Kiszely Réka: Tűlevelű történet

A kerti fák kíváncsian nyújtogatták ágaikat, hogy jobban lássák az új jövevényt. Papa gondosan elrejtette őt a sufni mögé, nehogy Bogi és Zsoltika idő előtt meglássák. A facsemete pufók teste sután dőlt a deszkafalnak, ágai meggörnyedtek a szitáló hó súlya alatt.

Ezüstke állt hozzá legközelebb. Azonnal megsajnálta szegény fácskát, amikor Papa magára hagyta, jól emlékezett még arra, milyen volt, amikor Papa pár éve őt hozta el a faiskolából. Ugyanolyan elveszettnek érezte magát, mint amilyennek az új csemete tűnt.

– Szia! – szólította meg barátságosan a jövevény. – Hogy hívnak, kicsi fa?

– Jegenye – susogta a fenyőcsemete bátortalanul.

– Isten hozott a kertben, Jegenye. Ezüstke vagyok, néhány éve költöztem ide – magyarázta Ezüstke bátorítóan. –  Hidd el, nincs mitől félned. Biztos vagyok benne, hogy Papa és Mama gondoskodni fog róla, hogy ez legyen életed legszebb hete! Csodálatos dolgod lesz. Nincs is annál jobb, mint karácsonyfának lenni.

Jegenye kíváncsian mocorgott, reszkető ágacskáiról havat szitált maga köré.

– Mi az a karácsonyfa? – kérdezte éledező kíváncsisággal.

– A karácsonyfa a decemberi ünnep díszvendége – magyarázta Ezüstke, aztán úgy lehalkította a hangját, mint aki a világ legnagyobb titkát osztja meg és közelebb hajolt az élénken figyelő fenyőcsemetéhez. – Minden fát csak egyszer ér a megtiszteltetés, hogy karácsonyfává válasszák.

– Te is voltál karácsonyfa?

– Bizony, hogy voltam! – nevetett Ezüstke és büszkén kihúzta magát. – Az volt ám a csodás látvány! Alig voltam nagyobb, mint te, de milyen sudáran festettem, amikor Papa beletett a nagy dézsába és bevitt a nappaliba…!

A fenyőfa ágai megremegtek a gyönyörűséges emléktől.

– És mi történt, miután bevittek?

– Ó, rengeteg minden. Nagy-nagy sürgés-forgás volt és mindenki velem foglalkozott! Először Mama, Bogi és Zsoltika felöltöztettek a leges-legszebb ünneplő ruhába, amit valaha kaptam. Beburkoltak puha ezüst boákba és fényfüzérekbe, aztán felaggattak rám mindenféle gyönyörű dolgot. Üveg angyalkákat, illatos süteményeket, színes gömböket és papírba csomagolt cukorkát.

Ezüstke boldogan sóhajtott, ahogy felidézte a régi, varázslatos éjszakát. Zsoltika ugyan megcibálta néhányszor az alsó, vékonyka ágait, a fenyőfa mégis örömmel emlékezett vissza a nagy nap minden percére, és arra, hogy Zsoltika milyen boldogan aggatta ágaira a süteményeket és szaloncukrokat. Amiket aztán később a nővérével együtt eszegetett le róla.

Míg beszélt, csivitek egész raja telepedett az ágaira. Az etetőtől jöttek közelebb, hogy jobban hallják a mesét, Ezüstke pedig boldogan düllesztette ki ágait, hogy kényelmesen elférjenek mindannyian.

– Utána – folytatta tovább vidáman a történetet –, Papa dobozokat rakott mellém, Mama pedig a gyerekeket is szépen felöltöztette és mind odaálltak körém, hogy énekeljenek nekem. Amikor pedig elénekelték, hogy milyen szép karácsonyfa vagyok, a gyerekek kibontották a dobozokat és egész délután a lábamnál játszottak meg olvastak. Aztán másnap jöttek a rokonok és a barátok, hogy lássanak! Ők is mind megnéztek, megdicsértek. Körém ültek és megajándékozták egymást, miután boldog karácsonyt kívántak, én pedig a sok-sok fényemmel ragyogtam nekik.

A kis facsemete nagyot sóhajtott.

– Ez tényleg csodásan hangzik.

– Csodásan, bizony! – Ezüstke lelkesen bólogatott, csak akkor dermedt meg a mozdulatban, amikor a verebek hangos, méltatlankodó csacsogással megkapaszkodtak ringó ágaiba. – Sajnálom, csivitek.

Ezüstke békítően széttárta ágait, hogy a madarak kényelmesen elférjenek és halkan susogott. Jegenye jól megnézte magának Ezüstkét, amíg az idősebb fa a csivitekkel volt elfoglalva, aztán bizonytalanul magára pillantott.

– Nem lesz baj abból, hogy nem vagyok sudár, mint te?

– Ugyan dehogy! A gyerekek nagyon fognak örülni neked. – Ezüstke bátorító mosollyal pillantott a kis fára. – Éppolyan formás vagy, mint Luca asszony volt a te korodban. Biztos látod majd őt, ha Papa érted jön és bevisz. Odébb áll a kerítés mellett, majd nézz arra felé, amerre a napot látod! Ő az egyik Nagy Öreg, még az is lehet, hogy mellé ültetnek majd Mamáék, ha vége a karácsonynak és kiköltözöl közénk.

Jegenye boldogan rázta meg havas ágait.

– Ha karácsonyfa voltam, ide költözhetek hozzátok?

– Bizony – bólintott Ezüstke ünnepélyesen. – Mi itt mind karácsonyfák voltunk egykor.

Jegenye megborzongott az örömtől, már egy cseppet sem félt ezen az új, idegen helyen, ahová a elhozták, miután Balázs kertész kiemelte a földből. Egész délután izgatottan kérdezgette Ezüstkétől, miféle díszek kerülnek majd rá, milyen dalokat fognak a gyerekek énekelni, milyen sütemények kerülnek majd az ágaira. Az idősebb fa boldogan idézte fel emlékeit a vén kandúrról, Majsáról, akit Mama mindig lehordott, ha az ágaira akart felmászni, a könyvekről, amiket a gyerekek olvastak, a társasjátékokról, amikkel játszottak és a filmekről, amiket Papa és Mama este nézett, összebújva a fa mellé húzott kanapén, amikor a gyerekek már elmentek aludni.

Mire Papa kijött, hogy Jegenyét beleültesse a sufniból kihozott dézsába és megöntözze, a kis fa már alig bírt magával. Buzgó remegéssel segített Papának lerázni ágairól a friss havat. Amikor végeztek és Papa elindult vele befelé, a kis fa izgatottan intett búcsút Ezüstkének.

– Karácsonyfának lenni csodálatos! – sóhajtott az idősebb fenyő, miközben vágyakozó mosollyal visszaintegetett.

Alig várta, hogy Jegenye visszatérjen és elmesélje, idén milyen volt az ünnep odabent.