Kurucz Berta: Képregények, jelmezek és a fiúk

Három éve történt, mikor meglátta Gambitet a 26AB-teremben tartott Nem tudok írni és rajzolni, de a képregényeket imádom!-panel közönségének hátsó sorában. Persze, nem az igazi Gambitet. May tisztában volt vele, hogy a szuperhősök csupán képregények lapjain léteznek, de a fiú jelmeze tökéletes volt. Vörös kontaktlencsét viselt, hogy hitelessé próbálja tenni megjelenését, és ráérősen egy nagy pakli kártyalapot kevergetett, pontosan úgy, mint azt Gambit tette volna.

Arról nem is beszélve, hogy jelmeze tökéletesen illet May Vadóc öltözetéhez.

A lány nem fogta fel miről szól az előadás, különben is csupán azért ült be rá, mert a Marvel-panelről lemaradt, és elege lett a kiállító teremben folyó élet-halál harcból is, amit egyesek pár limitált szériás Han Solo figuráért vívtak. Szeretett volna beszélgetni Gambittel. Csupán azért, hogy megkérdezhesse ugyanolyan nehéz-e reggelente megküzdeni a vörös kontaktlencsékkel, mint neki újra és újra befesteni fehérre két tincset a hajából. Talán szerette volna látni azt is, ahogy a fiú mosolyog, mert olyan embernek tűnt, aki még Spockot is képes lenne megnevettetni.

May egyre jobban kezdte beleélni magát, mit fog mondani a fiúnak, mikor kiszabadulnak a teremből, próbál flörtölni vele, és hogyan fogja végül megengedni neki, hogy meghívja egy szendvicsre a közeli Subwayben. Sajnos, May azzal is tisztában volt, hogy a fejében már oly élénken élő beszélgetések soha nem fognak valóra válni. Még a saját anyjának is inkább üzenetet küldött a nap végén, mikor elérkezett a szokásos bejelentkezés ideje, ahelyett, hogy felhívná. Hogy képzelte akkor, hogy majd társalgást kezdeményez egy vadidegen fiúval, aki… ó te jó ég, pontosan őt nézte!

A jelmezéhez tartozó kesztyűt ujjai között gyűrögetve, May lejjebb csúszott székén. Kukkoláson kapták! Bár soha nem érne véget az előadás!

Az előttük álló képregényírók azonban, hangos tapsvihar kíséretében befejezték mondandójukat. May továbbra sem tudott volna felidézni egy mondatot sem az elhangzottakból, szerencsére barátnője végig kitartóan figyelt, és lelkesen magyarázta neki a fontos információkat arról, hogyan lehet valakiből híres képregényíró annak ellenére, hogy nem tud írni.

– Menjünk ebédelni, jó? Fel tudnék falni egy egész sárkányt! – May gyorsan a barátnőjébe fojtotta a szót. A teremnek két kijárata volt, ha kellőképp sietnek, biztos el tudtak volna párologni a helyszínről, mielőtt Gambit felállhatott volna helyéről.

– Jó, de mekkora sárkányt? Trónok harca első évadjának végi sárkányt, vagy Smaugot?

May már készült volna valami frappáns válaszra, mikor hirtelen elé lépett valaki. Ami nem lett volna furcsa, Comic-Conon folyton az ember lánya elé ugrálnak, de az a bizonyos valaki Gambit volt, mosolygott és vörös szemével egyenesen rá nézett.

–Nahát, egymásra találtak a szerelmesek! – May barátnője sosem diszkréciójáról volt híres, és a kijelentése elég volt ahhoz, hogy Vadóc és Gambit arca mélyvörös árnyalatot vegyen fel. – Oké, haver, nem tudom, mit szól hozzá a többi X-men, de velünk kell ebédelned! Sárkány lesz. Vagy pizza. Amelyiket előbb találunk.

–        A Martalócokkal jöttem – Gambit csak ennyit válaszolt, de utána követte a lányokat.

Valamikor a szalámis pizza második és negyedik szelete között (sárkányt egy étteremben sem szolgáltak fel) May megtalálta a hangját, és rájött, senkivel nem tudott eddig olyan lelkesen képregényekről beszélgetni, mint ahogy Gambittel, vagyis Jamie-vel tette. Fel sem tűnt neki, hogy lemaradtak egy jelmezversenyről, amin pedig mindketten szerettek volna indulni, vagy kedvenc képregény-rajzolójuk közönségtalálkozójáról, ahol minden résztvevő egyedi rajzocskát kapott ajándékba. Egyszer még a legnépszerűbb vérfarkasos sorozat főszereplője is elsétált mellettük, anélkül, hogy feltűnt volna nekik a szívtipró, vagy az utána rohanó sikongató lánytömeg.

Csupán akkor figyeltek fel környezetükre, mikor a mellettük lévő asztalhoz leült pár tag az Igazság Ligájából.

–Gyűlölöm a DC-t – morogta May, és figyelte, ahogy Batman az összes lehetséges feltéttel ellátott pizza egy szeletét próbálja egészben beletömni a szájába.

–Dettó – bólintott Jamie. Egy kissé pizzamaradványos mosolyt vetett Mayre. Ugyan még nem fejezték be az Uncanny kontra Ultimate vitát, de a rivális képregénykiadót szidni mindennél érdekesebb téma volt. May örült, hogy végre van valaki, aki hozzá hasonlóan utálja Batmant, Supermant és bárkit, aki a DC képregények világához tartozott. (Kivételt képezett Csodanőt, mert őt titkon tökéletes feminista jelképnek tartotta.)

Akármennyit is beszéltek, nevettek és mérgelődtek együtt, May a telefonszámán kívül mást nem tudott meg Jamie-ről. Még a vezetéknevét sem.

A Comic-Connak vége lett, May hazautazott San Diegóból, szekrénye mélyére süllyesztette Vadóc-jelmezét, és bár eleinte olyan képtelen gondolatok foglalkoztatták, mint hogy magándetektív segítségével felkutatja Jamie-t, a középiskolai végzős év, kedvenc sorozatainak új évadjai, és a főiskola-választás körülötti herce-hurca még a fiú létezését is majdnem teljesen elfeledtette vele.

Egy hónappal a következő évi Comic-Con előtt megcsörrent May telefonja, és miután meglátta a kijelzőn világító nevet, remegő hangon szólt bele az Amerika Kapitány képével díszített készülékbe:

–Gambit?

–Nem, itt Küklopsz beszél – nevette el magát a fiú. May rögtön tudta, hogy Jamie a találkozóra szánt jelmezéről beszél, és szája széles vigyorra húzódott. Már tudta, ő kinek öltözik be.

Egy hónapja volt, hogy megvarrja a ruhát, leadjon pár kilót, hogy jól mutasson abban a bizonyos egyenruhában, és meg kellett találnia a tökéletes parókát is, de tökéletesen szeretett volna mutatni Küklopsz mellett. Emma Frost testhez simuló, hasvillantó ruháját nem csúfíthatta el süteményezéssel felszedett hurkákkal!

* * *

A konferencia központ egyik bejárata melletti széles lépcsőkön, az ő Küklopszára várva, May úgy érezte, óriási butaságot követett el. Jamie talán nem is emlékszik rá. Amíg ő az iskola legaranyosabb kockáinak a közeledését is elutasította, a fiú biztosan lány százait vitte el randevúzni. Rajta kívül mennyi Emma Frost mászkál a rendezvényen, és mindegyik sokkal, de sokkal dögösebb mint ő. Ha Jamie fel is ismerné, azonnal falképnél is hagyná. Vagy, ami még rosszabb, azok közé tartozik, akik szerint Scott Summers életének szerelme Jean Grey volt, és csalódni fog, ha meglátja őt a szőke szuperhősnek öltözve!

May majdnem rávette magát, hogy rohanjon el a legközelebbi női mosdóba, és visszavegye farmernadrágját és Vasember-pólóját, mikor érzékelte, hogy valaki megáll mellette. A lány nem tudta, hogy az olyan kemény nők szíve, mint Emma Frost, szokott-e hevesen dobogni, mikor meglátják a fiút, aki tetszik nekik, de Jamie Küklopszként még szívdöglesztőbb volt, mint egy éve Gambitként. Talán a szemét takaró napszemüveg tette, talán a szorosan karizmaira feszülő X-men egyenruha, vagy talán az a mosoly, ami egész biztos nem csupán a jelmeze része volt. May úgy érezte magát, mint akit hasba lőttek egy lézerfegyverrel.

– Nahát, eszméletlenül nézel ki! – bólintott elismerően Jamie. Maynek ugyan jól esett a bók, mégis azonnal aggódni kezdett, nem látszódnak-e az ebédre elfogyasztott hamburger nyomai a hasa tájékán.

Ha látszódtak is, Jamie valószínűleg nem vette észre őket. Szinte végig May derekán, vagy vállán tartotta a kezét, miközben ritka képregények után kutattak a kiállítóteremben, és valahányszor valaki közös képet szeretett volna készíteni róluk, szorosan magához ölelte. Egy TARDIS-nak öltözött lány még azt is megjegyezte, hogy ők a legtökéletesebb Küklopsz-Emma Frost pár, akit valaha látott. May ennek jobban örült, mint az 1979-es Thorképregénynek, amit sikerült beszereznie.

A másnapi Pókember-panelen csókolóztak először. May próbálta utána a mosdóban elmesélni fojtott hangon a barátnőjének, hogy történt a dolog, de nem emlékezett rá. Az egyik pillanatban még hangosan tapsoltak és kiáltoztak a színészeknek, a következőben pedig már Jamie nyakát karolta át, és csókolta a fiút úgy, mintha soha többet nem akarná elengedni. (Aztán persze így tett, mert egy soha senki által nem látott filmbemutatót játszottak le a teremben, amiről kár lett volna lemaradni.)

May csak egy egészen kicsit volt csalódott, amiért abban az évben sem tudott meg több dolgot a fiúról, akibe egyre komolyabban kezdett belezúgni. Mit számít a neve, ha órákon át képesek megállás nélkül beszélni és mindketten imádnak a Comic-Con ideje alatt Margarita Kantinjában enni. Arról nem is beszélve, mennyire úgy érzi, mintha a száját úgy formálták volna, hogy tökéletesen Jamie ajkára illeszkedjen, mikor csókolóznak?

* * *

A kőkemény első egyetemi szemeszterek után, csakúgy mint előző évben, egy hónappal a Comic-Con előtt érkezett hívás Jamie-től. May tudta, hogy sértődöttnek kéne lennie, amiért a fiú addig nem kereste, még csak karácsonyi üzenetet sem küldött neki, de túlságosan lefoglalta, hogy körbeugrálja a szobát örömében, amiért ismét eszébe jutott jelmez-ügyben.

– Hadd találjam ki… Pókember – szólt bele a telefonba.

– Ügyes – nevette el magát a vonal túlsó oldalán Jamie. – Remélem San Diegóban nem May nénihez lesz szerencsém.

– Viccelődjünk a nevemmel, milyen eredeti – válaszolta gúnyosan May. Örült neki, amiért valamilyen szinten köze van a képregényekhez, de jobb lett volna, ha nem egy idős hölggyel tudják csupán azonosítani. – Inkább amiatt lesz nehéz dolgom, hogy Pókember milliónyi szerelme közül ki kell választanom azt, aki a legjobban illik hozzám.

– Nem tudom, mennyit számít ez, de nekem Fekete Macska a kedvencem – mondta Jamie.

May inkább Gwen Stacy párti volt, de a Fekete Macska jelmezt sokkal jobban felismerte volna mindenki. Akkor is ha Jamie nem csupán ezért szerette volna, ha a fekete-fehér, mélyen dekoltált ruhát húzza magára. 

A jelmez összeállítása közben May rájött, hogy az ezüstös haj nem áll olyan jól neki, mint Felicia Hardy-nak. Arra is, hogy nehéz az ember lányának mélyen kivágott ruhába bújnia, ha nincs semmi, ami figyelemre méltó lenne a mellkasa tájékán.

Idegesen, de azért izgatottan várta a találkozást Jamie-vel, a kiállító terembe vezető, E-jelölésű ajtó előtt a találkozó első napján.

– Biztos ez az év lesz, mikor megutál – motyogta magának May, aztán gyorsan jobb kezét csípőre téve, ballal cicakarmokat formálva, pózolt egy fiúnak, aki képet szeretett volna csinálni róla. Nem az első alkalom volt, és valószínűleg nem is az utolsó, hogy ilyesmire kérték. A jól sikerült jelmezeket sokan szerették volna megörökíteni maguknak.

– Remélem, az a kis taknyos nem hosszan tartó szingliségén fog segíteni azzal a fotóval, mert különben utoléri Pókember haragja – a hangtól megborsódzott May háta, és mielőtt hátra fordult volna, hogy üdvözölje Jamie-t, gyorsan leellenőrizte, rendben van-e a lehelete.

Pár másodperccel később nagyon örült, hogy ezt megtette, Jamie ugyanis rögtön magához rántotta, és olyan erővel csókolta, mintha… nos, mintha nem látta volna már egy éve. Néhány ember tapssal jutalmazta őket, azt hihették, a csók része a cosplaynek.

Minden idők legjobb Comic-Conja volt. May nem csupán találkozott Mark Hamillel, és beszerezte magának már legelső nap a kizárólag a rendezvényen árusított Monster High babát, de Jamie négy napig szinte el sem engedte a kezét, és még a híres-hírhedt H-terembe várakozó sorba is beállt helyet foglalni hajnali háromkor, hogy May kialudhassa magát. Cserébe May, reggel hatkor, mikor felébredt, kávét és egy csokis muffint vitt a fiúnak. Ugyan továbbra sem volt benne biztos, hogy az a valami, ami kettejük között van, az szerelem, de a felkelő nap fényében, Jamie karjaival a vállán, az ásítozó és didergő kockák között a sorban, May úgy érezte, ennél boldogabb akkor sem lehetne, ha kiderülne, nem J.J. Abrams rendezi a következő Star Trek filmet.

–  Arra gondoltam, hogy a jövő évi Comic-Conig esetleg többször is felhívnálak. Mármint, tudod… nem csupán a jelmezek miatt. Hanem, hogy dumáljunk, meg… ilyesmik – mondta Jamie, az utolsó nap, mikor mindketten leértékelt képregényekre vadásztak.

Jamie szavai azt is elfeledtették Mayjel, hogy Sue Storm egy szuperhős, vagy egyik középiskolai tanárának a neve.

– Ez azt jelenti, hogy mi ketten… – May nem tudta befejezni a mondatot. Félt, hogy Jamie másra gondol, mint amire ő.

– Nézd, nem tudom még én sem, mi ez kettőnk között – mondta Jamie. Hosszabb ideig tanulmányozta egy Éjszárny –képregény borítóját, mint megengedett lett volna egy megrögzött Marvel-rajongónak, vagyis May szerint zavarban volt. Ő hozta zavarba! Pontosabban a kettejük közötti kapcsolat, de az is elég indok arra, hogy az ember lánya úgy érezze, mintha egy óriási sárkánykígyó tekergőzött volna végig a gyomrán. – De nagyon bírlak. Tudod értékelni a jó képregényeket is – Jamie a May kezében tartott Fantasztikus Négyesre mutatott -, és eddig ugyan csak különféle szuperhősökként láttalak, de biztos vagyok benne, hogy a maskarák nélkül is remekül nézel ki.

– Holnap megyek haza. A délben induló Los Angeles-i repülővel. Ha gondolod, ebédelhetünk együtt előtte.

* * *

A következő hónapokban May olyan boldog volt, mintha valaki bejelentette volna, hogy a Firefly című sorozatot folytatják minimum még öt zseniális évaddal.

Jamie szinte mindennap felhívta, vicces képeket küldött neki e-mailben, értesítette a legújabb képregényes fejleményekről, és az előző évektől eltérően már novemberben kitalálták, melyik szuperhős-párosként érkeznek majd a Comic-Conra. Thor, a vihar istene, és Sif, a harcos istennő azért tűnt jó választásnak, mert végre Jamie-nek kellett kényelmetlen hosszú, szőke parókát húzni a fejére, Maynek csupán a különféle műbőr kiegészítőkkel és Sif fejdíszével kellett megküzdenie.

A jelmez készítése közben, annyiszor szúrta meg ujját tűkkel, mint talán még soha, és a papírmaséból készülő kardja, akárhogy próbálkozott, egy fonnyadt bagettre emlékeztette. Mégis úgy érezte, megéri a szenvedés, mert a jelmeze tökéletes lesz, ugyanúgy ahogy Jamie-é is (látott róla képeket, és a magasságos Stan Lee-re esküszött, hogy remekül fog mutatni a fiún), és minden idők legjobb Comic-Conján fog részt venni.

Aztán valamikor azzal egy időben, hogy megszerezte a jegyeit, lefoglalta a repülőjegyet és a szállást, kezdtek elromlani a dolgok. A jelmeze továbbra is remekül festett és már a kard is úgy nézett ki, mint amit felvállalhat emberek előtt, de Jamie… sajnos ő már teljesen más kategóriába tartozott. Elmaradtak a hívások, az e-mailek, de még May Instagramon készült képeit sem like-olta többé. Mintha megszűnt volna létezni. Ha nem adott volna néha életjelet magáról a blogján, May azt hitte volna, valami baja esett. Igaz, sokkal rosszabb volt a tudat, hogy csupán megfeledkezett róla, akárcsak a Doctor Who írói az érdekes történetszálakról.

* * *

Ennek ellenére felvette a jelmezét. Nem tudta biztosra, hogy Jamie fel fog-e bukkanni Thorként, ő megalkotta a tökéletes Lady Sif szerelést, és nem szándékozta a kukába dobni, csak azért, mert valaki összetörte a szívét. Illetve kicsit még reménykedett abban is, hogy a fiú majd tökéletes magyarázattal szolgál eltűnésére, a karjaiba kapja, miközben a több ezer, fáradtságtól már alig álló, túlárazott perecen és kólán élő kocka hangosan ujjong majd miattuk a háttérben.

May kitartóan sétálgatott a különféle kiállítók standjai előtt, ügyet sem vetve a csodás, kézzel rajzolt képekre, amiken Vasember és Amerika Kapitány ölelték át egymást szerelmesen, vagy egy csapatnyi férfira, akik úgy gondolták, nagyon illene a sörhasukhoz Leia hercegnő rabszolgaöltözéke. Csupán az ő Thorját kereste.

A pillanat, mikor megpillantotta Jamie-t, olyan volt, amit még a legnagyobb ellenségének, H4RC1ST3N007-nek sem kívánt volna, akivel mindig összeakadtak a Halo szervereken és képtelen volt megérteni a fair play fogalmát.

A legrosszabb rémálmaiban Jamie egy másik Siffel, vagy ami még rosszabb Jane Fosterrel jelent meg a találkozón, ócska, túlságosan műnek kinéző parókát talált magának, vagy elsétált mellette, anélkül, hogy ránézett volna.

A valóság ennél sokkal szörnyűbb volt. Jamie egy tökéletes Éjszárny jelmezben masírozott felé, vígan nevetgélve Batmannel, Supergirllel és Zatannával. May szíve kihagyott pár ütemet, elméje teljesen elsötétült, véletlenül nekitántorgott néhány embernek, talán még az eszméletét is elvesztette néhány pillanatra. Mintha egy Bruce Banner/Hulk átváltozáson ment volna keresztül. A saját hangját sem ismerte fel, mikor kinyitotta a száját.

– Te… – sziszegte kardját Jamie-nek szegezve, aki megtorpant és úgy tűnt, őszintén meglepődött, amiért May ott áll előtte. – Te… te semmire kellő, aljas áruló! – az utolsó szót már ordította. Jópáran megálltak körülöttük. Azt hihették, az egész valami megrendezett csata része, nem pedig egy kétségbeesett lány teljes összeomlása.

– May – Jamie megpróbált közelebb lépni hozzá, de May fenyegetően mellkasa felé suhintott kardjával. A biztonsági emberek bármelyik pillanatban felbukkanhattak, hiszen tilos volt a fegyvereket igazi harcban használni az épület területén.

– Két esszém leadási határidejét és az Odaát évadzáró epizódját késtem le azért, hogy elkészüljön a jelmezem. Egy vámpír jól lakhatna annyi vérből, amennyit elvesztettem a varrás közben, és te… te… ebben… – May próbált mélyeket lélegezni, hátha az segít neki lenyugodni. A módszer nem vált be, valahányszor Jamie-re, illetve az ő kis DC-csapatára pillantott, kedve lett volna sikítozni. – Hogy tehetted ezt?

– May, figyelj rám! Túlreagálod, oké? Mindenki minket néz – Jamie ismét próbált hozzá közeledni, és egyenesen belesétált a kardba. – Nem értem, ez miért olyan nagy dolog. Az egyik haverom kölcsönadott egy Éjszárny képregényt, megtetszett, elolvastam többet is, és rájöttem, hogy más képregénykiadókat utálni a lehető legnagyobb marhaság az egész világon. Elvégre nem ugyanaz a lényege mindegyiknek? Hogy jobbá tegyék az emberek unalmas kis életét kitalált világokkal és hősökkel, akik mi is lenni szeretnénk? Nézz magadra, May, és aztán nézz rám. Itt állunk mindketten egy maskarában, több száz olyan ember között, akik szintén nevetséges ruhákba bújtak, mert itt végre tartozhatnak valahová. Hát nem óriási hülyeség azon veszekedni, milyen képregényeket szeretünk? – Jamie színpadiasan széttárta karjait, mintha csak arra várt volna, hogy a közönség majd megtapsolja a beszédét, feltölti az internetre, és ő lesz a sztár, aki véget vetett az idők kezdete óta tartó rivalizálásnak a két legnagyobb képregénykiadó rajongói között.

– Ó, kishaver, óriásit tévedsz – szólalt meg egy mély hang May háta mögött. A Bosszúállók álltak mellette, Amerika Kapitány vezetésével. Vasember és Thor még próbálták is védelmezően elé tartani karjukat. –Amikor hűséget esküszöl egy kiadónak, az egy életre szól. Ezt mindenki tudja.

– Ráadásul, ha jól értem, ez a kislány csakis miattad öltözött be, és te cserben hagytad, ami szintén nem oké – szólt közbe a Fekete Özvegy is, és bátorítóan megszorította May karját.

– Ugyan már, srácok. Ne legyünk ennyire gyerekesek – nevette el magát idegesen Jamie.

– Sif, megígéred nekünk, hogy beszerzed a Vörös Hulk akciófigurát, mikor minket kitiltanak innen? – fordult Amerika Kapitány aztán Mayhez.

– Persze, de miért tiltanának ki… – May még csak be sem tudta fejezni a mondatot, a Bosszúállók egy fülsiketítő csatakiáltással kísérve, Jamie-re és a csapatára vetették magukat. Vasember harapott bele Éjszárny karjába, a Fekete Özvegy tépte Zatanna haját, Nightwing pedig segítségért kiáltozott, miközben Thor egy szivacsból készült Mjölnirrel ütötte a fejét.

Egy arra tévedő Batman meglátta mi történik és azonnal a verekedők közé vetette magát, hogy kisegítse saját csapatát. Még két Amerika Kapitány érkezett, néhány X-men, egy Csodanő, sőt, pár rohamosztagos is csatlakozott, bár senki nem tudta, miért.

May, a háború istennőjéhez egyáltalán nem illő módon csupán tátott szájjal, kardját a földre eresztve állt és figyelte a csatát. Talán el kéne párolognia a helyszínről, és megtenni, amire Amerika Kapitány kérte. Talán úgy kéne tennie, mintha ez az egész soha meg sem történt volna.

Ha csupán a saját becsületéről lett volna szó, talán ezt is teszi, de valaki, ráadásul valaki, aki sokat jelentett neki, a családját árulta el, a képregényeket, és a hősöket, akiket gyerekkora óta szeretett. Ó, nem. Ő bizony nem fog gyáva nyúl módjára megfutamodni.

– Figyelj, be tudsz szerezni két Vörös Hulk akciófigurát, ha engem kitiltanak innen? – fordult egy fiúhoz, aki telefonjával a kezében videózta az évszázad küzdelmét, majd a választ meg sem várva, szemeit behunyva az őrjöngő tömegbe vetette magát.

– Marvel mindörökké! – ordította el magát, mielőtt a kardja éle találkozott volna Éjszárny feje búbjával.