Koós Patrícia: Adatok a Calidi fészekből (részlet)

A VII. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga

*

Első fejezet

Izzadság csordult végig a fülem mögött. Igazság szerint a seggem árkában is veríték csurgott, olyan rohadt meleg volt a Yini felszínén. Az űrsiklóból nézve az erdő csak egy hullámzó, zöld massza volt, de itt, a lombok alatt szinte vágni lehetett a párát, én pedig ezredjére is átkoztam a Zaeed kezeslábast, aminek belső rétege a hátamhoz tapadt.

– Parancsnok! – szólalt meg Patkány hangja a fülembe dugott adóvevőben.

Megtorpantam.

A csuklómra erősített holokijelző már folyamatosan villogott, a koordináta, ahonnan a vészjelzés érkezett közel lehetett.

A fákon túl tarra vágott tisztás terült el, és rajta – szabályos rendben – panelelemekből felhúzott viskók álltak. Az éles napsütésben világítottak a fehér lapok.

A sisakba épített szenzor nem jelzett élő szervezetet a csapatom tagjain kívül, és ahogy a szél felkavarta a tisztás körül a levegőt, az bűzlött. Dögszag terpeszkedett körülöttünk.

– Szétválunk! Kettes csapatok, legyező alakzat! Wayn, te velem jössz! Átfésülni a területet! – adtam ki a parancsot, majd aktív állásba kapcsoltam a lézerfegyvert. A röviden felzümmögő hang zene volt a füleimnek.

Elindultam. A letaposott füvön kérgesre száradt vér  ropogott a bakancsom alatt. A legközelebbi épület mögött találtam meg az első áldozatot. Idősebb gnull volt, fehér kaftánjának mellrészén a Japán–Kínai őrszektor, és mellette a kolónia megkülönböztető jelzésével. A kezében szorongatott jeladó még működött, bár az energiacella alacsony töltöttséget mutatott. Felemeltem, és kikapcsoltam a készüléket, mire a holokijelzőmön megszűnt a jel.

– Tovább! – néztem fel, és a tekintetem összetalálkozott Wayn pillantásával. Az újonc esetlenül állt mellettem, kezében csak lógatta a fegyverét.

Ingerülten intettem neki, és elindultam, hogy tartsuk az alakzatot.

A falu közepén egy nagyobb rész üresen állt, az itt felállított épület oldalán a Medic felirat volt olvasható. Felfreccsent vér mocskolta be a betűket. Ajtó helyett steril ponyvával védték az egészségügyi egységet, de az is le volt szaggatva. A fólia zizegett, amikor lábbal félretoltam. Egy orvosi köpenyt viselő nő teteme feküdt alatta. Szőke, fehér ember volt, nem az ide kitelepített lakosok közül való. Saját testével védett egy gnull gyermeket, de ezzel sem menthette meg. Kettejük szétfolyt vére régen megalvadt.

Leguggoltam, és legördítettem a nő tetemét a kislányról. A gyerek széles, sprőd szőrrel lepett mellkasát feltépték. A seb három párhuzamos vonalból állt, szélei egyenetlenek voltak. Nem lézerfegyver okozta, és nem is pengétől származott. Mintha egy állat karmolta volna szét.

– Istenem – nyögött fel mögöttem Wayn. Ez volt az első éles bevetése, és nagyon reméltem, hogy nem rókázza telibe a hátam.

Felegyenesedtem a gyermek mellől. A nőt bámultam. Az arca fölé emeltem az alkalomra csatolt nanoszámítógépet, és vártam, hogy az beszkennelje a vonásait. Az adatok foszforeszkáló sorokként pörögtek végig a rendszeren.

– Miranda Iconov – olvastam le a képernyőn megjelenő nevet, aztán belém hasított a felismerés.

Iconov.

– Jelentést kérek! – szóltam bele a mikrofonba.

– Csak halottakat találtunk eddig, uram. Egy fehér férfi, a többi mind gnull. – Patkány hangját eltorzította a sisak, mégis éreztem benne a feszültséget. A szavai idegesen pattogtak.

– Edgar? – szólítottam meg a harmadik csapatot.

Semmi.

Ingerülten megütögettem a sisak külső egységét. Lehet, hogy a meleg neki is betett.

– Jelentést kérek, Edgar! – ismételtem meg, ám ekkor meghallottam valamit. Nem a beépített vevőben, hanem a hátam mögött. Valami megreccsent, én pedig a fegyvert a vállamhoz rántva pördültem meg.

A reszkető, forró levegő mintha elmozdult volna egy pillanatra, de lehet, hogy csak a szemem káprázott.

– Mi a fene folyik ott, Edgar? – sziszegtem ingerülten. – Jelentkezz!

– Uram…  – hallottam meg ekkor Dane hangját. Rekedt volt. Valószínűleg folytatni akarta, de Patkány felüvöltött:

– Félre!

Felkaptam a fejem. Három házsorral odébb sárga fény villant. Megismertem Patkány lézerpisztolyának színfrekvenciáját. A srác mindig is köpött a szabályokra, és az engedélyezett 400 helyett 500 teraherzet használt.

– Gyerünk, Wayn! – mordultam az újoncra, és futólépésben indultam meg. A földön nehéz bakancsom talpa, fülemben vérem dobolt.

Az adóvevőben Patkány folyamatosan üvöltött, és többször is elsütötte a fegyverét.

– Jelentést! Mi folyik ott?

– Dane megsérült, és valami dög van itt! – lihegte Patkány. – Edgar halott!

Ahogy kifordultam az egyik épület sarka mögött, megláttam őket. Patkány az egyik ház vérmocskos falának vetette a hátát, pisztolyát célzásra tartotta. A lábánál Dane hevert, a hasát markolva. Láttam az ujjai közül szivárgó vért, és láttam mellette a letépett fejet. Edgar Davie kigúvadó szeme vádlón meredt rám.

Vállmagasságba rántottam a fegyverem, és arra fordultam, amerre Patkány célzott. Nem volt ott semmi, csak a levegő reszketett.

Kellemetlen érzés szorította el a torkom.

– Válts infrára! – A sisak automatikája azonnal reagált. A plexi színe megváltozott, a táj előttem vörösbe csúszott át.

És akkor megláttam.

***

Lai-lai puhán, ruganyosan ért földet, és azonnal tovább is gurult, mielőtt a társa elérhette volna a botjával. A lány nesztelenül állt talpra, felvette az iménti küzdőállást, aztán mégsem támadott. A terem izzadságszagú csendjét az egyik adeptus hangja töltötte be.

– A nagymester hívatja!

Lai-lai leengedte a kezét, és a földig érő köpenybe, kámzsa alá rejtezett férfi felé fordult. Az adeptus ujja egyenesen rászegeződött.

Lai-lai mélyen meghajtotta magát, és sietve távozott az elnémult küzdőtérről. Adeptusa zárta be mögötte a súlyos faajtót, kulcsra.

Az alacsony férfi, aki idekerülése óta volt Lai-lai kinevezett tanítója, néma, fürge léptekkel vezette fel a lányt az északi toronyba, ott megállt a nyitva álló ajtó előtt, és kezét imára kulcsolva engedte le az öle elé. Nem szólt a tanítványához, nem is nézett rá.

Lai-lai vett egy mély lélegzetet, kihúzta magát, csak utána lépett be a nagymester szobájába. Adeptusa ezt az ajtót is behúzta, és Lai-lai hallotta, ahogy a zárnyelv a helyére csúszik.

– Nagymester – ereszkedett térdre Lai-lai.

– Állj fel!

Lai-lai engedelmeskedett.

A nagymester az ablak előtt állt, amit üveg helyett kéken derengő energiaszövet védett. A sercegő függöny mögött a Sen Yi hold kráterének felszíne látszott. A földalatti létesítményben ez volt az egyetlen ablak, ezt is leárnyékolta a kráter. A külvilág számára a Sen Yi csak egy volt a lakhatatlan holdak közül, és hogy még csak véletlenül se foghasson el elektromágneses kisugárzást egy arra tévedő hajó, a minimális szintre csökkentették azt.  Az egész központ egy középkori kolostorra hasonlított belülről, legalábbis a történelmi holofilmek szerint. A sinobik egyszemélyes cellákban aludtak a pincerendszerben, az adeptusok egy szinttel fölöttük, csekély kényelmi különbséggel.

A nagymester nem szólt, de Lai-lai sem tehette meg. Némán várt, míg a nagymester elfordult az ablakon túli, állandó sötétségtől, majd parancsoló mozdulattal az asztalán heverő táblagép felé intett. Lai-lai közelebb lépve felemelte azt. A képernyő azonnal kivilágosodott, adatok sora futott végig rajta. Száraz, semmitmondó tények voltak szolgálatteljesítésről, a Föderációs Flotta adatbázisából lehívható kvalitásokról, vizsgaeredményekről.

Amikor a sorok leperegtek, egy fénykép úszott be Lai-lai szeme elé. Fekete, középkorú férfit mutatott, katonásan rövidre nyírt hajjal. Egyenesen a lencsébe bámult, szemhéja félig leeresztve árnyékolta be a tekintetét. A kép finom remegésétől úgy tűnt, mintha a széles száj sarkában rángatózna egy apró izom – pontosan ott, ahol egy halvány heg ült.

A férfi a flotta egyenruháját viselte, mellrészén a Föderációt jelképező, félbetört és átlőtt aranykarika mellett kapitányi rangfokozat díszelgett.

Lai-lai visszatette a gépet az asztalra.

– Aleksander Jefferson kapitány, a Zeus űrállomás egyik mikro felderítő egységének parancsnoka. Ezen kívül Jefferson szenátor idősebbik fia.

Lai-lai aprót bólintott, hogy értett a parancsból. Pár hete hallott egy beszélgetést az adeptusok közt, amiben megemlítették a szenátorok gyermekeit, és valami új fegyverről is szó esett, így nem lepte meg a feladat, amit kapott. Örült, hogy ő kapta. Várt még egyetlen szívdobbanásnyi időt, de amikor a nagymester ismét elfordult tőle, meghajtotta magát, és távozott. Nem volt szükség szavakra, hogy tudja, mi a dolga. Végre ismét elhagyhatta a sinobi központot, és ez izgalommal töltötte el.

***

– Francba… – szakadt ki belőlem a nyögés.

Elhűlve néztem a vörösben derengő lényt. Csak egyszer láttam hasonlót, de tudtam, hogy mi az. A tudósok csak raptor néven emlegették, valami ócska, régi film után. Nem sokkal volt magasabb egy megtermett férfiembernél, két lábon járt, előre dőlve. Izmos farka tartotta az egyensúlyát. Mellkasán és hasán a bőr páncéllá keményedett, koponyáját apró dudorok, csonttüskék védték. Halántékának bőrébe valamiféle parázsló szerkezetet ágyaztak, mely úgy világított az infra képen, mintha fárosz lenne. A raptor mellső végtagjai végén horgas, sárgás karmokat láttam, melyeket vér szennyezett be.

Ahogy néztem a dögöt, adrenalin egy lökete taszított meg. Meghúztam a fegyver ravaszát, egyszer, kétszer, háromszor.

A lézerimpulzus feltépte a raptor hasán a bőrt, aztán megrázkódott a teste, és egyszerűen eldőlt.

– Tűzparancs éles! – Odarohantam Patkányhoz és Danehez. Összemarkoltam vállán a ruhát, majd nem törődve a fájdalmas kiáltással, ami kiszakadt belőle, félig ülő helyzetbe rántottam a srácot.

– Patkány! Tiéd a hajóvezérlés! Hívd a siklót! – üvöltöttem rá, és Patkány szó nélkül leengedte a fegyverét. Az ujjai szinte táncot jártak a holokijelzője felett, olyan gyorsan ütötte be a parancskódokat.

– Nem lesz baj, Dane! – pillantottam le a srácra. Remegett, ahogy tartottam, és a sisak plexiüvege bepárásodott ziháló légvételeitől.

– Patkány szerint – suttogta rekedten, alig érthetően –, többen vannak.

Fölnéztem. A raptor már nem volt ott. Pusztán a földre freccsent vér csillogott a füvön. Akárhová tűnt is a dög, tudtam, hogy messzire nem mehetett. Vadászott ránk. Ezt a vadászok bizonyosságával éreztem magamban.

Óvatosan mozdulva körülpillantottam. Wayn még mindig ott állt, ahol hagytam. Vállát meggörnyedve tartotta, fegyvere csövével az épületek közti tisztást pásztázta. Védtelenül hagyta a hátát!

– Wayn! Ide! Ez parancs! – kiáltottam bele a mikrofonba, de már későn.

Az egyik épület mögül kirobbant egy raptor. Már nem kellett a sisak infra látásmódja, ezúttal nem rejtette el magát.

Gyorsan mozgott, teste hullámzott. Még a sérülése sem lassította le, már ha ez ugyanaz volt. Csak elmosódott körvonalakat láttam, és Wayn háta ívbe hajlott, amikor a pengében végződő karmok lecsaptak rá. A srác fájdalmas nyögése a fejemben visszhangzott – egyszerre hallottam az adóvevőben, és valóságosan is. A fegyver kihullott Wayn kezéből, a karja megrándult. A sisak plexije mögött a vonásait torzzá gyűrte a fájdalom. Pár tizedmásodpercig még képes volt talpon maradni, aztán a lába megbicsaklott. Csak a hátába mélyedő karmok tartották súlyát, de tudtam, hogy halott. Vére sűrű patakokban folyt végig a sötétbarna kezeslábas oldalán, lábszárán. A lény pedig csak állt ott. Lihegett. Vörösen felparázsló szemével engem nézett, és kígyószerű nyelvével végignyalta kilátszó fogait, mielőtt lecsapott volna Waynre. A srác nyakába mélyedő agyarak közül vér freccsent szét.

A számat epe keserű íze töltötte ki. Nem céloztam, nem gondolkodtam, csak lőttem. Láttam, hogy a lézerimpulzusok eltalálják a dögöt. A raptor rövid, sorozatszerű ugatást hallatott, majd összecsuklott. Nem döglött meg azonnal. Vinnyogva kaparta a földet maga alatt, miközben bőre lassan egybeolvadt a fű zöldjével. Átfutott az agyamon a gondolat, hogy ez hasonlít a hajókon használt refrakciós álcázáshoz.

– Kész, parancsnok! – Patkány hangja rántott vissza. – Két perc, és a sikló ideér.

Szárazon nyeltem egyet. A számban vér ízét éreztem, a nyelvem végigfuttattam a seben, amit én haraptam ki.

– Láttad Sut?

– Negatív, parancsnok.

– Érzed Sut?

– Negatív, parancsnok. Azok a lények… leárnyékolnak – rázta meg Patkány a fejét. Lerántotta a fejéről a sisakját, letérdelt Dane mellé. Én is aggódtam az öccséért, de Suért ugyanúgy.

Nagyot csaptam a sisakom külső egységére.

– Su, jelentkezz!

Csak az elektrosztatikus sistergést hallottam, legalábbis az adóvevőben. Az egyik panelépület mögött felsikított valaki.

Patkány felkapta a fejét, és kivicsorította a fogait. Az arcán megfeszültek az izmok.

Újabb sikolyt hallottam, és egy távolabbi háznál csattant valami, én pedig tehetetlenül szorítottam a fegyverem. Su volt az egyik legjobb felderítő, akit valaha is ismertem. Aprócska, mozgékony lány, akit én kértem át az egységembe.

– Meghalt, Alek. – Patkány elernyedt.

– Én is tudom! – pásztáztam végig a fegyveremmel az előttünk elterülő területet. Semmi nem mozdult.

A ránk telepedő csend rosszabb volt bárminél.

Aztán Patkány felmordult.

– Közelednek!

Felkaptam a fejem.

– Irányítani is tudod őket? – léptem Patkány elé, hogy a saját testemmel védjem. Ha képes lenne irányítani, akár csak az egyiket…

– Negatív – rázta meg a fejét, amitől a koponyájára tapadt, csatakos haj az arcába bukott. – Képtelen vagyok hozzáférni. – Láttam rajta, hogy küzd: nyakán kidagadtak az erek, és a fogait olyan erővel szorította, hogy félő volt, eltörik az állkapcsa.

Patkány lassan felállt, a fegyverét maga elé emelte.

– Többen vannak. Bekerítenek minket.

Nem láttam semmit. A levegő vibrált ugyan, de nem tudtam, hogy a forróságtól, vagy valami mástól. A sisakba épített infra sem mutatott semmit.

Izzadság csorgott a szemembe, a füvön megszáradt vér recsegését mégis tisztán hallottam. A dögök egyelőre csak körözhettek a biztonságos távolban, valószínűleg rendelkeztek annyi intelligenciával, hogy felfogták, mi is veszélyesek vagyunk.

– Átkozott raptorok! – szűrtem a fogaim közt. Lassan felálltam én is, és a lézerfegyvert felemelve végigpásztáztam a nyitott teret.

Ekkor a sikló vetette árnyék borított be minket. A néma hajtóművek felkavarták a vér édeskés szagát.

Felnéztem.

Az alsó zsilip kinyílt, és az antigravitációs gép szája éhes fenevadként ásított a magasban. Éreztem az apró csípést, ahogy a fénysugár hozzám ért, és miközben elszakadtunk a földtől, lehunytam a szemem. A fülemben doboló vér zúgását hallgattam, és a csalódott üvöltést, ami messze alattunk maradt.

***

A raktár ajtaján a jelzés pirosról sárgára váltott, és a fal egy alig észrevehető réséből kicsúszott az azonosító panel.

Lai-lai beütötte az e heti azonosító kódját, mire az ajtó nesztelenül félresiklott a padlóba süllyesztett sín mentén. Odabent ugyanolyan világos volt, mint a folyosón, a széles üvegpult mögött ülő Guozhi pedig felnézett a munkájából. Szintetikus szeme foszforeszkálva tükrözte vissza a fényt, és az üveglencse mögött Lai-lai látta, hogy az optika ráfókuszál.

– Lai-lai – biccentett kimérten az idősebb férfi. Haját egy régi, kínai dinasztia után a füle vonaláig leborotválva viselte, hátul pedig a maradékot szorosan összefonta.

Guozhi gyakran lejárt a sinobik edzéseire, bár ő maga nem volt az. Lai-lai többször került már vele párba, és tudta, hogy a férfi veszélyesen gyors. A szintetikus, bioárammal működő nanoáramkörök, amik a látóidegeket helyettesítették, jóval gyorsabban befogadták a környezetében történteket, és a sinobik közt azt rebesgették, hogy Guozi fiatalkorában ugyanúgy végigcsinálta a kiképzést, bár őt magát sose küldhették ki a terepre. Egy sinobinál sose lehetett olyan eszköz, ami elektronikus- vagy bioárammal működik, mert azt, bármilyen apró legyen is –, egy érzékenyebb szenzor kimutathatja.

Guozi volt a sinobi központ raktárosa, és ő fejlesztette tovább a személyazonosító chipkártyákat, amiket a sinobik használtak.

Ahogy Lai-lai közelebb került a pultjához, a férfi arrébb tolta a szétbontott halorobot alkatrészeit.

– Küldetés?

Lai-lai aprót bólintott.

– A szokásos felszerelésen kívül? – kérdezte Guozi, miközben felkelt a helyéről. Az üvegpult mögött húzódó falhoz lépett, és annak fekete felületéhez nyomta a tenyerét. A fal egyből kivilágosodott, ahol a tenyere érintette, ott pedig vörös folt jelent meg.

– Azonosítás rendben. – A testetlen géphang halk volt, Lai-lai alig hallotta.

– Nem – felelte, miközben a félrecsúszó fal mögött húzódó állványra nézett. Guozi leemelt egy tőrt és egy azonosító chipkártyát.

– Töltsek rá személyazonosságot?

– Igen.

Lai-lai a férfi szintetikus szemét figyelte, amíg az felhívta a számítógép adatbázisából a személyazonosító adatokat. Az üvegpult felett srégan elterülő holokijelző kék fénye miatt most lilásnak tűnt máskor vörös tekintete. A sinobik közt rebesgették, hogy Guozi vakon született, és a rendház meghalt nagymestere emelte ki egy árvaházból, amikor kiderült, mennyire tehetséges.

A férfi végül kihúzta a chipkártyát a panelből és átnyújtotta.

– Siker kísérje az utad!

– Köszönöm. – Lai-lai biccentett, az öve alá tűzte a tőrt, az apró kártyát az ing válla környékén kialakított, rejtett zsebbe csúsztatta, majd sarkon fordult, és távozott. Az egyik űrhajót már kiregisztrálták a nevére, másra pedig nem volt szüksége.

Útra készen állt.

***

Merev tekintettel néztem a gyógykapszulában fekvő Danemarkot. Arca sápadtnak, vértelennek tűnt a neoncsövek fényében, apró fonatokba rendezett haja pedig úgy kígyózott a válla körül, mint a döglött giliszták. A robotkarok lustán siklottak felette, és ahogy a lézersugár a bőrét foltozta, halkan zümmögött. Ionizált szag és a fertőtlenítő csípős illata töltötte meg a sikló felső rakterét. Többet nem tehettünk érte, Su volt az egységemben a kiképzett medikus.

– Mi a szar volt az a bolygón? – Patkány kérdése rángatott ki a fájdalmas gondolatok közül. Ránéztem. Egy olajos ronggyal törölgette a kezét, és meg sem próbálta elrejteni előlem az indulatait. Szája fanyar kifejezésre állt, két sarkában határozottan kirajzolódtak a sekély árkok.

– Jelentetted a helyzetünket?

– Igen, parancsnok. Három órán belül elérjük a Zeust. A siklót robotvezérlésre állítottam. Yukon tábornagy kéri, hogy a landolás után azonnal keresse fel.

Apró, megvető mordulást hallattam, visszafordultam Dane felé.

– Rendben. Más?

– Nem válaszoltál! – figyelmeztetett Patkány, és ezúttal már mellőzte a hivatalos megszólítást, a tiszteletet. – Mi a szar volt az a dög? – ismételte meg a kérdést, ezúttal szótagolva, emelkedő hangsúllyal. – Olyan volt a tudata, mint egy rohadt angolna. A hideg is kivert tőle, és ne is tagadd, hogy tudod! Raptornak nevezted őket!

Megráztam a fejem.

– Válaszolj!

– RP-002.

– Mi?

– Egy elcseszett kísérlet eredménye – foglaltam össze higgadtan.

Patkány krákogva felnevetett.

– Bővebben?

– Szigorúan titkos – feleltem undorral, mire Patkány összemarkolta vállamon az inget. Ingerülten ráztam le magamról a kezét.

– Azt hiszed, kiszúrhatod a szemem ilyen olcsó kifogással? – sziszegte. – Lehet, hogy te vagy a parancsnok, lehet, hogy neked is sokat számít a kölyök – mutatott le a gyógykapszulában fekvő testre –, de Dane az én öcsém! Jogom van tudni az igazat!

– Kuss van, Patkány! – húztam el a szám, majd lenéztem Dane arcára. Az állán éppen csak serkent némi szakállkezdemény, és olyan fiatalnak tűnt most. Kiszolgáltatottnak. Hiba volt lebecsülnöm a vészjelzés jelentőségét, de Isten látja a lelkem, azt hittem, csak beszart a kolónia rendszere. Még Yukon is egyetértett velem ebben, pedig ő aztán igazán szívén viselte a Japán–Kínai őrszektor peremvidékén szétszórt kolóniák sorsát.

– Kérlek, Alek! – lépett be a látóterembe Patkány. Száján indulat remegett, állkapcsa megfeszült. Sötét szemében fenyegető fény ült. – Tudod nagyon jól, hogy máshogyan is kiszedhetem a válaszokat!

Akaratomon kívül is felnevettem.

– Ezt vegyem fenyegetésnek, katona? – néztem rá keményen, de Patkány állta a tekintetem.

– Nem, parancsnok – csikordultak össze a fogai, ahogy kihúzta magát. Bal szeme alatt egy apró izom idegesen ugrált.

– Helyes – formáltam meg nagy gonddal a szót, és lejjebb hajoltam Patkányhoz. – Mert nem tűröm, ha fenyegetnek! – Elfordultam, és öles léptekkel lementem a felső raktérből. A pilótafülke ajtaja szisszenve záródott be mögöttem, levetettem magam Dane székébe. Nem nyúltam az irányítókarhoz, tudtam, hogy az automatika magától is elnavigál az űrben. Amúgy sem voltam valami híres pilóta. Csak néztem az üvegen túl elterülő sötétséget, ami hidegen ölelt minket, és magamban a pokolba küldtem a raptorokat. Nem lefagyasztani kellett volna őket, amikor rájöttek a tudósok, hogy a kísérlet nem úgy halad, ahogy képzelték, hanem behajítani az össze átokverte szarságot az első égetőkemencébe. Az az idióta Crackenberg megmondta anno, hogy csak a bajunk fog származni ebből az egészből, és ha nem is tartottam valami sokra Crackenberget, ebben az egyben igaza lett. A raptorok fegyverek voltak, márpedig egy fegyvert előbb vagy utóbb, de eszébe jut valakinek használni!

*