A mese Lőrinci Nagykönyvtár (FSZEK) Mesék a természetről című, gyermekeknek szóló pályázatának Aranymosás Különdíjasa
Luna vagyok, egy kis farkaskölyök. Elmesélem az életem, remélem figyelsz rendesen.
A Börzsönyben lakom a szüleimmel és 2 testvéremmel. Nővéremmel és bátyámmal élek együtt.
A nővérem amolyan igazi farkaslány. Állandóan a barátnőivel lóg és hangosan vihog. A bátyám rendes fickó, egyszer szeretnék olyan nagy és bátor lenni, mint ő. Velem mi a helyzet? Én egy különleges farkaskölyök vagyok, aki szőr nélkül született.
Igazából engem nem zavart, egészen addig, amíg el nem kezdtek csúfolni emiatt a többiek. Nagyon szomorú lettem és biztos voltam benne, hogy egy barátom sem lesz. Minden nap egyforma volt, reggel keltem, iskolába mentem. Délután vadászni is jártunk apukámmal, aki megtanított minden furfangos cselre, nagyon szerettem ezeket a közös programokat. Fogtunk kacsákat, fenséges vacsorát főzött anyukám belőle. Egy napon egyedül indultam a vadászatra, ám egy hangos kiáltásra lettem figyelmes. A tó felől jött a hang. Gyorsan odaszaladtam. Ekkor láttam az egyik osztálytársamat, aki bajban volt. Az egyik lába beszorult egy kőrakásba, ahogyan rángatni próbálta, még jobban betemette a lábát a sok hatalmas kődarab. Odamentem és megpróbáltam segíteni, de ő ellenkezett, mert félt tőlem.
– Segíteni jöttem, engedd meg! – mondtam neki.
Annyira fájt már a lába, hogy nem ellenkezett tovább. Nem volt időm várakozni, gyorsan elkezdtem a köveket mozgatni, közben pedig arra is figyelnem kellett, hogy nehogy én is beszoruljak. Ahogy görgettem a köveket egyre kevesebb súly terhelte a kis farkas lábát. Még pár mozdulat és már ki is szabadult. Elfáradva, de nagyon büszkén éreztem magam, hogy megmentettem egy társamat, olyannyira, hogy teljesen el is felejtettem szőrtelen kis kölyök vagyok. Úgy éreztem bármire képes vagyok. Ekkor megköszönte a farkasgyerek, hogy segítettem és bocsánatot kért, amiért az iskolában kinevetett.
– Mától a barátod vagyok – mondta miközben megölelt.
Boldogság járta át a lelkem és jó kedvvel mentem végre az iskolába. Megcsodálták a bőröm, érezték, hogy kedves is vagyok. Vidáman beszélgettünk, s közben megnevettetem őket így rájöttek, hogy tényleg különleges vagyok. No, nem azért, mert nincs szőröm, hanem, mert a sok csúfolás ellenére is segítettem. Példát vettek rólam, hiszen sohasem lehet tudni mikor szorulunk segítségre.
Tanuljatok ti is ebből kedves embergyerekek és barátkozzatok mindenkivel, főleg azokkal, akik különlegesek vagy másmilyenek, mint ti. A mesém most véget ér, holnap egy újabb csodás nap vár rám és rátok is kedves gyerekek 🙂
A szerző a Csontváry Kosztka Tivadar Általános Iskola 3.a osztályos tanulója. Gratulálunk meséjéhez!