Julia Moonlight: Anubisz

(A szerző a 100 szavas írástechnikai játék egyik fordulójának nyertese, regényrészletéről szerkesztői véleményt adunk.)

Az anubisz kutya szobor fekete kő szeme megmozdult.

Ilyen nincs, már képzelődöm, dörzsölte meg szemét Selena és még a rátörő ásításról is megfeledkezett. Nem kellett volna hajnali egyig javítanom azokat a ritka pocsék dolgozatokat, dünnyögte. A bizonyosságra való törekvés azonban arra sarkallta, hogy újra az egy napja vásárolt szerzeményére nézzen. Pislogás nélkül, egyetlen hosszú percig bámulta, mire úgy döntött, valóban csak a fény játékának áldozata lett. Sóhajtva nyalábolta fel és gyömöszölte táskájába a zárthelyiket, miközben fél szemmel a faliórára sandított, mely kárörvendően mutatta: ha nem igyekszik, el fog késni saját előadásáról.

Kilépve lakásából kellett szembesülnie az őszi időjárás valóságával. Ami bentről kellemes szellőnek tűnt, arról most kiderült, köszönő viszonyban sincs elképzelésével. Levélszaggató szél cibálta az ágakat és fújta kövérre az utcára merészkedők kabátját. Egyetlen szerencsém van, hogy nem esik, pislogott fel az eget borító felhőkre. Már csak az hiányozna, dünnyögte, miközben nyakát behúzva, kezét zsebébe mélyesztve, sietve indult a húsz perces könnyű sétával megtehető távnak, mely lakását választotta el a Cambride-i Egyetemváros Archelógiai és Antropológiai kar épületétől.

Ha arra számított, hogy a mai elégetett pirítós, félig elforrt teavíz és elázott teafilter után nem jöhetett rosszabb, tévedett. Épp elérte a sarki újságárust, amikor hangos koppanással érkezett a földre az első esőcsepp. Ó, hogy Niéth[1] csapna beléd! Kapkodva nyitotta ki táskáját, és beletúrt. Úgy emlékezett, benne maradt az ernyője, különben, miért lenne olyan nehéz? Hiszen nem tartott benne egyetlen rúzst vagy szempillaspirált sem! Nem, valóban nem. Csak a gyerekkorában apjától kapott anubiszkutyát, amit állandóan magánál tartott szerencsehozóként, a tárcáját, egy rakás papírzsebkendőt, az olvasószemüvegét… Az eső egyre jobban belelendült feladata elvégzésébe, miközben a templomtorony messzire hallatszó, mély gong hangot eresztett a levegőbe.

Mi? Már ennyi az idő? Kapta fel Selena a fejét, és órájára pislantott. Elkéstem! Gyors mozdulattal rántotta vissza táskája fülét a vállára és futásnak eredt. Érezte, ahogy a kéretlenül jött eső átáztatja cipőjét, majd harisnyáját. Ezzel az erővel már mezítláb is szaladhatnék, dohogta. Persze Egyiptomban, még tombol a nyár, sóhajtott fel hangtalanul.

Inkább a helyszíni feltárásokon izzadnék, mint hogy itt, az egyetemen robotoljak, dünnyögte, kikerülve egy méretes pocsolyát. Ott legalább mindig történik valami izgalmas, előkerül egy-egy lelet. De itt!? Csak az idegesítő hallgatók kopogtatnak az irodám ajtaján!

Szúrt az oldala, a levegőt kapkodva vette, és mikor a gyalogos átkelő jelzése vörösre váltott, térdére támaszkodva próbálta kifújni magát. Gyűlölte a futást, akárcsak az összes olyan megerőltető testmozgást, ami egy kis megerőltetéssel járt. Ezt az évek során rárakódott, fogyókúrával eltűntethetetlen kilók is mutatták. Alakját tekintve inkább a teltkarcsú, semmint a kövér jelző illett rá, bár ezt ő állandóan vitatta.

Hunyorogva, a látását elhomályosító vízcseppeket törölgetve figyelte a jelzőlámpát, mikor a túloldali tömegből egy vékonylábú, magas, feketeszőrű, agárra hasonlító kutya futott ki a zebrára, egyenesen a sebesen közeledő Mercury fénykörébe.

Az állat megdermedt, Selena pedig elkeseredetten harapta be ajkát. A kutya egyenes pofája, határozott vonalú homlokcsontja, nagy égnek meredő füle káprázatos hasonlóságot mutattak a dolgozószobájában pihenő szoborral.

Az autó kerekei csikorogva hányták fel a vizet a durva fékezéstől, Selena pedig felsikoltott:

– Ne! Anubisz! – Azzal habozás nélkül vetette magát a kutyára, hogy megmentse. Érezte ujjai alatt az átázott bundát, de mire megmozdulhatott volna, oldalát eltalálta a megperdülő kocsi oldala, hogy utána a fara is meglökje. A világ cigánykereket hányt, és ő szédülve zuhant alá. Még hallotta a rémült kiáltásokat és egy csattanást, mielőtt végleg beborította a sötétség.

 

***

 

Két nap telt el azóta, hogy Selena rádöbbent rabszolgává vált az ókori Egyiptomban. Az időutazás lehetősége egyszerre túlzottan is valóságos lett a számára, és félni kezdett mindattól az élménytől, amiről a saját idejében és világában álmodozott. Ellenkezni próbált, de a tényeket nem tagadhatta meg. Az óegyiptomi nyelv, mit az itt élők oly természetesen használtak, a fáraó leendő nyughelyének építése – hol e pillanatban senyvedett -, és a ruhák, valamint a hátán égő ostorcsapások nyomai mind-mind arról árulkodtak, hogy a valóság minden mit átél, nem pedig puszta hallucináció, netán álomkép.

Más esetben meglehet, örült volna a lehetőségnek, hogy részesévé válhatott eme ősi kultúrának, és általa testközelből tapasztalhatta meg mindazt, amiről régésztársai csak szobájuk titkos menedékében ábrándoztak. Amióta az építkezésen dolgozott, nem telt el úgy éjszaka, hogy ne töprengett volna azon, hogyan is kerülhetett át ide. A Bermuda-háromszögben hajók és repülőgépek tűntek el, s soha többet nem kerültek elő. Talán Egyiptomban is létezett egy hasonlóan működő térség? Képtelenségnek tűnt, ám mostanában kezdte megszokni az ilyen képtelen ötleteket. Talán megszakadt a téridő kontinuum, vagy féregjárat keletkezett, ami beszippantotta őt. A felsorolt lehetőségek közül a második volt az egyetlen logikusnak tűnő válasz, még ha megvalósíthatatlannak is tűnt a téridő szövedék ilyen fokú sérülése.

– Bizonyos megközelítésből ez is testközeli tapasztalat – futott át agyán a gondolat, mely keserű mosolyt varázsolt arcára. Elkeseredetten felsóhajtott, s hangtalanul nyelte a könnyeket, miket az otthona utáni vágyakozás teremtett. Az anyja már biztos belebetegedett a fájdalomba, amiért senki sem találta a lányát. A gondolatra, összefacsarodott a szíve. Bánta, hogy akkor olyan hirtelen véget vetett annak a telefonhívásnak. A jövő ismeretében kedvesebben és türelmesebben beszélt volna édesanyjával.

– Vizet! – hallotta a munkafelügyelő érdes kiáltását, amely azonnal kitépte gondolatainak fogságából.

Sietve emelte fel a vödröt és a földön fekvő férfihoz rohant. Leguggolt és a kivájt tököt belemerítette a vízbe. Óvatosan emelte a férfi szájához, ki hálásan kortyolta a napon már langyossá érett vizet. A vezető újra a rabszolgára kiáltott, és szavainak nyomatékosítása végett csapott egyet az ostorral, mely csupán pár hüvelykkel tévesztette el a férfi vállát. Az elkínzott tekintetű és napbarnított férfi feltápászkodott, Selena pedig újabb és újabb építőmunkáshoz lépett, hogy szomjukat oltva enyhítsen szenvedésükön. A kapott koszos, lepelhez hasonlító ruhája izzadságtól nedvesen tapadt bőréhez. Karján – az egy hete elszenvedett véres veréstől – még mindig vörösen duzzadt hurkák sorakoztak.

Selena óvatosan mozgott, került minden felesleges mozdulatot. Nem akarta, hogy bármi is az érzékeny bőréhez érjen. A többi rabszolga által felvert homok és por szárazzá tette a torkát, és verejtékes bőrére tapadt. Állandóan tüsszögött, miközben próbálta homályos látással kivenni, hogy pontosan hová kellene mennie, kinek kellene vizet adnia, miközben azért imádkozott, hogy véletlenül se ütközzön neki senkinek sem.

Amikor megérkezett ide és a többi rabbal együtt kiállították a piacra, letaglózva állt, és próbálta nem elveszteni a józan eszét. Miközben a potenciális vásárlók elhaladtak mellette, látta az arcukon, állatként tekintettek rá, egyszerű használati tárgyként, mit eldobhattak, ha már lejárt a szavatossága. Akkor jött rá először, ez nem álmai Egyiptoma, azokkal a romantikus felhangokkal, melyek gondolataiban megfűszerezték a múltról alkotott képét. A vásár végeztével őt és néhány tucat társát, kiket senki sem akart, összegyűjtötték, majd a közeli építkezésre szállították.

Felkerekedő szép kapta fel a port, hogy az élesen karistoló darabokat Selena szemébe fújja. Sűrűn pislogva, könnyeivel igyekezet elmosni a fájdalmat, ám közben nem vette észre az előtte heverő kötélkupacot. Megbotlott, a következő pillanatban pedig kiszakadt tüdejéből a levegő, ahogy elterült a kemény talajon. A kezében tartott edényből kiloccsant folyadékot éhesen szívta magába a föld, a munkafelügyelő haragos szitkozódásától kísérve.

– Mit képzelsz te, nyomorult! – ordította a munkafelügyelő és Selena szinte látta maga előtt a torz vicsorgásba merevedett arcot. Surrant az ostor, mire ijedten gömbölyödött össze, várva a jól ismert maró érzést.

– Elég! – hallotta váratlanul egy erőteljes hideg hangot, amely borzongással töltötte el. Selena szívesen vetett volna egy kósza pillantást megmentőjére, de túlontúl félt a büntetéstől, így megelégedett a férfi ápolt, saruba bújtatott lábfejének látványával. Mit nem adott volna azért, hogy az ő lábán is ilyesmi legyen! Nélküle ugyanis meztelen talpát a homok minden szemcséje milliónyi tűként szurkálta.

– Mi történt? – kérdezte az újonnan jött. Hangjából erő és felsőbbrendűség sugárzott, mely Selena minden idegszálát úgy borzolta fel, akárcsak a macska szőrét egy kutya felbukkanása.  Jól ismerte ezt a fajta hanghordozást. Túlságosan is jól ahhoz, hogy csak megalázkodva tűrje, amíg feje felett döntenek. Látni akarta, kihez tartozik a hang, így lassan felemelte a fejét.

A lágy szél a férfi markáns, határozott vonalú arcába fújta vállig érő, fekete hajának pár tincsét. Vállán és széles mellkasán tíz hüvelyk szélességű, lapra csiszolt, smaragd és obszidián berakású körgallér futott körbe, kiemelve izmos, lapos hasát. Vékony, keskeny csípőjén fekete lenvászonból készült, térdig érő szoknyát viselt, melyet szintén zöld és fekete kövekből kirakott öv fogott össze.

– Anubisz – mozdult Selena szája és döbbenten, megfeledkezve a körülötte lévő dolgokról állt fel, hogy szemtől szembe kerülhessen eddigi élete központi figurájával.

A férfi szemöldöke megrándult, és fürkészőn mérte végig az előtte álló, kopaszra nyírt, beesett arcú nőt. A foszladozó, durva szövésű ruha alig takarta testét. Nap égette bőrét vöröslő, megalvadt vércsíkok szabdalták.

– Földre, Anpuhotep őméltósága előtt! – dörrent a rabszolganőre a munkavezető.