Livits Réka: Kávé tejjel

A vadiúj szervezeti struktúra háromdimenziós, kivetített modellje halványkéken vibrál a makulátlan fehér asztal közepén. A körülötte ülők kritikus tekintettel, merev összpontosítással vizsgálják, néha a tárgyaló végében magyarázó előadóra pillantanak, aki a stratégiai irányváltás utolsó fázisát ismerteti. A nap gyér sugarai elszivárognak a láthatárt jelentő betonfal mögött. A közel ötven méter magas falat nyolc éve emelték Szingapúr szigete köré – azóta csak a toronyházak felső emeleteiről látni a tengert –, nélküle a város már rég víz alatt lenne.

Az előadó egy piacvezető tanácsadó cég képviselője: nyúlánk, sportos, ötvenes férfi. Makulátlan stílus, makulátlan előadás, makulátlan business outfit. Fényesre polírozott koponyája megcsillan a LED lámpák éles fényében.

– Az emberi munkaerő az átállás nyomán nyolcvan százalékban optimalizálható. Ez ugyan tömeges leépítéseket von majd maga után, de a költségmegtakarítás és az automatizációval elért hatékonyságnövekedés oly mértékű… – A férfi hangja megbicsaklik. Tekintetét a kivetített modellre szegezi. Pillanatnyi csend. – Az automatizációval elért hatékonyság oly mértékű…

– Ezt már hallottuk – jegyzi meg hangjában árnyalatnyi éllel Mr. Seow.

– Az emberi munkaerő nyolcvan százalékban optimalizálható… – Hangja vontatottá válik. – Minimalizálható.

Seow köhint, a teremben összegyűlt felsővezetők némelyike fészkelődni kezd. Minden percük be van osztva, nem érnek rá kétszer ugyanazt a mondatot végighallgatni.

– Igen, kérek kávét – jelenti ki az előadó határozottan. Tizenöt meghökkent szempár mered rá. – Pici tejjel, cukor nélkül.

– Már megbocsásson, Mr. McKenzie, öt perc múlva vége a tárgyalásnak.

– Kérek kávét – ismétli McKenzie. – Pici tejjel, cukor nélkül.

Senki nem tesz megjegyzést, a teremben értetlen feszültség szikrái pattannak. Harminc másodperc múlva az automata asszisztensasztal megjelenik egy eszpresszóval és egy apró, önoldódó tasak tejjel. McKenzie lepillant az elé helyezett csészére. Tekintete üres. Mutatóujjával megérinti a fekete folyadék felszínét.

– Igen, kérek kávét. Pici tejjel, cukor nélkül – mondja.

– Biztosan a jetlag – suttogja valaki a szomszédjának.

 

Christának először az tűnik fel, hogy a shiatsu gép már legalább tíz perce ugyanazt a pontot masszírozza a hátán. A kapcsoló után nyúl, hogy programot váltson, de a gép nem reagál. Talán felfedezett testében egy feszültséggócot, és addig nem tágít, míg fel nem oldotta azt. A nőt azonban inkább idegesíti a repetitív nyomkodás, mintsem ellazítaná, így feltápászkodik a fotelből. Tekintete a szoba majd’ egész falát elfoglaló képernyőre téved. A vak, fényes feketeség nyugtalanító. De nem. Nem fogja bekapcsolni. Már az elején megfogadta. Ki kell bírnia. Inkább iszik egy jázminteát. Kiválasztja az italt a wellness apartman vezérlőjének listájáról, és egy perc múlva a szoba sarkában álló kerek kis asztal közepéből kiemelkedik – egy pohár rubinvörös gránátalmalé.

Itt nem tökéletesen kéne működnie mindennek? Vagy a rendszer jobban tudná, hogy mire van szüksége ebben a pillanatban? Christa vállat von. Elvégre szereti a gránátalmalevet. Lassan járkálva iszogatni kezdi a hűvös italt, a kortyok között mély lélegzetet vesz, hogy eloszlassa az egész testében formátlanul gomolygó idegességet. Számtalanszor átrágta magát a prók és kontrák hosszú listáján, sikerült meggyőznie magát arról, hogy helyes döntést hozott, most mégis megkörnyékezi a bizonytalanság. Miért nem képes bízni a szolgáltatásban? Többszáz elégedett ügyfél referenciája, természetesen mind anonim, de sejthető, hogy a felső tízezerből kerültek ki, elvégre ki másnak lenne pénze ilyesmire, panasz esetén száz százalék pénzvisszafizetési garancia, készséges ügyfélszolgálat, teljeskörű tájékoztatás. Magától rá sem jött volna, hogy a kifogástalan modorú, precíz és diszkrét férfi, aki a legutolsó apró részletet is elmagyarázta neki, nem igazi ember. Milyen pontosan reagált Christa legapróbb érzelmi rezdülésére is: megértően kezelte az arcára kiülő bizonytalanságot, eloszlatta a hangjából csendülő kételyeket, bizalomgerjesztő orgánuma szinte már vonzalmat ébresztett a nőben. Kell ennél több bizonyíték?

Christa persze tisztán racionális alapon döntött: harmincnyolc éves, az ideje fogytán, munkája három embernek is elég lenne, jól jönne egy stabil kapcsolat, egy megalapozott partnerség, egy társ, de hát kinek van ideje ismerkedni, kinek van türelme megfutni újra és újra ugyanazokat a köröket, lépésről lépésre építkezni, letapogatni a homályban lappangó hasonlóságokat és különbségeket? Mennyivel egyszerűbb az egészet egy, az ő jellemére és személyiségére épülő mesterséges intelligenciára és precíz algoritmusok által generált döntésekre bízni. Mennyivel megbízhatóbb, mint a csalóka és kétes kimenetelű emberi választások… Mióta hallgatja már ezt a nyomorult hárfazenét? Kapcsoljunk valami pörgősebbre, vidámabbra, elvégre ez egy jelentős nap, egy ünnep, egy fordulópont az életében!

A vezérlő eleinte nem reagál. Aztán egy női hang szól:

– És most belégzés. Egy, kettő, három, négy. Tartsa bent, egy kettő, három, négy. És lassú kilégzés az orron át: egy, kettő, három…

Christa gyomra összerándul. Mi a franc? Itt elromlott valami. A vezérlő meghibásodott! Egy pillanat alatt kiveri a víz. Már hívja is az operátort. Vagy előbb… Szeme a képernyőre szegeződik. Ha itt hiba lépett fel, akkor lehet, hogy a helyszínen sem működik minden flottul. Christa fejbőrét mintha ezernyi tű szúrkálná, keze megremeg, miközben bekapcsolja a képernyőt. Képtelen veszteg maradni, muszáj utána járnia!

A fekete felület megtörik, felvillan rajta az elegáns étterem és Christa csinos, fekete ruhába öltözött Alteregója, aki épp egy pohár pezsgőbe kortyol. Vele szemben egy sármos férfi. Karakteres szemüveg, rendezettre nyírt szakáll, őszülő halánték, tökéletes szabású zakó. A nő szíve megdobban. Lehet, hogy Ő lesz az. El tudná képzelni. Igen. Teljesen. Micsoda vonzó pasas! Minden rendben lesz. Ha csak az Alteregója nem csinál valami hülyeséget. De ez ki van zárva. Ugye? A cég garantálja…

– És mit csinálsz szabadidődben? – kérdezi a férfi a képernyőn, szemében megcsillan a gyertyafény, orra körül apró ránc jelenik meg, ahogy elmosolyodik.

Christa minden idegszálával a képernyőre koncentrál. Megszűnik körülötte a szoba, már nem hallja sem a légzőgyakorlatot ismétlő női hangot, sem a masszázsfotel halk zümmögését, kezéből majdnem kiesik az üvegpohár az utolsó korty gránátalmalével. Négy szögből figyelheti a jelenetet: Alteregója arcát szemből, ahogy a férfi láthatja, egyik és másik oldalról, és mutatják a saját szemszögét is: közvetlenül a férfi szemébe nézhet. Csak most ne hibázzon! Hol is van a cselekvésvezérlő? Ja, a fotel melletti asztalkára rakta. Lehet, hogy kézbe kéne venni. Ám Christa nem tud elszakadni a képernyőtől. Megbabonázva vár Alteregója válaszára. A tökéletesre kalibrált humanoid elmosolyodik. Senki sem tudná megmondani, hogy nem ő az, még a legközelebbi barátai sem – ha lennének legközelebbi barátai. Az arca, a gesztusai, a hangja, az intonációja… Hibátlan szkennelés.

– Nincs szabadidőm – jelenti ki az Alterego. Tőle mintegy ötven mérföldre, a luxus wellness hotel huszonhatodik emeleti apartmanjába zárkózott Christa megdermed.  – Nincs szabadidőm – ismétli a humanoid. – Rád se lenne. – Christát mintha egy vödör jeges vízzel öntenék nyakon. Hol az az átkozott vezérlő? Mi a fene folyik itt? Az élő közvetítés kimerevedik. Mintha lefagyott volna a rendszer. Christa egész testében remeg, a vezérlőért indul, de imbolyog, lábai kocsonyásnak érződnek.

Egy hatalmas puffanás zökkenti ki transzszerű állapotából, még a falak is beleremegnek. Mintha egy szekrényt döntöttek volna fel a fölötte lévő emeleten. Dobogás. Súlyos, zaklatott léptek. És egy üvöltés. Egy artikulálatlan férfihang. Tompán, fojtottan. A szoba szigetelése úgy tűnik, mégsem tökéletes.

Christa hívja az operátort.

– Üdvözöljük! Kérem, várjon egy pillanatot, azonnal kapcsolom az ügyfélszolgálatot.

Az az átkozott hárfazene! Mi van, ha a felső szomszédja rosszul van? Ha azonnal segítségre szorul? Christa csak egy pillanatig toporog a szoba közepén, kezében a telefonnal, félúton a képernyő és a cselekvésvezérlő között. Aztán ösztönösen cselekszik. Elindul, hogy a még mindig üvöltöző férfi segítségére siessen. A folyosó puha, süppedős szőnyege elnyeli lépteit. Néma és közönyös, zárt ajtók mellett halad el. A rejtett hangszórókból halkan, diszkréten szól a hárfazene. De csak egyetlen akkordot játszik. Újra és újra ugyanaz a négy-öt irritáló pendülés – és a lift nem működik. Christa a lépcsőházat irányozza meg, a nehéz tűzzáró ajtó alig mozdul, egész testében neki kell feszülnie. Szokatlan sötétség fogadja. Tapogatózik a korlát után, ujjai végre érintik a hideg, sikamlós fémet, elindul felfelé. Térdei most nem remegnek, meglepő határozottsággal rakja egyik lábát a másik után, de vajon hogy találja majd meg a kivezető ajtót? Hirtelen, mintegy válaszul, nem sokkal feljebb fény szűrődik be a folyosóra. Egy alak tűnik fel a nyílásban.

– Miért van itt ilyen kibaszott sötét?! – üvölti tiszta erőből.

– Nem tudom – válaszolja Christa gondolkodás nélkül.

– Ki van ott? – kiabálja a férfi. Hangjában düh és félelem. És valami ismerős. Vajon őt hallotta az imént? Christa hezitál. A fény és az ember eltűnik. Az ajtót nehezen találja csak meg, alig bírja megmozdítani. Hunyorogva lép a folyosóra. Vajon jó ötlet volt feljönni? Mi van, ha egy őrülttel van dolga? Szeme végre képes befogadni a világosságot, pislant néhányat. A férfi csupán pár méterre áll tőle, eszelősen nyomkodja a lift hívógombját. Magas, izmos alak, kopasz fején izzadságcseppek gyöngyöznek. Christát meglátva szeme kikerekedik, arcán értetlenség és rémület, mintha kísértetet látna. A nő is lemerevedik a meglepetéstől, de aztán elmosolyodik.

– Helló. Nem gondoltam volna, hogy itt találkozunk.

 A férfi futásnak ered, mintha köszöntés helyett halálosan megfenyegették volna.

– Hé, Tim! – kiált utána Christa. – Minden rendben?

Lakosztályának ajtajához érve a férfi megtorpan. Keze a kilincsen, tétovázik. Pár másodpercig maga elé mered, aztán felpillant.

– Christa, micsoda meglepetés – mondja barátságos hangon. Láthatóan összeszedte magát. Arca kedélyes közönyt tükröz, nyoma sincs rajta az iménti páni félelemnek.

– Te üvöltöttél az előbb?

– Üvöltés? Hogy én? Nem, dehogy. De én is hallottam, azért jöttem ki, hogy utána nézzek. Találkoztál valakivel?

– Nem. Olyan, mintha rajtunk kívül üres lenne az épület.

– Különös, nem? Na, megyek is, valami gond volt az operátorral, biztosan egy pillanatnyi technikai malőr, le is csekkolom, hogy elhárították-e már.

Christa hitetlenkedve mered rá. Nem számított arra, hogy bárkivel is találkozik ezen az estén – hiszen a cég tökéletes diszkréciót ígért –, különösképpen nem a főnökével. Jobb, ha mindketten a lehető leghamarabb napirendre térnek, és elfeledkeznek erről a kínos találkozásról.

Tim visszamenne az apartmanjába, de az ajtó nem nyílik. Újra és újra lecsippantja kártyáját, mindhiába. Feszegeti, vállal nekidől, öklével dörömböl rajta, káromkodik – aztán tudatosul benne, hogy Christa mellette áll, és érdeklődve figyeli ténykedését. Összeszedi magát, de látszik rajta az erőlködés. Ismát magára ölti kedélyesen közönyös arckifejezését.

– Beragadt – állapítja meg.

– Szerintem hívjunk segítséget. Nálam talán működik a vezérlő. Egy emelettel lejebb vagyok. Velem jössz?

Tim az ajtóra néz, majd Christára, és megint az ajtóra.

– Nem. Nem, megpróbálom mégegyszer, hátha kinyílik.

– Te tudod.

A nő mögött épp csukódik a tűzzáró ajtó, mikor Tim megjelenik a résben.

– Mégis inkább veled tartok – szól egy vállrándítással. – Hátha ketten könnyebben a végére járunk.

– Oké. – Christának ekkor eszébe jut a képernyő, a jelenet az étteremben, aminek kimerevedett képe valószínűleg még mindig uralja a szobát. Összeugrik a gyomra. – És mi lenne, ha lemennénk a földszintre, és megnéznénk, van-e ott valaki? Bizonyára az én szobám ajtaja is lefagyott.

– Kétlem, hogy emberekkel találkoznánk. De a recepción biztos tudnak segíteni – szól Tim. Az ajtó csukódik, ők pedig botorkálva indulnak meg lefelé a néma sötétségben.

Sokáig egyikük sem szól. Christa hallja maga mögött Tim lélegzetvételét, lépteinek csikorgását, érzi a testéből sugárzó hőt, még leheletének páráját is a tarkóján. A férfi szorosan a sarkában van. Talán fél lemaradni?

Álmában sem gondolta volna, hogy valaha egy ilyen bizarr helyen és helyzetben találja magát a főnökével. Amúgy is ritkán találkoznak személyesen. Christa minden héten kap tőle egy újabb és újabb elvárásokkal bővülő teljesítményértékelőt, amitől mindig görcsbe rándul a gyomra, év végén pedig egy extenzív, személyes feedbacket munkájának fejlesztendő területeiről. Baszogatós Tim – így hívja magában. Mi tagadás, szórakoztató kiborulva látni őt. Christa elvigyorodik. Teljesen berezelt a pali.

– Azt hittem, ezen a héten vannak a szingapúri tárgyalások – szól hátra kedélyes könnyedséggel. Tim nem válaszol. – De biztosan elnéztem a naptárt.

 – Azok jövő héten lesznek – feleli fahangon Tim.

Pár emeletet csöndben mennek.

– Nem vagyok túl indiszkrét, ha megkérdezem, miért vagy itt? – kérdezi a férfi.

Kurvára indiszkrét vagy – válaszolja magában Christa.

– Személyes okokból – mondja kimérten. – Magán jellegű időmenedzsment optimalizálás. Nem a munkával kapcsolatos.

– Értem.

– És te?

– Családi okból. Sajnos nem tudok egyszerre két helyen lenni.

– Ezzel mindannyian így vagyunk.

– Igen.

– És a családod, mármint ha nem vagyok tolakodó… Nekik nem tűnik fel, hogy nem te vagy ott? Elvégre ők ismernek a legjobban.

 – Távoli rokonság, biztos nem veszik észre. És a cégben is megbízom. Nem először veszem igénybe a szolgáltatásukat, és még sosem volt  rájuk panaszom – Tim hirtelen elhallgat, mintha túl sokat mondott volna.

– Sehol máshol nem láttam ilyen precíz humanoidokat – hagyja rá Christa.

– Világklasszisok.

– De most mégis mintha hiba lenne a rendszerben.

– Pillanatnyi üzemzavar, ebben biztos vagyok.

A többi tizennyolc emeletet csendben teszik meg. A káröröm kellemes csiklandozása sajnos nem tart sokáig – Christának eszébe jut a randevú, az, hogy mostanra az a sármos pasas bizonyára faképnél hagyta. Ő pedig itt van, és nem tehet semmit. Semmit. Lassan tudatosul benne, hogy ez az egész nemcsak egy horribilis pénzösszegbe került. Ő, akit kollégái csak Miss Control Freakként emlegetnek. Soha, semmit nem akar a véletlenre bízni. Teljes mértékben irányítani akarja az életét. És pont emiatt csúszott ki a kezéből a kontroll. Christa meginog. A sötétben nehezen találja az egyensúlyt, mereven kapaszkodik a korlátba. Mintha fogyna körülötte a levegő, önnön tehetetlensége vaskos kígyóként fonódik a mellkasára, és húzódik szorosabbra és szorosabbra minden lépcsőfokkal.

Szerencsére már dereng valahol lent a vészkijáratot jelző zöld lámpa. Vaksin lépnek ki a hall fényébe. A teljes sötétség után még a lágy, tompított világítás is bántó, kell pár perc, hogy magukhoz térjenek. Christa hátát a falnak vetve, mélyen szívja be a levegőt. Tim siet elsőként a recepcióhoz. Az ügyfélszolgálatos barátságos mosollyal üdvözli.

– Miben segíthetek, uram?

– Azt hiszem, meghibásodott valami a… Lakosztályomban. Utána néznének, kérem?

– Pontosan mi a panasza?

Tim a válla fölött Christára pillant.

– Elromlott a…

– Nálam is fennakadás van – lép előre a nő. – Lefagyott a masszázsgép, a zene és a büfé is. És az Alteregóm, nos…

– Rögvest utánanézek – vág szavába a  recepciós, és kedélyesen pislog rájuk. Harminc körüli férfi, arca sima, haja lefésülve, az utolsó szálig pontosan beállítva. Tim és Christa várakozón ácsorognak a pult előtt.

– Miben segíthetek, uram? – ismétli a fiatalember.

– A jó kurva életbe! – kiált fel Tim, öklével a pultra csap.

– Rögvest utána nézek.

– Annak a nyomorúságos terveződnek nézz utána, annak!

Christa az utolsó pillanatban ragadja meg Tim vállát, erős nő, képes visszahúzni a férfit, mielőtt az puszta kézzel szétverné az udvariaskodó, ám használhatatlan humanoidot.

Hűvös éjszakai levegő áramlik be a hallba a váratlanul nyíló üvegajtón. A menedzser egy pillanat alatt felméri a helyzetet, és Timhez siet. Christa attól tart, hogy főnöke menten nekiesik.

– Mr. McKenzie, borzasztóan sajnálom a kellemetlenséget, az operátorok már dolgoznak a hiba elhárításán.

– Mi a fészkes fene folyik itt, azt mondja meg?

Látni, ahogy mindig pontos, kimért és alig teljesíthető elvárásokat támasztó főnöke elveszíti a kontrollt – megfizethetetlen élmény Christának. Szinte meg is feledkezik arról, hogy a ő gépezetébe is porszem került.

– Jól tudja, hogy mennyit fizettem maguknak, és azt is, hogy mennyi mindent tettem kockára azzal az Alteregóval! Ebben a kibaszott kísértetházban meg nincs egy élő ember, aki kijavíthatná a hibát!

– Egy apró rendszerhiba, talán egy vírus, de minden erőnkkel azon vagyunk…

– Javítsák ki, de azonnal! Ha ebből az egészből bármiféle károm vagy üzleti veszteségem származik, beperelem az egész nyomorult vállalatot!

– Jöjjön, üljön le. Kér valamit inni? – szólítja meg az egyik asszisztens Christát, és a süppedős bőrfotelek felé tereli. Ember vajon vagy humanoid? Ki tudhatja ezt már biztosan?

– Egy jázminteát kérek.

– Rögtön hozom.

Az indulatos, káromkodásokkal bőven fűszerezett monológja után kifulladt Timet is sikerül végre leültetni. A menedzser és csapata fel-alá rohangál, telefonál.

– Sok minden múlhat azon a családi programon – jegyzi meg Christa két korty tea között.

– Hogy mi? – mered rá Tim értetlenül. – Ja, amin nem tudok ott lenni. Igen. Minden azon múlik. Az egész jövő.

A férfi üveges tekintettel mered a semmibe.

– Most már abban sem vagyok biztos, hogy olyan jó ötlet ez az automatizálás – motyogja maga elé.

– Tessék?

– Szerinted lehet az embereket robotokkal helyettesíteni? – szegezi neki a váratlan kérdést. – Szerinted lehet téged, a te munkádat egy mesterséges intelligenciával helyettesíteni?

Christa habozik. Kellemetlennek érzi a választ.

– Bizonyos tekintetben igen. De látod, mindenhol ott a rizikófaktor. Minden rendszerben lehetnek hibák.

– Mivel a rendszereket emberek alkotják – mondja Tim. – Egyelőre.

– Sikerült megtalálnunk a hiba okát, Mr. McKenzie, minden helyreállt, az okozott turbulenciákat orvosoljuk, pszichológus csapatunk már dolgozik ezen, az összes érintett bevonásával – darálja a menedzser.

– Remek – morogja Tim.

– Hozhatok esetleg Önnek valamit frissítőt?

– Igen. Egy kávét kérek. Pici tejjel, cukor nélkül.