Kapás Melitta: Lúselom rózsája

Az Egy Templomának tornya erőt és biztonságot sugárzón magasodott az ég felé, mint egy hűséges őr, aki vigyáz a rábízottakra. Óvón szemmel tartotta a lovászgazda zsúptetős istállóit, a Bonkár folyón átívelő keskeny kőhidat, melynek repedéseibe repkény kapaszkodott, a folyóra telepedett malmot a korhadt lapátjaival és békés zúgásával, a patakmód kanyargó lúselomi főutca poros folyamát. A lovászmester heréltjeinek lószaga kellemesen elegyedett a friss széna illatával, az út szélén éppen nyílt a vadrózsa.

Lúselom rózsái híresek voltak: illatuk erős, fejük kétökölnyi, szirmai sűrűek és lágyak, tövisük ritkás, lekvárnak különösen édesek. De csak is a vadon nőtt Lúselom-rózsa volt az igazi – ha valaki saját kertjébe ültette, hogy magának szerezze a gyönyörűséget, a növények elkorcsosultak.

Lúselom legszebb rózsája Te vagy.

Élanne keze önkéntelenül mozdult az inge alatt rejtőző kendőhöz, a szíve fölött. Szeme megtelt könnyel, ahogy végignézett a szülőfaluján. Mintha megállt volna itt az idő. Ugyanúgy koszfoltos gyerekek játszottak az úton, a Bonkár vizében ugyanúgy görnyedezve mostak az asszonyok, fehér lepedőik hatalmas hattyúkként úsztak a felszínen. Mintha meg sem érezte volna a falu, hogy évekkel ezelőtt erőszakkal kimetszették őt belőle, hogy elhurcolják egy távoli, rideg Kroll-zárdába.

Élanne még ennyi év távlatából is megborzongott az emlékre. A nyári aratási ünnepüket tartották, bőséges lakomát tartottak, vigadoztak, Lúselom-rózsát tűztek a legszebb lányok hajába a táncok alatt. Tizenhét éves volt. A Kroll-rend váratlanul jelent meg, lovuk nyomán kín és riadalom támadt. Szétzúzták az ünnepi asztalokat, felrúgták az édes borral teli hordókat, hogy csak úgy itta kiömlött vérüket az utca pora. Összeválogatták a legszebb szűz leányokat, lovukra feszítették őket, és messzire lovagoltak Lúselom jajongásaitól.

Élannet négy falusi leánnyal együtt rabolták el. Nem sokkal később már csak ő élt közülük. Gyönge testét hamar megtörték a zárdában, kezei ma is remegtek, egyik lába lesántult, fél szemére pedig megvakult. De kitartott. Ki kellett tartania. Néha sikongva kellett kapaszkodnia a napba, a napba, mikor visszatér, és újra találkozik Vele.

És végre eljött az a nap. Tizenöt év reménysége.

A mezőről lassan visszatértek az aratók, Élanne pedig hevesen dobogó szívvel leste őket a vadrózsabokor mögül, mint egy félénk madárka. Szeme úgy kutatta az arcokat, ahogy a megfelelő szót keresi az ember egy levél betűhalmazában. Aztán megpillantotta. A szíve kihagyott egy dobbanást.

Jonen nem olyan volt, mint amilyenre emlékezett. Karjai megvastagodtak, arcát barnára cserzette a déli nap, kiszélesedett állkapcsára sűrű, fekete szőr kúszott fel, két szemöldöke közé és szája mellé pedig kemény vonalak vésődtek a hosszú évek alatt. A tekintete azonban még mindig az az élénk tekintet volt. Galambszürke íriszek, melyeknek szélét mintha szénnel rajzolták volna körbe. Társaival tréfálkozhatott, mert időnként felnevetett, fogsora egészséges és hiánytalan volt, mint régen.

Élanne beleremegett az örömbe, és nyelvére kellett harapnia, hogy ne kiáltson fel. Nem akarta, hogy Jonen így lássa. Azt akarta, hogy teljes díszében találkozzon vele, olyan gyönyörűen, ahogy régről emlékezhetett rá. Elég aranyat zsákmányolt a közös életükre, futotta belőle erre.

Estére betért egy fogadóba. Senki nem ismerte fel. Valóban ennyire megváltozott volna?

– Hány éjszakát szándékozik itt tölteni, kedvesem? – kérdezte a fogadósné, miközben kinyitott Élanne előtt egy üres szobát.

Olajmécses illata terjengett a levegőben, a frissen mosott takaró ropogós rétegei közé pedig levendulát rakhattak.

– Csak egyet.

– És vacsorát óhajt? Ha úgy kívánja, behozathatom egy cseléddel, ám ha…

– Úgy kívánom. Holnapra pedig szeretnék egy fürdőt, illetve egy ebédet.

– Más valamivel szolgálhatok?

Élanne tekintete megakadt az ablakkeretre futó vadrózsa indán. Lúselom legszebb rózsája Te vagy.

– Igen. Egy csokor Lúselom-rózsát szeretnék az asztalra.

Aznap éjjel alig aludt valamit. Egyszer énekelni vágyott, másszor nevethetnékje támadt, vagy vadul sírni kezdett. Százszor is elővette melléről a kendőt, melyben Jonen utolsó ajándékát őrizte. Apró morzsalék volt már, nem több. Az utolsó nyaruk legkülönlegesebb, cirmosmintás Lúselom-rózsája, amit neki szakított az ablakukból.

 

– Ez a leggyönyörűbb rózsa, amit valaha láttam! – Élanne a sűrű szirmok közé szippantott, majd a hajába tűzte a virágot – Szép?

– Szépnek szép. De rajtad csupán gaz.

– Gaz! Jonen, hogy mondhatsz ilyet? – kacagott Élanne.

Jonen tenyerébe vette a lány arcát. Érdes ujjaival körözött a puha bőrön, de Élanne számára lágyabb volt ez a simogatás, mint a szirmok érintése.

– Lúselom legszebb rózsája Te vagy, Élanne.

 

Miután a rózsa elszáradt, Élanne egy erős anyagú szőttesbe rejtette, összehajtogatta, és onnantól kezdve a melle fölött hordta. Még a Kroll-zárdában is, amikor épp nem vetkőztették le meztelenre, hogy bántsák.

Éjjel Jonenről álmodott, Jonen mosolyáról, mikor táncba hívta, Jonen kacagásáról, mikor tréfálkozott vele, Jonen érdes ujjairól, mikor becézgették, és Jonen szeméről. Jonen galambszürke, éber szeméről, ahogy őt figyelik.

 

*

 

– Igazán gyönyörű ruha! – lelkendezett a cseléd, mikor Élanne hátát mosta a kádban.

A víz forró volt, Élanne bőre égővörössé vált tőle, de nem bánta. Addig súrolta magát, míg mindenhol puhának érezte a bőrét. A cselédlány telemerített egy vödröt, hogy leöblítse a haját, de előtte még egy pillantást vetett az ágyra terített, hófehér ruhára, amit Élanne pakolt elő reggel.

– Tudja, nem gyakran fogadunk ennyire előkelő, messzi földről érkezett vendégeket.

– Én nem messzi földről érkeztem – felelte Élanne. Én innen származom. – Ide adnád a lepedőt? Köszönöm. Kimehetsz, többé nem lesz szükségem a szolgálatodra.

A cseléd kedvesnek tűnt, de kezdte zavarni, ahogy heges bőrét és kifordult, sánta lábát bámulja. Amint a lány távozott, Élanne kiszállt a kádból és az ágy mellé bicegett. Megszárítkozott, végigtörölgette a sebhelyektől dudros bőrét, majd apró, különleges tégelyt vett elő. Nárdusolaj. Egy vagyonba került, ebben az országban nem kapni, de a mai napon tökéletes akart lenni Jonennek. Bedörzsölte vele a nyaka ívét, a hónalját, a mellét, és a lábai közét. Haját kikefélte, majd beletűzte a tegnapi Lúselom-rózsák egyikét az asztaláról. Készen állt.

Mehetett volna szekéren, vagy akár lóháton is, de gyalog akarta végigjárni a falut, minden sarkot, minden utcát, minden bokrot látni és tapintani akart még egyszer, hogy szabadon eláraszthassák a régi emlékek. Az utóbbi tizenöt év kín volt, most szép emlékekkel akarta feldíszíteni a szívét.

Kerülő úton hamar eljutott a rozsmező széléig, ahol a napszámosok dolgoztak verejtékezve. Szekerük meg lovuk egy terebélyes nyárfa és vadalmafa kettősének árnyékában pihent, ide bújt ő is, a szalmabálák és csipkebokrok közé, majd várt.

Az Egy Templomának harangja delet ütött. Itt az idő!

A munkások eldobták szerszámaikat, és visszavonultak ebédelni, ő pedig vadul fürkészte a közelében elhaladó férfiakat. Ahogy megpillantotta a lihegve közeledő Jonent, kapkodni kezdte a levegőt. Egyenesen felé tart! Talán észrevette őt?

Jonen azonban nem hozzá sétált, hanem az egyik szekérhez, aminek kitört a kereke, és szitkozódva javítgatni kezdte. Élanne dobogó szívvel bámulta. Csak a hátát látta, és a tarkóját, de úgy szívta magába a látványt, mint fuldokoló a levegőt. Vágyakozó szeretettel figyelte a Jonen hátán mozgó izmokat, karjának erejét, fekete hajának izzadságtól összetapadt tincseit.

Nem várhatott tovább. Torka kiszáradt.

– Jonen… – Elsőre elcsuklott a hangja. Milyen rég nem vette már szájára a nevét!

A férfi azonban ezt is meghallotta, és meglepetésében úgy ugrott fel, mintha parázsra lépett volna.

– Ki az?

Mélyebb a hangja – gondolta Élanne izgatottan. Előbicegett a csipkebokrok mögül. Mikor a férfi tekintete megtalálta, remegni kezdett. Először látta ilyen közelről, és úgy érezte, nincs az az idő, ami elég lenne, hogy szabadon nézhesse őt.

– É-élanne…? – nyögte ki a férfi.

A nő nevetni kezdett, fél szemének világa elhomályosult. Letörölte a könnyeit.

– Én vagyok, Jonen! Én! – Nem bírta tovább, a férfi karjába borult.

Jonen először mereven állt, majd lassú tagokkal viszonozta az ölelést, és magához szorította. Élanne beszívta az olcsó posztó, az izzadság, a rozs, és a Jonen tenyeréből származó vasas szagot a kaszáról, és úgy gondolta, sose érzett még édesebb illatot.

– Tényleg te vagy az, Élanne? – hallotta a remegő hangot, mire ismét zokognia kellett. – Már rég lemondtam rólad… azt hittem, már rég meghaltál…

– Nem. Visszajöttem. – Élanne felemelte a fejét, és sírósan elmosolyodott. – Visszajöttem hozzád.

– Mi történt a szemeddel? – Jonen az álla alá nyúlt, és összevonta a szemöldökét. – Mikori ez a heg?

A nő finoman eltolta a kezét.

– Ne törődj vele – a férfi azonban már a karját bámulta.

– Élanne!

Tekintete kifejezte szörnyülködését. A nő nem hibáztatta érte. Jobb keze középső három ujjáról hiányoztak a körmök, és durva, kemény bőr nőtt a helyükre, alkarján pedig fehérre fakult hegek rajzolták meg a zárda szenvedésének mintáit.

Jonen mintha álomból ébredt volna, vadul körbejárta egykori menyasszonyát, és minden újabb felfedezett sebhely mintha rajta is ütött volna egyet. Mikor Élanne lábához ért, hangosan káromkodott és elfordult.

A nő odabicegett mellé, és a vállára fektette a tenyerét.

– Mit műveltek veled, Élanne… – Jonen tekintete a vadalmafa savanyú, sárga gyümölcseire szegeződött, de mintha semmit nem fogott volna fel belőle. Arcára keserű barázdákat mart a düh. – Hogy tehettek ilyeneket!

– Most már az a lényeg, hogy itt vagyok – csitította a nő.

– De hogyan! – kiáltott fel Jonen, és megfordult. – Meggyötörten, meggyalázva… Élanne, ha tudtam volna…

– Már nem számít – mosolygott a nő. Jonen aggodalmas haragja szerelmes simogatás volt a lelkének. Aztán egy pillanatra megdermedt. Meggyötörten, meggyalázva. Csak nem? – Taszítalak így? Rútnak találsz így, Jonen?

Hát hiába öltöztette díszbe a szívét?

– Tudom, hogy nem vagyok már olyan, mint akkor. A bőröm selymes volt, a hajam hosszú és dús… – A vadalmaillatú szél az arcába söpört pár kurta, törékeny tincset. Mikor a zárdába kerülésükkor kopaszra nyírták a többi lánnyal együtt, napokig siratta gyönyörű, szőke fürtjeit. Az ötvenedik alkalom után már némán tűrte. Mostanra azonban már ismét elérték a vállát, és remélte, hogy Jonennek így is tetszeni fog.

– De te is megváltoztál – Élanne ujjai megállapodtak a férfi állán, és végigsimogatták a sűrű szakállat. Mosolyognia kellett. – Olyan más vagy így. Szigorúvá teszi az arcod. És felnőtté. Mintha az a régi ifjú szándékosan bújna előlem mögé. Nem ismerem ezt az állat, nem ismerem ezt a barázdát a homlokodon, sem ezeket a vonalakat a szemed sarkában. – Kezébe vette a férfi karját. Erős volt, vastag, és a naptól leégett. – Nem ismerem ezt a kezet sem. De tudnám szeretni.

Jonen némán figyelte őt. Élanne tenyere felkúszott a férfi vállára.

– És nem ismerem ezeket a széles vállakat sem. De őket is tudnám szeretni. – Remegő ujjai a férfi mellkasára vándoroltak. – Ezt a szívet viszont ismerem. És mindig szeretni fogom.

Jonen elgyötört arccal bámult rá, végül magához vonta, és hevesen megcsókolta. Élanne számára megszűnt a világ. Nem létezett más, csak Jonen sós csókja és forró nyelve, erős karjai a hátán, és a bódító almafaillat.

Régóta lakatra zárt álmai vadlovak szilajságával törtek utat maguknak az elméjében.

– Mikor elszöktem, sok aranyat hoztam magammal – súgta bele a férfi szájába két csók között. – Nem kell többé napszámosként dolgoznod. Soha többé. Itt maradhatunk, de akár el is mehetünk messzire, utazhatunk városokba, felfedezhetjük a világot, letelepedhetünk bárhol… igaz, Lúselom-rózsát máshol nem találunk, de ha veled maradok, újra kivirulok, érzem, újra szép leszek, mint rég, és újra én lehetek neked Lúselom legszebb rózsája… gyermekeket adok majd neked, Jonen, apró, kicsi, galambszemű tündéreket…

Jonen elengedte a boldogan kacagó nőt, aki legszívesebben keblére vonta volna az egész világot örömében. Csak nevetett és sírt, és hálát adott az Egynek.

– Élanne.

A nő mosolya lehervadt. Jonen arca komoly volt, és bár tekintetében még ott motoszkált az előbbi, csillogó vágy, valami más, súlyos ette be magát mellé: bánat.

– Mi a baj? – kérdezte Élanne, és a férfi karjára tette a kezét, aki elhúzódott tőle. Ettől még jobban megijedt.

– Nem adhatom meg neked, amit kérsz – felelte Jonen csöndesen. – Élanne… én már apa vagyok. És férj.

Jeges kéz markolt a nő gyomrába.

Úgy érezte, tüdeje annyira összeszorul, hogy soha többé nem lesz képes lélegezni. Remegés futott át rajta. Nem lehet.

– Tizenöt év telt el, Élanne. Tizenöt – suttogta eltorzult arccal a férfi. – Sokáig sirattalak, de az életnek mennie kellett tovább. Téged bezártak, de az idő itt nem állt meg. Most öt emberről kell gondoskodnom. A napszámért kapott béremből etetem a négy fiam és a feleségem – Jonen mély levegőt vett, hangjába annyi fájdalom vegyült, hogy szinte rekedté vált. – Hozzájuk tartozom.

Élanne úgy érezte, mintha darabokra törne. Nincs tovább. Mikor először próbált hazaszökni és elkapták, kalapáccsal szétverték a bokáját, hogy többé ne legyen képes szaladni. Sánta maradt, de összeforrt a csont. Vajon ő ezek után összeforrhat még?

– Csak ezért tűrtem – suttogta maga elé bámulva. Jobb kézfején egy ráhullt könnycsepp a hegektől nem tudta eldönteni, merre folyjon tovább. Tétova volt, mint az ő szavai. – Ezért az álomért. Emlékszel a többiekre, akiket velem hurcoltak el? Elosie és Marlem kivetették magukat a toronyból fél év után. Jorta öt évre rá akasztotta fel magát, Gara pedig mérget evett. Én tudtam, hogy egy nap visszatérek hozzád, úgyhogy nem halhatok meg.

Félve feltekintett. Jonen szeme csillogott, de nem szólt. Élanne remegő kézzel előhúzta ruhájából a szíve fölött őrzött régi szövetdarabot és kihajtogatta.

– Emlékszel erre?

A férfi hangja elcsuklott. Felismerte, pedig már morzsa volt csupán.

– Az utolsó Lúselom-rózsánk?

– Akkor azt mondtad, Lúselom legszebb rózsája én vagyok – Élanne hangja zokogásba fúlt.

A zárdában is sokat sírt. Sírt a fájdalomtól, sírt a félelemtől, sírt a kétségbeeséstől. Akkor azt hitte, szenved. Mert akkor még soha nem érezte ezt. A teljes reménytelenséget.

– És ha… és ha csak néha találkoznánk? – szipogta. – Csak néha láthatnálak…?

– Ne kísérts Élanne, kérlek! – temette az arcát kezébe a férfi. – Az Egy előtt mondtam ki az eskümet a feleségemnek. Most is minden izmom megfeszül, mert ölelni kíván, ne kérd hát, hogy találkozzunk, mert nem akarok hűtlen lenni hozzá!

A nő szeme ismét megtelt könnyel. Megértette, Jonen tisztessége nem engedi őket egymásnak – ugyanakkor ettől csak még inkább szerette.

– Igazad van, és bocsáss meg. Többé nem kereslek – nyögte ki, pedig a szavak szinte parázslottak a nyelvén, és egész bensője tiltakozott a kijelentés ellen.

Jonen ekkor gyengéden átölelte, mire újra sírnia kellett.

– Sajnálom, hogy így alakult, Élanne – hallotta a férfi remegő hangját. – Őszintén.

A nő ekkor engedte el szívéből kettejük jövőjének képét. A megálmodott életet, a kapaszkodót, amihez nyúlt összetört pillanataiban, már tizenöt éve. A közös éjszakákat, a bicegő táncukat, a nevetéseket, a közös otthont az ablakra boruló Lúselom-rózsával, a feketehajú, galambszemű gyerekeket. Vérző üresség maradt utána. Nem tudta, begyógyulhat-e valaha.

Jonen mosolyogni próbált rá. A szája engedelmeskedett, a szeme nem.

– Ne csüggedj el – szorította meg Élanne vállát. – Kijutottál egy Kroll-zárdából, túlélted azokat a szörnyűségeket. Erős nő vagy. Nem maradsz egyedül. Lúselom legszebb rózsája még mindig Te vagy, Élanne.

 

 

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 9.0/10 (7 votes cast)
3 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Furcsa történet, mondhatnám, életszagú. Vártam a csattanót, hogy történjen valami a szerelmesekkel, de a képzeletemre bíztad, mi következik ezután. Kicsit befejezetlennek éreztem, de így legalább a saját kedvem szerint képzelhetem el a végét 🙂

  2. Lora! : )
    Az életszagú kifejezés tetszik! Érdekes, hogy befejezetlennek érezted, én nagyon határozottan így akartam befejezni. A csattanó talán annyi, hogy nem a várt „egymásra találnak és minden happy”, hanem elfogadják a megváltozott helyzetet, amiben nem lehet már helye a régi érzéseknek(mert önzőség lenne megélni). Bármennyire fáj…
    Azért érdekelne, te hogyan képzeled tovább a végét! 😉

  3. Igen, megértem, és ezért írtam, hogy életszagú, hiszen nem a várt csattanót kapjuk, hanem egy — hogy fogalmazzak? reálisabbat? kevésbé meseszerűt? Szóval, olyasmit, amit tervezték. Mindenesetre azt hiszem,az elfogadás még megérne pár szót a végén, hiszen azzal fejezed be: nem tudta, begyógyulhat-e valaha; ez bennem hiányérzetet hagyott.
    🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük