/ Éttermi zűrzavar /
– Csókolom, főnökasszony! Mit szól a jégszoborhoz?
A főnökasszony én vagyok. A Morzsás Bajusz Csárda üzletvezetője már tizenöt éve. Nincs nálunk hagyományosabb, unalmasabb vidéki vendéglő a világon. Kivéve a mai napot. A parkolóban titokzatosan elhelyezett jégszobor mindenkit lázba hoz. Balázs, aki az imént rám rikoltott, a tizennyolc éves tanuló szakács. Barna haja tüskésen meredezik. A teste kellemesen arányos, a modora viszont olyan ingerkedő, hogy legszívesebben szájon kapná az ember. Épp krumplit pucol és a fogai között valami hamis dallamot sziszeg.
– Hát, Balázskám, szerintem kísérteties. Te nézted, Béla? Ki csinálta?
– Én Gáborra tippelek. Annak van ügyes keze.
– Nekem talán nincs ügyes kezem, Béla bá’?
– De van, csak nem hozod magaddal munkába. Gábor viszont foglalkozott fafaragással. Hozz fel három rúd mozzarellát a pincéből.
Bélát kedvelem. Elnéző mosollyal pucolja a tizedik köteg répát. Valóságos ősatyának számít a konyhaszemélyzet körében. Húsz éve már, hogy főszakáccsá lépett elő, de a mai napig ragaszkodik hozzá, hogy hajnali öttől precíz példát nyújtson a renyhe kezű fiatalságnak. Az izgága Balázs tökéletes ellenpontja.
– Hát… – kezdek morfondírozni. – Akárki csinálta a szobrot, eltalálta. Kiköpött Blanka. Az az érdekes fejforma, a szépen ívelt kis szája, az apró orr… Még a tekintete is valahogy hasonló, nem?
– Hogy érted, kedves Barbara? Jeges?
Nevetek és felakasztom a kabátom. Szeretem ezt a kora hajnali időszakot. Nézem, ahogy a konyhában kis nyögésekkel és nagy nyikorgással beindítják az egész nap zakatoló ételüzemet, komótosan rendezgetem a számlákat és jól érzem magam. Gyakran az éjszakákat is az irodai kanapén töltöm.
– Egyébként – szólal meg sejtelmesen Balázs, amitől nevethetnékem támad, de a szószba fojtom –, nem a szobor volt az első. Tegnap még műszak elején belenéztem az ötliteres fagyisvödrökbe. Valaki a fagyott masszába karcolta Blanka nevét meg egy virágot.
– Mit kerestél te a jégkrémes bödönök körül, Balázs fiam? – érdeklődik tettetett vésztjóslással a hangjában Béla.
– Csak ellenőriztem őket, ne tessék má’ – méltatlankodik Balázs. – Száz, hogy nem Blanka szignózta a készletet, mert elvörösödött, mikor meglátta, és aztán az adagolóval szép lassan elsimította a betűket.
Nem Balázs itt az egyetlen fagylaltzugevő. Én is láttam a művészi kacskaringókat a vaníliában.
– De nem te karcolgattál, Balázska?
– Én, főnökasszony? Azt tetszik hinni, hogy tetszik nekem Blanka?
Megvonom a vállam.
– Ha van ízlésed.
– Jobb, ha tőlem tudjátok – húzza ki magát Béla, éles késével adva magának extra tekintélyt. – Az ostrom már hétfőn elkezdődött. Mentünk ki a kislánnyal, a műszak végeztével, a parkolóba. Tizenegy volt és dermesztő hideg. Örülhet, mondtam neki, ha a Suzukija elindul. Aztán láttam, hogy megtorpan, meredten bámul előre. A jégvirágos szélvédőre valaki belevakarta, hogy TETSZEL.
– Hmm, ez romantikus. – Remélem, átjön az irónia. Közben kéjes élvezettel forgatom a borstörőt.
– Nem az elmebeteg gyilkosok kezdik így? – berzenkedik Balázs. – Én a rendőrséget hívtam volna.
– Nincs még vége – emeli magasba répareszelékes mutatóujját Béla. – Elég lesz a borsozás, Barbara! Szóval… Beláttam a kocsiba. Egy óriás plüssnyúl ült az ülésen!
Duzzogva leteszem az eszközt. Balázs leszegett fejjel aprókat bólogat, a keze sebesebben kezd aprítani.
– Blanka szereti a nyulakat. Gyűjti őket, emlékszem – mondja, és egy hangosat szippant.
– Úgy látszik, valaki más is emlékezett – néz ki a zöldségpiramisa mögül Béla. – Fújd ki az orrod, fiam. Aztán moss kezet.
Lecsúsztatom a csontos fenekem egy műanyag székre és Balázst kezdem fürkészni, aki a békesség kedvéért zsebkendőt ránt.
– Akkor is gyanús vagy te nekem – jelentem ki.
Balázs legyint.
– Fura lány az, főnökasszony. Tehéndoktornak tanul.
– Állatorvosnak, Balázs!
– Én nem azt mondtam?
– Gábor archeológus lesz – csatlakozik Béla, az ő befutójáért korteskedve.
Balázs elhúzza a száját.
– Hű, azt keresik a munkaerőpiacon, mint a cukrot!
– Balázska, te féltékeny vagy, gyerekem – bólogatok.
– Én aztán nem! Fura furát vonz, én azt mondom. Tőlem Blanka injekciózhat elhízott macskákat napestig, a mélabús John Lennon meg… porolgathatja a dínócsontokat, mit bánom én.
– Elég korlátolt elképzelésed van egy archeológus munkájáról, Balázs. Apríts inkább petrezselymet. – Béla egy műanyag zacskót taszít a fortyogó fiú elé.
– Örülhetünk, hogy egyáltalán elképzelése van – szellemeskedem. – Na, de hadd adjam közre a romantikus folytatásos regény legelejét. Múlt vasárnap délután Blanka felpakol jobb karra négy, bal karra hat tányért és vonulna át a tálalón, mikor valaki megérinti a hátát. Végeredmény: törött cserepes kulimász a padlón, Blanka lángol, mint az olimpiai fáklya, én meg ordítva utasítom ki Gábort a konyhából.
– Ja, nem is értettem, miért Gáborra tetszett tüzet okádni – mosogatja a petrezselymet nemtörődöm módra Balázs. – Ha jól emlékszem, Flórián is épp akkor bukkant fel váratlanul, a szabadnapja kellős közepén, a nagyon kúl motorosszerkójában.
– Te nem is voltál ott, Balázs.
– Hogyne lettem volna. Ott guggoltam a földön, pizzásdobozokat pakoltam. Élénken fel tudom idézni, mert belepett a ragú és a szilánkzápor.
– Szegény Balázska. Én nem láttalak, esküszöm. Biztosan megint osztottad az észt a szerencsétlen lánynak.
– Azt mondtam neki éppen, hogy a melle úgy csücsül a tányérok fölött, mintha az lenne a fő fogás. Mint két cseresznyecsúcsos rizshalom…
– Fúj. Egy jól irányzott tányérral elmetszettem volna a torkod.
A megjegyzés az épp belépő Adrienntől származik. A talpig feketébe öltözött, pólóján óriás biztosítótűket viselő, sovány pincérlány gyűlölködő pillantást vet a szakácssegédre.
– Na, tessék, itt a szurkos arkangyal – cuppant felé Balázs. – De jó erősen kihúztad a szemed, Adrienn. Főnökasszony, nem panaszkodnak a vendégek, mikor ez a gonosz tekintetű démon szolgálja ki őket?
– Szívósak azok – mosolygok. – Azt is túlélik, hogy a te főztödet eszik.
Béla keze alatt halomba gyűltek a citromkarikák.
– De akkor ki udvarol a kis Blankának? – tűnődik.
– Udvarol? Béla bá’! Olyan szavakat tetszik használni – gúnyolódik Balázs.
– Mit tudjátok ti. Én udvaroltam. Hetekig jártam Zsuzsi után, mire végre rám nézett. Hónapokba, míg engedte, hogy hazakísérjem a villamoson. Én már akkor a mennyekben voltam. Aztán egyszer felpillantott rám, fürkészett egy darabig, elmosolyodott és azt mondta: A mi gyerekeinknek, Béla, kék szemük és összenőtt szemöldökük lesz.
Felnevetek.
– Azért ezt eltalálta.
– Igen. – Béla szomorúan mosolyogva kinéz az ablakon.
– Adrienn, a kinti jégszobor szerinted is Flórián műve? – fordul az öltözőből visszatérő lány felé.
Adrienn megtorpan és döbbenten mered a szakácsra.
– A jéglány? – suttogja akadozva. – De hát az Blankára hasonlít.
– Pontosan azért.
– Nem tudom. Nem hiszem – fordítja el a fejét Adrienn és lófarokba fogja fekete, tépett haját.
– Vagyis inkább reméled, hogy nem – okvetetlenkedik Balázs.
– Flórián ma szabadnapos – támad a lány sápadtan.
– Most is itt van – hunyorít rá élvezettel Balázs.
– Van fűrésze – fejtegeti tovább Béla fennhangon.
– Művészi hajlamai is vannak hozzá? – kételkedem.
– Ha jól tudom, ő tervezte az összes tetoválását – jelenti ki Béla csettintve. Számára a kérdés eldől.
Adrienn szája megrándul.
– Talán Balázs hozta a szobrot – szól kihívóan. – Ő tesz mindig Blankára valami szexuálisan túlfűtött megjegyzést.
– Én mindenkire szexuálisan túlfűtött megjegyzést teszek, aki nőből van – vigyorog Balázs. –Természetesen Barbara asszony kivétel. Tiszteletem!
Remek. Barbara asszonyra senki nem tesz szexuálisan túlfűtött megjegyzést. Mivel Barbara asszony egy bútor. A kanapéval van viszonya.
– Most, hogy belegondolok, még valaki kivételt képez – folytatja Balázs az állát vakargatva. – Te, Adrienn. Az olyan lenne, mintha… hogy hívják azt, mikor egy halottal szexelsz?
– Nekrofília. Hmm… Könnyű, délutáni társalgási téma, Balázs – lép be Blanka.
Érdeklődve pillantok fel, csakúgy, mint a többiek. Várakozásainknak megfelelően a lány zavartnak tűnik. A jégszobor hűen örökítette meg az arcát, azzal a kivétellel, hogy a kinti fagyos megfelelőjén nem látszott a mostani kiadós pír.
– De jó, hogy jön Blankácska – vidul fel Béla. Kedveli ezt a tisztelettudó, kissé régimódi lányt. –Meséljen, mit szól a jégbe munkált önmagához!
– Azt, hogy túl feltűnő helyen van – válaszolja Blanka halkan. Ahogy gyors mozdulatokkal megköti a kötényét, látszik, hogy tovább pirul.
– Csak van valami fogalma arról, ki lehet a hódoló – pedzegeti a főszakács gyengéden.
– Én személy szerint Béla bá’-ban reménykedtem – válaszolja kedvesen Blanka.
Keserűség fog el. Fel is állok, de akkor kicsapódik az ajtó és Flórián, Blanka pincértársa lendül be rajta.
– Valaki nem akar a vendégekkel is foglalkozni? Megérkezett a húszfős. Már két perce bájtársalgok velük. Ezzel az erővel akár be is állhatnék dolgozni.
Na, tessék. Blanka arca nem mutat pánikot.
– Köszi, Flórián, hogy tartottad a frontot.
Flórián elakad. Blanka udvarias válasza a torkára forrasztja a még tervezett három-négy mondatot, melyben élvezetesen kiélhette volna jogos felháborodását.
– Jaj, ez a lány – sóhajtja tartalmasan és végig simít lágy hullámokat vető barna haján és titokzatos gondok által gyötört, vonzó, sötét lovagot játszik.
– A jövő heti beosztás miatt jöttem – kezdi, de ekkor megcsörren a telefonja. –Mindjárt jövök, inkább odakinn intézem el.
Adrienn egy óriás fazekat helyez a tűzlapra, miután színültig engedte vízzel.
– Látom, Adrienn, megint alapos folyadékkúrát tart – állapítja meg szemüvege mögül Béla. – Ennyi teával egy kórházi osztályt is el lehet látni.
Adrienn hátra vonul az öltözőkhöz. Mikor kibukkan onnan, úgy tűnik, a szeme körüli, füstös, fekete kihúzás kétszeresére vastagodott. Ki is nyitom a számat, hogy megpróbáljam rábeszélni egy kevésbé dekadens sminkre, de a lány már vonul is a különterembe, hogy a délelőtti fogadást előkészítse.
Befutnak az első rendelések. Szeretek itt ülni, kibicelni a sokszagú csörömpölésben. Hosszan bogarászni a korábbi napok számláit a sistergő serpenyők, fortyogó fazekak, magasra csapó lángok és a gyakorlott, dinamikus mozdulatok biztonságos peremén. Blanka és Adrienn ki-becsapkodják a lengőajtót. Balázs odaégeti a bélszínt. Megkóstolom Béla citromos mártását. Flórián nem mutatkozik.
Helyette beköszön Gábor, pontosan, ahogy szokott. Hosszú, szőkésbarna haja lazán összefogva fekszik a hátán, világos szemében értelem.
– Üdvözletem – kezel le a férfiakkal.
– Jó, hogy jön, Gábor. Csavarja le ennek a fedelét. – Béla egy műanyag tégelyt nyújt a vékony, de erős karú fiúnak, aki rövid próbálkozás után sikerrel el is távolítja a tetejét.
– Hé, Herkules! – kiált oda neki Balázs, mire az összevonja a szemöldökét, de nem szól. – Honnan jöttél?
– A parkoló felől, kecskelábú szőrös-szarvaspásztor.
– Mi van?
– Semmi. Azt hittem, ma ilyen mitológiai nap van.
– Fene se ért téged. Láttad a szobrot?
– Milyen szobrot?
Ekkor Blanka lendül a konyhába. Megpillantja Gábort, egy röpke másodpercre meg is torpan.
– Egy 22-es pürével, egy féladag 45-ös és egy 101-es, de csak félig átsülve, ha lehet.
Tátott szájjal vizsgáljuk először őt, majd Gábort, aki csendesen mosolyog maga elé.
Blankát hamarosan újra tele aggatom tányérokkal. A lány bábként tűri, majd eltűnik. A telefonos rendelések elkészülnek Balázs villámkeze nyomán és Gábor útnak ered a hátsó kijáraton át.
Bélával, Balázzsal mindent tudó pillantásokat váltunk.
– Ő lesz az mégis – állapítom meg.
– Mindig az első benyomás a helyes – bólint Béla.
Flórián újra befut, ezúttal az étterem felőli ajtón. Bosszúsnak tűnik.
– Te hol maradtál? Ennyi idő alatt lediktálhattad volna színes életedet valami sikerkönyvírónak – nézek fel.
– El is fog jönni az az idő – pillant ránk önelégülten Flórián. Leül, elegáns, hosszú lábait végig nyújtóztatja egy széken. Béla egy mozdulattal a padlóra seperi a két bakancsot. Flórián lustán felvonja a szemöldökét.
– Az ötös asztal sietne. Elkészült már? – dugja be mosolygó fejét Blanka.
– Persze.
– Tényleg?
– Hát hogyne. A csirke ugyan még nyers, de ha jó a foguk…
Blanka vigyorog.
– Egyébként a jégszobrot tönkretette valaki. Leöntötte minden jel szerint. Olyan, mint egy nagy jégnyalóka.
– Ez komoly? – mered rá Flórián.
– Szerintem előnyére változott – nevet Blanka.
Bélára nézek, és egyszerre hördülünk fel. Felpattanok és belelesek a tűzlapon pihenő tízliteres fazékba. Üres.
– Mikor cipelte ki? – hitetlenkedem elkerekedett szemmel.
– Mikor hozta vissza? – néz nagyot Balázs, majd elismerően csettint az ujjával.
– Miért? – tárja szét a karját Béla, arcán teljes értetlenséggel az őrültség ilyen fokú megnyilvánulása láttán.
– Aha – üdvözli Flórián az épp visszatérő Adriennt.
A lány földre szegezett tekintettel dörrenti a lepusztított tányérokat a tálalóra, majd megfordul és összefont karral Flórián szemébe néz.
– Kezeltesd magad – javasolja a jóképű fiú megvető hangon.
Adrienn az ajkába harap, szemébe dühös könnyek gyűlnek. Mihelyt teheti, tányérokat halmoz magára és kimenekül az étterembe.
– Micsoda elkényeztetett bájgúnár vagy te – csóválom meg a fejem.
– Én? – háborodik fel Flórián. – Mi van a pszichopatával? Jó, hogy csak a szobrot forrázta le és nem az élő modellt!
– A szerelem egy lázas másállapot. Kicsit beszámíthatatlanná teszi az embert – véli megbocsátóan Béla. – A féltékenység meg végleg kifordítja önmagából. Én tudom.
– Jaj, Béla…
– Zsuzsi is tudta. El is ment végül. – Béla beletörődve vonja meg a vállát.
– Csinálok neked egy jófajta somlóit – Megszorítom csupasz alkarját, majd hirtelen rádöbbenek, milyen rég érintettem meg bárkit. – Sőt, belediktálok egyet a jégszoborgyilkos Adriennbe is. Talán nem szúr le a biztosítótűjével.
– Nekem is tessék csinálni! – esdekel Balázs, ki épp hasábkrumpli tömeggyártásba kezd.
– Te mit akarsz kikúrálni, Balázska?
– Hogy még nem volt senkije – válaszolja kajánul Flórián.
Balázs némán beint. Felcsattanok.
– Flórián, miért lógsz te itt egyáltalán? Szabadnapos vagy! A beosztást telefonon is elintézhetjük!
Flórián türelmetlenül az órájára néz, sietve feltápászkodik és bekiált a közlekedő folyosóra.
– Gyertek ki az udvarra, ha látni akartok valamit – veti oda a konyhában tartózkodóknak és indul kifelé.
Kevés lelkesedéssel és még kevesebb ruhában felsorakozunk Flórián mellett a parkolóban. Kisvártatva Blanka is csatlakozik, sapkában, sálban. Jó kislány.
– Ugye, nem az új motorodat kell kórusban magasztalnunk? – nézek körül dideregve.
Flórián az eget pásztázza.
– Már jön, kispályások – mutat az erdők irányába.
Akkor már halljuk. Egy kisebbfajta repülőgép közeledik felénk. Két kört tesz meg az étterem felett.
– Bombázni fognak minket? – élcelődik Balázs.
A harmadik körnél kiderül, mi az oka a gép váratlan felbukkanásának, ugyanis a farok sűrű, fehér füstöt kezd kibocsátani. A gép mozgása során keletkezett szó ugyan egy percen belül remegni és oszlani kezd, de eleinte tisztán olvasható.
J Á R J U N K
A gép elhúz, a füstírás szétmállik. Döbbent csend. Megkövülten nézzük, ahogy Blanka Flórián elé lép és mosolyogva így szól:
– Ez nagyon látványos volt, Flórián. Az eddigi manővereid közül a leghatásosabb, tényleg. Ha már ilyen bátran és nyíltan felveted, én is válaszolok. Köszönöm, de nem.
Ezzel visszaszalad az étterembe. Béla ingatja a fejét elképedésében.
– Te voltál a rejtélyes rajongó, Flórián?
– Csak nekünk volt rejtély, Béla – sóhajtok. – Blanka tudta.
Flórián bamba képet vág.
– Tetszik ezt érteni? Itt dekkoltam egész nap. Látni akartam, mit szól a jégszoborhoz. Egy kis vagyont fizettem a csávónak, aki készítette fénykép alapján. A fene se gondolta, hogy az a féltékeny dög egy perc alatt szétbarmolja. Már egy hete próbálom puhítani ezt a lányt. Dúdolgattam a nevét, kiírtam porcukorral, tejszínből szívet csurgattam a kávéjába. Azt hittem, a nyúl már bevisz a célegyenesbe. El kellett hozzá lopnom a kocsikulcsát és később visszacsempészni. Egész délelőtt próbáltam egyezkedni a fickóval, aki légi reklámmal foglalkozik és lóg nekem egy szívességgel. Nagy nehezen rávettem, hogy ebédidőben nyomjon egy füstírást Blankának.
– De miért kezdtél ebbe a sok titkos hókuszpókuszba? – kérdezem, a kezem huholva.
– Béla bá’ mondja mindig, hogy a kitartást értékelik a lányok.
Bélára sandítok. Szegény kínos mosollyal latolgatja, hogy mentse fel magát a kétes megtiszteltetésből, hogy öntudatlanul is ő lett Flórián szerelemmentora. Valamit motyog az orra alatt a jó ízlésről. Flórián meg se hallja, tovább puffog:
– Ritkán futok bele ilyen nehéz esetbe. A legtöbb olcsón megvan, elviszed motorozni, azt mondod, egész héten rágondoltál, és a lábadhoz omlik!
Megérzem, hogy többen vagyunk. A hátunk mögött Adrienn áll. Már nem komor madárijesztőnek látom. Inkább meglőtt madárnak, a kötényével és a kezében tartott kis jegyzettömbjével. Bámulom a lélekjelenlétét, ahogy pár másodperc megalázott hallgatás után megszólal:
– A sok akció helyett inkább megpróbálhattad volna jobban megismerni, barom. – Nem néz a fiúra, a földön cikázik ide-oda a tekintete. – Mint Gábor múlt éjjel. Órákig ácsorogtak a parkolóban.
– Akkor mentem a jégért! – rázza a fejét Flórián, majd felsóhajt. – Micsoda elvesztegetett hét!
– Most már igazán befáradhatna mindenki! – kiabálja ki az ajtón Blanka. – A vendégek fogpiszkálókkal snóbliznak odabenn! Mármint azok, akik még nem mentek el!
A dércsípte konyhaszemélyzet igazat ad neki és lassan visszasétálunk a hátsó kijárathoz. Előttem Balázs átkarolja a nálánál egy fejjel magasabb Flórián vállát.
– Nekem is nemet mondott. Neked akkor milyen esélyed lehetett?
– Hagyjál már – löki el a karját Flórián.
Lassan mindenki elfoglalja régi posztját. Flórián hazahajt a motorján. Gondolom, azzal vigasztalódik, hogy legalább a füstírást ingyen megúszta. 11-kor végre végzünk. A parkolóba kilépve Gábort pillantom meg, akinek már egy órája letelt a műszakja. Nem beszélhették meg, mert Blanka arcán egy pillanatra kendőzetlenül mosódik át a meglepett boldogság. A fiatal szerelem, mint egy lámpafűzér, minden lázával, tétovaságával, csodájával felragyog körülöttünk. Másodpercekre felmelegszem tőle, mint a filmeken. Balázs hősiesen vigyorog, sőt, még az épp kilépő Adrienn boszorkányos, fűzött cipőjét is megdicséri. Béla a kabátját gombolgatja, talán Zsuzsira gondol.
A parkoló elsötétül. Arra eszmélek, hogy görbe háttal állok az ételes dobozommal az alakját vesztett, összezsugorodott, egykori jéghölgyemény mellett. Olyan, mint én. Mindketten a pálya széléről nézzük azt a játékot, melyet a félnótás Flóriánok, angyalarcú Blankák, lovagias Gáborok, büszke Adriennek és nagylelkű Balázsok játszanak.
– Kedves Barbara! – áll meg mellettem meglepve Béla. – Idekinn? Mit fog szólni a kanapé?
– Vége a románcnak. Megegyeztem vele, hogy mostantól mindketten esélyt adunk másoknak is – mondom gyorsan, elfordulva.
– Ne irigyeld a fiatalokat, Barbara. – A gondolatolvasó Béla zsebre dugja a kezét. – Nem olyan felhőtlen korszak az. Te is voltál az ő korukban és ők is lesznek a tiédben. Már ha megérik.
– Tudom.
Béla felhúzza a kesztyűjét, aztán újra le. A szemem sarkából figyelem.
– Nem sétálunk hazafelé? – veti fel végül.
Ez körülbelül negyven perc baktatást jelent a hóban nekem, és közel ötvenet neki. Magam elé vigyorgok.
– Nem kapunk infarktust a végén?
– Csak gyere. Vedd fel a sapkád.
– Hógolyózni is fogunk?
– Nem.
– Csúszkálni?
– Most nézem, még talán elérem a buszt.
– Béla!
– Igen?
– Beléd karolhatok?
Mormog valamit beleegyezésül. Megfogom az ismerős kabátot és botorkálni kezdünk a keményre fagyott hógöröngyök között.