhoz, amelyben a zöld hivenn parancsnok azonnal felismerte a kék hivennek országának, Turegattának fővárosát, Turegatot. A dombot körbefutó, behemót fal tiszteletet parancsolt. Mögötte előkelő település bújt meg, a domb csúcsán pedig ott magasodott a palota, visszakunkorodó ereszű, sötétbarna tetővel, és az udvaraiból kikandikáló, matuzsálemi korú fákkal.

            A sebesült kapitánynak elszorult a szíve. Hasonló volt az ő birodalmuk fővárosa, Sirong is, amit az igabar király kisajátított magának, miközben temérdek szövetségesével együtt letarolta országukat. Azonban még ennél is jobban fájt neki, hogy előre látta az ősi Turegat fölé igyekvő sötét felhőket, amelyeknek villámait és mennydörgését még csak a képzeletével fogta fel. Ugyanaz a sors várhat erre a helyre is hamarosan, ami az ő fővárosukra – kipusztítanak belőle minden élőt, és maguk népesítik be, mintha mindig is lakóhelyük lett volna. A zöld hivenn kapitány megint rosszul lett, és jobb híján a tenyerébe temette az arcát.

            Innentől jó darabig csak homályosan és töredékesen érzékelte, ami körülötte történik. Halvány látomásai támadtak, amelyek vadul örvénylettek a szekér zötykölődésétől, és éppen csak arra voltak jók, hogy szemét behunyva ne kizárólag a fájdalmaira figyeljen. Közben a szekér bebocsátást nyert a városfal nagykapuján, és az elől haladó kék hivenn lovas továbbvezette őket a település kövezett útjain, majd a domboldalon.

            Lassan újra kinyitotta a szemét. A palota épületegyüttese hasonló benyomást keltett a jövevényben, mint maga a városfal: magas volt, masszív és bevehetetlennek tűnt. Több emelet magas, zord kőfalát kívül csak kicsi ablakok tagolták, és a tövétől szemlélve a sötét tetőből csupán annak felkunkorodó szélét lehetett látni. A kék kapitány váltott néhány szót a palotaőrökkel, aztán kitárult a kapu, és elősereglett néhány udvaronc. A parancsnok, aki a déli nádas vidékéről egészen idáig vezette őket, odasétált a sebesült zöld parancsnokhoz.

– Imris kapitány, majd én segítek – mondta neki tagoltan.

            A zöld parancsnok megpróbált rátámaszkodni a kék hivenn kapitányra, de alig bírt mozdulni. A lába sehogy sem akart engedelmeskedni. Az udvaroncok közül néhányan visszaszaladtak, és hamarosan hordozható priccsekkel tértek vissza. Ezeken szállították be a palotába az egyre jobban elgyengülő parancsnokot, a lázálomban fetrengő, félkarú katonát, és a lassan ébredező papnőt. A kék hivenn parancsnok habozva indult meg a díszterem felé, miután két harcosát kint hagyta a kapu előtt az öt lóval és a szekérrel, kettőnek pedig intett, hogy tartsanak vele. A fejedelem dísztermét jelző ajtó előtt négy őr állt. Mire a harcosok odaértek hozzájuk, már jócskán átvették tőlük a riadalmat.

            Egy-kettőre bebocsátást nyertek. A fejedelem, a kék hivennek törzsfője ezüstös-kék köpenyben ült keresztbe tett lábbal egy hosszú, alacsony asztalnál, a többi helyen pedig tanácsadói, udvarának bölcsei foglaltak helyet, hímzett, fényes párnákon, legjobb egyenruhájukban, illetve a rangjukat kifejező öltözékben. A szikár arcú, horgas orrú Groltan csúcsos sisakot viselt, amelynek alsó vége jó magasra visszahajlott, és láthatóvá tette a selyembélést díszítő fémcsipke-szegélyt. Amikor a parancsnok belépett, először ösztönösen bosszankodott volna, de a jövevények arckifejezése láttán egészen megnyúlt szakállas arca.

– Megtörtént? – kérdezte szinte suttogva, és meg sem várta, hogy befejezzék a komótos, rituális főhajtást.

– Úgy van, nagyvezér, Sirongia, a zöld hivennek országa… idegen kézre került.

– Az igabarok! – vágta rá Groltan, és dülledt szeme még jobban elkerekedett.

            Tanácsadói is annyira megrémültek, hogy hirtelenjében még a legöregebbek ábrázatán is kisimult minden ránc.

– Három túlélőt hagytak, elküldték őket hírvivőnek… és fenyegetés gyanánt. A nép többi tagjáról nem lehet tudni, de bizonyosan nem várt rájuk ígéretes sors – jelentette a déli határőrség parancsnoka egyre halkuló hangon. – A sebesültek az ispotályba kerültek.

            A fejedelem légzése felgyorsult, arcából apródonként kifutott minden szín. A tanácsadók egy része alig tudta palástolni remegését, és jóformán lélegzetüket visszafojtva figyelték, ahogy törzsük első embere, népük nagyvezére megpróbálja visszanyerni a józan irányítást a tudata és az érzései fölött.

            A határőr-parancsnok meghajolt, hogy szót kérjen.

– Teragun Imris kapitányról van szó, egy katonájáról, valamint egy papnőről. Az ő nevét nem tudják, és ami még rosszabb, most már ő sem fogja tudni megmondani.

            Groltan fejedelem még jobban elképedt.

– Egy sérült papnő itt, Turegatban?

– Igen, nagyvezér, egy jádenővér.

            A törzsfő tenyerével az asztalra támaszkodott, tekintete pedig pengeként fúródott az asztalba.

– Mi lehet a Hétsárkány-tó túloldalán?… – kérdezte.

            Ahogy az asztal körül ülők maguk elé meredtek, szemük minden borzalmat tükrözött, amit csak el tudtak képzelni, és amikről eddig hallottak az igabarok korábbi hadjáratai kapcsán. Nehezebben szedték a levegőt, és a közéjük telepedő jéghideg rémülettől még a kézfejükön is felállt a szőr. Eleinte mások halála miatt roskadtak magukba, és azt latolgatták, milyen pusztítást végezhettek az idegen hordák a tó túlpartján elterülő birodalomban, aztán egyre inkább a saját életük miatt kezdtek aggódni.

            A fejedelem nagyot nyelt, aztán váratlanul az asztalra csapott. Mindenki ösztönösen hátrahőkölt.

– Ki kell kérdeznünk a túlélőket… Már akiket lehet. A lehető legtöbbet meg kell tudnunk az összecsapásról és a következményekről.

            A katona ismét meghajolt, és ugyanezt tette két kísérője is. Komor-kék fejpántjukon egyszerre szaladt végig az ablakokon beáradó fény, és kihangsúlyozta a pánt elejére erősített fémcsipke-holdkorongot.

– Mondd, Tinrad, egyetlen katonád sem látott vagy hallott semmit odalent a határőrségnél? Semmi jele nem volt annak, hogy mi zajlik a tó túloldalán?

– Nem, de még nem volt alkalmam kikérdezni a legutóbbi őrjáratot, mert rátaláltunk a túlélőkre a nádas környékén, és személyesen akartam idevezetni őket – felelte a parancsnok lehajtott fejjel és lesütött szemmel. – Úgy gondolom azonban, hogy a tó délnyugati öblétől elég messze kerülhetett sor a csatára, és a túlélőket elhozhatták egy darabon lóháton vagy szekéren. Szerencsétlenek olyan állapotban vannak, hogy a saját lábukon aligha támolyoghattak el a nádasig.

            Miközben végighallgatta a katona beszámolóját, a fejedelem már átgondolta, mi lehetne a következő lépés, és elhatározásra jutott.

– Tinrad! – szólította meg a déli helyőrség kapitányát. – Menj és gyűjts be minden értesülést, amint a sebesültek beszélni tudnak, vagy… vagy valahogy máshogy közölni tudják, mi történt. Kérj segítséget az ispotályban dolgozó papnőktől, talán ők még a jádenővértől is megtudhatnak valamit.

– Mi lesz a határőrséggel, nagyvezér? Vissza kellene térnem a tó déli kanyarulatához, hiszen otthagytam a csapatom nagy részét.

– Valaki másra bízom azt a feladatot. Odaküldök valakit, aki kifaggatja az őrjáratozókat és újabb parancsokat ad ki. Hány emberrel jöttél ide?

– Négy katonát hoztam el.

– Akkor kettő visszamegy az új megbízott vezetésével, akit nyomban kiválasztunk. Rögvest kidolgozzuk a feladatait is. Szükségem van az összes harci csapat képviselőjére és minden klán küldöttére.

            Tinrad egy darabig mereven nézett a fejedelemre, mintha azt remélné, hogy visszavonja az utasítást, aztán rezzenéstelen arccal meghajolt. Katonái kis késéssel követték. A parancsnok most felnézett a törzsfőre.

– Ezek szerint… most az ispotályba szólít a feladatom, a sérültekhez. Hát az itt maradó két katonámmal mi lesz?

– Őrizni fogják a túlélőket az ispotály környékén, nehogy valami történjék velük. Te pedig haladéktalanul kezdd meg a kutakodást.