– Maga volt az Assylin barátja?
A férfi végignézett a smaragdzöld fán és bólintott.
– Együtt hajóztunk.
A reylh lehajolt, egy marék port vett fel a kövekkel szegélyezett halomról és a levegőbe dobta.
– Elnézését kérem az udvariatlanságunkért. Nem tudtuk, hogy ön Grin Evans navigátor!
– Semmi gond – legyintett az űrhajós, azután óvatosan a törzs felé nyúlt. – Szabad?
A kísérője hátán átrendeződtek a pikkelyek, ahogy felegyenesedett. A távolban torokhangú bömbölés verte fel a csendet.
– Az Assylinnek minden bizonnyal nem lesz kifogása, navigátor.
A férfi leeresztette a kezét.
– És magának, Thoden?
A reylh előbb a fára nézett, aztán vissza Evansra.
– Ritkán engedünk emberi lényt az állomáson kívülre, mert azok nem tartják tiszteletben a szokásainkat.
Levelek zizzentek a fejük felett, ahogy a dombtetőn álló magányos fába belekapott a szél. Egy ág vége Evans sisakján koppant.
– Na, ezt megkaptam! – hátrált egy lépést a férfi.
Thoden végigmérte a vendégét.
– Az Assylin családunk büszkesége, mégis csak keveset ismerünk a történetéből.
– Rám ne nézzen így, én csupán rövid időt töltöttem vele.
A fiatal reylh egy lépést tett az ember felé.
– Valóban önként szegődött pilótának?
Evans megrázta a fejét.
– Már pilóta volt, mielőtt összekerültünk.
– Úgy értettem, hogy önként szegődött maga mellé pilótának? Elnézést, valamit hibásan kérdeztem? Nem ismerem ki magam az emberek arckifejezésén.
A férfi nevetése lassan elhalt a dombon.
– Semmi gond, Thoden! Látom, az őse megmaradt ugyanolyan titkolózónak, amilyennek megismertem. Nem szeretném lerombolni az illúzióit, szóval nem tudom, mennyire lehetek őszinte.
A reylh belépett a körbe, majd végigsimította a legközelebbi ágat.
– Az Assylin bölcsessége elfogadásra tanította a népem.
Evans mellé lépett és követte a példáját. A levelek megzizzentek, a fa mintha megrázkódott volna az érintéstől.
– Jól tette, hogy erre tanította a népét. Nekünk is nagy szükségünk lenne egy tanítóra.
– Az Assylin bölcsessége a csillagokból ered.
– Az emberek rasszizmusa pedig a földhöz ragadt.
Thoden keze megállt a levegőben.
– Látom nem ismeri a kifejezést – nézett fel rá a férfi. – Rosszindulatúak azzal szemben, aki nem olyan, mint ők.
A hosszúra nyúlt csendet a reylh törte meg.
– Az állomásról néha ránk lőnek.
Az űrhajós keze az övére tévedt.
– A fegyver nem az én ötletem volt.
A pikkelyek új mintát vettek fel Thoden hátán.
– Ez az Assylin területe, itt nincs szükség fegyverre.
Evans megcsóválta a fejét.
– Láttam, hogy mire képesek azok a tüskék.
– Teljes biztonságban van mellettem.
A navigátor krákogva felnevetett.
– Ezt is hallottam már. Aztán összevarrtak.
A reylh elfordult a fától és a férfi szemébe nézett.
– Fél, navigátor?
Evans az erdő felé intett.
– Láttam az állomáson a veszteséglistát. Mérges rovarok, közelítésre robbanó gombák, rajokban támadó madarak. Ehhez képest az űr biztonságos.
A reylh hátrahagyta a férfit, a kitaposott ösvényen átsétált a fa túloldalára. Az űrhajós rövid várakozás után követte.
– Ez itt a mi bolygónk.
– Gyönyörű hely – biccentett a férfi.
Thoden leereszkedett a földre. Tekintetével a völgy fölött átrepülő rajt követte.
– Nem önként jött ide.
Az űrhajós lábával körbetapogatta a földet, mielőtt lehuppant volna.
– A Gemma-bázisról jött a parancs.
– Mégsem az Assylin barátja?
Thoden pikkelyei alól egy olajosan csillogó tiley dugta ki a fejét. Evans megborzongott a szimbióta láttán.
– Már majdnem elfelejtettem – morogta maga elé.
– A barátságot nem lehet elfelejteni! – fordult felé a reylh. – Az Assylin nem felejtette el magát, pedig sok eső is elmúlt, amióta visszatért!
– Az embereknek sok hibája van. Az egyik a rövid élet, a másik a felejtés.
A fiatal harcos felállt.
– Szerintem indulhatunk vissza.
A navigátor nyögve feltápászkodott. Thoden a lejtő alján várta be. Egy bogyókkal teli ágat hajtott maga felé és az ujjnyi termést szedegette.
– Feleslegesen vagyunk itt, igaz? – kérdezte a férfi.
A reylh teli szájjal válaszolt.
– A régi Tanács elfogadta a szerződést. Ez lyrn, megkóstolja?
A férfi megrázta a fejét.
– Az őse mit javasolt, most, hogy fel akarják bontani a szerződést?
– Az Assylin a halál dalát énekelte a Tanácsnak.
– Az rossz?
Thoden elengedte az üres ágat.
– A halál mindig rossz.
Szótlanul haladtak a fák között. A reylh komótosan lépkedett az ember mellett.
– Tisztelem a bátorságát – torpant meg az ösvény végén Thoden.
A telepes állomást körülvevő energiarács kékesen vibrált a vaskos oszlopok között. A leszállópálya betonján két teherhajó állt, mindkettő körül rakodógépek dolgoztak.
– Én elrepülök, a telepesek maradnak – felelte Evans. – Nekem ők tűnnek bátrabbnak.
– A telepesek nem bújnak elő a falak közül, csak a guruló gépeik védelmében. Elveszik, amit kinéztek maguknak, ahelyett, hogy elkérnék tőlünk, azután visszabújnak az állomás rejtekébe.
A navigátor a kezét nyújtotta.
– Beszélek a parancsnokkal!
A reylh sután kezet fogott vele.
– Mondja meg neki, hogy az Assylin a törzs része. Rá is vonatkozik a Szerződés védelme!
Evans felhúzta a szemöldökét.
– Ez is a jóslat része?
Thoden megérintette a vállát, finoman az állomás felé tolta az embert.
– Már várják.
A navigátor sarkon fordult és az állomás felé indult. A kapu előtt visszanézett, ám a kísérője már eltűnt a fák között. Az őrbódéból szürke ruhás alak bicegett elő és intett a fegyvereseknek.
– Mire jutott, Evans?
Az űrhajós a kezébe nyomta a fegyverövet.
– Belekevert a szarba! – mondta, azután a kikötő felé indult.
– Az az izé tényleg a volt pilótájának a szelleme? – próbált lépést tartani vele a bázis parancsnoka.
– Az egy tetves fa, amit egy sírhantra ültettek. A leszármazottak szentként tisztelik és ápolják, a Tanács pedig hisz a szellem létezésében. Eget verő bolondság, amire készülnek, de maga és a szemforgató lelkésze már eldöntötte ezt! Szóval hajrá! Menjenek, vágják csak ki és hozzák be az állomásra!
– Mit mondott Thoden? – ragadta meg Evans karját a parancsnok. A navigátor lerázta magáról a kezet.
– Gondolja, hogy rákérdeztem, hogy mit szólna hozzá? Elég, ha majd a maga koponyája lóg rajt díszként, én még egy darabig megtartanám a sajátomat a helyén!
A biztonságiak közül ketten futva érkeztek a kapu felől. A parancsnok megrázta a fejét, mire leengedték a fegyvert.
– Most hova megy? Nem így szólt a megállapodás! – szólt a távolodó után.
– Egy órán belül felszállok, nem érdekel, hogy kapok engedélyt, vagy sem! A panaszt küldje arra a címre, ahová a kérvényt küldte!
– Ennyi tellett csak magától, féregbarát? – kiáltott a parancsnok.
Evans hátra sem nézett.
– Majd az utódjának hozok egy műfenyőt, ha erre járok! Kellemes karácsonyt!