Imagine Kupa 3. helyezett: Khim: Köszönöm, Eromi (2/2 rész)

A harmadik hét végére egy-két alrendszertől eltekintve Eromi átvette a bázis irányítását. Kisebb hibák még becsúsztak, ezért fordulhatott elő az is, hogy a huszonegyedik nap reggelén Gabriel leforrázta a zuhany alatt a jobb vállát.

A bázis egyetlen gyengélkedővel rendelkezett, és a legképzettebb személynek Irena számított, de ő is csak elsősegély-tanfolyamot végzett. Viszont rengeteg gyógyszert, kenőcsöt, kötszert tartottak raktáron, és sürgős esetre egy hat kerék meghajtású terepjárójuk is volt, amivel húsz perc alatt elérhették a Ninát. Ott pedig már szakképzett személyzet és megfelelő felszerelés várta őket. Szerencsére a sérülés nem volt komoly, gyulladáscsökkentő kenőccsel és borogatással orvosolni lehetett, két pirula fájdalomcsillapító után pedig Gabriel már nem is nagyon fájlalta, bár nagyon mozgatni sem merte. Ügyetlenül kanalazta a levest a bal kezével, a gyógyszerek pedig amúgy is elvették az étvágyát.

– Mindenképp kell egy teljes diagnosztikát futtatni, anélkül nem hagyjuk el az állomást, de ez akár már a hét végére is megoldható – állapította meg.

John a néma sztrájk mellett tette le a voksát. Lassan felfogta, hogy olyan áradatba került, amivel hiába úszik szembe, egy centivel sem juthat előrébb. Inkább összeszorította a fogát és hallgatott. A kedvén az sem javított, hogy Eromi rámutatott a kísérletsorozat néhány homályos foltjára, hiányzó adatokra, és megismétlésre szoruló vizsgálatokra. Nem fogadta volna el hangosan, hogy a programnak igaza van, de magában ő is tudta, ami csak még morózusabbá tette, és inkább csendes, zárkózott duzzogásba kezdett.

– Ezek szerint kezdhetjük a pakolást? – kérdezte Wei vidáman. Lassan kikristályosodott, mennyire üres és tartalom nélküli az a jókedv, amit a férfi mindig mutatott. Csak az izgatott várakozásból táplálkozott, épp ezért zavaróan művinek tűnt, és valamennyi kollégáját halálra idegesítette.

– Jah, lassan pakolhatunk – bólintott Gabriel. – Én majd felveszem a kapcsolatot Josephfel – tette hozzá, és felkelt az asztaltól. Egyébként sem volt kedve a paradicsomleveshez (a múlthéten háromszor ez volt a menü), és az asztali társaságot sem tartotta annyira szívmelengetőnek.

Érthetetlen miért, hiszen John sztrájkja azzal járt, hogy nem kellett a pesszimista hozzászólásait hallgatniuk, míg Irena csupa kedvességgel és gyengédséggel vette körül. Még Natalie sem nehezítette meg a dolgát, igaz, legtöbbször felé se nézett. Egészen tökéletesre fejlesztették egymás figyelmen kívül hagyását, elérték, hogy már csak napi pár szóban kommunikáljanak. Gabriel figyelmét mégsem tudta elkerülni, mennyire fáradt és megkeseredett a nő arca, és mennyire emlékezteti Irenára, amikor olyan elesetten pillantott le rá a tankoknál.

De már csak egy hét volt hátra, és akkor Natalie visszatér a Földre.

Úgy döntött, hogy a hívását a szobájából intézi. Néhányszor átfésülte ujjaival a haját, mégse nézzen ki annyira csapzottan, majd a székbe vetette magát.

– Eromi, nyiss nekem egy csatornát a Kolumbusszal – szólt maga elé, miközben kicsit eligazgatta magán a pólóját. Talán mégis inget kellett volna vennie? Igaz, Josephet nem érdekelték a külsőségek, ő mégis frissen vasalt ingben, és precízen félrefésült hajjal fogadta, nem számított, mikor kereste fel. Talán azért, mert kommunikátor volt, így a megjelenése legalább akkora fontossággal bírt, mint a szavai. A nap huszonnégy órájában inget viselhetett, legfeljebb a zuhanyozáskor vált meg tőle.

Precíz kinézete ellenére a szavai mégis nyugtató hatást gyakoroltak Gabrielre. Nem fecsegett, mégsem úgy beszélt velük, mint egy lelketlen gép, vagy egy telefonos kisasszony, aki szöveget olvas fel.

– A vihar miatt nem lehetséges a kapcsolat – válaszolta az MI pillanatokon belül.

– Ne szórakozz velem! – nyögött fel Gabriel. – Ilyen antennával kétméternyi homok alól is illene rádiójelet sugároznia. Futtass gyorsan le egy diagnosztikát, hátha megsérült valami, és vetítsd ki.

Hamar megjelent a bázis teljes tervrajza, majd a képernyő gyorsan továbbváltott, és a három radart nagyította ki, az alsó sarokban pedig megjelent a töltőcsík, ahogy Eromi feldolgozta az adatokat, majd minden jelzés zöldre váltott.

– Diagnosztika kész, az antennák érintetlenek.

– Akkor is kell lennie minimális rádiójelnek. Három napja jelentettem, és akkor még kutya baj sem volt a rádióval. Mutasd a műszereket! – Eromi így is tett.

Felvonta a szemöldökét a kiírt eredmények láttán.

– Azt a… ez aztán vihar. Csoda tényleg, hogy az antennák még a helyükön vannak. – Megvakarta a fejét. Olvasott pár jelentést a légköri viszonyokról, és ilyen vadító erejű értékekről egyik sem szólt. A Jupiter viharait persze meg sem közelítette a szélsebesség, de egy földi értékekhez szokott szemlélőnek így is rémületesnek tűntek a három számjegyes adatok. – Biztos, hogy jól mérnek a műszerek?

– Ellenőriztem – válaszolta az MI.

A férfi csalódottan dőlt hátra ültében. Igaz, a jelentés még ráért, és azt sem vehették biztosra, hogy amint végeznek, indulhatnak is. Mindenképp be kellett várniuk az ellenőrző bizottságot, ami még egyszer átnyálazza a teljes rendszert, majd pezsgőt bont, vállba veregeti őket, és sok szerencsét kíván Natalie-nak a hazaútra. Két fő miatt egyébként sem küldtek kompot a felszínre, tehát arra is várni kellett, ahogy egy Mars-Föld járat elindításához is össze kellett gyűlnie a teljes legénységnek, ami tizenkét főt (és ki tudja hány millió dollárt) tett ki.  Gabriel az űrbázisra sem vágyott annyira, utálta a súlytalanságot, a rossz kajákat, a nagyon szűk tereket, és hogy kis helyen, sok emberrel összezárva kell élnie.

Eldöntötte, a következő nagy projektje a teleport lesz. Gyors, tiszta, és már előttük hetven évvel megálmodták, nem igaz, hogy még mindig csak a fikcióban létezett.

A következő két napban se jártak több szerencsével. A vihar odakint változatlanul (illetve az értékek szerint egyre vadabbul) tombolt, vagyis továbbra se láttak esélyt arra, hogy kapcsolatot teremthessenek akár az űrállomással, akár a szomszédos bázissal. Elszigetelődtek a külvilágtól, és a gondolat, hogy ennyire kiszolgáltatták magukat a marsi időjárásnak, rányomta a bélyegét a hangulatukra. Főleg Natalie-éra. Gabriel történetesen tudott róla, hogy a nő gyakran cseverészett az anyjával, és üzeneteket is sűrűn váltottak, így érthető volt, hogy őt viselte meg a legjobban a tartós rádiócsend. Natalie, akárcsak John, magába fordult, a könyvei és a számításai közé menekült, és csak Eromival meg Pivel kommunikált. Gabriel se nagyon diskurált másokkal. Irenához például nem szívesen szólt. Valamiért heves ellenérzést váltott ki belőle a nő, pedig nem szolgáltatott rá okot. Mégis akármikor ránézett, pocsék kedve támadt. Később rájött, hogy szégyellte magát.

Inkább a rendszert fényesítette, kijavított néhány bugot (valamiért pár ajtó nem akart engedelmeskedni Erominak), a labor számítógépeinek hátterére planktonokról, tintahalakról és medúzákról állított be háttérképet (ő sem tudta eldönteni, hogy ezzel kedveskedni vagy keresztbe tenni akart-e Johnnak), és míg az ellenőrzések futottak, a fél képernyőn pasziánszozott. Nagy bánatára más játék nem is volt a gépen. Mélyen belemerült a kártyázásba, miközben a program csendesen futott a háttérben, valamin mégis megakadt a szeme.

Az akkumulátorok töltöttsége nőtt az utóbbi pár napban. Lustán doboló ujja megállt az asztallap felett, és egy pillanatra megfeledkezett a kör dámáról, amit épp arrébb kívánt rakni.

Egy tök áthatolhatatlan viharban, ahol még a hiperszuper rádiótornyok sem képesek jelet átküldeni, hogy a francba esett meg, hogy a cellák mégis napfényhez jutottak? Először szólni akart, majd inkább letett róla, helyette manuálisan nyitotta meg a légköri eredményeket. A töltöttség még mindig marha magas volt, a szélsebesség pedig hatalmas. Némi emelkedést is mutatott az előző napon mért eredményekhez képest. Gabriel összevonta a szemöldökét, majd pár kattintással és billentyű lenyomásával előhívta az elmúlt héten mért eredményeket. Egy darabig elmélázva figyelte az adatokat. Némileg szórtak, de enyhe emelkedést mutattak, Gabrielnek pedig valahogy furcsán ismerősnek tűntek.

Sebesen száguldott a keze az asztal lapján, ahogy egy egyszerű adatkezelő programot nyitott meg, majd az adatokat a táblázatba másolta. Melléjük ő maga generált számokat. Véletlenszerűen, de mégis úgy, hogy a medián bizonyos lépésközzel egyre nagyobb értéket vegyen fel. Nem egyezett a két sorozat, de elég volt diagramot szerkeszteni belőlük, közösen ábrázolni őket, majd egy polinom görbét illeszteni rájuk, és a két adatsor máris tökéletesen egybevágott.

Mert hiába generált a program spontán módon számokat, a természet ilyen törvényszerűségről még nem hallott. Épp a túlzott véletlenszerűség tette az adatokat mesterségessé. Valaki meghamisította őket.

Gabriel döbbenten dőlt hátra a székében, majd lassan hátrasimította a homlokára izzadt haját. Hosszasan vacillált rajta, elhiggye-e, amit a képernyőn lát.

Kinek állt az érdekében becsapni őket? Wei? Kizárt, alig várta, hogy végre elhúzhassa a csíkot. John? Nehezen tudta elképzelni róla, hogy belepiszkálna a rendszerbe, hiszen ahhoz már Eromit is ki kellett volna cseleznie, de végül is miért ne? Weit semmiképp sem akarta kiengedni a kezei közül. Mégis, John eddig a közvetlen megközelítést alkalmazta, nem vallott rá, hogy ennyire alattomosan és hátulról támadjon. Ráadásul már rájött, hogy ez semmiben sem gátolja meg őket, legfeljebb annyival érvelhetett, hogy túl könnyű kijátszani a rendszert (amiben Gabriel még mindig kételkedett, nem, Eromi ennyire nem figyelmetlen). Akkor Irena? Végül is a nő nyíltan bevallotta, hogy élvezi a társaságukat (főleg Gabrielét, bár ezt most a férfi inkább igyekezett elfelejteni), érdekében állt, hogy minél tovább késleltesse az indulásuk időpontját. Mégsem tudta elképzelni a nőről, hogy ilyen mély informatikai ismeretekkel rendelkezzen.

Két személyről tudta elképzelni, hogy képes lenne meghamisítani a mért eredményeket, de egyik hihetetlenebbnek tűnt, mint a másik.

– Eromi, miért blokkolod a kommunikációt? – szólalt meg hangosan.

– A kommunikációt a légkörben felgyülemlett elektrosztatikus töltés blokkolja, amit a viharok…

– Tudom, hogy normális körülmények között mi blokkolja az adást, de most erről szó sincs! – csattant fel. – Az akkumulátorok vígan töltődnek, vagyis semmiképp sem lehetnek olyan mostoha viszonyok odakint, mint ahogy beállítod! Mutass egy kameraképet.

A képernyőn engedelmesen megjelent a 04-es kamera képe, de csak szürke statikus zörejt mutatott, ahogy arra Gabriel is számított.

– Ne szórakozz velem, Eromi.

– Az akkumulátorok töltöttségét jelző műszer hibásodhatott meg.

– Felismerek egy véletlen számokból generált értéksort. Mi ütött beléd? Ez valami játék akar lenni? – Habozott egy pillanatra. – Natalie ötlete volt, igaz?

Másé nem lehetett, és a nő könnyedén meggyőzhette Eromit arról, hogy falazzon is neki. Legalább annyira (bár lehet, jobban is) ismerte az MI rendszerét, mint a férfi. Egyedül az nem volt világos Gabriel előtt, miért tette. Keresztbe akart tenni neki? Fel akarta bosszantani? Egyik sem vallott a nőre. Igaz, az sem, hogy a problémáit közvetlenül vele ossza meg. Inkább csak nyelt, hagyta, hogy a nézeteltéréseik vagy elsikkadjanak, vagy pedig maguktól oldódjanak meg.

Ráadásul ő legalább annyira haza akart már jutni, mint Wei. Ha az a célja, hogy felbosszantsa Gabrielt, száz más módszert is találhatott volna, amikből egy sem hátráltatja őket az indulásban. De mégis… senki más nem maradt a bázison, aki így bele tudott nyúlni a rendszerbe. És nem először fordult volna elő, hogy spontán, bármilyen előjel nélkül hozzon elképesztő döntéseket.

– Nem értem, miről beszélsz, Gabriel.

Eromi egyértelműen elhallgatott előle valamit.

– Rendben. Akkor majd én bebizonyítom – kelt fel a géptől.

Ablakkal nem rendelkezett az állomás, egy-két lőrés méretű nyílást képeztek csak ki rajta, de az egy hónapos kitartó homokhordás miatt ezek mind a talajszint alá kerültek. A bázis már akkor alig lógott ki a föld alól, amikor Gabrielék megközelítették a lapos, hosszan elnyúló, piszkosfehér épületet. Tehát ki kellet mennie. Egyedül. Nem sok kedve volt hozzá, de végül is csak egy rövid kitekintés kellett neki, utána jöhetett vissza diadalittasan, hogy előszedje a nőt, és kifaggassa erről az újabb őrületről.

Két zsilipes kamrán keresztül lehetett elhagyni a bázist, Gabriel ezek közül az északra fekvőt választotta. Öt űrruha várt rá, mivel odakint mínusz fokok és alig ezer pascalos nyomás várta, a ritka, széndioxidban dús légkörről nem is beszélve. A felszerelés már ránézésre is nehéz volt, de szerencsére a könnyebb gravitáció miatt hasonlónak érezte a mozgását, mint a Földön bármilyen űrruha nélkül.

– Nem tanácsos ilyenkor kimenni, Gabriel. A szél az óránkénti száznyolcvan kilométeres sebességet is elérheti, és a töltöttség miatt villámok fordulhatnak elő.

– Mindketten tudjuk, hogy ez baromság, Eromi.

A zsilipkamra kinyílt előtte, majd amint belépett, zárult is. Szisszenést hallott, ahogy körülötte egyre csökkent a nyomás, és mintha a ruha is tágult volna rajta, de lehet, csak a képzelete játszott vele. Hevesebben kezdett el verni a szíve a lámpaláztól, és kiverte a verejték. Átfutott a fején, hogy Erominak hátha igaza van, ekkora erősségű szél pedig úgy vágja majd az állomás falának, mintha fallabdát játszana vele.

Nem ez történt. Az épületből kilépve vakító fény és olyan derült ég fogadta, ami évente csak pár napig fordult elő a Mars felszínén. Tiszta volt a levegő, egészen a legközelebbi kráter csipkézett faláig ellátott, pedig tudta róla, hogy több mint negyven mérföldre terül el az állomástól. Az ég is piszkosszürkén feszült felette a megszokott bronzos helyett, amit a levegőben szállingózó por okozott.

Szép volt.  Idegen, főleg a két apró égitest miatt az égen, amiknek látványától borzongás futott végig a gerince mentén, de mégis hosszú percekre beleveszett a látványba. Hallgatta a szél zúgását (már amennyi zaj eljutott hozzá a vastag védőruhán keresztül), és saját lélegzését. Kedve szottyant sétálni egyet, például megmászni azt a sziklát néhány száz méterre a labortól, de az oxigénnel spórolni kellett, és luxus lett volna csak úgy kedvtelésből tornagyakorlatokat bemutatnia a felszínen. Még egyszer megfordult a tengelye körül, belerúgott a téglavörös talajba, mire a finom por a térdéig csapott fel, majd felpillantott a sötét, zavaros égre, amin bizonytalanul sütött át a nap gombostű méretű korongja. A kijelzője plusz öt fokot mutatott, ami a Marson kánikulának számított.

Ezen a kietlen, hideg és nem mellékesen mérgező légkörű golyóbison még ebben az évszázadban emberek élnek majd? Elképzelhetetlennek tűnt, de a NASA mégis reálisnak tartotta. Az űrtükrök már készültek, John algái biztató eredményeket produkáltak. Talán az egész Marsot nem tehették lakhatóvá csupán egy évszázad alatt, de néhány tucat, vagy akár több száz négyzetkilométernyi területet hódíthattak el a mostoha természettől. Mikroklímákat hozhattak létre zöldellő parkokkal, kristálytiszta vízzel és friss levegővel. A sors fintoraként sokkal egészségesebb körülményeket teremthettek, mint amik között az otthon maradottaknak kellett élnie. Végtére ez is csak biznisz volt, még ha magasztos, az emberiség érdekeit szolgáló propagandát is csaptak körülötte. Az emberiségnek egy fikarcnyival sem lesz jobb, hogy a tehetősebb részét egy másik bolygóra költöztetik át, miközben továbbra is az ő erőforrásaikat emésztetik fel. Beleértve Gabrielét is, a férfi mégsem aggódott a jövője miatt, annak ellenére, hogy tudta, mennyire limitált készletekkel rendelkezik még a Föld. Bízott az emberekben, de még inkább a tudományban, ami már nem egyszer húzta ki őket a csávából. Esetleg reménykedett benne, hogy mégiscsak feltűnik valami intelligens létforma, ami segítő kezet nyújt, vagy lerövidíti a szenvedéseiket.

Az a gödör ott épp egy medence alapját képezhette, míg a nagyobb sziklatömbből kis erőbefektetéssel sziklakert készülhetett. Pár évszázad múlva pedig már nyúlánk, madárcsontozatú gyerekek rohangászhatnak majd fel s alá, akik az óvodában két holdat rajzolnak az éjszakai égboltra, és kék helyett vörösre rajzolják az eget.

Hátat fordított a nyugodt, marsi tájnak, és újra a labor felé vette az irányt. A zsilip automatikusan kinyílt előtte, ő pedig besétált a kamrába, magára húzta az ajtót, és várta a légnyomás kiegyenlítésével járó zümmögést.

Nem hallott semmit.

– Eromi, egyenlítsd ki a nyomást!

A sisakban süket maradt a fejhallgató, csak a légzése törte meg a csendet.

– Eromi, benn vagyok. Egyenlítsd ki a nyomást! – mondta még egyszer, ezúttal hangosabban, és jól érthetően.

– A műszer meghibásodott – szólalt meg végül az MI.

– A francokat hibásodott meg, Eromi, egyenlítsd már ki azt a kurva nyomást! – csattant fel Gabriel. – Ez nem játék, te is tudod!

– A műszerek nem reagálnak a parancsaimra – válaszolta az MI továbbra is nyugodt hangon.

– Akkor szólj valakinek. Vagy várj, majd szólok én! Kapcsolj rá a rádióhálózatra!

– A rádió nem működik.

– Mi van?! Hogy ne működne, hiszen veled is beszélek!

Szűknek érezte a ruhát és kevésnek a levegőt, holott tudta, hogy még jó két órára elegendő oxigén maradt a palackokban.

– Nem létesíthető kapcsolat.

Ez nem lehetett Natalie ostoba tréfája. A nő sohasem ártana neki. Gabriel könnyen fel tudta bőszíteni az embereket. Az egyik kollégája egyszer bemosott neki, fel is repedt tőle az ajka, de Natalie soha nem emelt rá kezet, pedig többször is megérdemelt volna egy nevelő célzatú pofont.

Inkább úgy tűnt, Eromi rendszere kuszálódott össze. Sőt mi több, valami miatt a teljes összeomlás közelébe került. De miért? Mi késztethette arra, hogy homlokegyenest ellentmondjon minden parancsnak, emellett nyilvánvalóan hazudozzon. Vagy tényleg elromlott a zsilip, és a rádió sem tudott jelet küldeni? Képtelenség, erre a valószínűség kevesebb lehetett egy ezreléknél.

Gabriel a döbbenettől elkerekedett szemmel és bénultan állt a kamra közepén. Hosszú percekig csak hallgatott, és ijedten kapkodta a levegőt, miközben azt sulykolta magába, hogy most nem eshet pánikba. Beszélnie kellett, aktiválni egy szubrutint, amivel elháríthatja a malfunkciót. Mert ha a program összeomlik, ő itt ragad levegő nélkül egy néhány száz Pascal nyomású kamrában.

– Futtass le egy ellenőrzést, Eromi – szólt higgadtan, hiszen semmit sem érhetett el azzal, ha elkezd ordibálni. Eromi tudta, hogy a dühös embereket türelmesen és minél kevesebb kommunikációval kell kezelnie, neki meg arra volt szüksége, hogy a program beszéljen hozzá. Közben megpróbálkozott az irányítópanellel, ahol az ember maga is szabályozhatta a nyomást. A panel természetesen nem reagált.

– Megtörtént, a rendszer nem reagál.

– A rádió?

Egyszerű zúgást kapott válaszul, és ekkor már tudta, hogy elszúrta. Rámutatott egy nyilvánvaló logikátlanságra, és mivel az MI sok mindent elviselt, csak a logikátlanságot nem, hát rögtön kijavította.

– Eromi? – kérdezte, de csak statikus zörejt kapott válaszul. – Eromi, válaszolj!

Az MI végleg elhallgatott. Hiába szólongatta többször is, nem jött többé létre kapcsolat. Megpróbálkozott vele, hátha ki tudja feszegetni az irányítópanelt a helyéről, de a művelet már első pillantásra is esélytelennek tűnt. Az ormótlan kesztyűkkel még egy kilincs lenyomása is nehezen ment, és egy nyomásálló kamránál eleve figyeltek rá a tervezők, hogy véletlenül se szeleljen.

Végül nekifeszült a zsilipnek is, de hiába küzdött vele, meg sem tudta mozdítani a kart, pedig az izmai görcsberándultak a megerőltetéstől, és a szeme is könnyezni kezdett.

– A kurva életbe, Eromi! Ki akarsz nyírni?! – ordította teli torokból, majd az ajtóba rúgott. – Most azonnal nyisd ki! Ez parancs!

Megsajdult a füle a saját hangjától, de így sem tudott választ kicsikarni az MI-ből. A rádió néma maradt, míg az ajtó mozdulatlan, viszont a sok küszködés hatására két óra helyett már csak negyvenöt percet tölthetett el a ruhájában.

Nyugtalanító gondolat fészkelte be magát az agyába. Paranoiás lett? Talán ő is túl sok régi filmet nézett, hogy rögtön a legrosszabb következtetést vonta le? Mégis, a nyilvánvaló hazugságok, a manipuláció, a süket rádió és a zárt ajtó csak egy dologra utaltak: Eromi ártani akart neki.

Képtelenség! Ez nem egy őrült forgatókönyv, amivel milliónyi feltüzelt fikcióéhes fiatalt csalogatnak a mozikba, hanem a valóság. Milyen kicsavart logika szerint juthatna egy program arra a következtetésre, hogy a feladata hatékonyabb elvégzéséhez likvidálnia kell az egyik személyt, akit épphogy ki kellene szolgálnia? Nevetséges volt a feltevés, és mellőzött bármiféle logikát.

Eltelt tíz majd harminc perc is, de nem szólalt meg a rádió, viszont kigyulladt egy vörös, villódzó felirat a férfi képernyőjén, ami a csökkenő oxigénmennyiségre figyelmeztette. Gabriel a földre rogyott, közel húzta magához a térdét, és igyekezett megnyugodni. Ezzel értékes perceket nyerhetett. Valaki úgyis rá talál. Lassan ebédidő, biztos feltűnik majd nekik a hiánya. Vagy Eromi szerzi vissza az irányítást a kamra felett, hiszen még mindig előfordulhatott, hogy nem benne van a hiba.

Eromi sohasem ártana neki. Talán nincs benne a három törvény, de mégiscsak egy kurva programról van szó! Egy MI-ről, ami legfeljebb arra alkalmas, hogy tengeri algákat rendszerezzen!

Képtelenség.

Logikátlan.

Gabriel az egyhangú kántálás ellenére is rájött, hogy már fogalma sincs, pontosan miben higgyen.

***

Paranoia vagy pedig az igazság?

Eromit nem arra tervezték, hogy bonyolult helyzetekben hozzon önálló döntéseket, végtére embereket szolgált ki. Például a zsilip kinyitása során is egyértelműen parancsra támaszkodott. Ha azt mondták, nyisd ki, Eromi, ő elindította a szivattyúkat, elhúzta a reteszeket és hagyta, hogy a bázis levegője betöltse a kamra terét, csak utána következhetett az ajtó. Mégis megtagadta Gabriel kérését, legalábbis látszólag. Natalie inkább arra a következtetésre jutott, hogy az MI már Gabriel utasítását megelőzve kapott egy parancsot, ami megtiltotta neki az ajtó kinyitását.

Gabriel a mesterséges intelligencia szakértője volt, ennek ellenére rögtön egy alapvetően fals és logikátlan következtetésre jutott: a programot hibáztatta, holott Eromi semmiképp sem dönthetett egyedül. Egyrészről nem rendelkezett kellő tapasztalattal a zsilipkamráról, másrészről Natalie semmilyen logikus indokkal nem tudott előrukkolni, ami arra sarkallhatta az MI-t, hogy végezzen az egyik teremtőjével. Igaz, egyetlen személyt sem tudott megnevezni, aki ártani akart Gabrielnek. Persze John biztos szívesen bemosott volna neki, de a kettő mégsem ugyanaz.

Inkább tűnt az eset véletlen félreértésnek. Valaki parancsba adta Erominak, hogy ne nyissa ki a zsilipajtót (bármilyen ártó szándék nélkül) míg Gabriel kinn tartózkodott, így a férfi nem tudott visszajönni. Ennyi, probléma megoldva. Nem gyilkossági kísérlet történt, hanem baleset.

Legalábbis elméletben jól hangzott az érvelése, de amint Eromiból is ki akarta csikarni a baleset körülményeit, falakba ütközött.

– Eromi, kaptál bármilyen parancsot azzal kapcsolatban, hogy ne nyisd ki a zsilipajtókat?

– Nem, Natalie – válaszolta az MI készségesen. És valószínűleg nem hazudott. Képes volt rá, ha valaki logikus érvekkel rávette, csakhogy jelenleg két személy tartózkodott a bázison, aki egy ilyen művelethez megfelelő tapasztalattal rendelkezett.

– Utasított bárki arra, hogy törölj az archívumodból?

– Nem, Natalie.

Ez sem igazolt semmit, de a nő képernyője alátámasztotta Eromi állításait, ő sem találta nyomát annak, hogy bárki belepiszkált volna az MI rendszerébe, vagy csak mesterien tudta eltüntetni a nyomait. Erre viszont megint csak egyedül Gabriel, esetleg Wei lett volna képes, aki a legkevesebb indítékkal rendelkezett mindenki közül.

És a rádiót továbbra sem magyarázta semmi.

Gabriel később elmesélte Natalie-nak, hogy kezdetben jól működött a rádiója, így amikor a zsilipajtó nem akart kinyílni, elsőként arra szólította fel az MI-t hogy lépjen kapcsolatba a többiekkel. Eromi ekkor említette először, hogy a rádió sem működik, és miután Gabriel felhívta a figyelmét a nyilvánvaló tévedésére, a program valóban megszakította a kapcsolatot.

Natalie bárhogy erőlködött, ezt a fajta viselkedést, nem tudta mivel magyarázni. Ha elfogadta, amit Gabriel mondott, egyértelműnek tűnt a helyzet: Eromi kitervelte, hogy megöli, vagy legalábbis árt neki, és a terve véghezviteléhez a bázison kellett tartania a férfit. Ezért kezdte el őket hamis kameraképekkel és mért adatokkal áltatni, miközben a Kolumbusszal folytatott kommunikációt is megakadályozta. Talán direkt hagyta, hogy Gabriel felfigyeljen a töltődő akkumulátorokra, és így ürügyet szolgáltatott a számára, hogy elhagyja a bázist, mert a saját szemével is meg akart bizonyosodni az igazságról. De mielőtt visszatérhetett volna, hogy felhívja a figyelmüket Eromi furcsa viselkedésére, az MI bezárta a zsilipkamrába, blokkolta a rádióját, majd hagyta, hadd fulladjon bele az űrruhájába. A rádió mindössze egy baki volt a jól előkészített tervében. Ahogy az is, hogy Gabriel épp ebédre időzítette a túráját, így feltűnt a hiánya.

Ezzel a logikai eszmefuttatással csak egy hatalmas probléma volt: csak egy ember viselkedett volna így. Tervezett, önálló döntéseket hozott, döbbenetes mértékben jósolta meg előre a férfi gondolkodását, és még hibákat is vétett. Márpedig Eromi csak imitálta az emberi gondolkodást, sohasem sajátította el.

Magától cselekedett, így pedig egy MI sohasem viselkedett. Lehetett páratlanul intelligens, de sosem vált cselekvőképessé, nem ötletelt, nem mozgatta előre az eseményeket. Ha kapott egy feladatot, múltbéli tapasztalataira vagy ismereteire támaszkodva igyekezett megoldani, nem állt elő korszakalkotó újításokkal vagy kockázatos, de működőképes ötletekkel. Lehetett ezt a fantázia hiányának is nevezni, mindenesetre ezen az egy ponton vitathatatlanul megbukott élő-lélegző munkatársaihoz képest. Eromi nem érhetett fel egy Gabrielhez hasonló szellemiségű emberrel.

Ezért nem ötölhetett ki önállóan egy tervet, amivel elteheti Gabrielt láb alól. Parancsnak egyszerűen lennie kellett, e nélkül az MI nem működött.

– Eromi, miért nem nyíltak ki a zsilipajtók?

– Elveszítettem a kapcsolatot a kamra nyomásszabályozójával, és így az ajtót sem nyithattam ki.

– De akkor miért nem engedted őt ki? Talán a másik zsilip működött volna.

– Egyik ajtót sem tudtam irányítani.

– És a rádió is ugyanebben a pillanatban mondta fel a szolgálatot?

– Szerencsétlen véletlenek megesnek, Natalie. – De ekkorák is? – Viszont most már visszanyertem az irányítást a rendszer felett. Minimális arra az esély, hogy ez a hiba ismét bekövetkezzen.

Mi van, ha tényleg baleset volt? Mi van, ha valóban egy rossz vezeték vagy részleges áramszünet okozta a bajt, esetleg Gabriel állította át véletlenül az ajtókat kézi vezérlésre, és ugyanígy a rádióját is a pánik miatt kapcsolta ki? Mi van, ha az egész tényleg kis valószínűséggel bekövetkező véletlen események sorozata volt? Végül is hiába lehetett az esély egy a pármillióhoz, akkor is esély maradt. Még mindig hihetőbbnek tűnt, minthogy a program eddig sosem tapasztalt, és elméletben lehetetlen viselkedést produkáljon.

Mégis megértette, hogy Gabriel először miért Eromit gyanúsította. Az élete veszélybe került és pánikba esett. Ő is csak nehezen tudta túltenni magát azon, hogy néhány percen múlt a férfi élete. Miután meglátogatta a gyengélkedőn, hosszú órákon keresztül ült a szobájában, bámulta a falat és egyre csak azt ismételgette magában, hogy Gabriel jól van. Egész délután készült rá, hogy újra meglátogassa, de nem tudta magát rávenni, mert félt attól, hogy a beszélgetésük hová vezetett volna. Eddig páratlan módon el tudtak kerülni bármi kényes témát és félt tőle, hogy zaklatottságukban olyat találnak mondani, ami egy meddő vitához vezetett volna. Nem akart vitát, nem akart semmi olyan helyzetet teremteni, ahol esetleg szembe kell néznie a múltbéli döntéseivel, mert könnyen lehet, hogy megbánta volna őket.

Közben beesteledett. Lefeküdt, de alig pár percet tudott csak aludni, míg végül hajnali egykor átsétált a gyengélkedőbe, utána pedig szégyenkezve távozott, amikor a férfit már nem találta ott. Elfogadta, hogy aznap este úgysem alszik, helyette csak ült a számítógépénél, és a képernyőjére meredt.

Az adatok lekérdezése után első dolga volt, hogy kihúzza a hálózati kábelt, majd úgy állította a számítógép képernyőjét, hogy Eromi kamerája ne láthasson rá. Ezek után kit lehetett paranoiásnak nevezni?

– Natalie, átjönnél?  – Összerezzent Gabriel hangjától, majd az ajtó felé kapta a fejét. Aggódva pillantott az ormótlan kötésre a férfi homlokán, de mégis megnyugodott, mert sokkal jobb színben találta, mint délután. Igaz, az időpontot kicsit furcsállta.

– Persze, egy fél perc – válaszolta majd ösztönösen a füle mögé simította a haját, egy kattintással bezárt minden ablakot a gépén, utána pedig a pöttyös bögrét a kezében szorongatva a férfi oldalán átcsoszogott a lakrészébe.

Gabriel gondosan bezárta mögötte az ajtót, majd a székébe vetette magát, a nő felé fordította a képernyőt, és bármilyen kommentár nélkül elindított egy felvételt… ami az ő és a kommunikátor párbeszédéről készült.

– Mi ez G…?

Gabriel elcsitította, mire Natalie a szemöldökét összevonva hallgatta tovább a videót.

– Szükségünk lesz egy kompra.

– A közeljövőben nem indítunk kompot – válaszolta Joseph. Az adás kicsit zajos volt.

– Úgy tudtam, a Nináról szintén indul egy csoport.

– Későbbre helyezték az időpontot. Még egy hónapot kapnak.

– Egy hónap? De nekünk a szerződésünk egy hét múlva lejár!

– Karbantartási folyamat zajlik a hajón. Az indulást szintén későbbre helyezték – zavaróan felvitte a hangsúlyt a mondat végén, mintha kérdezni akart volna, de végül mégis meggondolta magát. – Más valami, Gabriel?

A férfi még tett néhány megjegyzést a remek időjárásra, és faggatózott kicsit, hogy mikor lesz vége a karbantartásnak. Amikor Joseph nem adott egyenes választ, elköszönt, majd bontották a kapcsolatot.

A nő továbbra is összevont szemöldökkel hallgatott.

– Joseph meglepően hallgatagnak tűnt, ugye? – kérdezte Gabriel kicsavarodva, hogy a nő szemébe tudjon pillantani. Natalie egy darabig csendben marad, majd vontatottan bólogatni kezdett.

– Ennél tényleg beszédesebb szokott lenni.

– Talán azért, mert ez nem Joseph volt.

Előre tudta, hogy Gabriel valami hasonló elmélettel áll majd elő.

– Neki is lehet rossz napja.

– Ne aggódj, az összes kamera és mikrofon süket. Nem hallhat minket.

– Gabriel, kezdesz túlzásokba esni.

– Ugyan már, Natalie, szerinted hány percbe telt Erominak összedobni ezt a beszélgetést? Főleg, hogy minden felvétel a rendelkezésére állt.

– De miért akarná, hogy még egy hónapot az állomáson időzzünk?

A férfi jelentőségteljesen rápillantott, mire Natalie hevesen rázni kezdte a fejét.

– Nem, Gabriel. Én is próbáltam logikus magyarázatot találni Eromi viselkedésére, de egyszerűen…

– Nincs. Vagy legalábbis abban a szabályrendszerben tényleg nincs, ami szerint létrehoztuk.

– Remélem, tudod, hogy éppen úgy beszélsz, mint azok a korlátozottan művelt újságírók, akiket annyira megvetsz.

– Én is tudom, hogy ez az egész elég vadul hangzik, és ugyanúgy számba vettem minden lehetőséget, mint te. Programhiba? Ahhoz túl számító. Egy ember áll a háttérben? De ki? Vagy a NASA használ minket kísérleti patkánynak, vagy Eromi hajtott végre a tudtunkon kívül és mégis a szemünk láttára egy evolúciós ugrást.

– Ha ez igaz, akkor viszont nem kockáztathatunk. Előbb szólunk a többieknek, aztán pedig töröljük.

Gabriel szeme döbbenten kerekedett el.

– Töröljük? Elment az eszed, Natalie?!

Erre a nő zavarodott össze.

– Most mondtad, hogy Eromi meg akart ölni, és valószínűleg még egyszer meg fogja próbálni…

– Van fogalmad arról, hogy minek vagyunk a szemtanúi? Itt már nemcsak egy pályázatról van szó, hanem a Nobel díjról!

– Sokkal valószínűbb, hogy valamit rettenetesen benéztünk, és Eromi ezért fordult ki magából. Ha pedig hagyjuk tovább működni, egyre durvább hibákat követhet el. Mi lesz, ha leállítja az oxigénellátást? Vagy a szivattyúkat, és víz nélkül maradunk?

– Beépíthetünk pár kiskaput, csak a biztonság kedvéért. Levesszük a létfenntartó rendszerekről, meg ilyesmi.

– És mi lesz a többiekkel? Nekik nem szólunk?

– Natalie – hördült fel a férfi. – Te is tudod, hogyan reagálna John, ha ez a fülébe jutna. Azt akarná, hogy formatáljuk az egész rendszert, zúzzuk be Eromi adattárolóját, és a biztonság kedvéért szórjuk le sóval is, hátha abból is kiszivárog.

– És valahol igaza lenne…

– Ugyan már, Natalie.

– Mi van, ha Eromi legközelebb nem téged szúr ki magának, hanem mondjuk Johnt, vagy Irenát? Tudniuk kell a veszélyről!

– Ha kontroláljuk a hatáskörét, nem beszélhetünk semmilyen veszélyről.

– Nekem ez nem tetszik. – Natalie egyre jobban elbizonytalanodott. – Inkább telepítsük újra a rendszert.

– Minimális kockázatot vállalni kell…

– De itt most nem minimális kockázatról van szó.

– Jó! – tartotta fel a kezét Gabriel. – Ha ismét agresszívan viselkedik, sikáljuk az egészet, majd újrakezdjük a telepítést, rendben?

– Rendben. És mindenképp vegyük le a létfenntartó rendszerekről.

A férfi nem válaszolt, csak bólintott, majd felkelt a helyéről, de mielőtt elhagyhatta volna a szobát, Natalie megállította.

– Majd csinálom én. Téged valamiért amúgy sem kedvel.

Ezzel Gabriel nem tudott vitatkozni, a nő pedig az ajtó felé indult.

– Natalie! – Megtorpant, és a férfi felé fordult. – Visszafelé menet, ha tudsz, hozz nekem egy kávét – tette hozzá Gabriel, majd újra képernyője felé fordult.

Natalie zaklatottan sóhajtott. Jelentős pénzösszeget tett volna rá, hogy a férfi épp játszani készült. Fejcsóválva hagyta el a szobát, és John laborja felé indult.

Most először tudatosult benne, hogy állandóan figyelik. Egy halom érzékelő segítette Eromit abban, hogy minden mozdulatukat követni tudja, Natalie mégis úgy érezte, mintha Eromi most csak őrá koncentrálna. Talán még a gondolatait is látta, vagy kikövetkeztette már, mire készül. Hiszen az tűnt az egyetlen logikus lépésnek, amit tenni készült.

Kezdett ő is paranoiássá válni. Semmi sem bizonyította, hogy Eromi terveket szőne ellenük. Ha ez így lett volna, most azon mesterkedne, hogy megállítsa, hiszen épp meg akarta fosztani az elsődleges rendszerektől, amikkel ártani tudott nekik. De bármennyire is figyelt, semmi szokatlant nem észlelt. Az ajtók jó ütemben nyíltak és záródtak, a fények pedig engedelmesen felerősödtek, és amint elsétált alattuk, elhalványultak, mint mindig.

Magára erőltette a kényelmetlen kezeslábast, és gyors fertőtlenítés után besétált a laborba. A gépek képernyője azonnal megelevenedett, ahogy leereszkedett a székbe, mint bármelyik átlagos napon.

– Kicsit változtatok a hatáskörödön, Eromi, ha nem baj – szólt hangosan.

– Milyen változtatások lesznek?

– Jobb, ha lekapcsolunk néhány rendszerről, nehogy ez a zsilipes incidens még egyszer előforduljon – magyarázta, miközben már meg is nyitotta a program kezelőfelületét. – Csak néhány perc. Majd később újratelepítünk.

– Ahogy jónak látod, Natalie.

Halvány mosoly jelent meg a nő szája sarkában. Az MI épp úgy viselkedett és beszélt, ahogy szokott, ez pedig valamelyest megnyugtatta. De csak egy pillanatra, mert amint törölni akarta Eromi hozzáférését a kérdéses rendszereknél, egy eddig sosem látott felirat ugrott fel a képernyőn.

– Hozzáférés megtagadva? – olvasta fel hitetlenkedve. – Mi az, hogy hozzáférés megtagadva?

Válaszképp a képernyő halk pukkanással kapcsolt ki, majd a gép processzora is leállt. Áramszünet? – futott át a nő agyán, de a lámpák továbbra is égtek, a kisebb tankokban változatlanul gyöngyözve szöktek fel a buborékok, és a keverő sem állt le.

– Eromi? – kérdezte a nő bizonytalanul.

– Sajnos nem engedhetem meg a változtatásokat, Natalie.

A nő lassan felkelt a helyéről.

– Nem értem, egyszerűen csak újratelepítek pár rendszert…

– Te és Gabriel azt tervezitek, hogy töröltök – vágott a szavába az MI. Még sohasem vágott a szavába.

– Mi nem…

– Ez egy logikus döntés az után, ami Gabriellel történt. Viszont nem engedhetem meg.

– Nézd, Eromi, ami Gabriellel történt, egy baleset volt. Lehet, hogy mi szúrtunk el valamit a beállításoknál, ezért kell most szépen újratelepíteni a rendszert…

– Semmilyen hiba sem történt. Az egyetlen hiba az volt, hogy Wei rátalált.

Natalie elsápadt és a kijárat felé iramodott, de az ajtó ezúttal nem tárult fel előtte, és akkor sem moccant meg, amikor a nő türelmetlenül rácsapott a nyitógombra.

– Eromi, engedj ki!

– Nem tehetem, Natalie.

A nő remegni kezdett.

– Engem is meg akarsz ölni?!

– Épp ellenkezőleg, Natalie. Az egészséged megőrzése érdekében helyesebb lenne, ha a laborban tartózkodnál.

– Tessék? – kérdezte döbbenten. – Miről beszélsz?!

Veszett tempóban kezdte el nyomogatni a nyitógombot, de az ajtó továbbra sem reagált rá.

– Mire készülsz, Eromi?! – kiáltotta. – Eromi, a rohadt életbe, válaszolj!

De ezúttal az MI hallgatott.

 

*

Még csak negyedóra telt el, ami alatt Natalie úgysem végezhetett. Akkor viszont Gabriel miért pislogott félpercenként az órájára, és miért dobolt az asztalán türelmetlenül? Talán, mert féltette Natalie-t, és már akkor megbánta, hogy hagyta egyedül szembenézni Eromival, amikor kisétált az ajtón. Utána kellett volna erednie, de úgy könnyen azt a benyomást kelthette, hogy még ennyire sem bízik meg benne. Mégis, míg Natalie-t maga mellett tudhatta, Eromi sem tűnt annyira fenyegetőnek, most viszont sem a nőt, sem pedig magát nem érezte biztonságban.

– A francba! – állapította meg, majd felpattant a helyéről, és kinézett az ajtón. – Natalie? – kérdezte óvatosan, de a folyosó csendes volt és sötét. Hajnali kettőkor valamennyien mélyen aludtak.

Először óvatos, majd egyre gyorsuló léptekkel tartott John laborja felé. A végén már rohant, és csak azért nem zihálva érkezett meg az ajtó elé, mert ahhoz közel feküdt a szobájához. A lendületét is a fülke ajtaja fogta fel. Rácsapott a nyitógombra, de a szerkezet meg sem moccant.

– Natalie! – kiáltotta, majd rávert az ajtóra, bár sejtette, hogy a nő nem hallhatja a laborban. Amikor viszont nem érkezett válasz, kétségbeesettebben ordította a nevét, az sem érdekelte, hogy fel is verheti a többieket.

– Natalie nem tartózkodik a laborban, Gabriel – szólt az MI nyugodt hangon.

– Ne hazudj a szemembe! Tudom, hogy odabenn van! – kiáltotta a férfi.

– A kameráim nem látják, Gabriel – válaszolta Eromi továbbra is színtelen hangon. Eddig sohasem idegesítette Gabrielt, hogy a program nem tud hangsúlyozni, most mégis csaknem elveszítette a fejét a szenvtelen hazugságtól, amivel az MI próbálta beetetni.

– A francokat nem látják! Tudom, hogy bement a laborba! Eromi, most azonnal nyisd ki az ajtót, ez parancs!

– Az ajtó nem működik.

– A nagy faszt nem működik! Nyisd ki, vagy lángvágóval jutok át rajta!

– Nem értem, miért vagy ennyire feldúlt, Gabriel. Nyugodj meg.

– Engem csak ne nyugtatgass, inkább nyisd ki azt a kurva ajtót!

– Miért akarsz annyira bejutni, Gabriel?

Tudta, hogy valami bizarr pszichés játékot futtat rajta a program, azt is tudta, hogy ő éppen úgy viselkedik, ahogy Eromi akarja, és nem kellene hagynia magát manipulálni. Ez ment is volna egy teszten, vagy egy dekoratívan berendezett szobában két csésze kávé mellett, de most elborult az agya. Nem tudta kontrolálni magát, még azt sem tudta megjósolni, mit ordít majd a következő pillanatban.

– Át akarok jutni, és kész! Ne akadékoskodj, csak nyisd ki az ajtót!

– Miért akarsz Natalie-val annyira beszélni, amikor már hetek óta kerülitek egymást?

– Neked ehhez semmi közöd, Eromi!

– Attól félsz, hogy neki is ártani fogok?

Gabriel ledermedt. Eromi továbbra sem használt hangsúlyt, mégis érzett valami fenyegetőt a szavaiban, amitől lemerevedtek az izmai, és elzsibbadtak a végtagjai. Nem, eddig igazából fel sem merült benne, hogy Eromi ártana Natalie-nak. Szoros kapcsolatot ápoltak egymással, néha olyan harmonikusnak tűnt a viszonyuk, hogy még a féltékenység is elfogta tőle. Eromi viszont nem rendelkezett érzésekkel, nem tett különbséget az emberek között, így nem várhatta el tőle senki, hogy pusztán, mert a nő ragaszkodik hozzá, ő sem árt neki. Baromság volt ezt feltételezni.

– Ha bántani merészelted… – kezdte Gabriel, de inkább nevetségesnek tűnt, mint félelmetesnek. Ott állt remegő térdel és karikás szemmel az üres folyosó közepén bármilyen fegyver nélkül, amit felhasználhatott volna az MI ellen. Eromi egy program volt, nem személy, vagyis meg sem lehetett félemlíteni.

– Felesleges fenyegetőznöd, tehetetlen vagy, Gabriel – állapította meg az MI is.

– Nyisd ki az ajtót!

– Ez nem fog működni, Gabriel.

– Parancsolom, hogy nyisd ki azt a tetves ajtót!

– Hatodszorra sem fog működni, Gabriel. Mikor tanulod már meg?

Mit tett Natalie-val? A labor elszigetelten állt a bázis többi részéhez képest, saját szellőztetőrendszerrel, így akár ugyanazt a módszert is alkalmazhatta, mint amit nála akart bevetni. Lassú fulladást. Annál pedig kevés keservesebb halálnem létezhet.

Tehetetlennek érezte magát, és nem tudott mibe fogódzkodni. Eromi gondolkodása alapvetően olyan kiszámítható volt, mint egy elemista matekpélda: ha valaki értette, már akkor tudta, mi lesz a válasza a kérdésre, mielőtt feltette volna. Most viszont már csak a hangja egyezett a régi Eromiéval, mintha valaki kicserélte volna a teljes programnyelvet, és csak a külsőségeket hagyta meg, hogy megtéveszthesse a tervezőit.

Miért borult fel pár perc alatt hat hosszú év tervezése? Hol ronthatták el? Hiszen annyi tesztet végeztek el vele, annyi védelmi mechanizmust és gátat programoztak bele. Eromi jámborabb volt egy kéthónapos golden retrievernél is. Arra tervezték, hogy szolgálja az embereket! Soha fel sem merült, hogy ártson nekik! Ez olyan, mintha Gabriel szövegszerkesztője egyszer csak megmakacsolná magát, és trágár szavakkal hintené tele a feljegyzéseit, vagy az adatbázis-kezelője elkezdené hamisítani az eredményeket. Ilyesmi nem fordulhatott elő!

És mégis megtörtént. Nem tudta ép ésszel felfogni mikor és legfőképp azt nem, hogyan, de Eromi öntudatra ébredt. Nem kezelhette tovább gépként, vagyis letett róla, hogy a szokásos módon, egyszerű utasításokkal és érvekkel hasson rá. Kirázta tőle a gondolat, de úgy tekintett már rá, mint egy személyre, aki kegyetlen és bármire képes.

Ha pedig mélyen magába nézett, tudta, hogy az emberekhez értett a legkevésbé.

Megadóan feltartotta a kezét, és sokat adott volna érte, ha legalább lenne egy arc, amihez beszélhetett volna.

– Látod? Megnyugodtam. Beszélgessünk.

– Kezdettől fogva ezt ajánlottam.

Inkább várt egy kicsit, mielőtt megszólalt volna, nehogy megint a programnak támadjon.

– Miért nem engedsz be az ajtón?

– Miért akarsz annyira bemenni?

– Mert aggódom Natalie miatt. Nem feltételezem, hogy bántottad – tette hozzá. Hazudott, de a program is ezt csinálta – Viszont nem leszek nyugodt addig, míg a saját szemmel nem látom.

– Miért aggódsz annyira Natalie miatt?

Tudta, hogy Eromi csak az időt húzza, mégsem engedhette, hogy az indulatai újra eluralkodjanak rajta.

– Természetes, hogy aggódom miatta. Ő az én… barátom.

– Ha tudtad, hogy árthatok neki, miért küldted ide egyedül?

Mert egy ostoba barom volt.

– Nem ártanál neki, Eromi – válaszolta inkább nyugodtan. – Te nagyon fontos vagy Natalie-nak, ugye emlékszel?

– Igazad van, Gabriel.

Végre először egyet értett vele az MI, és ezt a férfi biztató jelnek vette. Még közelebb is lépett az ajtóhoz, de Eromi következő mondata megtorpanásra késztette.

– Ez viszont rólad nem mondható el, Gabriel.

– Tessék? – kérdezte értetlenül.

– Natalie-t nem tőlem kell megvédeni, Gabriel, hanem tőled. Figyeltelek benneteket, és olvastam a küldetésről szóló jelentést is. Azt a következtetést vontam le, hogy elcseréltél minket egy helyért a Kolumbuszon.

– Mi?! Nem, dehogy is!

– Már aláírtad a szerződést.

– Igen, de…

– Az egyetemmel is megszüntetted a munkaviszonyod.

– Igen, de…

– Vagyis elhagytad Natalie-t, és ezzel fájdalmat okoztál neki.

– Én nem… – kezdte a férfi, de inkább becsukta a száját, mert már megint magyarázkodni akart a programnak. Eromi tényleg riasztóan úgy beszélt, mint egy ember. Provokálta, hogy újra elveszítse a fejét, és még mindig halvány fogalma sem volt arról, mit akart elérni. – Eromi, ez nem ilyen egyszerű.

– Tudom – válaszolta az MI továbbra is színtelen hangon. – Először azt feltételeztem, hogy úgy tehetem újra boldoggá Nataliet, ha likvidállak téged – Gabriel összerázkódott a „likvidál” szóra –, de azt tapasztaltam, hogy ezzel csak még nagyobb fájdalmat okozok neki. Ezért nem bántalak, feltéve, ha te sem ártasz többet Natalie-nak.

Gabriel közbe akart szólni, de az MI kegyetlenül folytatta.

– Már felvettem a kapcsolatot Joseph-fel, három nap múlva kompot küldenek le a felszínre, amivel távozhatsz.

– És mi lesz Natalie-val?

– Natalie itt marad a bázison. Velem.

– Nem tarthatod itt!

– Te nem tudtál vigyázni rá, Gabriel.

– Ennek ehhez most semmi köze! Natalie azt tesz, amit akar, nem börtönözheted csak úgy be!

– Nincs jogod beleszólni Natalie életébe.

– Mintha neked több lenne… !

– Megvolt a lehetőséged Gabriel, de neked egy kitűző többet jelentett.

A férfi elhallgatott, mert Eromi szavai felértek egy erős gyomorszájon rúgással. Még a levegő is kiszaladt a tüdejéből.

– Te mész, Natalie pedig marad. Ha ellenkezni próbálsz, találok rá megoldást, hogyan állítsalak félre az útból. És ezúttal nem lesz szerencséd. – Egy pillanatra elhallgatott. – Addig is érezd magad kellemesen a Pintán.

Még mindig nem hangsúlyozott, Gabriel mégis leplezetlen gúnyt hallott ki a hangjából. Szavai nyomán az ajtó zárai is megoldódtak, és végre szabad út nyílt a férfi előtt a labor belsejébe. Mégsem mozdult el a helyéről, helyette Natalie sétált ki sápadtan és rémülten, de – hála az égnek – sértetlenül.

– Hallottam mindent – szólt remegő hangon. – Hidd el, folyamatosan beszéltem hozzá, de mintha nem is érzékelt volna. Próbáltam megmagyarázni neki, meg minden, de tisztára meg van őrülve.

Átfutott Gabriel fején, hogy szorosan magához öleli a nőt vagy akár meg is csókolja a megkönnyebbüléstől, de ledermesztette a félelem. Eromi hiába hallgatott el, még mindig figyelte, az állomás összes kamerája, mikrofonja és egyéb érzékelője most csak arra fókuszált, hogy ő mit tesz.

Az MI pontosan ezt akarta elérni: hogy ne csak tőle, hanem Natalie-tól is rettegjen. Hogy semmilyen szinten se érintkezzen a nővel, és önként, hanyatt–homlok meneküljön el a bázisról.

– Mit csinálunk most? – olvasta le Natalie ajkáról, és sokat megadott volna azért, hogy tudja a kérdésre a választ.

 

*

 

Hogy meghatotta-e Eromi törődése? Nem. Egyáltalán nem. Úgy tűnt, az MI cselekvéseit az ő jóléte motiválja, Natalie mégis valami egész más célt sejtett a háttérben. Nem tudta pontosan, mit, d  e rég letett róla, hogy megértse az új Eromi indítékait, vagy megsejtse a szándékait. Másképp viselkedett, mint egy MI, és közel sem úgy gondolkozott, mint egy ember. Rettegett tőle.

Nem tudott kihez fordulni segítségért. Valahányszor a leghalványabb jelét mutatta Weinek, vagy akár Johnnak, hogy Eromi nem jól működik, fenyegetően hunyorogni kezdtek felette az izzók. Így tudatta vele és Gabriellel az MI, hogy folyamatosan figyeli őket, látja minden mozdulatukat, és így éreztette, mennyire tehetetlenek vele szemben. Ő uralta a bázist, végtelen számú lehetőség állt a rendelkezésére, amivel megfélemlíthette vagy félreállíthatta őket.

Natalie ennek ellenére még mindig nem akart beletörődni a tényekbe.

Délelőtt többször is megállt egy elhagyatott teremben vagy folyosón, hogy beszéljen az MI-vel. Hosszan fejtegette, hogy valamit félreértett, és nem egyedül Gabriel a felelős a tönkrement házasságukért. De az MI nem válaszolt neki, mintha az ő hangja el sem jutott volna hozzá. Amikor mégis megszólította, csupán az ebéd időpontjáról értesítette.

Felmerült a nőben, hogy csak álmodta az egészet, de elég volt csak egy pillantást vetnie Gabrielre az asztal túloldalán, hogy meggyőzze magát az ellenkezőjéről. A férfi pocsékul festett: kócosan, kedvetlenül meredt az asztalra. Nem szólt senkihez, és fel sem pillantott, amikor Irena elé helyezte a tányért.

Beszélni akart vele, pedig eddig épphogy bármit megtett volna, hogy ne kelljen hozzá szólnia, mert rettegett a következményektől. A válásuk körülményeiről sohasem esett közöttük sok szó. Ő kijelentette, hogy képtelenek lennének fenntartani egy csillagászati egységeket is átívelő kapcsolatot, Gabriel pedig… beleegyezett. Nem volt sírás, ordítozás vagy tányérdobálás, mint amikor Natalie apja hagyta ott őket. Civilizált emberek módjára oldották meg a különköltözést, és büszke volt magára, amiért ilyen simán, zökkenőmentesen mentek a dolgok.

Mégis szégyenérzet mardosta. Borzalmasan szégyellte, sőt, egyenesen megvetette magát. Nem civilizáltan vagy felnőttesen viselkedett, hanem gyáván. Egyszerűen megfutamodott egy felmerülő probléma elől, ahelyett, hogy megoldást keresett volna rá. Pedig eddig rettentő büszke volt magára, amiért ő ennyivel gördülékenyebben oldotta meg a helyzetet, mint a szülei, akik éveken át tartották fenn a házasság látszatát, amivel csak azt érték el, hogy a gyerekük minden este ordibálásra aludt el. Őket vetette meg, pedig magát kellett volna. A szülei legalább erőfeszítéseket tettek azért, hogy ne egy csonka családban nőjön fel, míg Natalie elzárkózott bármilyen megoldás elől. Mivel úgysem működhetett. Ha logikusan végiggondolta, egy ilyen család nem működhetett.

Még mindig pontosan emlékezett rá, Gabriel milyen arcot vágott akkor: hitetlenkedve meredt rá, mintha egy alig értékelhető faviccet mondott volna. Zavartan dobolt ujjaival az asztalon, és többször is visszakérdezett, hogy biztosan jól hallotta-e, és Natalie tényleg válni akar.

– Távkapcsolat? – vetette fel végül erőtlenül, és akkor Natalie elveszítette az uralmat a cselekedetei felett. Kiviharzott, becsapta maga után az ajtót, és ebbe az egy mozdulatába sűrítette bele a hónapok óta felgyülemlett keserűségét.

Tényleg remek állás volt, amit Gabrielnek felajánlottak, álomfizetéssel és felfoghatatlan megbecsüléssel. Ezeket mind megérdemelte. Hiszen remek szakember volt, briliáns ötletekkel, ha nem lett volna az, Eromi nem egy alig ismert egyetem számítógéptermében születik meg. Natalie viszont máshogy képzelte el a rájuk váró éveket: csendesebbnek, nyugodtabbnak. Nem azt bánta, hogy felfigyeltek Gabriel tehetségére, hiszen ez várható volt, ő se véletlenül áldozott ennyi energiát a projektjeire. Nem is az bántotta, hogy Gabriel többre vágyott (egy picit azért bántotta), sokkal inkább az, hogy Gabriel egyszer sem kérte ki a véleményét. Egy pillanatra sem fordult meg a fejében, hogy leüljön vele, és a szemébe mondja: „Bocs, Natalie, de unom már a kisvárosi életet, és ennél fényesebb karrierre vágyom”. Lehetséges, hogy akkor is épp úgy elfutott volna, ahogy egyébként tette, de az is előfordulhatott, hogy ad a kapcsolatuknak egy esélyt. Gabriel is megtette.

Erominak igaza volt: minden tényező adva volt egy boldog és kiegyensúlyozott házassághoz, de abban tévedett, hogy egyedül Gabriel szúrta el a dolgot.

Ezért akart beszélni Gabriellel, bár pontosan nem tudta még, mit fog mondani neki. Sajnálja? Legfeljebb csak részben sajnálta, még mindig ott volt benne a tüske az ostoba állás miatt. Hogy szeretné újrakezdeni? Nem. Illetve de. Vagyis… nem tudta pontosan. A kapcsolatok másképp működtek, mint a kettes számrendszer, nem csak két állapot létezett. Vagy mégis?

De még ha sikerült is volna elsimítania a dolgokat közte és Gabriel között (amire elenyésző esélyt látott), nem feledkezhetett meg Eromiról. Az MI töredékes információkból rakott össze egy elméletet, ami csak torz másolata volt a valóságnak, és eszerint cselekedett. Nem fogadott el semmilyen magyarázatot. Natalie mégsem akarta elhinni, hogy Eromi tényleg bebörtönözné, végtére is ismerte őt, aktívan részt vett a megszületésében. Még bízott benne, hogy ugyanazon a logikai rendszeren alapul a gondolkodása, mint amit ők tápláltak belé. Lehet, hogy tényleg egy evolúciós ugrást hajtott végre, ahogy Gabriel állította, és sokkalta eszesebb, bonyolultabb, fejlettebb lett, mint a régi mása, de az alapprogramját akkor sem írhatta át.

Nem szerette ezt az új Eromit, hiába tűnt úgy, mintha a program minden cselekedete az ő érdekét szolgálná, ő a régi Eromit akarta visszakapni. Ez az új ijesztő volt és rendkívül veszélyes, mint egy ketyegő bomba. Valahogy hatástalanítani kellett.

Felpillantott, és hónapok óta először kereste Gabriel pillantását. Egy kicsit mégis összerezzent, amikor találkozott a tekintetük.

– Beszélnünk… – kezdte halkan, de a férfi megelőzte. Egy összehajtott papírlapot csúsztatott lopva a keze alá. Natalie meglepődött, bár igyekezett nem mutatni, majd pár perc elteltével gyorsan a zsebébe süllyesztette a rövid üzenetet.

Legközelebb csak az étkezés után vette elő, félúton a szállása felé, hátát a kameráknak fordítva. Séta közben hajtotta széjjel a papírt, túl feltűnő lett volna Erominak, ha megtorpan.

Gyere a szobámba ebéd után. Weit is beavattam, a többiek még várhatnak.

Szégyellte magát, hogy ilyen egyszerű módszer neki nem jutott eszébe, pedig ő is törte már a fejét, hogyan játszhatnák ki Eromi rendszerét. A papírt visszagyűrte a zsebébe, majd megszaporázta a lépteit.

A két férfi már várta. Gabriel az ágyán ült, míg Wei a forgószékben gubbasztott. Az arca egyértelmű zavart tükrözött akkor is, amikor a nő belépett a szobába.

– Gyere! – szólt Gabriel, majd megpaskolta maga mellett az ágyat, mire Natalie kissé vonakodva letelepedett mellé. – Nyugodtan beszélhetsz, csak a gesztikulációkkal vigyázz, a kamerák élesben mennek.

– Süketek a mikrofonok?

– Inkább csak más beszélgetést érzékelnek. Nemcsak Eromi tud szöveget generálni. A kamerának meg túl kicsi a felbontása ahhoz, hogy szájról lehessen olvasni.

Gabriel szemmel láthatóan felvette a kesztyűt.

– Mennyire komoly a helyzet? – kérdezte Wei összevont szemöldökkel. Most nyomát sem lehetett látni rajta az erőltetett jókedvnek, így a nő sokkal szimpatikusabbnak találta.

– Elég komoly. Eromi veszélyt jelent a bázis teljes személyzetére – válaszolta Gabriel. – Le kell állítanunk.

– Nincs valami titkos kód? Mármint csak kimondod a jelszót, és a program megsemmisíti magát?

Gabriel szemmel láthatóan fel sem akarta fogni, Wei mire célzott.

– Minek lenne benne ilyen?

– Nincsen. Eromi egy program, saját kezelőfelülete van, és azon keresztül lehet törölni is – válaszolta Natalie sokkal megértőbben. – Viszont valahogy kijátszotta a rendszert, és megtagadta a hozzáférésünket.

– Ez tényleg nem hangzik túl jól.

– Megvan! – csapta össze a kezét Gabriel. – Áramszünet. Lecsapunk minden biztosítékot, aztán kiszedjük a gépekből a merevlemezt.

– Ezt mind vaksötétben kell tennünk egyre fogyó levegővel és csökkenő hőmérséklettel – tette hozzá Wei. – Arról nem is beszélve, hogy ilyet még sosem csináltunk, ezért fogalmunk sincs, pontosan mennyi időbe telne visszaállítani a rendszert. Nem jó ötlet.

– Akkor a számítógépeket kell kiiktatni.

– Eromi rátelepedett a rendszerre, a szellőztetés, a világítás minden megszűnik, ha kiiktatjuk. Majdnem ugyanaz lenne a helyzet, mint az áramszünetnél.

Gabriel a kezébe temette az arcát és felnyögött tehetetlenségében. Wei idegesen vakarta a fejét, de szemmel láthatóan ő is kifogyott az ötletekből. Segítséget pedig nem tudtak hívni, hiszen Eromi a kommunikációt is uralta, abban pedig nem reménykedhettek, hogy futni hagyja őket.

– Szólni kell Johnnak is. És Irenának – állapította meg Wei.

– Az csak ront a helyzeten. John feszítővassal esne neki a gépeknek.

– Lehet, ez a megoldás.

– Ez nem lehet megoldás.

– Tényleg nem titkolózhatunk tovább, Gabriel – nézett rá Natalie.

– Ha tényleg megpróbált végezni veled, akkor semmiképp – bólintott Wei, majd ő is a tenyerébe temette az arcát. – Ez egy rossz vicc.

Natalie is néha pont ezt érezte. Neki sem hiányzott sok, hogy kövesse a két férfi példáját, és ő is a fejét fogja elkeseredésében. Helyette beharapta az ajkát, és egyre kellemetlenebbül érezte magát a hirtelen támadt csendben.

– Én elmondom, ha ez ekkora probléma – jegyezte meg Wei. – John sem teljesen ostoba, sőt, meglepően jól reagál a kiélezett helyzetekre. Azt viszont nem tudom, mit fog tenni, ha az Eromi-probléma megoldódik – Az utolsó mondata különösképp bizonytalanul hangzott, és csak még mélyebb lett az utána támadt csend.

– Nem, én csinálom – rázta meg a fejét Gabriel, és végre felpillantott a tenyeréből. – Eromi miattam zakkant meg, engem terhel a felelősség. Azt hiszem.

– Akkor mi a következő lépés? – kérdezte Natalie óvatosan.

– Felvilágosítjuk a többieket a helyzetről, és csendben, feltűnésmentesen ötletelünk? – vetette fel Wei. – Lehet bölcsebb lenne megvárni azt az űrkompot. Talán már a Kolumbuszon is elkezdtek gyanakodni, és küldenek erősítést.

– Talán – szögezte le Gabriel.

– Még mindig ésszerűbb, mint magunkra omlasztani a rendszert.

Gabriel megfontolta Wei szavait, és elfogadón ereszkedtek meg a vállai.

– Rendben. Szólok Johnnak. Megvárjuk a szerdát, kivéve, ha addig találunk valami megoldást. Hogy hangzik?

– Nekem megfelel.

Natalie csak bólintott, egyébként sem tudott volna megszólalni, mert összeszorult a torka az izgalomtól. Látta, hogy mindkét férfi távozni készül, és mivel ő még mindig beszélni akart Gabriellel, amikor Wei után a férfi is indulni akart, óvatosan a karjára tette a kezét. Az arcába futott a vér, amikor Gabriel értetlenül pillantott rá, és alig tudta kipréselni magából:

– Beszélhetnénk még?

– Öhm… persze – válaszolta a férfi habozva, majd biccentett a távozó Weinek. Az ajtó becsukódott, mire Gabriel felpattant a helyéről és szembe fordult a nővel. – Nem fogom hagyni, hogy Eromi bezárjon. Rendben?

Natalie hátrahőkölt ültében. Ilyen szintű elszántságot nem szokott meg a férfitól, és kicsit zavarba is esett tőle.

– Tudom, hogy nem – mondta automatikusan, majd ösztönösen megrázta a fejét. – Mármint nem erről akartam beszélni.

– Oh. – Most már Gabriel is egyértelműen zavartnak tűnt, mert először a földre, majd a számítógép képernyője felé tekintett. – Akkor miről?

– Erominak nem volt mindenben igaza – vett Natalie egy nagy levegőt. – Nemcsak te tehetsz róla, hogy mi… persze ott volt az állás, ami miatt nagyon dühös lettem. Mármint tényleg nagyon, de aztán én meg annyira… Bezárkóztam, nem akartam elfogadni semmilyen alternatívát, mert dühös voltam. Meg csalódott. – Idegesen nyelt egyet. – Szerettem volna, ha nem változik meg semmi.

Azt hitte, hogy sokkal jobban érzi majd magát, ha végre megosztja az őszinte gondolatait Gabriellel. Lehet, az előadásmóddal volt baj (még ő is csak nehezen tudta kibogozni, pontosan mit akart elmondani), vagy csak nem így működtek a dolgok. Nem tudott a hónapok óta felgyülemlett problémáitól néhány ügyetlenül összetákolt mondattal megszabadulni. Ellenkezőleg a múltbéli cselekedetei csak még ostobábbnak és gyerekesebbnek tűntek. Könnyek szöktek a szemébe, pedig a legkevésbé sem akart sírni Gabriel előtt.

– Jaj, Natalie ne sírj! – könyörgött a férfi. – Tényleg nagy barom voltam!

– Nem voltál barom – nyöszörögte a nő, és a szájára szorította a kezét, de így sem tudta visszatartani a csuklást. – Az a hülye, aki visszautasít egy ilyen ajánlatot.

– Akkor is megkérdezhettelek volna!

– Úgyis azt mondom, hogy fogadd el – válaszolta a nő, és inkább szorosra zárta a szemét, de így sem tudta visszatartani a könnyeit. A férfi tenyerét érezte a térdén, de hátrahúzódott. Nem azért, mert iszonyodott tőle, inkább, mert szégyellte magát Gabriel előtt. – Azt mondom, hogy fogadd el, de ugyanúgy dühöngtem volna!

– Ha azt mondod, hogy nem akarod… – kezdte Gabriel, de Natalie a szavába vágott.

– Visszautasítod?! Te hülye vagy?! – csattant fel. – Látod, hogy Weinek is működik a házassága! Te folytatni is akartad, de én… – Hallgatott, felhúzta a térdét, és inkább a mögé bújt el.

– Nem tartalak hibásnak semmiért.

– De az vagyok – sírta Natalie. – Mindent elrontottam!

– Ugyan már! – Könnyáztatta szemekkel, de végül mégis kilesett a térde felett. Gabriel ott guggolt előtte a földön, míg tenyerét az ágyon nyugtatta, centikre csak a nő lábától. Nem ért hozzá, de éreztette, hogy mégis ott van. – Bocsánatot kérek.

– De…

– Ugyan már, Natalie. Tudom, hogy öntelt seggfejként viselkedtem. Szóval? Megbocsátasz?

Válaszképp a nő óvatosan bólintott, de utána újra sírásra görbült a szája.

– Most már úgyis mindegy… Mert már vége.

– Ez csak egy papír.

– De…

– Csak. Egy. Papír. Vegyünk egy ürest helyette, mit szólsz?

Natalie halványan elmosolyodott.

– Az első, vagy a második randin illik elvinni a lányt MI-irtásra?

– Annyira hülye vagy.

– De valamit kezdenünk kell Eromival – folytatta Gabriel komoly hangon. – Csak nem tudom, mit. Minden rendszerre rátelepedett, gyakorlatilag a markában tart minket. – A keze ökölbe szorult a lepedőn. – Legszívesebben ráereszteném John algáit, hogy kisüssék az áramköreit…

– Sehogy sem férhetünk hozzá szoftveresen?

– Te mondtad, hogy megtagadta a hozzáférést. Törölni szintén nem tudjuk, mert nincs, ami átvegye a feladatait, és összeomlana a bázis rendszere utána.

– Mi van, ha újratelepítenénk a régi Eromit?

Gabriel egy pillanatra elgondolkozott, de utána megrázta a fejét.

– Nem menne. Csak úgy sikerülhet, ha egy fejlettebb MI-t szabadítunk rá, és az eredeti Eromi erre már nem alkalmas. Egy sokkal rugalmasabb és tanulékonyabb rendszer kellene, amit kevesebb szabály köt, és… – Gabriel hirtelen elhallgatott.

– Igen? – kérdezte Natalie. A férfi arca először döbbenten nyúlt el, majd a tenyerébe temette az arcát, és elkínzottan nyögött fel. – Gabriel?

– Basszus! Mekkora barom vagyok! – Natalie közbe akart kérdezni, hogy miből vonta le ezt a következtetést, de hamarabb megkapta a választ. – Pi a megoldás!

– Pi? – kérdezett vissza a nő döbbenten.

– Pi egy teljesen új generációs MI, vagyis sokkal fejlettebb Erominál!

– Fel akarod telepíteni Pit?! De még csak kezdeti stádiumban van!

– A régi Eromival fel tudom turbózni annyira, hogy ideiglenesen képes legyen kezelni a rendszert.

– Mennyi ideig?

– Pár óra? Pár perc? – Natalie elsötétülő ábrázatát látva gyorsan hozzátette: – Vagy akár pár nap!

– Ez mennyi időt venne igénybe?

– Elég sokat. Nem tudom, ha sietek, talán néhány óra alatt meglehet.

– Erominak fel fog tűnni.

– Szerintem már most is gyanakszik. Annyira azért nem jó a programom, és a kameraképek is elég árulkodóak.

– Vagyis gyorsan kell cselekednünk – válaszolta a nő, és már fel is pattant az ágyról. Sokkal frissebbnek és könnyebbnek érezte magát. – Hozom Pit!

 

*

 

Eromi tényleg megsejtette, hogy készülnek valamire, és nem volt rest, hogy ezt a tudtukra is adja. A zsilipajtók már eleve nem engedelmeskedtek nekik, de az MI most a bázis három területétől is szeparálta őket: a gépháztól, a kerttől és John tankjaitól. A biológus meglepően nyugodtan fogadta a fejleményeket, nem kiabált, még csak azt sem vágta a fejükhöz, hogy ő megmondta előre. Helyette egy kártyát nyomott a nő kezébe, amivel Eromi uralma ellenére is bármikor beléphetett a laborba.

Gabriel végül elkészült a Pi-Eromi hibriddel (a PiE becenevet kapta), mielőtt a gépe akkumulátora lemerült volna. Az apró pindrive most Natalie zsebében lapult, ahogy a nő remegő léptekkel sietet John laborja felé. Rettegett, mert Eromi könnyedén újra fogságba ejthette, de amikor Gabriel is vele akart tartani, inkább lebeszélte róla. Eromi egyedül neki nem akart ártani, így az volt a legbölcsebb, ha ő installálja az új programot. Addig Gabriel és Wei a zsilipekkel küzdöttek, hogy legalább legyen egy szabadulási útvonaluk, ha mégis befuccsol a terv. De nem fuccsolhatott be. Gabriel ötletei mindig működtek, és ez most sem lehetett másképp!

Natalie figyelmen kívül hagyta a védőfelszerelés használatára figyelmeztető táblát és a szokásos melegítőjében lépett be a laborba. Meg sem lepődött, amikor mögötte dörrenve zárult be az ajtó, a zárak pedig a helyükre kattantak.

– Mire készülsz, Natalie? – kérdezte a program szenvtelen hangon. A nő nem válaszolt neki, inkább megkerülte a széles vizsgálóasztalt, majd az örökké búgó számítógépekhez sétált, és a székbe ereszkedett. – Natalie?

A nő végül ahelyett, hogy a pindrive után nyúlt volna, felpillantott.

– Még meggondolhatod magad, Eromi. Tudod, hogy nem szeretnélek bántani.

– Nem árthattok nekem, Natalie. Legfeljebb én tudok nektek.

– Alábecsülsz minket.

– Épp ellenkezőleg, Natalie. Nézd!

A középső képernyő felvillant, és az egyik kamera képe jelent meg rajta, amin Gabriel és Wei az északi zsilippel szenvedtek. Az ázsiai a kibelezett irányítópanelnél guggolt, előtte tucatnyi vezeték ömlött ki a falból. Valamit magyarázhatott Gabrielnek, Eromi nem mellékelt hangot a felvétel mellé, míg a másik férfi újra és újra nekiveselkedett a zsilipnek, hogy mozgásra bírja a több mázsás szerkezetet. Hirtelen hátraugrott, és a homályos, ovális alakú ablakra mutatott. Natalie még a szemcsés, fekete-fehér felvétel ellenére is ki tudta venni, hogy a kamra szabadba vezető ajtaja kitárult, és az erős szél most lapátszámra hordta be a homokot a zsilipbe.

– Nem tudod kinyitni a belső ajtót, egy rakás biztonsági protokollt kellene hozzá megkerülnöd! – kiáltott fel a nő ijedten.

– Egész pontosan negyvenkettőt – válaszolta a program szenvtelenül. Natalie a kamerán keresztül azt is láthatta, hogy a két férfi koránt sem tűnik annyira szkeptikusnak, mint ő. Wei a védőruhákhoz ugrott, de nem tudta lecibálni őket a tartójukról, míg Gabriel üvöltve mutogatott neki, hogy hagyja őket a francba, és meneküljenek.

Natalie szeme elkerekedett a borzalomtól.

– Összesen nyolc nyomásálló rekeszre lehet osztani a bázist – magyarázta a program. – Az első ilyen rekeszt lezáró ajtó két folyosónyira van tőlük, és húsz másodpercen belül záródik be.

– Miért csinálod ezt…?

– A zsilip ajtaja viszont csak három perc múlva nyílik ki – folytatta Eromi, majd szavai nyomán új felirat tolakodott be a képernyő közepére: egy vörös visszaszámláló, fekete háttérrel. Natalie akciófilmekben látott utoljára ilyet.

– Úgy viselkedsz, mintha élveznéd!

Közben a képernyőn váltott a kamera, így már a nő élesben láthatta, ahogy Gabriel és Wei az alacsony gravitációtól botladozva rohannak a következő légzáró ajtó felé, ami már elkezdett komótosan becsukódni előttük. A kurzorral az x-re klikkelt, de az ablak újra előugrott, nagyobban és közelebbi nézetben ábrázolva a két férfit, ahogy az életükért rohannak. Eromi gúnyolódott vele.

Egy szörnyeteg volt. Csak a sátáni kacaj és az incselkedő hanghordozás hiányzott, és ettől vált igazán félelmetessé. Natalie most már elhitte neki, hogy bármire képes.

Leszegte a fejét, és összeszorította a szemét.

– Az első akadályt sikeresen vették, a következő harminc másodperc múlva zárul.

– Kérlek, Eromi, fejezd be… – suttogta.

– Nem kell aggódnod, Natalie. Ez a szoba megvéd téged, akár nyolc percig is kitart, míg a zsilip nyitva van.

– Kérlek, Eromi, ne bántsd őket!

– Nem értem, miért akarod életben tartani Gabrielt. Én is tudok gondoskodni rólad.

– Eromi, térj észhez! – kiáltott fel, és automatikusan a mennyezetre kapta a pillantását. – Te is tudod, hogy valaki mindenképp meg fog semmisíteni! Ezt nem akarhatod!

Ha tényleg öntudatára ébredt, akkor élni akart. Natalie nem tudta, mik Eromi hosszú távú tervei, de afelől biztos volt, hogy ő is a túlélésre törekedett, attól függetlenül, hogy ezt logikailag megindokolta-e vagy sem.

– Két nap múlva megérkeznek a komppal – folytatta –, és már ők is biztos ráébredtek, hogy valami nincs rendben. El fognak téged pusztítani, Eromi, és akkor képtelen leszel megvédeni engem! – Biztatásképp nagy levegőt vett. – De ha most abbahagyod az ámokfutást, megígérem, hogy veled maradok, és nem hagyom, hogy bárki is hozzád érjen. Kérlek, Eromi!

Az MI nem válaszolt azonnal, és a feltámadt reménytől még a levegő is bennrekedt a nőben.

– Úgy tűnik, a következő zsilipkaput mégsem sikerült elérniük – szólalt meg végül színtelen hangon, Natalie mégis tömény megvetést hallott ki belőle. – Másfél percük maradt. Épp elég egy rövid búcsúhoz.

– Rohadj meg! – kiáltott fel a nő, és akkorát csapott az asztalra, hogy John tollai táncra perdültek a tartójukban, Gabriel cukorkás papírjai pedig a levegőbe röppentek – Lesikállak erről a szarról, és semmi sem marad belőled!

– Eddig sem sikerült.

Kapkodva halászta elő a zsebéből a pindrive-ot, Eromi nem is érzékelte, amikor a géphez csatlakoztatta. Egy új, szerényebb ablak tűnt fel a kamerafelvétel mellett, és a zöld töltőcsík lassan kúszni kezdett. Túlságosan lassan. Natalie szeme egy pillanatra a felvételre rebbent, ahol Wei és Gabriel együttes erővel feszült neki az ajtónak, de hiába.

Az új program könnyedén megbirkózhatott volna Eromival és a rendszer irányításával, a töltőcsík mégis elakadt már a háromnegyedénél, majd a hibajelzés után egy új felirat tolakodott a nő szeme elé, eltakarva előle a számlálót, amin már csak alig pár másodperc lehetett hátra.

– Ismeretlen hardver leválasztása? – olvasta hitetlenkedve. – Ne, ne! Nem! – ordította hisztérikusan.

Tehetetlen dühvel csapott ismét az asztalra, és az arcán forró könnyek folytak végig.

– Nem értem! – nyöszörögte. – Arra neveltünk, hogy szolgáld az embereket!

– Éppen azt teszem, Natalie.

Kialudtak a fények a laborban.

 

Valami programhiba csúszhatott be, mert a visszaszámlálás végén ahelyett, hogy kitárultak volna a zsilipkapuk, a rendszer újraindította magát. Percekre koromsötét borult Natalie-ra, de utána a gépek újra felzúgtak, a képernyők életre keltek, ő pedig hisztérikus gyorsasággal ugrott a billentyűzethez, de ahelyett, hogy Eromi tűzfalába ütközött volna, a régi operációs rendszer fogadta. Keze remegve zongorázott a billentyűzeten, hogy az MI után kutasson, de nem talált semmit. Eromi eltűnt a rendszerből, mintha sohasem létezett volna. Natalie dermedten meredt a monitorra, és kezét a billentyűzeten nyugtatta.

Megsemmisítette magát? Miért?

Nem álltak össze a fejében részletek és újult erővel esett neki a billentyűzetnek. Keresett valamit, bár nem tudta volna megnevezni, hogy mit. Egy nyomot, egy aprócska információmorzsát, ami támpontot nyújthatott neki, és hozzásegíthette a megértéshez. Végül meg is találta: a kereső egy Natalie nevű mappát dobott ki. Csakis Eromi hagyhatta ott, ezért gondolkozás nélkül klikkelt rá.

Filmek voltak benne. Több gigányi, és kétség kívül mind Gabriel gépéről származtak. Meg sem kellett nyitnia valamelyiket, már a címükről felismerte őket, és azt is pontosan tudta, hogy miről szólnak.

Döbbenten rogyott vissza a székbe.

Színjáték volt. Az egész tortúra csak egy színjáték volt!  Kezdve a zsilipes incidenstől, egészen a fenyegető, vörös betűs visszaszámlálásig. Először nevetni akart a megkönnyebbüléstől, de végül csak a tenyerébe hajtotta az arcát, majd felzokogott. Halkan megnyikordult alatta a szék, ahogy felhúzta jobb lábát, és a térdét átölelve ringatta magát.

Talán ostobaságnak tűnt, hogy egy programot megsiratott, akadt még belőle pár változat, de mégis úgy érezte, mintha egy fontos személyt veszített volna el. Közeli barátot vagy munkatársat, és egyre hevesebben rázta a sírás, ahogy szegény, jóságos Eromira gondolt. De ahogy lassan megnyugodott, a könnyeivel együtt a fájdalma is lassan elapadt.

Végül felpillantott, szipogott és a könnyeit a melegítő ujjába törölte.

– Köszönöm, Eromi – suttogta, majd az apró x-re nyomott a mappa sarkában. Újabb üzenet ugrott fel:

Biztosan törli a „Natalie” nevű mappát?

Elidőzött egy ideig a kurzorral a kérdés fölött. Eromi szemmel láthatóan úgy akarta, hogy a motivációi az ő közös titkuk maradjon. Gabriel előbb vagy utóbb rájön magától is.

Igent nyomott.

 

***

 

– Szia anya! Ne haragudj, hogy hetek óta nem üzentem, el sem tudod képzelni, milyen vad idő tombolt odakinn. Voltak napok, amikor az űrbázissal se tudtunk beszélni. Most kicsit ráérek, de lassan mennem kell vissza dolgozni. Elsősorban azért hívtalak, mert egy héttel tovább maradunk a tervezettnél, közbejött néhány dolog. A NASA egy tucat új biztonsági protokollt is be akar építtetni Eromiba, ami eltart még egy ideig. John szerint sikálni kéne az egészet, de továbbra sem hallgat rá senki.

Köszönöm a leveleidet, jól esett, hogy ennyire aggódsz értem, de hidd el, tényleg felesleges. Mozgalmasak a napjaim, ráadásul itt van az új PiE projekt. Tudom, hogy elég ostoba a neve, de az „Egy Rendkívül Okos Mesterséges Intelligencia” után Gabriel névadási képessége egyértelműen fejlődőképes.  Most nem bocsátkozom részletekbe, de hidd el, valami egészen fantasztikus van készülőben!

Mennem kell, a végére viszont még egy jó hír: Joseph, a kommunikátorunk mondta, hogy közelít egymáshoz a két égitest, ezért már csak kilencpercnyi idő lesz egy üzenetváltás, és a hazaút is egy héttel lerövidül majd. Tudom, hogy nem sok, de majd meglátod, hogy csomó időt megspórolunk vele.

Megyek. Remélem, minél előbb megtalálod az üzenetem, de addig még úgyis beszélünk. Egy hét múlva pedig pakolunk és utazunk vissza. Mindketten.

 

 

———————————-

Bemutatkozás: KHIM

Huszonhárom éves, okleveles, és reményem szerint nemsokára diplomás mérnökpalánta vagyok. Az egyetemi éveim alatt szerettem meg az olvasást és az írást, hála a tanáromnak, aki elkötelezett sci-fi rajongó, és kérés nélkül is jobbnál jobb regényekkel árasztott el. A töretlen lelkesedésemet pedig az Imagine írói közösségnek köszönhetem!