Kulcsár Kata: Francia igéken innen, hajcsatokon túl

Időben érkezem. Morzsolgatom a tegnap óta kétségbeesetten összegereblyézett francia tudásom, mint a rózsafűzért. Zsolozsmázom a rendhagyókat, rutinkérdések rutinválaszait mormolgatom, hogy legalább az első két percben ne repedjen meg nyelvtanulói önérzetem törékeny kis talapzata.

Két napja beszéltük le az első órát Viviennel, a korombéli franciatanárral, akit egy ismerősöm ajánlott.

 – Bon jour, salut! – köszönt nevetve már az ajtóban, mire rögtön lefagyok.

A kiejtése vonzóan idegenszerű, finom, az én viszonzásom szánalmas és magyaros, mint egy szál szalámi. Kezet fogunk, nem szorítja el a vért az ujjaimban, de érzek a fogásában erőt.

Francia tudásom reménybeli kiművelője eléggé egyedi külsővel rendelkezik. A hajába illesztett csatja harmonizál a nyaklánccal és az aprócska, kékeszöld kardigánnal. A zoknija sem kerüli el a figyelmemet, kerítésen üldögélő, ringó farkú macskákat ábrázol.

Felületes szemmel tisztaság van, de nyilván nincs esélyem a Mary Poppins tesztre, nevezetesen, hogy fehérkesztyűs ujjamat végig húzzam a szekrény tetején. Gonoszság is lenne.

Szembetűnően sok a fenyő. Abból készült a folyosói beépített szekrény és a többi bútor zöme is. A hálószoba, mely félig látszik, világos, letisztult. A nappali hasonló stílusú, ugyanolyan tojásfehér falakkal.

– Itt leszünk – vezet a hálóba. – Nem baj? Itt zavartalanabb.

Az biztos. A nappaliban valaki, valószínűen Vivien barátja, épp meccset néz. Ő is azok közé a férfiak közé tartozik, aki úgy érzik, minél hangosabban biztatják a csapatot, annál hasznosabbak számukra. Még a plus-que-parfait képzését forgatom a fejemben, mint egy malom, de ekkor eszembe jut, hogy könnyen kellemetlen helyzetbe sodorhatom magam. Hogy ússza meg az ember az első, igényfelmérő, ismerkedésre szánt órát anélkül, hogy beszélne a munkájáról?

És lőn. Mire felocsúdok, Vivien már franciára vált, pörögnek a mondatok.

 – Mivel foglalkozol?

Jaj. De hamar megérkezett. Bárcsak már rég kidolgoztam volna egy hihető, kényelmes, biztonságos alibihivatást magamnak. Így, felkészületlenül, ha fel is vezetnék egy hazugságot, nem kiépített ösvények jönnének, hanem egyből a szakadék.

Nyelek egyet és az igazság kicsúszik, mint kulcs a lyukas zsebből.

 – Pszichológus vagyok.

Elkerekedik a szeme és számomra kedvezőtlenül, őszinte lelkesedésbe csap.

 – Nagyon érdekes! Szereted a munkád?

 – Igen – felelem, belül reménykedve, hogy általánosságokban kimerül ez a téma. – Mindig is érdekelt.

Óvatoskodom, főleg, mert mondatalkotási nehézségem támad. Vivien kisegít egy szóval, és korrigál a kiejtésemen.

 – Specializálódtál valamilyen területre? – érdeklődik.

De még mennyire. Az otthonterápiára. Hihetetlen. Valami navigációs rendszer visz a vesztembe.  Lassú információadagolás mellett döntök.

– Igen. A lélek és környezet kapcsolatára.

Felragyog az arca. Sajnos.

 – Erről beszélned kell bővebben!

 – Végtelen történet – hárítok egy pazar klisével.

Újabb öt percnyi alibi beszélgetés zajlik, családi háttérről, bevásárlási szokásokról, mire kibuggyan belőle a kérdés.

 – Tudsz valamit megállapítani erről a szobáról?

 – Inkább nem tenném. Most nem hivatalból vagyok itt.

 – Megértem.

A csalódása egyértelmű, de elcsavargunk más témák felé. Szó esik kedvenc filmjeimről, személyes környezetvédelmi törekvéseimről és főzési szokásaimról.

 – Biztos van valamilyen benyomásod – tér vissza makacsul, miután körülbelül 10 %-os pontossággal tolmácsoltam neki a hortobágyi palacsinta receptemet.

 – Előzetes ismeretek is kellenek. Sok kérdést kellene feltennem – szabadkozom.

 – Akkor nem is a szobáról szűrsz le diagnózist, hanem a válaszaimból, nem? Mint egy illuzionista. Jó megfigyelő, ki gyakran von le telibe találó következtetéseket.

Provokál. Nagyon érdekli a téma. Szenvedek a francia tudásom esetlenségétől, kicsit Vivien hazai fölénye, spontán karattyolása is frusztrál. Töprengés közben és annak címén körbe futtattom a tekintetem a szoba felszerelésén.

 – Nyugodtan kérdezz – indítványozza Vivien. – Legalább gyakoroljuk a szerkezetet. Minden diák főleg válaszolni tanul meg, kérdések feltevésekor bizonytalanok.

 – Hol laksz? – teszem fel az életem első francialeckéje idején, vagyis húsz évvel ezelőtt rögzült potyakérdést.

 – Itt – mosolyog.

 – Mikor költöztél ide?

 – Másfél éve.

 – Ez nem a te lakásod. – Ez megállapítás. Meg is lepődik.

 – Honnan veszed?

Megvonom a vállam. A tankönyveket nem a polcon, vagy egy asztalon, hanem egy táskában tartja, amely egyedi, kézzel festett. A határidőnaplón patchwork borítót látok. A hajában egy egészen különleges csat. Szereti a tárgyakat. Általában nyomot hagy a környezetén, de ezen a hálószobán mégsem. Nem látok egyetlen holmit sem, ami érzelmi kötődésről árulkodna, vagy akár róla. Azonban mindezeket akkor sem mondhatnám ki hangosan, ha Vivien maga hívott volna meg egy kis otthonelemzésre.

Mindenesetre, bármennyire nem akarom, mintha az én szememmel kezdené látni magát. Válaszokkal ő is tisztában van. Egyértelműen félszegebbé válik. Az eddigi intenzív szemkontaktussal is felhagy, ide-oda réved a tekintete.

Hallgatunk egy kicsit.

 – Nem akarok eluralkodni a lakáson, átszínezni semmilyen értelemben – fejtegeti, pedig a kérdés el sem hangzott. – Így tökéletes, ahogy van. Nem vagyok az a típus, aki azonnal átrendezi a férfi környezetét, megjelöli a területét.

A magyarázatára szemlátomást büszke.

A helyzet nagyon kínos.

 – Én őszintén nem szeretnék erre a területre lépni – mondom határozottan. – Isten ments, hogy ítélkezzek.

 – A ruhatáram fele még otthon van – folytatja.

 – Nem-fixnek érzed magad itt?

Most egyenesen rám bámul. Szemében bizonytalanság, félelem.

– Átmenetinek? – segít ki halkan.

Igen, ez az a szó.

 – Átmenetinek – suttogom. – Igen. Nem látszik a….

 – Az elköteleződés. – Vivien az ölébe mered.

Kész, befejeztem. Többet nem sétálok ebbe a csapdába. Már az előbbi kérdésem is teljesen etikátlan volt.

 – Nem gondoltam, hogy ennyi szó eszembe jut majd hirtelen – vartyogom franciául, remélve, hogy visszaterelem a beszélgetést biztonságos mederbe. Azonban Vivient már nem lehet kibillenteni.

 – Mit is láthatsz, istenem… – néz körbe. – Az ágyon az egyik párna középen van, a másik pedig lehető legmesszebb tőle. Nyilván az az enyém, azon az oldalon van a nőregény az éjjeliszekrényen.

Úgy érzem magam, mint egy hasbeszélőbábu. Meg sem szólalok, és közben mi mindent mondok.

Vivien mosolya egyenesen cinikus. Látszik, most jön a bomba.

 – Terhes vagyok.

Még a kezével is domború hasat formál, hogy ne legyen félreértés.

Hoppá. Ez kissé megkomplikálja a képet.

 – Tudok segíteni – hebegem.

 – Azt hittem, azt én fogok.

Magába roskadva ül az ágytakarón, mozdulatlan, mint egy dermedt pillangó ősszel.

Nekem pedig mennem kellene, késésben vagyok. Toporgok a cserbenhagyásos gázolásom felett. Miért nem tudtam azt mondani, hogy bérszámfejtő vagyok? Azt biztos nem feszegette volna.

Könnyes a szeme.

 – Mentség az, hogy szinte magamnak sem vallottam be? Tisztességes így a kapcsolatban maradni? Meddig lesz ez elég?

Így érezheti magát egy gyóntatópap. Tehetetlenül.

 – Nem tudom, mikor lettem ilyen megalkuvó. Talán eleve az voltam – néz rám, és valóban, mintha feloldozást várna. Hogy azt mondjam, megértem.

Végül kikísér. Mire elköszön, már egykedvűnek tűnik. Látom, úgy döntött, nem engedi kiborítani magát az eddig felépített világából. Bemutatkoztak egymásnak, az élethazugsága és ő, és úgy tűnik, megférnek egymás mellett. Elnézést kér a szakmaiatlanságáért és megígéri, hogy mostantól én és a franciatudásom tökélyre vitele lesz az egyetlen törekvése az órán.

Tudom, hogy így lesz, de azt hiszem, sajnálom.

Szélvészként vezetek a következő találkozómra, közben tépelődöm a lányon.

Az biztos, hogy a jövőben nem tanácsos bevallani a munkám, amennyiben nem azzal kívánok foglalkozni a találkozó alkalmával.

Meg kell tanulnom profin hárítani a kérdéseket és hasonló esetekre felkészülni adónemekből és járulékokból.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 8.1/10 (9 votes cast)
1 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Kedves Szerző! A bonjour szó egybeírandó!!! (- Bonjour! Salut! – hangzik írásban helyesen a két köszönés) Ha idegen szavakat használsz, és nem vagy biztos a helyesírásukban, inkább szánj rá 1-2 percet, hogy utánanézz. A novelládnak adod meg vele a tiszteletet (és az olvasónak is). Nem vagyok egy hozzászólogatós típus, de ez nagyon bökte a szemem.
    További sok sikert, és jó alkotást kívánok!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük