Imagine Kupa 2. helyezett: Sánta Lúcia: Három perc híján háromnegyed óra

Lezárult az Imagine írókör pályázata, ahol megadott kulcsokat kellett beépíteni a novellákba. Kiadónk támogatja a tehetséges szerzőket, így a három legjobb írást publikáljuk az Aranymosás oldalon. Fogadjátok szeretettel!

————————————-

 

Három perc híján háromnegyed óra

 

A tekintetem újra meg újra visszakaptam az óráról és az ablakról, a körülöttem ülő, egymás szavába vágó nőkre. Egy-egy erélyesebb megjegyzéshez bólogattam is, de nem igazán szólaltam meg, hagytam őket beszélni, és egyedül arra koncentráltam, hogy az érdeklődés látszatát fenntartsam. A nap már egyenesen betűzött a tágas terembe, ami azt jelentette, hogy a FELNŐTT találkozó a végéhez közeledett. A szó igazából a Felszabadult Nők Terápiás Társaságának rövidítése volt, de a többség szerette inkább Tapasztalt Társaságnak bemagyarázni a t betűket… A lényegen ez persze nem változtatott, mindkettő idealizált megfogalmazása volt az elvált nők egyletének…

A lenyugvó nap fénye még az ablakon át is melegen simogatta az arcomat, és szerettem volna egy nagyot sétálni a kutyával, még mielőtt az idő túlságosan lehűl, de nem állhattam fel innen, az óra szerint még közel tíz perc hátra volt. Arra gondoltam, tartozom annyival a többieknek, hogy legalább ebben a rövid időben odafigyelek rájuk. Elképesztő, mennyi mondanivalójuk volt, pedig mostanában heti négyszer kellett találkozót tartani, annyi a válás… A régi tagok pedig ennek kifejezetten örülnek, és ezért szorgalmazták, hogy több alkalom legyen, persze mindezt mély együttérzés mögé próbálják rejteni, de a napnál is világosabb, hogy megnyugtatja őket a gondolat, hogy mások házassága is befuccsolt.

Nem is tudom, az újságokban leírva olyan egyszerűnek tűnik továbblépni, de a valóságban pokoli nehéz! Mármint képzeld el, amikor végre újra randizni kezdesz, a pasi tökéletesnek tűnik, és aztán másnap reggel azt látod, hogy ugyanúgy eszi a müzlit, mint az exed! Hátborzongató! – csóválta a fejét elkeseredetten Amanda.
Na igen, de a másik véglet is rossz, amikor megpróbálsz valaki olyat találni, aki egyáltalán nem hasonlít rá, aztán meg rájössz, hogy nem bírod elviselni. Ha belegondolsz, logikus – érvelt nagy hévvel Lorie. – Elvégre valamiért hozzámentünk az exünkhöz, még ha elegünk is lett belőle, szóval nyilván vannak dolgok, amikben muszáj az új pasinak hasonlítani rá.
De a müzlievés az? Mert szerintem nem – vágott vissza Amanda.

Gabriella, aki hivatalosan még válni sem kezdett, idegesen kapkodta a tekintetét egyikükről a másikra. Ma volt itt először, mióta bemutatkozott egy szót sem szólt, csak idegesen babrált hosszú szőke tincseivel, vagy a kardigánjára ragasztott névtáblával, és úgy nézett a többiekre, mintha holmi istennők lennének. Ugyanakkor nagy összegben mertem volna fogadni rá, hogy nem sokáig fog járni, és el sem fog válni, ahhoz túl szelíd volt. Talán lenyűgözte a többiek erős önbizalma és függetlensége, de pont ezért aligha érezte magát elég bátornak, hogy kövesse a példájukat. Ismertem az érzést, és azt kívántam, bár jobban döntöttem volna annak idején…

Szerintem mindkettőtöknek igaza van – szólt közbe gyorsan Hannah, aki már két váláson volt túl, és épp a harmadik közepén járt, szóval rendkívül tapasztaltnak számított. – Ha te alapvetően ugyanaz az ember maradsz, akkor bizonyos típusú pasikkal tudsz csak jól kijönni, szóval lesz hasonlóság, de higgyetek nekem, jobb, ha az apró részletekben már minél jobban különböznek, mert különben elkezded benne a régit keresni vagy látni, és mindkettő szívás.
A férjem nagy baseballszurkoló volt, úgyhogy most csak azért is kosárlabdameccseken ismerkedem – szúrta közbe egy rövid, vörös hajú nő, mire kapott pár cinkos, elismerő pillantást. A névtáblája már lepöndörödött, és ő is viszonylag újnak számított, szóval nem tudtam a nevét, de úgy tűnt, hamar be fog illeszkedni.

Én bevállalom, hogy a régi férjemet keresem az új pasikban – jegyezte meg Dianne, de senki nem figyelt rá. Ő volt az egyetlen özvegy a csoportban, de az ellene irányuló utálatot inkább a néhai férjétől megörökölt pár százezer dollár, és a műmellek váltották ki. A háta mögött Megcsinált Kislánynak hívták, mert még csak huszonöt, és két évig sem volt házas. Persze, azt hiszem, engem sem találtak elég tapasztaltnak a magam huszonnyolc évével, hogy a többiről már ne is beszéljünk…
Kisebb vita alakult ki, én pedig egyszerűen nem értettem őket. Mert azok, akiknek tényleg terápiára volt szükségük, csendben ültek, a hangadók pedig, akik végigbeszélték a másfél órát, már mind rég túl voltak a megrázkódtatásokon, és mintha csak hobbiból jártak volna ide, mintha nem lenne jobb dolguk. Nekem viszont éppen semmi kedvem nem volt az ex és leendő pasijaim közti lehetséges hasonlóságokon filozofálni, csak próbáltam a lehető legkevesebb gondolatot pazarolni a múltra.
De ha nem csak valami futó kalandot keresel, akkor nem éri meg olyasvalakivel kezdeni, aki egyáltalán nem illik hozzád – erősködött Lorie, aztán szúrósan rám nézett. – Ha komoly kapcsolatot akarsz, akkor el kell viselned, hogy lesznek hasonlóságok. Te mit gondolsz, Carol?

Igazad van… – nyögtem ki, mikor végre összekapartam magam. Tessék, ez történik, ha a múltba felejtkezem! – Szerintem, ha voltak jó dolgok az exedben, akkor nem baj, ha az új pasiban is megvan ebből valami. Például, ha szakács volt, és az új pasi tud főzni, az egyáltalán nem hátrány.
Erre Hannah kijelentette, hogy dehogynem, az ő konyhája, az ő szentélye, ott pasi fakanálhoz nem nyúlhat, és ez újabb vitát robbantott ki.

Észre sem vettem, hogy lett vége a találkozónak, csak akkor eszméltem fel, amikor már az autóban ültem, és harmadszor próbáltam sikertelenül sebességbe tenni a váltót. Két hete volt szervizben a fékek miatt, persze hogy most újabb probléma volt vele… De túlságosan ragaszkodtam hozzá, hogy lecseréljem, pedig már a szerelő is utalt rá, hogy gazdaságosabb lenne. Néhány gyengébb pillanatomban eljátszottam a lehetőséggel, sőt ki is néztem egy-két jelöltet, de az emlékek végül győztek.
Nagy nehezen sikerült elindulnom, és buzgón imádkoztam egy zöldhullámért, mert semmi kedvem nem volt ott ragadni egy piros lámpánál, és elölről kezdeni a műsort.

Az alattam lakó Mrs Graham a lépcsőházban várt rám, és az arckifejezése alapján megint valami baj volt velem.
Csakhogy hazaért, Miss Harrison – jegyezte meg elnyújtott hangon. – A kutyája már ugat egy ideje, és abból a szörnyű zajból ítélve, amire a délutáni pihenésemből felriadtam, össze is tört valamit.
Elnézést, Mrs Graham, mindjárt leviszem sétálni – mosolyogtam rá, összeszedve minden türelmem.
A banya erre morgolódva visszacsoszogott a lakásába, én meg folytattam az utam felfelé. Elsőre meg sem mondaná róla az ember, hogy milyen, a megjelenése alapján egy kedves nagyi is lehetne. A haja hófehér, az arca bár ráncos, de még mindig tagadhatatlanul szép, és még csak bibircsókjai sincsenek. Amikor beköltöztem, be is dőltem a kedves álcának, de aztán a kutyámmal kivertem nála a biztosítékot. Mindig kell valaki, aki ellen áskálódhat, és most mi voltunk a lista élén. Másfél éve sikertelenül próbálta rávenni a lakóközösséget, hogy elküldjenek.

A múlt héten vittem neki sütit, és úgy tűnt, egy kicsit kevésbé utál, de a jelek szerint a kutyám könnyedén kitörölte a konyhaművészetem egyetlen gyöngyszeme okozta sikert. Ahogy kinyitottam a lakásom ajtaját, már szemben is találtam magam a bűnössel, aki vidáman körülugrált.
Szevasz, Pocsolya! – simogattam meg. – Te legalább örülsz nekem, ugye?
Csaholás volt a válasz, aztán ahogy lehajoltam, hogy kicsatoljam a cipőm, orvul letámadott, és arcon nyalt.
Pocsolya a meghatározhatatlan színű és mintájú, zavaros szürkés bundájáról kapta a nevét, négy évvel ezelőtt, amikor besétáltam a menhelyre, és azonnal beleszerettem. Akkor még kölyök volt, bár a pontos korát nem tudták, mint ahogy arra sem sikerült soha rájönni, hogy milyen keverék. De engem nem is nagyon érdekelt, csak mielőbb haza akartam hozni – pedig a megfontolt döntések híve vagyok. Azóta ő az egyetlen biztos pont az életemben és valószínűleg az egyetlen pasi a világon, akiben megbízhatok.

Szóval mit törtél össze, te rosszcsont? – kérdeztem a kutyát, ahogy beljebb léptem a lakásba.
A nappaliba érve aztán megtorpantam. A táncoló tündéreket ábrázoló kis szobor felismerhetetlen darabokra törve hevert a padlón, színes és csillámló darabokkal borítva a parkettát, mint valami modern szőnyeg. Azt a szobrot még tőle kaptam… És mint a többi emléktől, ettől sem sikerült megszabadulnom, hiába tudtam, hogy így csak nehezítem a túllépést. Úgy tűnt, Pocsolya a maga mancsába vette az ügyet, és intézkedni kezdett helyettem, ezért nem volt szívem megszidni.
Büntetésből most meg kell várnod, amíg ezt felsöpröm, és csak utána megyünk sétálni – okítottam ki a kutyát, míg a seprűért és lapátért mentem. A legkevésbé sem tűnt bűntudatosnak, sőt, a séta szó hallatán még örvendezni is kezdett.
A legjobb tudásom szerint próbáltam feltakarítani, de biztos voltam benne, hogy maradt néhány alattomos kis szilánk, ami majd a legváratlanabb helyekről előbújva belém szúr, akár még egy év múlva is. Így volt ez az ő emlékével is, mindig rám talált, és felsértett.

Valami ismeretlen düh kerített hatalmába, fogtam egy nagy dobozt, amibe aztán beledobáltam az összes tőle kapott ajándéktárgyat, és elsüllyesztettem a gardrób mélyére. Persze túl jól ismertem magam, hogy ezt előrelépésnek könyveljem el. Fogadni mertem volna rá, hogy holnap, de legkésőbb holnapután fogom majd a dobozt, és szépen kipakolok belőle mindent, megragasztom, ami eltört, és ha elég nyomorult állapotban leszek, talán még a tündéres szobrot is megpróbálom majd pótolni. Így ment ez az utóbbi időben, valahányszor úgy tűnt, hogy kicsit sikerült kimásznom a gödörből, másnap még mélyebbre csúsztam vissza.

A nagy pakolás után gyorsan átöltöztem valami kényelmesebbe és melegebbe, és útnak indultunk. A ház előtt rögtön levettem róla a pórázt, jól nevelt kutya volt, csak Mrs Graham miatt használtuk, mert nem szerette, ha vadállatok szabadon bóklásznak a házban… Miközben Pocsolya és a lábam automatikusan vitt a megszokott úton, az embereket néztem, a magányos nőket és férfiakat, a párokat és a családokat. Másfél éve hiába próbáltam megérteni a nőket a FELNŐTT-ben, pedig tudtam, hogy ez kulcsfontosságú lenne, ha nem tudok azonosulni velük, nincs értelme az egésznek. De az volt a probléma, hogy képtelen voltam megnyílni, elmondani a saját történetemet, és azt sem értettem, hogy ők hogyan tudnak ezekről a dolgokról vadidegenek előtt beszélni. Pedig ha valakinek, hát nekem tudnom kéne…

Pocsolya nevéhez méltóan egyik sárfoltból a másik tócsába ugrált, és a bundájának hála egészen bele is olvadt a környezetbe, én meg hirtelen hihetetlenül irigyeltem érte. Különösen, amikor szembe jött egy pasi, és hosszan megbámult, én meg gonoszan visszanéztem. Felhúzott szemöldökkel, szinte sértődötten fordult el, és rájöttem, hogy talán nem kinevetni akart. Figyeltem, ahogy a parkban egy tizenhat körüli srác egy idősebbnek tűnő lányt fűz éppen, és ijedten gondoltam bele, hogy talán annyira magányos vagyok, hogy azt se venném észre, ha flörtölni próbálnának velem. Elhatároztam, hogy ha már úgyis ott kell lennem, a következő találkozón megpróbálok jobban odafigyelni, hátha elcsípek néhány hasznos tanácsot a túllépésről. És valószínűleg ki kell olvasnom az összes Cosmót, amit otthon találok, hogy eszembe jusson, hogyan kell pasizni.

Hazaérve még a kapuban megpróbáltam megpucolni Pocsolya lábát, nehogy összekoszolja a folyosót, mire ő hálából a farmerembe törölte a hátát borító koszt. Halkan mentünk végig a lépcsőházon, és megkönnyebbültem, amikor végre a lakásban voltunk. A kutya már a konyhába is nyargalt, és a hangokból ítélve a kutyatápos zsákot kaparta. Megetettem, aztán később még a harmadszor megmelegített rakott zöldségből is kunyerált, de mivel nekem amúgy sem nagyon volt étvágyam, nekiadtam.
Nem volt kedvem átöltözni, csak ledőltem a kanapéra és bekapcsoltam a tévét. Valami fogyókúrás reality show lekötött egy ideig, de aztán arra is ráuntam.

Körülnéztem a nappaliban, és elborzadva láttam, mennyire üres a kirakott cuccok nélkül. Csak a tőle maradt emlékek töltötték meg idáig, és azt hiszem, ugyanez volt igaz az életemre is. Nem szólt másról, csak a múltról, és azért ragaszkodtam annyira az ő hülye, fájdalmas emlékéhez, mert azon kívül semmi másom nem volt. Volt kocsim, munkám, lakásom, de rá emlékeztetett, és ami rosszabb, nem tudtam elképzelni egy új életet, egy új lakással és autóval. Pocsolya volt az egyetlen, akihez tiszta emlékeim fűződtek, a kutyák megérzik, ki milyen ember, és az én kis kutyusom is az első perctől utálta őt… Nélküle alighanem megbolondulnék, ami ha jobban belegondolunk, elég szánalmas.

Megelégelve önnön szenvedésemet, feltápászkodtam és korábbi elhatározásomnak megfelelően előástam a Cosmókat, sőt, ha már ott voltam, minden létező magazinomat kicipeltem a nappaliba. Ha magánéleti tanácsot nem is találok bennük, talán akad néhány ötlet, amivel feldobhatom a lakást. Első lépésnek az is megtenné. Pocsolya először izgatottan szaladgált utánam, de amikor leültem a kanapéra az újságok közé, és kénytelen volt rájönni, hogy megint semmi izgalmasat nem csinálok, csalódottan visszasétált a kis kuckójába.
Nem túl nagy lelkesedéssel vágtam bele az újságolvasásba, de menet közben azért akadt egy-két cikk, ami megtetszett, ezeket nemes egyszerűséggel kitéptem, és félreraktam. Minek vacakolni?

Megtanultam tíz gyors és természetes hatású sminket, a legegyszerűbb, hosszan tartó frizurák elkészítését, és merő unalomból bemagoltam a Nyilvánvaló Vonzalom Tizenöt Tutibiztos Jelét is. A párkapcsolatban élőknek szóló cikkekre még csak egy pillantást sem vetettem, legfeljebb ha dögös, félmeztelen pasik képével illusztrálták őket. Meglepően sok ilyen kép volt, én meg szégyentelenül megbámultam őket.
Izgatottan kezdtem fészkelődni a kanapén, amikor ráakadtam a Szingli-Biblia címet viselő cikkre, bár végül semmi újdonságot nem olvastam benne, azt leszámítva, hogy minden bekezdésben kiemelték, milyen fontos, hogy néha hülyeséget csináljunk, és hogy nem léphetünk tovább, ha a komfortzónánkban maradunk.

Erősen gondolkoztam, milyen felelőtlenséget követhetnék el – azt leszámítva, hogy félig roncs autóval furikázom –, és hogyan kéne feszegetnem a határaimat, de csak arra jöttem rá, hogy fagyit akarok enni. Háromszor kutattam át a hűtőt és a fagyasztót, de egy kanálka fagyira sem akadtam, szóval eldöntöttem, hogy lemegyek a kisboltba. Ezt akár egy kalandnak is betudhatom – késő este, egyedül sétálgatni az utcán, csak hogy fagyit egyek, mert Pocsolyának esze ágában sem volt elkísérni.
Már majdnem a boltnál jártam, amikor szembejött egy srác, és olyan beleéléssel fogyasztotta a hamburgerét, hogy majdnem nekiment egy oszlopnak. Erről rögtön eszembe jutott, hogy milyen szívesen ennék egy nagy adag McFlurryt… Végül is, csak még egy utcát kell sétálnom érte, miért ne? A lustaságom majdnem győzött, de végül úgy fogtam fel, mint első kilépésem a komfortzónámból. A régi, magányos én a boltba menne, az új én a Mekibe megy éjjel, ha fagyizni akar.

Így is szánalmasan hangzott a helyzet, de arra gondoltam, tizenegy után már aligha lesznek sokan, akik ítélkezhetnek felettem, vagy szánakozó pillantást vethetnek rám. Elvégre, akik ilyenkor ott vannak vagy részegek, vagy hozzám hasonló pancserek.
Belépve gyorsan felmértem a terepet, ma főképp magányos emberek voltak, vagy legfeljebb magányos részegek. A pénztárgépek mögött senki sem állt, de nem volt kedvem felhívni magamra a figyelmet, csendben várakoztam, és azon a rendkívül mélyre szántó kérdésen filozofáltam, hogy mit kérjek a fagyimra. Még nem véglegesítettem a döntést, amikor felbukkant egy pattanásos arcú, karikás szemű tizenéves srác, és nekem szegezte a kérdést, hogy mivel szolgálhat.

Egy Mandulás Magnumos McFlurryt kérek – rendeltem gyorsan, mielőtt meggondolom magam. Még sosem ettem ilyet, de hátha jó lesz. Ha nem próbálom ki, nem tudhatom, nem igaz? De azért megfogadtam, hogy ha nagyon pocsék, akkor hazafelé veszek valami rendes fagyit a boltban. Csak, hogy legyen egy B tervem…
Mindjárt hozom – dünnyögte a srác, és elcsoszogott.
Míg várakoztam, újabb életbevágó döntést kellett hoznom. Hova üljek? A pultnak dőlve körülnéztem, és összesen öt embert számoltam. Volt egy pár, a legközelebbi boxban ültek, mellettük volt egy üres asztal, de nem akartam direkt kínozni magam. A másik három ember külön-külön ült, elszórtan. Abban biztos voltam, hogy a szakállas, szakadt pulcsis fazontól a legmesszebb ülök, de nem akartam leghátulra se menni, hogy teljesen kívülálló legyek…

Míg nagy nehezen megszültem a döntést – a borzasztó inges pasas és a csámcsogó nő környékére valahova –, a fagyimat is megkaptam. Fizettem, a srác pedig két ásítás között jó étvágyat kívánt.
Útközben a kiszemelt az asztal felé az órára pillantottam, tizenkét perccel múlt tizenegy, éjfélre bőven otthon leszek és alhatok egy nagyot.
Végül a nőnek háttal ültem le, gondoltam, hogy egy rikító piros, sárkánymintás inget könnyebb ignorálni, mint a félig megrágott sültkrumpli látványát. Lassan, kis falatokban kezdtem enni a fagyit, miközben azon tűnődtem, vajon hogy vehet fel valaki ilyen ruhadarabokat? A pasi észrevette, hogy őt méregetem, és szélesen rám mosolygott. Be kellett ismernem, hogy az öltözetét leszámítva egészen jól festett…

Rövidre nyírt, de sűrű fekete haja volt, és amennyire a köztünk lévő két asztal távolságból láttam, sötétbarna szeme. A halvány borostája kiemelte erős arcélét, és bár nem voltam jó az emberek életkorának megsaccolásában, úgy gondoltam, nagyjából harminc körül lehet.
Megpróbáltam összehozni egy barátságos mosolyt válaszul, de nem mernék mérget venni rá, hogy sikerült, úgyhogy inkább zavartam leszegtem a fejem és a fagyimat kezdtem bámulni. Alaposan méretre igazítottam minden falatot, csak hogy lekössem a gondolataimat, és ne nézzek fel, de amikor megcsikordult a szemközti szék az asztalomnál, azonnal felkaptam a fejem.

Leülhetek? – kérdezte egy újabb széles mosoly kíséretében, borzongatóan mély hangon.
Persze – bólintottam, és magamban hajtogattam, hogy szedd össze magad. – Végül is, minek pazaroljuk az asztalokat?
Amint kimondtam, tudtam, hogy egyáltalán nem volt vicces megszólalás, és meg is fogadtam, hogy innentől inkább csendben maradok, de ő azért halkan elnevette magát, miközben lerakta a tálcáját velem szemben.
Nem akartam bámulni, ezért inkább azt néztem, mit eszik. Csak egy félig megevett almás pite volt, de emlékeztettem magam, hogy én sem vagyok jobb.
Valószínűleg se almát, se pitét nem látott soha, de ez a kedvenc kajám – magyarázta, követve a pillantásomat.

Zavartan bólintottam, és ettem tovább, betartva a friss némasági fogadalmamat. Azon gondolkoztam, mit tehetnék még, hogy kínos helyzetbe hozzam magam. Már bámultam a ruháját, a kajáját, mondtam idióta poént, és azóta kuka módra ülök itt.
Na, és a tied milyen? – kérdezte két falat között, látszólag semmit sem érzékelve a zavaromból.
Öhm, nem tudom… – Igen, van lejjebb! Közlöm, hogy nem tudom milyen a fagyi, amit már félig megettem. – Olyan… Magnumos, de azt hiszem, nem veszek többet ilyet, maradok a jól beváltnál – próbáltam menteni a helyzetet, de közben imádkoztam, hogy történjen valami csoda. Persze nem reménykedtem megnyíló földben vagy visszaszívott szavakban – ahhoz már túl sok kínos helyzetet éltem át, hogy tudjam, ilyen nincs –, de egy áramszünet, egy szirénázó rendőrautó az utcán, vagy egy mezei mobilcsöngés elterelné rólam a figyelmet.

Szeretsz kísérletezgetni? – kérdezte rövid hallgatás után.
Nem igazán, bár próbálok rajta változtatni – ismertem be, minden mindegy alapon. Úgy tűnt, új ismerősömet nem zavarják túlságosan a hülyeségeim, eddig legalábbis nem zökkent ki mosolygós szerepéből, és amúgy sem valószínű, hogy újra látom. A biztonság kedvéért majd nem jövök ide egy kis ideig…
Helyesen teszed – folytatta a csevegést. – Tudod, én imádok új dolgokat kipróbálni és hülyeségeket csinálni, mert ezek nélkül nem jönnék rá, hogy mi igazán jó az életben… Például, ha nem kóstoltad volna meg ezt a fagyit, nem lehetnél benne biztos, hogy az a kedvenced, amit enni szoktál. Szerintem mindent ki kell próbálni, hogy rájöjj, ki vagy…

Ezért viseled ezt az inget is? – bukott ki belőlem, mielőtt végiggondolhattam volna. Annyira el voltam foglalva vele, hogy megpróbáljam megérteni ezt az új életfilozófiát, hogy csak beszéltem… Basszus, soha többet nem megyek éjszaka nyilvános helyre, egyértelműen nem vagyok beszámítható!
Olyasmi – nevetett fel, és egyáltalán nem tűnt bosszúsnak.
Mármint nagyon… egyedi – próbáltam valami pozitívumot keresni az emelgetett ruhadarabban.
Ó, ne erőlködj, szerintem is borzasztó – nyugtatott meg, még mindig lenyűgözően vidám és élénk mosollyal. – Egy haverommal fogadtam, azt állította, nem leszek képes kilépni benne az utcára. Megcsináltam, nyertem és arra is rájöttem, hogy szeretem meghökkenteni az embereket.
Miközben én a hallottakon merengtem, ő egyetlen falatban eltüntette a pite maradékát.

Azt hiszem, sokat kéne tanulnom tőled – vallottam be.
Nem akarod most elkezdeni? – hajolt kicsit előre, és az arcán őszinte lelkesedés látszott.
Zavartan kavargattam a vízzé olvadt fagyimat, és magamban rágódtam. Azt sem tudom ki ő! Lépj ki a komfortzónából! – kergették egymást a fejemben a gondolatok.
Nincs ahhoz már túl késő? – vetettem fel végül.
Elkezdeni baromságokat csinálni? Ez a legjobb időpont! – biztatott. – Ne aggódj, semmi igazán illegálisat nem fogunk csinálni. Tekints rá úgy, mint egy nagyon szokatlan randira!
Nem tudtam eldönteni, hogy a “nem igazán illegális” dolgok vagy a randi lehetőségén döbbenjek-e le jobban… Szóval újabb hosszú percig bámultam rá, némán, egyre vörösödő arccal.

Mit jelent a nagyon szokatlan? – böktem ki végül nagy nehezen.
Hogy próbáljuk elkerülni a kliséket. Például nem foglak meghívni moziba vagy vacsorára… Csak semmi unalom! – magyarázta, és ha lehet a mosolya még szélesebb lett, látva, hogy meg fog győzni. – Na, gyere! Sokat kell még tanulnod!
Bizonytalanul felálltam, de még a lehetséges kibúvókon agyaltam, elvégre lehet, hogy valami őrült gyilkos, vagy ilyesmi, nem kéne kettesben maradnom vele. Ugyanakkor a lelkem mélyén már azon gondolkoztam, mikor lesz újra ilyen lehetőség az életben. Itt egy jóképű pasi, és felajánlja, hogy segít megváltoznom… Mi baj lehet egyetlen éjszakából?
Oké – egyeztem bele, mire gyorsan berakta a tálcákat a szemetesbe, és már terelt is az ajtó felé. A kiszolgáló srác fejcsóválva nézett utánunk.

Értem, hogy kerüljük a hagyományos dolgokat, de a nevedet azért elárulod? Csak, hogy tudjam, hogy szólítsalak, és kit mártsak be, ha bevisz a rendőrség… – kérdeztem kilépve az utcára.
Legyen, ennyi formaság belefér. Joe vagyok – nyújtotta a kezét.
Én meg Carol, és gőzöm sincs, mi lesz ebből – ráztam meg a kezét, mire csak nevetett, és a lábamat bámulta.
Beletelt egy kis időbe, míg rájöttem, hogy a nadrágomon nagy sáros foltok vannak Pocsolyának köszönhetően. Hirtelen nagyon szerettem volna, ha legalább tükörbe néztem volna indulás előtt.
Van egy kutyám, Pocsolya, és nagyon szeret hű lenni a nevéhez – magyaráztam a foltra mutatva.
Jópofa lehet – állapította meg, majd kíváncsian rám nézett. – Szóval, mi a program?

Értetlenül néztem rá. Nekem kéne tudom, hogy mit fogunk csinálni? Én még azt is alig döntöttem el, hogy vele tartok! Joe fáradtan felsóhajtott, mintha elképesztően nehéz eset lennék, de az arcán uralkodó vigyor letörölhetetlennek tűnt.
Neked kell kitalálnod, milyen őrültségeket akarsz csinálni, abból nem tanulsz semmit, ha csak magammal rángatlak – oktatott ki. – Szóval, mi az első állomás?
Gondolkoztam egy darabig, megpróbálva előásni az agyam mélyére száműzött, és őrültségnek bélyegzett ötleteket… Végül jobb híján a romantikus filmekből kezdtem ihletet meríteni, bár ezt inkább nem vallottam be.
Keressünk egy elhagyatott utcát, feküdjünk az útra, és nézzük, ahogy vált a lámpa – mondtam ki hangosan.

Azt hittem, csodálkozni, ellenkezni vagy kritizálni fog, esetleg közli, hogy nem túl eredeti a Szerelmünk lapjaiból csórni az ötletet, de ehelyett azonnal rábólintott, és elindultunk egy megfelelő útszakaszt keresni.
Menet közben megálltunk énekelni egy hajléktalan utcai zenésszel, sőt még táncoltunk is – ez az ő ötlete volt -, és hülye üzeneteket dobáltunk az emberek postaládájába – ezt én találtam ki, a gimis emlékekre alapozva, és kábé annyira is volt értelmes dolog, de az üzenetek kitalálása közben meglepően jól szórakoztunk…
Mivel elég későre járt, könnyen találtunk egy helyet, kevés autóval és egy közlekedési lámpával.

A hűvös aszfalton fekve már nem tűnt olyan jó ötletnek az egész. Egyfelől persze izgalmas volt ilyen hülyeséget csinálni, és pár centiméterre feküdni Joe-tól, de közben nevetségesen éreztem magam, bámulva egy lámpát, ami egyáltalán nem volt más, mint amikor nappal az autóból figyelem. Kivéve hogy a fénye erősebbnek hatott a sötétben, és egy-két váltás után rájöttem, hogy mégis más érzés, amikor nem kell indulásra késznek lennem, mire zöldre vált. Zöld, sárga vagy piros, egyre megy. Az aszfalton fekve Joe mellett hirtelen nem volt különbség köztük, a piros nem volt rosszabb, bosszantóbb, mint a zöld, nem vártam türelmetlenül, hogy váltson.

Kitaláltam egy játékot – könyökölt fel mellettem Joe. – Amikor pirosra vált, felteszek egy kérdést, amire neked őszintén kell válaszolnod, amint zöld lesz. Utána cserélünk!
A közlekedési lámpa, ami untatott az első percben, aztán mélyre szántó gondolatokat ébresztett bennem, most hirtelen nagyszerű játékszerré vált, én pedig újra türelmetlen lettem, hogy a lámpa színe megváltozzon. És ott is volt, sárga… aztán piros:
Ha most azonnal felszállhatnál egy gépre, ami bárhova elvisz, akkor mi lenne az úti cél?
A lámpa adott nekem egy kis gondolkodási időt, míg átfutottam az álomnyaralásaim helyszíneit, aztán, amikor zöld lett, már rá is vágtam a választ.
Kuba.

Oda én is elmennék – nyugtázta a választ Joe. – Figyelj, te jössz!
Nem gondoltam ki előre egy kérdést, úgyhogy amikor a lámpa újra piros lett, kiböktem az első dolgot, ami éppen eszembe jutott, és eldöntöttem, hogy azonnal nekiállok kitalálni egy újat a következő körre.
Mi a kedvenc színed?
A sötétkék – hangzott a felelet a zöldnél, és átkoztam magam, mert hallottam a hangján, hogy cseppet sem volt érdekes a kérdésem. Bár szerintem a repülős is épp csak egy leheletnyivel volt kreatívabb.
Játszottunk még pár kört, ezután már szokatlanabb kérdésekkel, és kétszer rohantunk lélekszakadva a járdára, amikor jött egy-egy autó. Ám amint az ijedt vagy épp dühös sofőr elhajtott, visszafeküdtünk, pedig bennem újra és újra felötlött a gondolat, hogy mennyire veszélyes is ez.

Mit tennél, ha most megcsókolnálak? – hangzott Joe újabb kérdése.
Mélyen beszívtam a levegőt, és hosszabb pirosért imádkoztam. Mégis mi lehet erre a helyes válasz? Mert azt tudtam, mi lenne az őszinte válasz, hiszen valahol a táncolás közepette már megfordult bennem a gondolat, és azóta kísértett. Joe minden pillanattal jobban lenyűgözött, és egyáltalán nem bántam volna, ha megcsókol, de ezt nyíltan kimondani egész más tészta lenne. Mert mi van, ha ő csak teoretikusan kérdezte, és esze ágában sincs megvalósítani? Akkor elég kínosan jönne ki ha, ha túl lelkes választ adnék. Ugyanakkor ha ez afféle puhatolózás, engedélykérés volt, nem kéne eltántorítanom.

Összeszorult gyomorral, bizsergető idegessel figyeltem, hogy a piros alatt felgyullad a sárga lámpa, majd hirtelen zöldre vált.
Nem tudom – adtam a lehető legsemlegesebb választ. Aztán átfutott az agyamon a gondolat. Azért vagyunk itt, mert új dolgokat próbálok ki, és végül is legrosszabb esetben leégetem magam, milliószor történt már meg életemben, és valószínűleg tucatszor csak ma este is. Szóval összeszedtem a bátorságomat, és gyorsan hozzátettem:
Talán ki kéne próbálnod…
Joe olyan hirtelen pattant fel mellőlem, hogy egészen megijedtem. Ha ennyire ijesztő a gondolat, hogy megcsókoljon, akkor miért kérdezte? És különben is, talán nem vagyok egy bombanő, és határozottan nem vagyok a lehető legjobb formámban, de eddig nem úgy tűnt, hogy undorodna tőlem…

Felállt, és felém nyújtotta a kezét egy újabb ragyogó vigyor kíséretében.
Nem gondoltad, hogy a koszban fekve foglak megcsókolni, ugye? – mondta, miközben felhúzott a földről, és aztán már el sem engedett.
Nem tudom, mit gondoljak rólad – vallottam be.
Őrült vagyok – jelentette ki, és nem voltam egészen biztos, hogy csak viccel. – De nem annyira, hogy leteperjelek egy ilyen koszos és veszélyes helyen!
Éppen megjegyeztem volna, hogy az úttesten állva csókolózni alig egy fokkal biztonságosabb, mint fekve, de Joe megelégelte a beszédet, és a tárgyra tért.

Egy egészen rövid pillanatig óvatos és visszafogott volt, de amint visszacsókoltam, bátrabban vette birtokba az ajkaimat. Az előbb még kicsit fáztam a hideg földön fekve, de az érintései és csókjai nyomán több, mint melegem lett. Ahol csak végigsimított a hátamon, a karomon, a derekamon, olyan volt, mintha forró, bizsergető nyomot hagyna maga után. Nyughatatlan tüzet, ami nem éget el, egyszerre jó érzés és fájdalmas, és ez a kín csak akkor enyhül, ha újra megérint. Végigcsókolta a nyakam, mire halkan felsóhajtottam.
Az agyam egy hátsó, félig-meddig működő zugában végigfutott az elégedett gondolat – annyi magányos idő után a testem még mindig tudja mi a dolga, még nem rozsdásodtak be a régi érzékek…

Valószínűleg az sem tűnt volna fel, ha egy teherautó közeledett volna dudálva, de szerencsére senki nem járt arra. Bár én kissé úgy éreztem magam, mint aki éppen elüt a vonat – szerencsére nem tudom, milyen az, de hasonló érzés lehet, mint Joe-val csókolózni, csak persze vele lenni pozitívabb esemény volt…
A válaszod: visszacsókolnál – tolt el egy kicsit magától, már megint hatalmas mosollyal az arcán. Aztán az órájára pillantott, és kicsit elkomorult. – Azt hiszem, mára eleget tanultál, és nagyon jól haladsz. De későre jár, mennünk kéne.
Mennyi az idő? – kérdeztem még mindig bizsergő szájjal, csak hogy ne álljak ott némán.
Pár perc múlva éjfél… – felelte. – Holnap dolgozom, szóval mennem kell, de mit szólnál, ha este találkoznánk?

Kivártam egy fél pillanatot, hogy ne tűnjek túlságosan lelkesnek, aztán persze igent mondtam. A holnap este ugyan túl későnek tűnt, de hogy nézett volna ki, ha hisztizni kezdek?
Szuper – simított végig az arcomon. – Találkozzunk fél tízkor annál az asztalnál, ahol ma. Haza mersz menni egyedül, vagy hívjak taxit?
Nem kell, hazamegyek egyedül – nyugtattam meg, de furcsának éreztem, hogy ilyen hirtelen megy el.
Akkor holnap – csókolt meg búcsúzóul, és fél perc múlva már az utca túlsó végén volt.
Nagyot sóhajtva én is hazaindultam, miután a rémes piros ing eltűnt a szemem elől. Hihetetlennek tűnt, hogy még éjfél sincs, de a mobilom kijelzője tizenegy óra ötvennégyet mutatott.

Negyvenkét perc. Többször utánaszámoltam, de valóban annyi volt. Hihetetlennek tűnt, hogy háromnegyed órát sem töltöttünk együtt, inkább hittem volna hosszú óráknak, és úgy éreztem, mintha ezer éve ismerném.
Igaz, kénytelen voltam rájönni, hogy annyira mégsem ismerem, mert ahogy hazafelé szökdeltem vigyorogva, rájöttem, hogy azt sem tudom, hol dolgozik, hány éves pontosan vagy éppen mi a vezetékneve. De nem aggódtam, lesz egy egész napom, hogy összegyűjtsem a kérdéseimet, és holnap mindent felteszek neki.
Mintha csak egy nagy, bolyhos, rózsaszín felhőn lebegtem volna haza, könnyednek éreztem magam, és boldognak. Épp, hogy nem sétáltam el a ház előtt nagy örömömben. Kicsit olyan volt, mintha részeg lennék, a kapukulcs sehogy sem illeszkedett a zárba, aztán amikor bejutottam, hihetetlen erőfeszítésembe került, hogy elég halkan másszam meg a lépcsőt.

A lakásba lépve aztán lerúgtam a cipőmet, és táncra perdültem, halkan dudorászva. Nagy örömködésemmel felébresztettem Pocsolyát is, de csak megemelte a fejét, nézett rám egy darabig, aztán nagy szusszanással visszafeküdt a helyére. Majdnem hajnali egy volt, mire végre összeszedtem magam, és bevonultam a fürdőszobába. Némi sajnálattal ugyan, de kénytelen voltam szennyesbe dobni a ruháimat, aztán beálltam a zuhany alá. Nem tudtam megállni, hogy ne folytassam az énekelgetést, az összes unalomig játszott szerelmes dalt a rádióból, mind egyszerre jutott eszembe, és fél percenként másikba kezdtem bele. Mire végeztem a fürdőben kijött rajtam az egész napi stressz és fáradtság, így valósággal bezuhantam az ágyamba, és abban a pillanatban el is aludtam.


Álmomban színesen villogó jelzőlámpákkal táncoltam, miközben különböző fagyikelyhek vettek körül, akik piros, sárkánymintás inget viseltek, és szüntelenül mosolyogtak. A háttérben egy kutya ugatott és csaholt lelkesen…
Aztán kénytelen voltam rájönni, hogy a kutyaugatás nagyon is valódi. Pocsolya az ágyam mellett állt, az orrával böködött és időnként megugatott. Ijedten néztem az ébresztőórámra, tíz is elmúlt, és szegénykémnek biztosan ki kell mennie.
– Öt perc és leviszlek – biztosítottam a kutyát, miközben próbáltam kimászni az ágyból.
Először az álmom jutott az eszembe, és aztán szépen lassan a tegnap este emlékei. Boldog vigyor terült szét az arcomon, és még akkor sem lettem ideges, amikor egy tócsát találtam a nappali közepén.

Persze azért megszidtam Pocsolyát egy kicsit, csak miheztartás végett, de valójában nem tehetett róla, hogy elaludtam, és nem vittem el sétálni. Gyorsan felrángattam magamra az első kezembe akadó ruhát, aztán a fürdőben átfésültem a hajamat. Általában nem szeretek alapozó és valami minimális smink nélkül kilépni otthonról, de a tükörbe nézve úgy láttam, most nincs rá szükségem. Kipihent voltam, a szemem alatti karikák eltűntek, és ragyogott az arcom. Pocsolya pedig nagyra értékelte, hogy gyorsabban elkészültem, már az ajtónál várt, és valósággal leszáguldott a lépcsőkön.

Az utcára kilépve meglepetten konstatáltam, hogy nem csak én változtam meg, hanem az egész világ. Mintha a tegnap esti rózsaszín felhőm hatalmas köddé változott volna, és míg én aludtam, beterítette az egész várost. Az ablakokban kókadozó virágokon bimbókat fedeztem fel, a kapuval szemközti telefonfülkén lévő graffiti pedig – bár a szöveg továbbra is értelmezhetetlennek tűnt –, a színvilágát illetően elég tetszetős volt.
Úgy tűnt, Pocsolya is szebbnek látja a világot, mert csak úgy ugrándozott mellettem, és minden fát lepisilt, miközben farokcsóválva szaglászta mások nyomait. Persze az is lehet, hogy ő csak annak örült, hogy végre kiszabadult a lakásból…

Mivel mindketten ilyen jókedvűek voltunk, arra gondoltam, miért ne sétálhatnánk egy kicsit nagyobbat, elvégre sehova sem sietünk, és kárpótolni akartam szegénykémet az elalvásom miatt. Útközben megláttam egy perecet árusító standot, és hirtelen rájöttem, hogy az esti híres fagyim óta semmit sem ettem, így aztán magamhoz hívtam és pórázra kötöttem Pocsolyát, aztán pedig beálltam a sorba.
– Mit adhatok a szépséges hölgynek? – kérdezte a negyven év körüli árus, miután sorra kerültem és alaposan végigmustrált.
– Egy sajtos perecet kérek – mondtam zavartan, és előástam az árát a pénztárcámból.
A perecemet eszegetve és Pocsolyát szemmel tartva azon gondolkoztam, vajon gúnyolódott, tényleg szépnek tartott, vagy csak marketingfogás az egész. Persze hülyeség, ami fontos, az az, hogy Joe-nak valószínűleg tetszem. Ahhoz legalábbis eléggé, hogy újra randira hívjon.

Továbbsétálva azonban kezdett bennem erősödni a gondolat, hogy annak ellenére, hogy nincs rajtam smink, egy egyszerű kötött pulcsit, farmert és nyúzott tornacipőt viselek, valamit mégis jól csinálok, mert két másik férfi is elismerően mért végig, sőt az egyikük rám is kacsintott. Minden lehetséges tükröződő felületen próbáltam szemügyre venni magam, de semmi különöset nem találtam, a reggeli felfedezést leszámítva, hogy vakolat nélkül is emberinek tűnök.
Végül eszembe jutott a régi nóta a kisugárzásról meg ilyenekről, és arra gondoltam, talán ez a titok nyitja. Tegnap este megváltozott a hozzáállásom, hiszek benne, hogy továbbléphetek, hogy szórakozhatok, boldog lehetek, sőt az is vagyok. Joe-nak hála valami önbizalomféle is ébredezni kezdett bennem…

Miután hazaértem majd’ kicsattantam a jókedvtől, és ha csak magamnak is, de kénytelen voltam bevallani, hogy ez legalább annyira köszönhető a frissen felfedezett kalandvágyamnak és önbizalmamnak, mint Joe-nak. A végeredmény végül is ugyanaz, vidáman pakolásztam a lakásban, és csupa gyors döntést hoztam. Az egyik az volt, hogy fogtam az előző este bedobozolt emlékeket, és a ház előtt álló nagy kukába vágtam, azután pedig az internetről rendeltem új kiegészítőket, és ha már ott ültem, írtam egy gyors e-mailt a FELNŐTT tagjainak, hogy nem megyek ma gyűlésre. Az egész délutánomat készülődésre akartam szánni. Lehet, hogy tegnap koszos nadrágban is észrevett, de azért szerettem volna ma jobb formámat mutatni.

Összedobtam magamnak egy kis ebédet, aztán újabb hirtelen felindulásból autóba ültem, és elmentem az egyik autókereskedésbe. Főleg az emlékeim kötöttek a régi autómhoz, és mostanság több gondot okozott, mint hasznot. Szerencsére a roncs állapota ellenére beszámították, így egészen jutányos áron vehetem majd meg az új autómat. Az elmúlt huszonnégy órában alighanem ez volt a legjobb döntésem, már rég le kellett volna cserélnem. Most viszont már csak pár hetet kellett várnom, hogy megérkezzen az új kicsikém.
Persze voltak kétségeim, ha nem is az autó lecserélése, hanem inkább az új életszemléletem miatt. Tényleg jó ilyen meggondolatlannak lenni? Meddig fog működni ez a dolog, és ha túlságosan belejövök, hogy fogom abbahagyni az újabb és újabb kalandok keresését?

De nem tudtam hosszabb ideig aggódni, mert a rózsaszín, mézes-mázos köd az agyamat is elborította. Minden ragyogónak és csodálatosnak tűnt, én meg csak táncoltam, ugrándoztam és énekeltem, mint valami rossz Disney filmben.
– Nem vagyok szerelmes – mondtam Pocsolyának, aki egész nap izgatottan járt a nyomomban, de persze inkább magamat próbáltam meggyőzni. – Még nem. Azt hiszem. Nem, biztos nem, mármint az képtelenség volna! Tetszik, és nagyon kedvelem, és… vonzódom hozzá, de ahhoz nem ismerem eléggé, hogy szerelmes legyek… Ugye?
Pocsolyát szerencsére az én tündérmesés rózsaszín, cukorszirupos álomvilágom nem szippantotta be, szóval nem is tudott csodálatos módon válaszolni, de talán jobb is volt így.

A délután hátralévő részében ruhát válogattam. Kipakoltam az összes létező ruhadarabot a lakásban, és megpróbáltam választani közülük. Kicsit ugyan túlzásnak tűnt ekkora felhajtást csapni, de volt rá időm és energiám, akkor miért ne tegyem?
Jó néhány öltözéket azonnal vissza is rakodtam, mialatt küzdöttem Pocsolyával, aki kiszemelt magának párat, és mindenáron ki akarta cibálni a kezemből. Mivel nagyon korán kezdtem készülődni, arra gondoltam, átválogathatnám a ruhatáramat, és ami nagyon rossz állapotban van, azt megkaphatja a kutya.
– Túl nagy, túl kicsi, túl dögös, elajándékozható, kinyúlt, túl drága, hogy felvegyem, túl régi, túl konzervatív, elrágható – dobtam oda egy szinte vadonatúj, de rossz emlékeket őrző pulcsit Pocsolyának.
Már jó régóta halogattam ezt a szortírozást, de most a gyors döntések szellemében jól haladtam. Ami vállalhatatlan volt, vagy a múltat idézte, a kutyához került, a megunt, kinőtt és társai pedig egy szép csomagba, amit majd beadok egy rászorulóknak gyűjtő konténerbe. A rendrakásnak hála a lehetséges ruháim száma szépen csökkent.

A végső döntést azonban nehéz volt meghozni. Jobb érvem nem lévén, aztán azt választottam, amelyik praktikusabb és kényelmesebb volt, arra az esetre, ha ma éjjel is ámokfutásba kezdünk a városban. Az ezüstérmes ruha ugyanis fehér volt, és sajnáltam volna abban feküdni az úttesten vagy hasonlók. Így végül maradt a cicanadrág sötétszürke felsővel és csizmával.
Gyorsan levittem Pocsolyát egy esti sétára, hogy ne legyen vele gond, amíg távol vagyok. Visszafelé Mrs Grahambe botlottam a lépcsőházban.
– Későn ért haza tegnap este – jegyezte meg, mintha csak az anyám volna, de szerencsére a vidámságom még mindig kitartott, így sikerült őszintén és nyugodtan válaszolnom.
– Igen, elnézést kérek, ha felébresztettem, próbáltam a lehető leghalkabb lenni, de ígérem, legközelebb még jobban figyelek.

– Hát, igazából nem nagyon tudtam aludni – vallotta be Mrs Graham. – De legalább a kutyája nyugton maradt, mert az ugatása aztán nagyon tud idegesíteni.
– Igyekszem eleget sétáltatni, hogy ne legyen oka panaszra. Ha nem haragszik, most megyünk is, mert sietnem kell – próbáltam elsietni mellette.
– Ma este is elmegy, Miss Harrison? – szegezte nekem a kérdést, aztán teljesen megdöbbentő módon, cinkosan elmosolyodott. – Csak nem férfi van a dologban?
– Lehetséges – nyögtem ki, még mindig meglepetten.
Míg megmásztam a lépcsőt a lakásomhoz, azon agyaltam, hogy vajon a nagy vidámságban megőrülhettem-e. Mert Mrs Grahamet még csak mosolyogni se láttam soha, nem hogy még ilyen bizalmas módon. Biztos baj van a fejemmel…

A lakásba érve gyorsan előkerestem a korábban kivágott újságcikkeket a különböző frizurákról és sminkekről, és nekiálltam a megvalósításuknak. Először egy rafinált kontyot próbáltam elkészíteni, de nem sikerült, úgyhogy maradtam inkább az egyszerűbb fonatnál, amelyről azt ígérték, hogy könnyed, romantikus és nőies megjelenést kölcsönöz viselőjének. Ezután jött a sminkelés, amihez izgatottan láttam hozzá. Igaz ugyan, hogy nem nagyon megyek nyilvános helyre bizonyos alapok nélkül, de látványosabb sminkeket sem szokásom készíteni.
Szerencsére azért volt otthon pár szemhéjpúder, néhány tus meg szájfény, így a végeredmény egészen hasonlított az újságban láthatóra. Elégedetten szemléltem magam a tükörben, az a ragyogás, ami nélkülözhetővé tette a sminket, most is megmaradt, és őszintén szólva nagyon tetszettem magamnak. Reméltem, hogy nemcsak a rózsaszín ködön keresztül tűnök csinosnak, hanem más is annak lát majd…

Arra gondoltam, elég valamivel kilenc után elindulnom, hiszen biztosan hamar odaérek, de a nagy izgalmamban már fél kilenckor elkészültem, és jobb ötlet híján leültem tévét nézni. Ráakadtam a kedvenc főzős műsoromra, szóval a hátralévő időt gyümölcsös piték, csokis muffinok és mesésen kidíszített torták között tölthettem. A torták látványa felidézte bennem azt a helytelennek ítélt képet, ami a pakolás közben is megjelent lelki szemeim előtt. Nem szerettem álmodozni, és nem tartottam jó öletnek hosszú távú elképzeléseket gyártani egy pasasról, akivel egy órát sem töltöttem együtt, de újra és újra azon kaptam magam, hogy elképzelem, milyen lenne az esküvőnk. Egy gyengébb pillanatomban még a gyerekeink nevén is elgondolkoztam. Tudtam, hogy ez nem okés – mármint az alapvető tényeken túl, hogy választhatnék nevet a nem létező gyerekeinknek, ha azt sem tudom, milyen vezetéknévhez kell passzolniuk? Nem vagyok normális. Komolyan.

Indulás előtt még egyszer ellenőriztem a hajam és a ruhám, és igazítottam egy kicsit a sminkemen, aztán még gyorsan töltöttem friss vizet Pocsolyának.
– Kívánj sok szerencsét, haver! – simogattam meg, de még csak rám sem nézett. Elkényeztettem a nagy reggeli sétával, meg a selejt ruhákkal, most is azt cibálta.
A lehető leghalkabban osontam le a lépcsőn, bár még nem volt későn, de nem akartam újra összefutni Mrs Grahammel. Egy beszélgetés, és pláne egy bizarr mosoly, egy napra bőven elég volt. Ami azt illeti, egy évre is.
Kényszerítettem magam, hogy lassan sétáljak az utcán, mert nem akartam túl korán odaérni. Egyrészt, mit kezdjek magammal, másrészt fél tíz körül még biztos többen vannak ott, és nem akartam, hogy mindenki komplett idiótának vagy szánalmasan szerelmesnek nézzen.

Miközben újra és újra lelassítottam a lépteimet, próbáltam leolvasni a szembejövő férfiak arcáról, hogy mennyire sikerült jól az öltözékem. Kaptam egy füttyentést – bár az ilyen pasik alighanem minden nőre így reagálnak –, és néhány elismerő pillantást, szóval kicsit megnyugodtam, mire odaértem.
Talán tíz-tizenöt ember lehetett, és a tegnap esti asztalnál is ültek, de mindkét mellette lévő szabad volt, gondoltam, majd leülök oda, és ha felszabadul, átülhetek. Ha meg nem, Joe valószínűleg eggyel odébb is észrevesz. Többször végigpásztáztam az embereket, bár már elsőre láttam, hogy még nincs ott. Nem aggódtam, a falon függő óra szerint még jó tíz perc volt hátra félig.

Nem tudtam, hogy működik itt a dolog, de nem mertem úgy leülni, hogy nem veszek semmit. Még kiraknak, hogy csak melegedni jöttem be. Túlságosan izgatott voltam, hogy bármi szilárd táplálék lemenjen a torkomon, úgyhogy csak egy üdítőt kértem, és gyorsan leültem az asztalhoz. Úgy helyezkedtem, hogy feltűnés nélkül bármikor ránézhessek az órára, mert ismertem magam, percenként oda fogok pillantani.
Lassan kortyolgattam az italomat, és a tőlem telhető legkisebb feltűnéssel próbáltam szemügyre venni a többi embert, csak hogy elüssem valamivel az időt. Hamar felismertem a szakállas pasast tegnapról, de szerencsére úgy tűnt, a dolog nem kölcsönös. Igazából úgy festett, mint akinek az se tűnne fel, ha meztelen nők seregei vonulnának el előtte. Ugyanott ült, mint tegnap, és ha jól emlékeztem, ugyanazt a pulcsit is viselte. Lehet, hogy el se mozdult innen azóta.

Kilenc huszonötkor bejött egy nagyobb baráti társaság, szemmel láthatóan nem voltak már szomjasak, noha egyikük sem tűnt többnek tizenhatnál. A lányok elsorolták, mit kérnek, aztán vihogva, botladozva elvonultak a mosdóba, egy srác pedig leült helyet foglalni. A maradék fiú beállt a sorba, és hatalmas röhögések közepette megpróbáltak visszaemlékezni, mit kéne kérniük, de szerintem csak összevissza rendeltek. Pontban félkor kapták meg a hamburgereket, és útban az asztaluk felé az egyikük megállt nálam.
– Szia, szivi, nem csatlakozol? Osztozhatunk a kajámon, majd meghálálod – mondta akadozó nyelvvel, egy minden bizonnyal lehengerlőnek szánt, de röhejesre sikerült mosoly kíséretében.
Éppen lefoglalt, hogy azon aggódjak, hol van már Joe, és nem igazán jutott eszembe a megfelelő szöveg egy kanos tini lekoptatására.
– Hagyd már, Greg, majd a klubban felszedsz valakit. Nagyon csini, de szerintem nem a te korosztályod – rángatta tovább a társaság legjózanabbnak tűnő tagja, amiért vetettem rá egy hálás pillantást, pedig éppenséggel öregnek titulált.

Harmincötkor eszembe jutott, hogy Joe alighanem belebotlott egy kihagyhatatlan lehetőségbe, vagy újabb fogadást teljesít és valószínűleg ezért késik. Hülyeség volt, hogy nem cseréltünk legalább telefonszámot, akkor nyilván már küldött volna egy megnyugtató üzentet, hogy miért késik, és mindjárt itt lesz. Az is lehet, hogy valami meglepetést vagy egy nagy kalandot készít elő. Öt perc miatt kár lenne pánikolni.
Negyvenegykor elkezdtem gondolkozni rajta, hogy valami nem stimmel. Minden bizonnyal félreértettem az időpontot, és lehet, hogy tízkor találkozunk. Olyan izgatott és elvarázsolt voltam tegnap éjjel, az emlékeim inkább álomszerűnek hatottak, csillámporos, tökéletes pillanatoknak, simán lehet, hogy nem figyeltem eléggé…
Utólag már nagyon bosszantó volt, hogy hagytam Joe-t csak úgy elsétálni, kár, hogy az agyam nem volt akkor épp olyan működőképes. Jó lett volna a számát, a címét, vagy legalább a nevét tudni.

Ötvenhatkor a fiatalok nagy zaj kíséretében távoztak, a srác, aki megosztott volna velem a kajáját – ellenszolgáltatás fejében – most a klubba hívott meg magukkal, és mikor visszautasítottam, szánakozó pillantás kíséretében ott hagyott. Kezdtem magam egyre hülyébben érezni, ráadásul egyre kevesebben jöttek, az emberek rohamosan fogyatkozni kezdtek, így pedig még feltűnőbb lett egy magányosan, talpig sminkben ücsörgő nő, és nem akartam, hogy az emberek olyasmiket gondoljanak rólam, mint én a szakállasról.
Hogy teljen valamivel az idő, felálltam, és rendeltem egy almás pitét. Éppen nem volt előre elkészített, így várnom kellett egy kicsit, de így is túl hamar megkaptam. Tíz óra hat perckor már meg is ettem az egészet, pedig kisebbeket haraptam, mint akármikor máskor.

Joe már úgy is késésben volt, ha félrehallottam, és tíz órát mondott. Kezdtem felfogni, hogy kár mentségeket gyártanom neki, de a remény, ami az egész napomat belengte, túl erős volt, ezért elhatároztam, hogy félig várok rá, ha nem jön, tudom, hogy felültett.
Nem kellett volna egy olyan pasiban megbíznom, akit szűk háromnegyed óra alatt ismertem meg, és aki hajlandó volt az úttesten fetrengeni velem. Totális idiótának éreztem magam, de titkon azért még mindig bíztam benne, hogy a következő pillanatban beállít, és lesz valami logikus, és teljesen elfogadható magyarázata.
Negyedkor nem bírtam tovább a tétlenséget, felálltam, és kimentem. Az ajtótól fél méterre, a kiszűrődő fény sugarán kívül álltam meg. Míg várakoztam, furcsa dolgot vettem észre. Az utca túloldalán, két házzal odébb egy Joe’s Music nevezetű hangszerbolt állt.

Az volt az első gondolatom, hogy a bolt az övé, ezért keresztülszaladtam az úton, és próbáltam belesni a kirakaton. De az üres és pókhálós volt. Az ajtón elázott, megviselt papír volt, amit csak a mobilom fényénél tudtam elolvasni. A felirat szerint a helyiség kiadó, a nevet is át lehet venni. Egyszerű nyomtatott papír volt, az alján három évvel korábbi dátummal…
Kicsit megszédültem, ahogy körvonalazódott bennem az igazság. A pasi, aki olyan szépen átvert tegnap este, még a nevéről is hazudott, kimondta az elsőt, ami eszébe jutott. Vajon mi volt igaz mindabból, ami tegnap elhangzott? Szégyelltem magam, amiért ilyen könnyű dolga volt velem, egy pillanat alatt átvert, negyvenkét nyamvadt perc alatt magába bolondított, és megfertőzött az életmódjával. Most pedig csak úgy cserbenhagyott. Valószínűleg csak a kalandos életfelfogása volt igaz, és alighanem én is egy kaland voltam neki…

Ha már korábban elhatároztam, hogy fél tizenegyig várok, gondoltam maradok, hátha mégis idejön, és jól pofon vághatom. Éppen visszatértem a túloldali járdára, amikor a hátam mögül valaki hangosan rám köszönt. Megpördültem, de kellett egy kis idő, míg felismertem a pattanásos srácot, aki tegnap kiszolgált.
– Ugye nem azt a hapsit várod? – kérdezte.
A bólintás és a vállvonogatás közti értelmezhetetlen mozdulatot tettem.
– Rá kár várnod – mondta, és láttam rajta, hogy próbál nem sajnálkozni rajtam. – Tudod, elég sok esti műszakot viszek, sokszor láttam már. Néha felszed egy nőt, aki aztán másnap itt vár rá, de ő hetekig, hónapokig nem jön vissza…
Nem hittem, hogy még mindig reménykedtem, csak akkor jöttem rá, amikor éreztem, hogy a srác szavaira valami összetört bennem.
– Köszi, hogy elmondtad – hoztam össze egy gyenge mosolyt, aztán elrohantam mellette.

Nagyon kemény küzdelemben arattam győzelmet a könnyeim felett. Joe, vagy akárhogy is hívják azt a barmot, nem érdemli meg, hogy bőgjek miatta, pláne nem az utcán. Próbáltam nem futva megtenni az utat hazáig, mert a lehető legkevesebb figyelmet akartam magamra vonni. Egy férfi –  szőke, kék szemű, egyszerű szürke pulcsiban, szóval a legkevésbé sem hasonlított senkire – mégis észrevett, és láthatta rajtam, hogy valami nincs rendben, mert megkérdezte, segíthet-e, és nagyon őszintének tűnt.
– Nem, köszi, csak sétálnom kell egy kicsit – igyekeztem udvariasan visszautasítani.
Egy pillanatig még aggodalmasan méregetett, aztán bólintott.
– Remélem, majd még összefutunk – mondta félhangosan, mielőtt továbbment.
Nem tudtam, komolyan gondolta-e, de nagyon meglepett a viselkedése, és nem csak azért, mert férfi létére normálisnak tűnt. Hanem, mert a rózsaszín felhő és az önbizalmam odalett, amikor megtudtam, hogy csak a számtalan kaland egyike voltam, és ő mégis észrevett. Pedig tuti, hogy a sminkem is elkenődött már, és cseppet sem vághattam kedves arcot, amikor megszólított.

Ez elgondolkoztatott. Persze utáltam Névtelen Rusnya Ingest, de talán nem volt minden rossz, amit okozott. Nyilván nem a hülyeségek, amiket együtt csináltunk, de amikre ma rávettem magam miatta… Elvégre már ideje volt túllépni az exemen, nem csak látszatból, vagy ilyesmi, hanem igazán, ténylegesen és véglegesen. Nélküle nem sikerült volna, mert addig gondolkoztam volna a változtatásokon, míg nem lesz merszem megtenni. Vagy ha megtettem volna, másnap visszavonom. De ki kellett dobnom azokat a dolgokat, és le kellett selejteznem a ruhatáram, és komoly szükségem volt az új kocsira. Változtattam, és nem bántam meg. És végre megértettem a többieket a FELNŐTT csoportból… Mindent, amit a túllépés nehézségeiről, az új pasikról és hasonlókról mondtak, csak eddig nem akartam megérteni, mert nem akartam elfogadni, hogy olyan vagyok, mint ők.

Ez volt az egyetlen dolog, amit igazán megbántam. Hogy cserbenhagytam őket, és lemondtam a mai napot. Most pedig alig bírtam kivárni a holnapi találkozót, hogy elmondhassam nekik a tapasztalataimat… Ideje lesz magamhoz ragadnom a szót. Nekik is tudniuk kell az új felfedezésemről, hogy milyen fontos néha megőrülni, és hogy egyetlen nap alatt megszabadulhatnak az egész múlttól. Persze nem voltak tévképzeteim, az emlékektől és régi érzésektől nem lehet ilyen gyorsan megszabadulni, de ha egyszer van rá erőnk, hogy mindent kidobjunk, amit lehet, akkor sokkal könnyebb lesz felejteni. Ha már nincs ott az a ruha, amiben először randiztunk, ha lecserélem az autót, ami számtalan romantikus pillanatunknak volt tanúja, akkor előbb-utóbb nem lesz, ami felidézze az emlékeket, és napról napra könnyebb lesz. Kár, hogy nekem ez ilyen sokáig tartott.

A lakásba érve üdvözöltem Pocsolyát, aki még ébren volt, és továbbra is a ruhák szaggatásával foglalatoskodott, de ezúttal jóval több figyelmet szentelt nekem, és még egy nagy, nyálas puszit is kaptam. Ha jobban figyelek rá, el sem megyek erre a randira…
Gyorsan leírtam egy kis füzetbe a legfőbb felfedezéseimet és gondolataimat, nehogy a holnapi gyűlésre elfelejtsek valamit. Aztán átöltöztem, és lemostam a sminket. Megint tetszett, amit a tükörben láttam, pedig nem a reggeli furcsa csillogás volt. Ez az arc azért tetszett, mert nagyon régről bár, de ismerős volt. Boldog voltam, és szabad. Ez pedig már nagyon hosszú ideje hiányzott.
Vacsoráztam és tévéztem alvás előtt, és megfogadtam, hogy megváltozok. A régi én holnapra hülyeségnek tartaná a mai gondolatokat, és visszakozna a döntéseket illetően, sőt, valószínűleg egész nap itthon fetrengene, hogy siránkozzon.

De nem akartam újra az a szerencsétlen lenni, aki a múltban él, és ha sikerül végre egy kicsit elengednie, a következő pillanatban előkeresi a régi fotókat, hogy még csak véletlenül se sikerüljön.
Ezért másnap reggel, kissé fáradtan ugyan, de tervekkel tele, az ébresztőóra első csörgésére felkeltem. Nem húztam az időt szépítkezésre, volt elég bátorságom, hogy hajnali hatkor smink nélkül menjek az utcára.
– Úgy tervezem, hogy egy ideig te leszel az egyetlen pasi az életemben – mondtam Pocsolyának, aki izgatottan ingázott köztem, és az ajtó között.
A reggeli hűvös levegő kitisztította a gondolataimat. A Joe-val töltött röpke idő, az utca józanságában már valóban csak egy álomnak tűnt, amiből épp időben ébredtem fel. Nem volt rémálom, sokkal inkább olyasmi, ami ébredés után még ráébreszt valamire.

Nagyon magányos voltam az utóbbi időben, és ezt magamnak köszönhettem. Akármi is volt Joe szándéka a velem való randizással, akaratán kívül segített nekem. Olyan hirtelen rántott ki ebből az egészből, hogy az felért egy sokkterápiával. Az életem egyetlen napra a feje tetejére állt, és ez nem volt sem igazi, sem teljesen jó nekem, de arra megfelelt, hogy megtaláljam a helyes irányt. Hogy egyáltalán elinduljak valamerre.
Elhatároztam, hogy mostantól mindig lesznek céljaim, és habár nem fogok lámpákat bámulni, azért sokkal nyitottabbnak kell lennem, mint régebben. Hiszen mennyi bókot kaptam az elmúlt napokban, csak mert jókedvű voltam!
Az első kitűzött célom az volt, hogy megtanulok rendesen főzni, hogy a repertoárom kicsit szélesebb legyen, mint a jelenlegi öt étel… Éppen ezért délelőtt elmentem a könyvesboltba, és vettem pár receptkönyvet, amiket azonnal ki is próbáltam. Én nem ebédeltem, de Pocsolyának ízlett az odaégett hús is. De nem adtam fel, csak inkább másnapra halasztottam az újabb kísérletezést.

Izgatottan vártam a gyűlést, és olyan korán elindultam, hogy még üres volt a parkoló is, mikor megérkeztem. Éppen dühösen becsaptam a kocsim ajtaját – már nem sokáig keseríti meg az életemet –, amikor megcsörrent a telefonom. Előástam a táskámból, és meglepetten láttam, hogy Dr Goodwin az.
– Carol, örülök, hogy elértem, jó híreim vannak a számára – kezdte lelkesen. – Tudom, hogy nem volt elégedett a csoporttal, és most üresedések vannak, így áthelyezhetem, csak jöjjön be holnap, és megbeszéljük.
Csendben álltam egy pillanatig, miközben egy drága sportkocsi gurult be a parkolóba. Dianne lelkesen integetett nekem, miközben ügyetlenül beállt két parkolóhelyre.
– Köszönöm a lehetőséget, Dr Goodwin, de azt hiszem, pont megértettem őket, és kezdjük megtalálni a közös hangot, szóval, ha nem nagy gond, nem váltanék most.
– Örömmel hallom, Carol, ez esetben majd később beszélünk.

Némán várakoztam, míg mindenki megérkezett. Nem voltak új arcok, ami igazi csodának számított, és Gabriella sem volt ott, reméltem, hogy azért, mert mégsem akar elválni. Amikor az utoljára érkező Hannah is elhelyezkedett, belekezdtem a mondandómba.
– Sziasztok! Mielőtt elkezdenénk a mai gyűlést, és feldobnánk az első témát, szeretnék elmondani valamit – hadartam el gyorsan, csak a biztonság kedvéért, hogy elvágjam magam elől az utat a visszavonulásra. – Tudom, hogy nem voltam jó terapeutátok az elmúlt időszakban, ezért szeretnék bocsánatot kérni, és szeretnék ezen mielőbb változtatni. Az az igazság, hogy volt egy nagyon hosszú kapcsolatom, nem volt házasság, de hat évig voltam együtt az illetővel, akiről aztán kiderült, hogy többször megcsalt. Szóval a helyzetünk eléggé hasonló. Ő vett rá, hogy pszichológiát tanuljak, és ezért nem szerettem a munkámat, mert rá emlékeztetett.

– Azon kívül pedig egyáltalán nem értettelek titeket, és kicsit irigy is voltam, valamilyen módon mind előrébb tartottatok, mint én, és nem tudtam, így hogyan segíthetnék. De két napja megismertem egy pasit, aki felforgatta az életem, aztán faképnél hagyott, és ezzel sok mindre rádöbbentett. Már értelek titeket, és sajnálom, hogy cserbenhagytam a csoportot tegnap. Szeretném, ha tiszta lappal kezdhetnénk, és megpróbálok a tanulmányaim és a friss tapasztalataim segítségével mindent megtenni, hogy segítsek nektek.

Síri csend volt a válasz, aztán Dianne tapsolni kezdett, néhányan csatlakoztak, de végül Amanda szólalt meg:
– Végre beszéltél magadról – nevetett rám. – Nem kell, hogy jó terapeutánk légy, nem vagyunk dilinyósok, csak légy jó barátnőnk! Aztán a magad plusz tudásával kiegészítheted a dolgokat. De először is mesélj az új fickóról!
– Rémes sztori – húztam el a számat, de borzasztóan megkönnyebbült voltam. Végre megnyíltam, és ők elfogadtak. Talán mostantól értelme is lesz ide járni. – Mit akartok tudni?
Kérdések zápora hullott a nyakamba, és izgatottan faggattak minden részletről. Végre megértettem, hogy miért járnak ide. Szükségünk van egymásra, hogy meghallgassuk és elmondhassuk mindezeket. Nem a válás kötötte össze őket, hanem a magány. A főzés várhatott, az új célom az volt, hogy végre tényleg segíthessek nekik!

 

——————–

A szerzőről:

Sánta Lúcia vagyok, friss nagykorú Sopronból, az interneten eddig Piper néven publikáltam.
Világ életemben imádtam olvasni és álmodozni, így egyenes út vezetett az íráshoz. Hét-nyolc éve osztottam meg az első írásaimat a világhálón, amik különböző témájú Harry Potter fanfictionök voltak, aztán ezeket követték – a kicsit nagyobb sikert arató – Twilight történetek. Mostanában már jobban szeretem saját magam kitalálni a világokat, karaktereket, nemrégiben kezdtem el dolgozni az első teljesen saját kisregényemen.  

A blogom: www.santa-lucia.hu

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 8.7/10 (15 votes cast)
2 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Szia!

    Gondoltam, a már végigolvastam a történeted, a minimum, hogy írok is neked. Nagyon-nagyon őszinte leszek veled, mert ennyivel tartozom: Az elején felmerült bennem a kérdés, hogy hogy lehettél ezzel a történettel a második helyezett, hiszen olyan, mint az én X évvel ezelőtt írt, letagadott sztorijaim. Nem tudtam, hová akarsz kilyukadni. Aztán szépen, lassan kezdett kibontakozni a dolog, tetszett az, hogy Joe feltűnt, és valóban felforgatta Carol életét. Ennél a pontnál azt hittem, itt majd átmegyünk a jól ismert love story üzemmódba, de nem! Carolt faképnél hagyták, és ebből képes volt levonni egy fontos következtetést. Nagyot nőtt a szememben a történet, valóban fontos üzenete van, és nagyon ügyes vagy! Sok céltalanul élő nőnek kellene elolvasnia.

    Selyemmaki

  2. Kedves Selyemmaki!

    Először is köszönöm, hogy elolvastad és véleményezted a történetet, azt pedig különösen, hogy teljesen őszinte voltál! 🙂
    Alighanem igazad van a kezdéssel kapcsolatban, köszönöm, hogy ezt leírtad, mer igyekszem majd tanulni belőle, és ütősebb bevezetőt írni. Lehet, hogy nem mindenki olyan kitartó, és türelmes, mint Te, és emiatt félbehagyják az olvasást…
    Örülök, hogy végül tetszett a történet alakulása, és még egyszer nagyon szépen köszönöm, hogy írtál! 🙂

    Lúcia

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük