Lylia Bloom: Csillagfény – Az élet forgatókönyve – 1. rész

1. fejezet – Premier

Ahogy közeledtünk a premier helyszíne felé, úgy lettem egyre idegesebb. Ezredszer is megkérdeztem magamtól, miért is vállaltam el ezt az egészet, de ugyanaz volt a válasz, mint mindig: Charlotte kedvéért. A nagynéném, aki tizennégy éves korom óta – immáron hét éve – nevelt, és akinek nagyon sokat köszönhettem, összejött egy alig ismert rendezővel, Tim Rotmannel.

Amikor Tim először meglátott engem, egyből megkért, hogy játsszam el a filmje főszerepét. Hiába bizonygattam, hogy sem tapasztalatom, sem kedvem nincs hozzá, ő ragaszkodott ahhoz, hogy próbáljam meg. Charlotte is arra kért, legalább miatta egyezzek bele, és neki nem tudtam nemet mondani.

A történet kifejezetten tetszett. Egy hercegnő, aki megszökve apja zsarnoksága elől, csatlakozik a lázadókhoz, hogy sok viszontagság árán velük együtt döntse meg a gonosz uralkodó hatalmát. Mindig is szerettem a filmre vitt meséket, ezért igent mondtam, és gondolkodás nélkül aláírtam a szerződést. Úgy véltem, sok bajom nem származhat abból, ha segítek Timnek a nagy áttörés elérésében. Így kerültem bele ebbe az őrületbe, és nem sokkal később már tudtam, jó lett volna, ha elolvasom azt a szerződést…

Gondolataimból egy érintés zökkentett ki. Chris bátorítóan megszorította jéghideg kezemet, és rám mosolygott.

– Nyugi – szólalt meg kedvesen. – Minden rendben lesz.

– Ha te mondod – sóhajtottam.

Ő volt a film másik főszereplője, Rico, a lázadók vezére, az én karakterem párja a történetben. Már egy ideje színészkedett, és amikor Tim felkérte a szerepre, habozás nélkül igent mondott. Vágyott a sikerre, a rajongásra, és így, hogy végre megkapta, ki is élvezte rendesen. Velem ellentétben, ő alig várta a premiert. Imádott autogramot osztani, pózolni a fotósoknak, és válaszolni a sok unalmas kérdésre.

Ahhoz képest, hogy három évvel idősebb volt nálam, szinte mindig úgy éreztem, mintha még gyerek lenne. Állandóan bohóckodott, ugratta a stáb többi tagját, és levakarhatatlan mosoly ült az arcán. A színészetet azonban teljesen komolyan vette, tökéletesen játszotta a szerepét. Ebből a szempontból velem sem volt probléma. Salina szerepe olyan volt, mintha tényleg rám írták volna. Tudtam, mást nem tudnék hitelesen eljátszani, ahogyan azt is, hogy, ha ennek vége, többet nem fogok szerepelni egy filmben sem.

– Hát akkor, játékra fel! – mosolygott rám Chris, mikor a limuzin lassított.

Bólintottam egy aprót, és igyekeztem beleélni magam a szerelmes, ám ezt bőszen titkoló lány szerepébe. Ugyanis a szerződésben kikötötték, hogy amíg tart a forgatás, kötelesek vagyunk eljátszani a nyilvánosság elől bujkáló szerelmespárt. Ennek azonban pont az volt a lényege, hogy a média minél többet foglalkozzon velünk, és ezáltal a film is nagyobb hírverést kapjon.

A kocsi megállt, és alighogy Chris kilépett az ajtaján, felhangzott a sikítás, amibe minden alkalommal belesajdult a fejem. Mosolygott és integetett a rajongóknak, miközben a kezét nyújtotta nekem. Vettem egy mély levegőt, aztán lenyűgöző mosollyal az arcomon én is kiszálltam a limuzinból.

„Már csak egy film és egy premier – nyugtattam magam. – Egy év múlva vége az egésznek, és visszatérhetek az életembe, visszamehetek tanulni az egyetemre.”

Amint egymás mellett álltunk, Chris elengedte a kezem, és néhány lépéssel megelőzött. Autogramosztás közben azonban néha rám pillantott, ahogyan én is ezt tettem. Láttam a szemein, hogy alig bírja visszatartani a nevetését. Őt minden alkalommal mulattatta a mi kis színjátékunk, mert hol egy étterembe, hol egy koncertre mentünk el, amiről persze a sajtó „véletlenül” értesült, és így napokig címlapon volt a párosunk.

Hiába, hogy ez már a második bemutató volt, cseppet sem éreztem könnyebbnek, mint az előzőt. Sőt, ha lehet, még rosszabb volt, mert a film első része akkora siker lett, hogy a másodikra még többen voltak kíváncsiak.

Próbáltam a csendesebb rajongókra koncentrálni, hozzájuk több bátorságom lett volna odamenni, de belőlük alig akadt. Amint közeledtem feléjük, még hangosabbak lettek. Chris esetében még megértettem ezt a fajta őrjöngést, mert ő tipikusan az a „tini lányok álma” srác volt. Sötétbarna, majdnem fekete haja, igézően kék szemei és elbűvölő mosolya szinte minden lányt levett a lábáról.

Azt viszont nem tudtam megérteni, hogy én mivel érdemeltem ki a rajongást. Mogyoróbarna szemeimmel, és világosbarna, enyhén hullámos hajammal sosem éreztem magam különlegesnek. Úgy véltem, az emberek Salinát látják bennem, és őrá kíváncsiak. Ez tűnt a leglogikusabb magyarázatnak.

Nem sokkal előttünk megpillantottam Toddot, aki Rico legjobb barátját játssza, és Brittát, aki Rico húgát alakítja. Brittával nagyon hamar jóban lettünk, ő volt az első igazi barátnőm. Legszívesebben odarohantam volna hozzá, hogy belékarolva hamarabb beérjek a kicsit nyugodtabb előcsarnokba. Ezt azonban nem tehettem, így hát mosolyogva vonultam végig a vörös szőnyegen, és próbáltam élvezni az egyetlen dolgot, amit szerettem ebben a felhajtásban: a ruhámat. Nagyon szép estélyit viseltem, normál esetben valószínűleg sosem hordtam volna ilyet, így ez volt a premier egyetlen előnye számomra.

Mivel köteleztek minket az aláírás osztásra, kerestem egy aránylag csendesebbnek tűnő csoportot, és odaléptem hozzájuk, remélve, hogy hamar végzek. Ám alighogy karnyújtásnyi távolságba kerültem, az egyik lány megragadta a csuklómat, és szorosan fogva tartotta. Egy pillanat alatt történt minden. Próbáltam kihúzni a kezem a szorításból, de nem sikerült. Ujjai olyan erővel tartottak fogva, hogy a csuklóm egyre jobban fájt. A testőröm, Mike egyből odalépett mellénk, és igyekezett leszedni az őrült kezét az enyémről. Láttam rajta, hogy nehezére esik óvatosan kiszabadítani a karomat, mert tudtam, hogy nem akar fájdalmat okozni annak az elvakult nőszemélynek sem. Végül szerencsésen sikerült lefejtenie a lány ujjait a csuklómról, én pedig azonnal hátráltam néhány lépést.

Nem értettem, mi volt a célja ezzel az egésszel. Ha békén hagy, biztos aláírtam volna, amit az orrom alá nyom, de így nem ért el semmit. Talán az volt a lényeg, hogy hozzám érhessen? Nem tudtam a választ, de elkeserített a tudat, hogy már az sem elég nekik, ha testközelből láthatnak minket. Nem akartam ott lenni, csak haza akartam menni, meginni egy bögre meleg teát, és bebújni az ágyamba. Éreztem, ahogy kezd eluralkodni rajtam a pánik.

Chris valószínűleg észrevette arcomon a kétségbeesés első jeleit, és rögtön odajött hozzám. Szó nélkül átkarolta a derekamat, és aránylag gyors tempóban a bejárat felé vezetett, nem foglalkozva senki mással. Nem tudtam, azért teszi-e, mert ezzel ismét alapot adhat a pletykáknak, vagy azért, hogy engem óvjon, de nem számított. Csak az volt a lényeg, hogy minél hamarabb az épületben lehessek.

Odabent még nem voltak túl sokan, így Chris az egyik csöndesebb sarokba kísért. Nekidőltem a falnak, és mélyeket lélegeztem, hogy megnyugodjak.

– Jól vagy? – kérdezte aggódó tekintettel.

Válasz helyett bólintottam egy aprót, de ismert már annyira, hogy tudja, ez csak annyit jelent, hogy még tartom magam. Közelebb lépett hozzám, és vigasztalóan magához húzott, én pedig a mellkasának támasztottam a homlokom. Próbáltam egyenletesen lélegezni, az általában segített. Megéreztem azt a jellegzetes illatot, ami csak rá volt jellemző, és – mint mindig – akkor is nyugtató hatással volt rám. Közben Chris óvatosan simogatta a hátam, másik kezével pedig bátorítóan megszorította a kezem.

– Köszi – sóhajtottam, mikor már jobban éreztem magam.

Felemeltem a fejem, hogy a szemébe nézhessek. Hirtelen furcsának tűnt, hogy alig magasabb nálam, de ez a magas sarkú cipőmnek volt köszönhető, mivel normál esetben csak az álláig értem. Arcát jó néhány napos borosta fedte, mivel a szerepe ezt kívánta meg, és – a szerződés szerint – a forgatások között sem válhatott meg tőle. Kék szemeiben mintha féltést láttam volna, de ahogy halványan elmosolyodtam, egyből átvette helyét a megszokott vidámság.

– Menjünk, mielőtt még Paul idegrohamot kap – szólalt meg kajánul elvigyorodva, mire az én mosolyom is szélesebb lett, és megnyugodva indultam el mellette a vetítőterem felé.

Paul Ashton a film producere volt, a Starline Productions egyik legfontosabb embere, és annak ellenére, hogy mindannyiunk főnöke volt, néha jókat nevettünk rajta. Szinte mindig idegeskedett valami miatt, amikor ellátogatott a forgatásra. Egyszer, mikor külső helyszínen voltunk, kiakadt a lovak miatt, mert nem bírta elviselni a szagukat. Többet nem is láttuk egy külsős forgatási napon sem, aminek mindenki örült.

Folytonos idegességétől eltekintve a stábnak nem gyűlt meg vele különösebben a baja, mert tetszett neki a film. Pontosabban úgy vélte, a közönségnek tetszeni fog, ami számára egyet jelentett a hatalmas bevétellel, ezért alig szólt bele valamibe.

Nekem már annál több gondot okozott. Állandóan figyelmeztetett engem és Christ, ha úgy vélte, nem jelenünk meg elégszer a nyilvánosság előtt. Általában ő volt az, aki kitalálta a különböző „programjainkat”, és aztán értesítette a sajtót. Persze olyankor mindig azt mondta nekik, hogy a stáb egyik tagja, és hallott valami érdekeset, a média meg egyből ugrott, hogy minket lessenek.

Ahogy elfoglaltuk a helyünket a vetítőteremben, ismét úrrá lett rajtam az a kellemes izgatottság, ami az első filmnél is. Tim ragaszkodott hozzá, hogy a stáb is csak a premier alkalmával láthassa a teljesen elkészült filmet, mert – ahogy mondta – így az igazi.

Az első részt még egy kisebb teremben mutatták be, akkor még valamivel enyhébb volt az érdeklődés iránta. Persze a Starline időben megkezdte a marketinget, valamint a különféle hírek és pletykák csöpögtetését, ezért felhajtásban akkor sem volt hiány, csak rajongóból volt még sokkal kevesebb.

 

Aztán a film sikeres lett, szellemileg és anyagilag egyaránt, és onnantól nem volt megállás. Mindenki minket akart látni, minket akart megérinteni, és minél többet akartak tudni rólunk. Ekkor „kaptam” Mike-ot, mert már a szállodából sem tudtam kilépni anélkül, hogy meg ne rohamoztak volna. Még jó, hogy a stúdió és a forgatási helyszínek is messze estek az otthonomtól, így szerencsére azt nem tudták meg, hogy hol lakom. Nehéz szívvel, de lemondtam arról, hogy minden lehetséges alkalommal hazamenjek, de ezáltal megőriztem az otthonom titkát, és a lehetőséget, hogy ha vége ennek az egésznek, nyugodtan visszatérhessek oda.

Egyetlen hely volt az utóbbi másfél évben, ahol nyugtom volt: a forgatás. Sem a stúdióba, sem a külső helyszínekre nem engedtek senkit, ezért ott éreztem magam a legjobban.

Amint elkezdődött a film, csend telepedett a nézőkre. Néhány képkockát bevágtak az első filmből, talán hogy jobban fel lehessen venni a történet fonalát, de nekem erre nem volt szükségem. Magam előtt láttam mindent az első részből: Salina, amint megszökik az apjától; ahogy a lázadókat győzködi, hogy nem kémkedni jött; és végül, hogy ezt be is bizonyítsa, ellopja a várból a térképet, mely az egyetlen még élő fehérmágus börtönéhez vezeti őket, mert Freeto segítsége nélkül lehetetlen legyőzni a zsarnok királyt.

A történet megelevenedett előttem, és nem magamat láttam, amint eljátszom a hercegnőt, hanem Salinát, ahogy Ricoval az oldalán vezeti a kis csapatot, amely Freeto kiszabadítására indult. Sokan segítenek nekik, és még többen akadályozzák őket, de nem adják fel egy percre sem, és végül kiszabadítják a varázslót. Közben tanúi lehetünk Salina és Rico kibontakozóban lévő szerelmének, apró érintések, és sokat sejtető pillantások által.

A történet magával ragadott, és észre sem vettem, hogy eltelt majdnem kétórányi idő, csak arra eszméltem fel, hogy mindenki tapsol körülöttem. Chrisre pillantottam, aki fülig érő szájjal vigyorgott.

– Jók voltunk, mi? – kérdezte, és rám kacsintott, én meg csak mosolyogva megcsóváltam a fejem.

Látszott rajta, hogy büszke magára, de lehetett is, mert igazán jól csinálta a dolgát.

– Köszönjük, köszönjük! – hallottam meg Paul hangját, és ahogy körülnéztem, láttam, hogy a színpadon áll. – És most üdvözöljük a rendezőt, Tim Rotmant, valamint a főszereplőket, Victoria Stanfordot és Christian Michaelst!

Döbbenten pillantottam Chrisre, mert erről egyáltalán nem volt szó, de ő csak megvonta a vállát, majd felállt, én pedig megadóan követtem őt. Már számtalanszor megfordult a fejemben, hogy a szerződéssel nem törődve kiszállok az egészből, mert már kaptam annyi gázsit, hogy a szerződésszegésért járó büntetést kifizessem, de nem tehettem meg. Gondolnom kellett Charlottra, akinek megígértem, Timre, akinek ez az álma, és a többiekre, akik minden energiájukat ebbe fektették.

Így hát tettem, amit Paul és a Starline elvártak tőlem, és reméltem, hogy a hátralévő egy év hamar eltelik.

A színpadon megálltam a kissé feszengő Tim, és a boldogan vigyorgó Chris között. Feltettek nekünk néhány kérdést, amikre már kívülről fújtuk a választ, majd, amikor végre azt hittem, hogy mehetünk, Paul megszólalt:

– Mi lenne, ha adnánk egy kis ízelítőt a harmadik részből?

Tim a szemöldökét ráncolva nézett rá.

– De abból még nem is forgattunk semmit – mondta megrökönyödve.

– Nem is arra gondoltam – fordult felénk a producer, és éreztem, hogy ebből semmi jó nem sülhet ki, ami bizonyságot is nyert, ahogy folytatta: – Salina és Rico természetesen összejönnek a történet végére, miért ne láthatnánk egy csókot?

A közönség újságírókból álló része természetesen jónak találta az ötletet, ezért Chris felé fordultam. Még sosem volt előtte csók-jelenetünk, nem tudtam, hogyan kezdjek neki, de Chris szerencsére kisegített. Magához húzott, és olyan tekintettel pillantott rám, amilyennel Rico néz Salinára, így nem volt nehéz dolgom. Egy pillanat alatt Salina lettem, aki örömmel csókolja meg a szerelmét.

A felzúgó tapsvihar hatására kinyitottam a szemem, és ismét önmagamként álltam a színpadon. Zavartan néztem Chrisre, de ő csak kedvesen rám mosolygott, és Paul is elégedettnek tűnt, így valószínűleg jól csináltam.

Az újságírók még bombáztak minket a kérdéseikkel, de Paul bejelentette, hogy aznapra elég volt ennyi, majd a különböző sajtótájékoztatókon kérdezhetnek, mi pedig elindultunk. A színpadról lefelé Chris és Tim közrefogtak, amiért nagyon hálás voltam, tekintve, hogy a magas sarkúban lépcsőn lefelé sétálás nem tartozott a kedvenc elfoglaltságaim közé. Ha nem kapaszkodhattam volna beléjük, valószínűleg még orra is esem. Nem sűrűn hordtam magas sarkú cipőket, és azoknak is csak épphogy volt néhány centi sarkuk, nem úgy, mint annak, amit akkor rám adtak.

Szerencsésen leértünk a színpadról, és egyből a hátsó kijárat felé vettük az irányt, amerre a stáb többi tagja is tartott. Az egyik különteremben rendeztek nekünk egy úgynevezett „stáb-bulit”, ahova tényleg csak a munkatársaink, illetve az ő vendégeik jöhettek.

Amint beléptem a terembe Charlotte karon ragadott, és magával húzott.

– Jól vagy? – kérdezte idegesen.

– Miért ne lennék jól? Azért egy csók nem a világ vége – válaszoltam.

– Nem arra gondoltam – rázta meg a fejét. – Pont akkor szálltunk ki a kocsiból, amikor az a liba elkapta a karodat. Annyira megijedtem, de mégsem rohanhattam végig a vörös szőnyegen – zsörtölődött. – Aztán mire beértünk az épületbe, már nem találtalak sehol.

– Chris keresett egy csendes helyet, hogy meg tudjak nyugodni – magyaráztam.

– Akkor jó – sóhajtott egy nagyot nénikém.

Még amikor odaköltöztem hozzá, akkor kért meg, hogy ne hívjam Charlotte néninek, ahogy kislányként tettem, azt mondta, öregítem vele. Csak tíz évvel volt idősebb nálam, későn született második gyermeke volt apai nagyszüleimnek, és legtöbbször a nővéremnek hitték. Mi pedig minden ilyen esetben mosolyogva bólogattunk.

– Rendes kölyök ez a Chris – tette még hozzá mindent tudó mosollyal.

– Ezerszer megmondtam már, hogy csak haverok vagyunk, Charlotte néni – hangsúlyoztam ki az utolsó szót vigyorogva.

– Te kis szemtelen – mosolyodott el ő is. – Csak olyan szépen mutattatok a színpadon – próbálkozott még.

– Ne is folytasd! – kértem, mire csak megvonta a vállát, majd elindult megkeresni a párját.

„Még hogy Chris és én” – gondoltam magamban, miközben megcsóváltam a fejem. Annyira elképzelhetetlen volt számomra, hogy bármi is legyen köztünk.

Mikor először találkoztunk, és közölték velünk, hogy jól ismerkedjünk össze, mert ezentúl egy pár leszünk, csak arra gondoltam, hogy a filmben. Aztán Chris volt az, aki felvilágosított a szerződés úgynevezett „apró betűs” részéről.

– Tényleg el kellett volna olvasnom – sóhajtottam halkan.

– Miért? Talán nem tetszem? – kérdezte Chris félmosolyra húzva a száját, és közelebb lépett hozzám.

– Hé! – szóltam rá felháborodottan, miközben a tenyeremet a mellkasának támasztottam, hogy úgy tartsam távol magamtól. – Csak arról volt szó, hogy eljátsszuk a szerelmeseket, nem pedig arról, hogy azok is leszünk.

– Oké – felelte feltartva a két kezét. – Csak vicceltem – mondta, de a mosoly továbbra is ott bujkált a szája sarkában.

Tulajdonképpen nagyon jóképű srác volt, de nekem valahogy nem volt az esetem. Túl link volt még, főleg a korához képest. A színészet volt az egyetlen dolog, amivel kapcsolatban teljesen felelősségteljesen viselkedett. Sosem késett, a szövegét mindig tudta, és nekem is sokat segített, hogy be tudjak illeszkedni.

Azonban ahogy elhangzott a nap végén a „mára ennyi” felkiáltás Tim szájából, mintha kicserélték volna. Csapta a szelet az összes lánynak, aki együtt dolgozott velünk, és aki kapható volt rá, azzal el is töltött egy-egy éjszakát. Annyira azért tisztességes volt, hogy mindegyikükkel előre közölte, ne várjanak tőle folytatást, és csak akkor történt bármi is, ha ez a lánynak is megfelelt így.

Ezek ellenére aránylag hamar összecsiszolódtunk, hisz a legtöbb időmet vele töltöttem, a forgatáson, és azon kívül is. Talán már barátságnak is nevezhető volt a kettőnk kapcsolata, és ez nagyban megkönnyítette a dolgunkat.

Egy darabig csak ácsorogtam az egyik pult mellett, és néztem az önfeledt társaságot. A sikerüket – pontosabban a sikerünket – ünnepelték, és lassacskán rajtam is eluralkodott a boldogság.

– Megcsináltam – suttogtam magam elé. Sosem hittem volna, hogy képes leszek igazán alkotni valamit, ami ennyi embernek tetszik, de bíztam Timben, ő pedig azt mondta, tökéletes leszek. A kezdeti nehézségek ellenére hamar ráéreztem a szerepre, és a színjátszásra. Egy idő után már elég volt, ha csak belenéztem a tükörbe, miután felöltöttem a jelmezt, és máris Salina voltam. Igaz, ilyenkor mindig megkérdeztem magamtól, normális vagyok-e még, de Chris megnyugtatott, hogy ezt ő is át szokta élni.

Ahogy nézelődtem, észrevettem Christ, amint valami ismeretlen lányt udvarol körbe, és majdnem felnevettem. Nem is ő lenne, ha nem ezt tenné. Amikor a tekintetünk találkozott, egy rövid mondat után otthagyta a lányt, és elindult felém. Útközben levett két pohár pezsgőt az egyik pincér tálcájáról.

– Szia, Vic! – mosolygott rám, és a kezembe nyomta az egyik poharat. Csak ő hívott Vicnek, mindenki más Vickynek szólított, de már megszoktam.

– Szia! – mondtam, és viszonoztam a mosolyát.

– Ránk – szólalt meg megemelve a poharát. – A sikerre, meg persze a többiekre.

– Az Elbűvölt Királyságra – tettem hozzá. Valamiért nagyon szerettem a film címét.

– Az Elbűvölt Királyságra – ismételte meg, majd koccintottunk.

Ahogy belekortyoltam a poharamba, észrevettem Pault, amint felénk tart.

– Ajjaj – nyögtem halkan, mire Chris furcsán nézett rám, de követve a tekintetem, rájött, mi a bajom.

– Sziasztok! – kezdte Paul. Mosolya kényszeredett volt, mint mindig. – Az a helyzet, hogy lassan le kéne lépnetek a hátsó ajtón, a kocsi kint vár. Szóltam pár fotósnak, már valószínűleg ott vannak – adta ki az utasítást, aztán még hozzátette: – A turné programfüzete az ágyatokon van, nézzétek át.

Ezzel el is indult, de még visszanézett, és megszólalt:

– Jók voltatok – tudatta a véleményét röviden, aztán ment is tovább, hogy a szokásos fontos ügyeit intézze.

– Tényleg megdicsért minket? – kérdeztem elhűlten Christől. Még nem hallottam, hogy bárkit is ilyen „kegyben” részesített volna.

– Úgy tűnik – húzta el a száját.

– Mi van? – kérdeztem, mivel nem tűnt túl boldognak.

– Olyan jól alakultak a dolgok azzal a kis szőkével – bosszankodott.

– Szóval én már nem is vagyok elég jó neked? – játszottam a sértődöttet, mert tudtam, hogy ez bejön.

– Ne hülyülj már – mondta kicsit vidámabban, és oldalba bökött. – Annyira nem is nagy szám – vonta meg a vállát.

– Szólok Charlotte-nak, és mehetünk.

– Oké, én is elköszönök néhány embertől. Majd megkereslek.

Egy kisebb tömegen átverekedve magam megtaláltam a nénikémet, aki Timmel iszogatott és beszélgetett.

– Sziasztok! – köszöntem mosolyogva.

– Szia, Vicky! – üdvözölt a rendező egyből. – Még nem is tudtam gratulálni, meg persze megköszönni mindent.

– Köszönöm, és nincs mit – vigyorogtam rá. – Tudod, hogy imádom a mesédet.

Tim hálásan nézett rám, én pedig megöleltem. Nagyon hamar megkedveltem, de nem is lehetett nem szeretni őt. Mindenkihez kedves volt, sosem kiabált, ha valakinek épp nem volt jó napja, és nem jól játszott, akkor is ritkán volt mérges.

Elsőre nem értettem, mit látott a kissé mackós alkatú rendezőben Charlotte, de elég volt néhány szót váltanom vele, és máris rájöttem. Annyira figyelmes és odaadó volt a nénikémmel, hogy alig akartam elhinni. Mellette Charlotte igazán nőnek érezhette magát, és amióta együtt voltak, mindig boldognak láttam, és nekem ennyi elég is volt, hogy kedveljem Timet.

– El kell mennünk Chrisszel – mondtam halkan.

– Paul? – kérdezték szinte egyszerre, nem túl kedves hangsúllyal.

– Pontosan – húztam el a számat. – De nem gond, úgyis fáradt vagyok már egy kicsit. Chris azt mondta, mindjárt jön.

– Mát itt is van – húzódott széles mosolyra nénikém szája, mire csak egy kis fintort kapott tőlem válaszul.

– Mehetünk? – kérdezte „szerelmem”.

– Persze – feleltem. – További jó szórakozást! – fordultam Charlotte-ék felé. – Holnap beszélünk – mondtam nénikémnek, majd puszit nyomtam az arcára, és belekarolva Chrisbe el is indultunk.

Amint kiléptünk az ajtón, villant néhány vaku, úgy tettünk, mintha meglepődtünk volna, és már be is pattantunk a kocsiba.

– Hát ez hihetetlen – vigyorgott Chris.

– Most éppen mi? – kérdeztem, és én is elmosolyodtam.

Az ő jókedve legtöbbször rám is átragadt.

– Hogy ezek még mindig elhiszik a mi kis mókázásunkat – magyarázta.

– Végtére is, színészek lennénk, vagy mi – tártam szét a karomat továbbra is mosolyogva. – Ha nem hinnék el, nem játszanánk jól.

– Az is igaz – felelte elgondolkodó arcot vágva, majd elnevette magát.

Mindketten megittunk néhány pohár pezsgőt, így a jókedvünk egész úton megmaradt.

A szobáink előtt elbúcsúztunk egymástól, én pedig továbbra is mosolyogva léptem be az ajtón, majd egyből lerúgva a cipőimet az ágyhoz sétáltam. Leülve a kezembe vettem a fekete dossziét, ami a következő két hetünk programját tartalmazta. Ahogy gyorsan végigolvastam, úgy tűnt el a jókedvem, hogy helyét átadja a dühnek és a szomorúságnak.

– A francba! – szaladt ki a számon a halk szitok, és a legtávolabbi sarokba hajítottam a mappát.

***

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/regenyek/csillagfeny”] A szerzőről[/button]