Kántor Kata – Hol lakik a szeretet?

Elza szűkölve állt az emeletre vezető lépcsősor előtt, és tekintetét folyamatosan a lépcsőfordulón tartva várta, hogy felbukkanjon végre a gazdája, Éva. A panaszos hangokra Anya abbahagyta az adventi koszorú díszítését, és aggódó tekintettel nézett az aranyszőrű kutyára. Néhány pillanatnyi habozás után felszólt az emeletre.

– Évikém! Gyere le, kérlek! Elza sétálni szeretne!

Elza erre reményteljes farkcsóválásba kezdett, és noha tudta, hogy neki az emelet tabu, most mégis fellépett az első lépcsőfokra, ahonnan talán egy picivel hamarabb pillanthatja meg imádott gazdáját.

Sajnos azonban nem jött válasz. Néhány, várakozással teli perc után Anya sóhajtva felállt, és elindult az emelet felé. Útközben önkéntelenül is végigsimította a kutya fejét, aki erre izgatott toporgásba kezdett. Elza tudta, hogy ha Anya felmegy az emeletre, akkor történni fog valami. Talán most végre megtörik a napok óta tartó csend, és újra elmennek sétálni a Tisztásra, úgy, ahogy régen minden nap. Nagyon vágyott már a barátai társaságára. Doki talán választ adna arra is, hogy miért történik mindez, hisz ő annyi mindent tud az emberekről. Még a bosszantóan cserfes csivava barátnője, Jessica is hiányzott, nem is beszélve Nóziról, a yorkie rendőrkutya-barátjáról, aki azóta talán új ügyben nyomoz. Mire mindezt végiggondolhatta volna, hallotta, hogy nyílik a fenti ajtó. Miközben igyekezett minél többet magába szívni a nyitott szobából töményen kiáramló gazdi-illatból, a fülét is hegyezte, már amennyire csak egy lekonyuló fület lehet hegyezni.

– Elza vár rád, sétálni szeretne – hallotta Anya hangját.

– Anya, kérlek, ne most! Épp egy barátnőmmel csetelek a kutyaneveldén! Megnyitott a bolt is – kanyargott ki Éva hangja a szobából, amit a számítógép billentyűzetének folyamatos kattogása kísért. Elza jól ismerte már ezt a hangot. Mostanában gazdája akkor is csak ezt a gépet nyomkodta, ha együtt voltak a nappaliban.

– Bolt? – kérdezett vissza Anya meglepetten.

– Igen, bolt – válaszolta Éva a kattogás közepette. – Vennem kell a tacskómnak, Lencsinek egy pulóvert, mert megfázik. Itt a tél.

– Azt hittem eddig, hogy golden retriever kutyád van, akit Elzának hívnak. – Anya rosszalló hangja nem sejtetett jót. – Hetek óta mást sem csinálsz, csak a számítógépes barátaiddal beszélgetsz, a családoddal és az igazi barátaiddal pedig nem foglalkozol. Nem is beszélve a hús-vér kutyádról, akit elhanyagolsz. – Anya kemény szavai kopogva hullottak le az emeletről. Noha nem őt korholták, Elza mégis behúzott farokkal hallgatta a dorgálást. – Kérem a gépedet! Majd visszakapod, hogyha tudsz fontossági sorrendet tartani.

Anya laptoppal a kezében jött le a lépcsőn. Ezúttal nem járt simítás. Elza egy darabig még türelmesen ült a lépcső tövében, de aztán reményvesztetten az ajtóhoz kullogott, és kikéredzkedett az udvarra.

A hideg levegő jólesően csiklandozta a torkát, ahogy lihegni kezdett. Kétszer körbejárta a kis kertet, hátha egy elkószált vakond nyomaira talál a hótakaró alatt, de úgy tűnt, hogy a fagy mélyen a föld gyomrába űzte őket. Unottan kullogott a kapuhoz, amikor észrevette, hogy az résnyire nyitva áll. Egy pillanatra, de tényleg csak egy kutyavakkantásnyira még visszatartotta őt a jólneveltség, de amikor rájött, hogy épp a szokásos sétaidő van, döntött. Orrával könnyedén kinyitotta a kisajtót, és a Tisztás felé iramodott.

– Elza, végre! – kiáltotta Jessica, mikor megpillantotta barátnőjét. – Már úgy aggódtunk érted! Azt hittük, valami bajod esett!

– Ugyan már! Egy tiszteletbeli rendőrkutyának nem eshet baja! – kacsintott Nózi Elzára, aki hálás mosollyal viszonozta a legutóbbi kalandjukkal kapcsolatos célzást.

– És hol van a gazdád? Csak nem egyedül jöttél? – kérdezte Doki.

– De igen – lihegte Elza, majd idegesen hátranézett. – Megszöktem otthonról, hogy találkozhassunk végre. Nagyon hiányoztok.

– Na de mi történt, hogy mostanában nem jöttök? – kérdezte Nózi.

– Ne is kérdezzétek! Semmit sem értek. Éva egyáltalán nem foglalkozik már velem. – Elza hangja síróssá vált. – És van egy új kutyája is, valami Lencsi. Még kutyaruhát is vett neki – szipogta immár könnyek között.

– Micsoda? Milyen Lencsi? – kérdezte Doki. – És milyen fajta? Ott lakik nálatok?

– Ez az, amit nem értek. Ez a Lencsi nem ugat, nem kapar, nem is látom, nem is hallom – háborgott Elza.

– Különös – mondta elgondolkodva Doki, – és igazán rejtélyes. Egy kutya, akinek ruhát kell venni, az bizonyára van valahol. Nem lehet, hogy másnál lakik ez a Lencsi?

– Nem hiszem, mert Éva ki sem teszi a lábát otthonról. Egész téli szünetben a szobájában ült, és egy gépet nyomkodott. Senkivel sem törődik már. Még a saját anyukájával is összeveszett. Nemsokára itt van a karácsony, de Éva még a készülődésben sem segített. Olyan, mintha nem is ő lenne már, mintha nem lenne a szívében szeretet – hüppögött Elza.

– Ahá! – kiáltott fel Doki. – Karácsony és szeretet. Ez lehet a megoldás – mondta rejtélyes ábrázattal. – Ne aggódj, Elza, karácsonykor minden meg fog oldódni – jelentette ki magabiztosan.

– Micsoda? – értetlenkedett Elza. – Ezt meg hogy kell érteni?

– Hát úgy, hogy karácsonykor az emberek szívébe szeretet költözik – magyarázta Doki. – Épp ma olvasta fel nekem a Tudós gazdám ezt az egyik könyvéből, amelyik a karácsonyi készülődésről szól – folytatta. – Ez azt jelenti, hogy csak meg kell várnod a karácsonyt, és akkor majd minden rendbe jön. Éva szívébe visszaköltözik a szeretet, és akkor majd újra törődni fog veled.

Elza erősen gondolkodóba esett. Elköltözik meg visszaköltözik? Na de közben hová megy a szeretet? És hol van addig, amíg nem itt van? Hol lakik? Ekkor eszébe jutott valami. Hirtelen nagy elhatározásra jutott.

– Én nem várhatok karácsonyig – jelentette ki. – Én most indulok, és megkeresem a szeretetet. Megkérem, hogy azonnal költözzön vissza Éva szívébe.

– Micsoda? – értetlenkedtek a többiek. – Ezt hogy érted?

– Hát épp most mondta Doki, hogy karácsonykor az emberek szívébe szeretet költözik. Igaz? – kezdett bele terve ismertetésébe Elza.

– Igen, így állt a könyvben – erősítette meg Doki.

– Akkor ez azt jelenti, hogy amíg nem költözik bele a szívekbe, addig valahol máshol lakik. Elmegyek és megkeresem – hangzott a döntés.

– És hol akarod kezdeni a keresést? – tudakolta Nózi.

– Nem tudom. Van valami tippetek?

A barátok tanácstalanul néztek össze. Egyikük sem tudott válaszolni, még a bölcsességéről világhírű Doki sem.

– Nem baj, még ma nekiállok a keresésnek. Ki tart velem? – nézett bizakodva Elza a barátaira.

Jessicára elég volt rápillantani, hogy tudja a választ. Melegen bélelt ruhája ellenére vékony kis lábacskáit egyre emelgetve, fázósan álldogált a hóban. Nózi is próbálta lebeszélni.

– Elza, szerintem nem jó ötlet. Szívesen veled tartanék, hiszen tudod, de holnap szolgálatba megyek, úgyhogy pihennem kell. Meg aztán estére még hidegebbre fordulhat az idő. Mi lenne, ha megvárnánk, amíg egy kicsit elolvad legalább a hó?

– Máskülönben meg – folytatta Doki tudományos szemszögből megközelítve, – a kutatás lehetséges eredménye teljességgel megkérdőjelezhető. Mindennemű adat hiányában elindulni felettébb kockázatos. Hiszen egyikünk sem tud megbízható információval szolgálni arról, hogy hol lakik a szeretet. Még én sem – húzta ki magát.

A barátok lassan visszatértek az otthonukba a kétlábúakkal. Elza számított rá, hogy a gazdája szülei már a Tisztás felé tartanak, hogy visszavigyék őt, de ő elszántabbnak érezte magát, mint valaha. Nem tétovázott hát, hanem beszaladt a Tisztást körülölelő sűrű erdőbe.

Az erdő szélén a fák ritkásan álltak, itt a talajt még vastag, érintetlen hótakaró fedte, ami szikrázva verte vissza a lassan lenyugvó Nap sugarait. A hó Elza súlya alatt minduntalan beszakadt, így nehezen lehetett csak haladni. Beljebb, ahol a berek sűrűbb lett, egyre vékonyabb hórétegek takarták az avart, hisz a téli égi áldás megakadt a magasban, a fenyőfák sűrű lombozatán. Ahogy a szellő meg-meglibbentette a fák ágait, az összegyűlt hótömeg sokszor a nyakába hullott.

Minden teljesen kihaltnak tűnt. Elza még sosem járt a téli erdőben, ezért nem értette, hová tűntek a csivitelő madarak, hová tűntek a folyton hangoskodó békák és a ciripelő tücskök. Kitől kérjen így útbaigazítást?

Az erdő csendjét hirtelen egy hangos károgás verte fel, ami mintha visszhangzott volna a fák közt. Elza szaladni kezdett, hogy utolérje a hollót, hátha megtudja tőle, hogy merre lakik a szeretet, az azonban elrepült. Újra csend telepedett a tájra, mikor folytatta az útját. Kisvártatva neszezésre lett figyelmes, mely a fák ágai közül jött. Egy hosszú, vörös farkú mókusra lett figyelmes, amint az ágakon ugrabugrálva fenyőtobozokat gyűjtött. Elza megörült a lehetőségnek, hogy útmutatást kérhet, és azonnal meg is szólította a kis mókust.

– Szia, mókus! – ugatta az erdő csendjébe. – Nem tudod, merre lakik a szeretet?

A mókus egy szemvillantás alatt beszaladt a biztonságot rejtő odúba.

– Ne szaladj el! – ugatta Elza még hangosabban. – Nem bántalak!

De a mókus nem jött elő többet.

Elza egyre kimerültebb volt, de folytatta útját a dermesztő hidegben. Nem lehet, hogy senki se tudja, hogy hol lakik a szeretet. Hosszú ideje bolyongott már, egyre beljebb és beljebb merészkedett a kihaltnak tűnő erdőben. Egyszer csak paták dobogása ütötte meg a fülét. Az ereiben egy pillanatra megfagyott a vér a félelemtől, de kiderült, hogy csak két kis őzgida próbált élelmet találni a fagyott hó alatt. Egyáltalán nem tűntek veszélyesnek. Elza elhatározta, hogy megkérdezi őket is. Közelebb ment, és hangos ugatásba kezdett.

– Sziasztok, őzgidák! Nem tudjátok, hol lakik a szeretet?

Az őzgidák hanyatt homlok menekültek be az erdőbe, válasz nélkül hagyva Elzát.

Beesteledett már, és Elza a kimerültségtől alig vonszolta magát. A feje iszonyatosan fájt, homályosan látott, a füle furcsán zúgott, a foga pedig hangosan vacogott. Egész testében reszketett már, amikor végre visszaért a jól ismert Tisztásra, ahol a barátaival szokott játszani. „Innen már nincs messze a ház” – gondolta. Mielőtt elveszítette volna az eszméletét, egy galambpárt pillantott meg. Utolsó, zavaros gondolatai egyike az volt, hogy megkérdezi őket, hátha tudják, merre lakik a szeretet. A galambok azonban Elza közeledtével felrebbentek. Elza, elveszítve utolsó erejét is, magatehetetlenül a földre roskadt.

Ekkor döbbenetes csend ült a tájra. Megszűnt a reszketés, megszűnt a fejfájás, és a fülzúgás. Most már nem fázott, és már semmi sem fájt. Elzát hihetetlen béke és nyugalom öntötte el. Aztán meg minden kavarogni kezdett körülötte, de ő nem nagyon értett semmit. Sikítást hallott, meg egy lány sírását, de mindez távolinak, és zavarosnak tűnt. Eközben érezte, hogy erős karok felemelik. Mintha csak repülne. A lány még mindig sírt, miközben a másik, ismerős mély hang kiabálni kezdett.

– Azonnal az orvoshoz!

Színek és fények kavarogtak, amit Elza mosolyogva nézett. Olyan volt, mint amikor egyszer a kocsiban utazott, ahol az út menti fák olyan gyorsan szaladtak, hogy beleszédült a kutya. Összemosódott minden, de Elzát nem zavarta. Csak azt nem értette, hogy a lány miért sír még mindig. Nagyon szerette volna megvigasztalni őt. Aztán meg ismeretlen cipők kopogását hallotta a padlón, ami egy kicsit nyugtalanította.

– Álljanak hátrébb kérem, azonnal infúziót kell bekötnöm! – hangzott az utasítás valahonnan távolról.

Ismerős volt a hang, mintha már hallotta volna régen, kölyökkutya korában. Lázas álmában hirtelen egy zöld csempével kirakott állatorvosi rendelőben csücsült, nem sejtve, hogy egy fájdalmas injekció vár rá. Ugyanazt a szúrást érezte most is, ugyanaz a kölyökkutya volt megint. Feljajdult, de azt is csak álmában. Senki sem hallotta a fájdalmát.

– Súlyos fagyás, kihűlés és tüdőgyulladás. Egyenként is halálosak lehetnek – visszhangoztak a szavak. – Meglátjuk, hogyan reagál a gyógyszerekre a szervezete. Most hazamehetnek, holnap meglátogatom Elzát.

A lány hüppögése felerősödött. Elza érezte, hogy ismerős kezek érintik, simogatják. Szerette volna megnyalogatni ezeket a kezeket, de valahogy nem sikerült megmozdítania a fejét. Szerette volna megnézni, hogy kihez tartoznak a kezek, de a szemét se sikerült kinyitnia.

Elza már az otthoni, ismerős szagokban fürdőzött, amikor egy rendkívül erős fényre lett figyelmes, ami egyre csak közeledett hozzá. Ki sem kellett nyitnia a szemét, tudta, hogy a fény érte jött, és ez hihetetlen megnyugvással töltötte el. A kinti zajok, a lány hüppögése, a cipők ideges topogása hirtelen megszűnt. A fény megszólította őt.

– Azt szeretnéd tudni, hogy hol lakik a szeretet. Igaz? – kérdezte.

– Igen – felelte Elza.

– Akkor gyere velem, és figyelj. Semmit sem kell tenned, csak nézned, és látnod – folytatta.

– Nézni és látni? – értetlenkedett Elza.

– Bizony – felelte a fény, majd mintha mancson fogta volna őt, húzni kezdte. Elza úgy érezte, hogy repül a semmiben, árnyékként követte a fényt. Néhány pillanatnyi suhanás után abban az erdőben találta magát, ahol a szeretet után kutatott. Hirtelen megpillantotta azt a mókust, akitől korábban útbaigazítást szeretett volna kérni. Mintha visszapörgették volna az időt, ott állt ismét a fa alatt, készen arra, hogy a fenyőtobozt gyűjtögető mókust megszólítsa. Értetlenül nézett a fény felé.

– Hát mégis itt lakik a szeretet? – kérdezte Elza a fényt.

– Igen, itt is. Csakhogy az ugatásoddal elriasztottad. Ha csendben nézed, akkor meglátod – válaszolta.

Elza kíváncsian figyelte a fát, reménykedve, hogy megpillant egy odút vagy egy fészket, ahol a szeretet lakik. De csak a mókust látta, ahogy szorgalmasan gyűjti a tobozokat. Ahogy nézte, egyre jobban kedvére volt, amit látott. A kis állat viccesen cikázott végig a fa törzsén, szájában egy fenyőtobozzal, majd eltűnt a fa odvában. Mikor újra megjelent, és a fa kérgén felfelé kezdett mászni, az odúból három kis mókusfej bukkant elő. Hosszan nézték anyjukat, amint az eltűnt a fenyőágak rengetegében.

Ekkor az idilli csendet egy holló károgása törte meg. Mintha a semmiből jelent volna meg, egyenesen az odúra csapott le, hogy elragadja az egyik kismókust. A fekete madár feje szinte eltűnt az odúban, ahogy megpróbálta elcsípni az egyik kölyköt. A lármára a mókusmama is visszatért, és hogy megvédje kölykeit, egy gyors ugrással a támadó hátán termett, és beleharapott a szárnyába. A holló kihúzta a fejét az odúból, és a fájdalomtól elejtette a csőréből a kis mókust, aki egy alsóbb ágra zuhant. A ragadozó odébbállt, a mókusmama pedig a kölykével beszaladt az odúba. Elza szívszorítva figyelte a jelenetet. Megdöbbentette a mókusmama elszántsága, és az, hogy képes lett volna feláldozni önmagát, hogy megmentse a gyermekeit.

– Látom már – bólogatott Elza. – Az anyákban mind ilyen szeretet lakik, ami sosem költözik el a szívükből.

– Bizony – mondta a fény, majd újra mancson fogta, és együtt suhantak tovább az erdőben. Pillanatok múlva egy kis tisztáson álltak meg, ahol a két őzgida ácsorgott tanácstalanul a hóban.

– Itt is jártam – mosolygott Elza.

– Igen, tudom, de itt is hangoskodtál. A szeretet ezt nem szereti, a szeretet csendben jár – felelte a fény.

– Ezek szerint itt is lakik?

– Igen, itt is – válaszolta a fény. – Nézd és lásd!

A gidák fázósan és éhesen ácsorogtak a tisztáson. Egészen összebújtak, hogy testükkel egymást melegítsék. Patáikkal kaparni kezdték a talajt, fű után kutatva. Egyikük egy nagyobb fűcsomóra talált, de nem ette meg mindet. Ránézett testvérére, és a szemével mintha azt mondta volna: gyere és egyél!

– Látom már. Mennyi szeretet lakik bennük! – lelkendezett Elza.

– Így van. Ez a testvérek szeretete egymás iránt – mondta a fény, és már suhantak is tovább. Néhány pillanat után Elza megpillantotta a galambpárt, akiket már nem volt ereje megkérdezni.

– Őket is láttam! – kiáltott fel Elza.

– Tudom. Most pedig megláthatod a bennük lakó szeretetet.

A galambok ezúttal nem rebbentek szét, pedig Elza egészen közel merészkedett hozzájuk. De hát miért is menekültek volna, hiszen Elza most csak egy árnyék volt, ami a fényt kísérte. A galambok egyre csak súgtak, búgtak, egyszerűen nem tudtak betelni egymással. A csőrüket folyamatosan összeérintették, szerelmes csókokat váltottak. Egyszer csak az egyik galamb felrepült, és néhány pillanattal később a csőrében egy kiflicsücsökkel tért vissza. Ünnepélyesen, fejét lehajtva tette le az ajándékát a szerelme elé, miközben mintha azt búgta volna : „örökké szeretni foglak”.

– Jaj de szépek! – súgta Elza, mintha elfelejtette volna, hogy nem hallják őket.

– Igen, a szerelmesek már csak ilyenek – válaszolta a fény. – Az ő szívükben is nagy szeretet lakik. Akarod látni, hogy még hol lakik?

– Igen, nagyon szeretném – ujjongott Elza.

Ekkor az erdő, a tisztás, a galambok, minden, minden kavarogni, örvényleni kezdett körülötte, és Elza úgy érezte, hogy egyenesen belép a fénybe. Itt hangok, és képek jelentek meg olyan gyorsan, hogy szinte fel sem tudta fogni. Mégis, minden kép ismerős volt. Mintha csak vele történt volna. Egy kezet látott, ami simogatja, felveszi őt, és szorosan átöleli. A lány Éva volt, és kacagott. Aztán meg Dokit látta, ahogy őt kergeti a tisztás finom gyepszőnyegén, meg Jessicát, ahogy csacsogva dicsekszik a legújabb aranyérmével. És jött még ezer és ezer kép, Nózi, mikor az elrabolt ékszerek visszaszerzése után tiszteletbeli rendőrkutya címet adományozott neki, Éva, Anya és Apa, és még sok-sok kép, amire mind szeretettel emlékezik.

Ki tudja közben mennyi idő telt el. Percek, órák, napok vagy hetek? Egyszer csak mintha Elza körül kitisztult volna minden. Már határozottan emlékezni kezdett a küldetésére, ezért meg is kérdezte a fényt.

– Na de hol lakik AZ a szeretet, ami Éva szívéből költözött el? Nekem azt kell megtalálnom, és megkérnem, hogy költözzön vissza – jelentette ki Elza.

– Hát még mindig nem érted? – kérdezte szelíden a fény.

– Magyarázd meg! – kérlelte Elza.

– A szeretet örök, és ott van mindenben és mindenkiben – felelte.

– És soha nem költözik el? – kérdezte Elza.

– Nem, csak néha elbújik, amikor haragszunk, vagy amikor nagyon bánatosak vagyunk.

– És olyankor mit kell tenni, hogy előbújjon? – kérdezte Elza.

– Pontosan azt, amit te tettél. El kell menni, és meg kell keresni. Csak nem az erdőben, hanem az ő szívében. Tenni kell érte, hogy előjöjjön, és hogy ott is maradjon – hangzott a válasz.

– Azt hiszem értem. És mit gondolsz, vajon nekem sikerült újra előcsalogatnom őt Éva szívében?

– Hát, nézd meg magad! – felelte a fény, majd halványulni kezdett.

– Jó, de akkor fogd meg a mancsom, ahogy eddig, és menjünk! – kiabálta a fény után, de az nem válaszolt már. Szépen lassan eltűnt.

Ezzel együtt Elzának furcsa érzése támadt. Hirtelen mintha elkezdte volna érzékelni a külvilágot. Az otthon megszokott hangjai már nem tűntek olyan zavarosnak és távolinak. Határozottan hallotta a tányérok koccanását, mint amikor Anya a vasárnapi ebédhez terít. És az illatokat is érezte. Sült hús készült, amiből ő is mindig kapott egy adagot. De ami még a sült hús illatánál is megnyugtatóbb volt, az a gazdája, Éva illata volt, amit most egészen közelről érzett.

Elza szép lassan kinyitotta a szemét. Szokatlan helyen feküdt, valahol az emeleti szobában. Sosem járt még itt, ennek ellenére tudta, hogy ez a gazdája szobája, hiszen itt minden hang és minden illat róla szólt. Éva is ott volt vele, a szőnyegen ült egészen közel hozzá, és könyvet olvasott. A lapozás hangja néha belezizegett a csendbe. Elza sokáig hunyorgott, mire tisztán kivehetővé vált számára minden részlet. Elnézte gazdája arcát, ami most olyan furcsán fáradtnak tűnt. Ahogy érezte a keze simogatását, Elza egy nagyon gyenge farkcsóválással válaszolt.

Nagyot puffant a könyv a földön, ahogy Éva kiejtette a kezéből. Tágra nyílt szemekkel hajolt rá a kutyájára, hogy ellenőrizze, vajon jól érezte-e, hogy megmozdult. Amikor észrevette, hogy Elza szeme nyitva van, és erőtlenül pislog, Éva zokogásban tört ki. Ahogy ráborult, szinte beterítette a testével a kis beteget, úgy ölelte és csókolta, mintha el sem akarná hinni, hogy Elza visszatért.

– Ne haragu-hu-hu-dj, kiskutyám – hüppögte magán kívül. – Ígérem, soha, soha nem hagylak el téged! Mindig törődöm veled ezután! – Elza hálásan nyalogatta le a sós könnyeket. Tudta, hogy hihet gazdája szavainak.

Kis idő múlva Éva felállt, és lekiabált a földszintre.

– Anya, Apa, gyertek gyorsan! Végre magához tért! – Éva visszakuporodott a szőnyegre, és kedvence fejét az ölébe fektetve simogatta a pofiját.

– Hála legyen a magasságosnak! – csapta össze a kezét Anya a szobába lépve.

Leguggolt az aranyszőrűhöz, mire az válaszul megnyalogatta Anya kezét. És nem csak azért, mert finom sült hús illata volt, hanem azért is, mert nagyon örült, hogy viszontlátja. Legnagyobb meglepetésére Anya az egyik kezében egy kis darab húst tartott, amit neki kínált. Elza rögtön elfogadta.

– Ezek szerint éhes – mondta Apa. – Ez már igazán jó jel. Akkor nem kell már több infúzió.

Elza miután evett egy kicsikét, és ivott is, elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy felálljon. Nagyon jól esett megmozgatni a végtagjait. Reszkető lábakkal botorkált ki a szobából, és megállt a lépcsőfordulóban, ahonnan éppen rá lehetett látni a földszinti nappalira. Nagy meglepetésére egy csodálatosan feldíszített karácsonyfa állt ott, alatta sok-sok díszes csomaggal.

– Ezek szerint eljött karácsony estéje – ámuldozott. Éva segítségével lement a lépcsőn, és odament a karácsonyfához. Nagyon szerette nézni, ahogy a fán a színes üveggömbök ide-oda forognak.

– Édes Elzám, a te gyógyulásod az én legnagyobb karácsonyi ajándékom! – szólalt meg Éva, miközben bontogatni kezdett egy zöld szalaggal átkötött csomagot. – Bíztam benne, hogy karácsonyra jobban leszel, és át tudom ezt neked adni – folytatta, majd a csomagból előhúzott egy gyönyörű, piros, bélelt kabátkát. – Ebben a kabátban sosem fogsz fázni, ha a Tisztáson sétálunk.

Elza semmit sem értett. Hiszen a kabátkát nem is neki szánta. Vagy mégis? Végül is nem fontos. A lényeg az, hogy visszakapta az ő Éváját.

Másnapra Elza teljesen jól érezte magát, és alig várta a délutánt, hogy végre sétálni induljanak a Tisztásra. Büszkén feszített piros kabátkájában.

– Boldog karácsonyt mindenkinek! – kiáltotta Elza mosolyogva barátai felé.

– Elza, ezek szerint igaz a hír, hogy végre jobban lettél! Három hosszú nap után! – örvendezett Jessica. – Amúgy nagyon dögös a kabátod.

– Három nap – gondolkodott el Elza. – El sem hiszem. Nekem csak pillanatoknak tűnt ez a furcsa utazás.

– Na de végül is mi történt? Hogyhogy itt találtak rád a Tisztáson, egyedül? Mégis elindultál a keresésre? – kérdezte Nózi.

– Igen – válaszolta mosolyogva Elza.

– És? Találtál valamit? – faggatta őt Jessi.

Ekkor Elza Évára nézett, aki éppen kis karácsonyi csomagocskákat nyújtott át a barátnőinek. Minden olyan volt, mint régen.

– Igen – válaszolta Elza boldog mosollyal. – Megtaláltam. És nemcsak én, hanem a gazdám is.