Ma is emlékszem a napra, amikor először megláttam. Őt.
A tesóimmal épp a délutáni sziesztánkra készültünk a közös kényelmes dobozunkban, amikor hozzánk lépett. Ő rám nézett és abban a törékeny pillanatban találkozott a lelkünk. Másképp nem is történhetett, azt hiszem. Hazavitt.
Békésen éldegéltünk egy darabig. Charlynak nevezett el, később aztán kiderült számára is, hogy lány vagyok, de akkor már a név a részemmé vált. Megtanított sok mindenre és nagyon jó volt együtt. Sokat jártunk sétálni, kirándulni.
Legjobban a Rétet szerettem, ahová minden hétvégén kivitt. Futhattam, mindenféle érdekes dolog volt ott, s ezernyi illat. Na és persze jó társaság. (Kivéve talán a szomszéd Bélát, ő mindig panaszkodott).
Aztán telt-múlt az idő. A szagos valamik, – amiket Ő virágnak hívott, a réten már rég elhervadtak, nem voltak már csiripelők sem, és olyan kis barna állatkák sem rohangáltak a fák közt, hidegre fordult az idő.
A dolgok egyszerre csak megváltoztak. Nem sietett hozzám haza, mindig későn jött, és nem is tudom, de olyan furán szórakozott lett, énekelt a zuhany alatt – azt hitte nem hallom – csoda, hogy nem szóltak a szomszédok a csendháborítás miatt. Olykor csak hazajött, egy gyors séta, vacsi, aztán elment újra. Lehet már akkor gyanakodnom kellett volna?
Aztán egy nap hazahozott egy Másik Embert. Biztos őt is megsajnálta, mint engem. És ez az ember nálunk marad az összes holmijával együtt. Kedves volt hozzám. Enni is finomakat adott, de azért mégse Ő volt.
Egy nap aztán megtörtént a baj – a szomszéd Béla, megmondta előre: ”Öregem meg lásd, egyszer csak hoznak haza egy macskát” – nem hittem el. Az emberek vagy, minket szeretnek, vagy az ősellenséget. Ő nem hozna haza macskát, hiszen szeret engem, és azt a Másikat is, akit hazahozott.
Egy este miután úgy tettem, mint aki alszik, hallottam, hogy a másik ember azt mondja, hogy mennyire hiányzik neki a cicája, és szerinte olyan jól meglennénk négyen.
Hirtelen összeszorult a szívem, és nagyon megrémültem. Szorongva vártam mit válaszol Ő.
– Rendben. Holnap elintézzük – mondta, és egy pillanatra ettől nekem elállt a lélegzetem is. Egész éjszaka ébren maradtam, mert nem tudtam aludni az aggódástól.
Akkor most mi lesz? Már nem szeret engem? Ha hazahoz egy cicát, akkor fog velem is törődni? Kapok rendesen enni? Ilyesmi dolgok emésztették a lelkemet.
Reggel aztán mikor kinyitotta az ajtót, hogy munkába menjen, úgy éreztem el kell mennem. Mindegy hogy hova, vagy meddig, de mennem kell!
A környék ismerős volt. Sokat jártunk erre sétálni. A fákat is megjelöltem már titokban, hiszen már ez volt az otthonom. Aztán csak rohantam tovább. Valamelyik utcában két kamasz gyerekember rám kiabált, ettől kicsit megijedtem ugyan, de csak futottam tovább.
Mire észrevettem már teljesen idegen helyen voltam. Zajos volt és büdös meg olyan félelmetes is. Sok ember meg azok a fémizék, amik gyorsan mozognak, és nagyon hangosak – Ilyenekben mi is ültünk néha -, sok-sok fémizét láttam.
Üzletek. Megálltam némelyik előtt, mert csábító illatok figyelmeztettek, hogy bizony kihagytam a reggelit. Az üzletekben lévő emberek kicsit sem hasonlítottak rá, kiabáltak velem, némelyikük még meg is dobált valamivel, ráadásul mintha valami sintért is hívott volna. Ez szörnyen hangzott, és nem vártam meg hogy kiderüljön, hogy mi is az pontosan. Még tovább futottam.
Később már kezdtem fáradni. Szerencsére elértem egy nagy füves területre, olyanra, mint, a Rét, csak ez jóval nagyobb volt. A fák levelek nélkül már, és virágokat sem láttam már. Volt egy nagyobbacska tócsa, láttam már ilyet egyszer. Azt hiszem, hogy Ő tónak hívta, már nem emlékszem. Kicsit megpihentem a partján, ittam is pár kortyot, de mire észbe kaptam két óriás kutyafi mutatott élénk érdeklődést szerény személyem iránt.
Újra rohanni kezdtem, bárhova csak el onnan minél messzebbre. Egy darabig követtek aztán feladták.
Eleredt az eső és én csúnyán bőrig áztam, de a végén találtam egy biztonságosnak tűnő kapualjat. Aztán csak feküdtem ott, nem tudom meddig.
Egy pici ember jött egy nagyobbal, hozott nekem egy tál friss vizet és ételt. Hálás voltam érte
Miután ettem mély álomba zuhantam, és Hangot hallottam, azt a hangot, ami mindennél kedvesebb a szívemnek, az Övét!
– Biztos csak álmodtam. – gondoltam, aztán megéreztem a szagát, és lassan kinyitottam a szemem, ott volt. Hozzám hajolt és megsimogatott.
– Gyere, menjünk haza!
Beültünk a saját fémizénkbe. Hazaértünk és megnyugodtam, mert macska nem volt a lakásban. Tehát tényleg szeret és hazahozott.
Kellemes meleg volt. Rám terített egy plédet és odasúgta:
– Ugye tudod, hogy, nagyon szeretlek? – Az életem egyik legboldogabb napjának éreztem a mait.
A napnak azonban még mindig nem volt vége.
Hamarosan megjött a másik ember is. Egy dobozt hozott magával. Kíváncsian odadugtam az orrom mikor letette, és egy icipici kis négylábú valami volt benne. A lábai összevissza álltak és keserves hangot adott ki.
EGY MACSKÁT HOZOTT AZ OTTHONUNKBA!!!!!
Már épp rá akartam morogni a betolakodóra, de az icipici cicus abbahagyta a nyávogást, és rám nézett!
És akkor: Elvesztem. Egy pillanat alatt beleszerettem a cicába…