A manó a karácsonyi termékeket áruló bolt akciós pultjának első sorában csücsült, amikor Lili meglátta.
Lili édesanyja csak pár tekercs csomagolópapír beszerzésére ugrott be a boltba Lilivel, mert odahaza nem volt elég a rokonok ajándékainak a becsomagolásához. A hétéves kislány azonban kikönyörögte magának a fehér pettyekkel ékes piros sipkás, rózsaszín gomborrú, dús fehér szakállú, puha posztóból varrott, öklömnyi manócskát.
A manó jó darabig nem látott semmit a fehér papírzacskó falán kívül, amibe az üzletben csomagolták. Új gazdáinak a szatyrába süppesztve ringatózott a hazafele úton. Kissé aggódott, vajon milyen helyre kerül majd. Jó gazdái lesznek, akik megbecsülik, vagy olyanok, akiknél három napig tart a csoda, és utána elfeledve száműzik a karácsonyi játékot egy dobozba?
Amikor végre kibontották a zacskóból, a manó egy meleg nappali szobában találta magát. Itt valódi karácsonyfa széplett, nem csak amolyan vevőcsalogató, látványosra díszített műfák, mint amiket a boltban látott. Az illatos, eleven fenyőfa majdnem a szoba plafonjáig ért, rajta színes papírba burkolt szaloncukrok, vidám gömbök és másforma üvegdíszek himbálóztak, és ezüstös angyalhaj szórta a fényt.
A manót a nappali hosszú asztalának a közepére helyezték egy fenyőgallyal, mohával és tobozzal ékes adventi koszorú, egy csillámporos műanyag csillag, egy posztóból varrt, vattával kitömött szívecske, egy fából készült angyalfigura és egy hógömb társaságába. Kicsi kezek rendezték el gondosan hosszú szakállát, még hegyesebbre húzkodták a sipkája csúcsát, és nevetve megböködték puha gomborrát. Aztán Lili már szaladt is segíteni az anyukájának az ajándékcsomagolásban.
A manó a faangyaltól hamarosan megtudta, hogy egy négytagú család otthonába került. Apukán és anyukán kívül Lilinek még volt egy Rudi nevű, másfél éves kisöccse, de ő még túl pici volt ahhoz, hogy részt vegyen akár a karácsonyfa-díszítésben, akár a vendégváró előkészületekben, amikben a kislány már nagy büszkén segédkezett.
Az angyal az előző karácsonyt is a családdal töltötte, ajándékként érkezett az egyik távolabbi rokontól a tavalyi évben.
A hógömb még régebb óta a karácsonyi asztal dísze volt, mert már az angyalka érkeztekor is ott állt, maszatos gyerekujjaktól foltosan, a szülők által újra meg újra tisztára törölgetve.
A csillámos csillagot az idén kapták anyuka egy kolléganőjétől, a vattával kitömött szívecskét pedig maga a kis Lili varrta technika órán az iskolában.
A manó lelke átmelegedett. Jó helyre került. Vidám elégedettséggel pöffeszkedett tovább az asztal főhelyén. Még az sem zavarta, amikor a kis Rudi nagy szemeket meresztve felé nyújtogatta a kezecskéit babaszékéből, hogy elérje és jól megcsócsálja.
Hamarosan nagy, mázas cseréptálban vendégváró szaloncukor került az asztalra, és a lakás kezdett benépesedni a család rokonaival. Nagymamák, nagypapák, nénikék, bácsikák, unokatestvérek kerültek elő, hangos kavalkádban kívántak egymásnak boldog karácsonyt. Fényes, mintás papírokba csomagolt ajándékokat adtak át mindenkinek, és örvendeztek. A gyerekek nevettek, sikongattak, szaladgáltak. Beültek a karácsonyfa alá a ragyogó égőket és a díszeket csodálni, dézsmálták az asztalra kitett szaloncukrokat, de még a fára aggatottak közül is csemegéztek, csak az üres papírt hagyva az alsó ágakon. Közös ének után beszélgetés és játék következett, boldogság töltötte be a karácsonyestet.
A vendégek végül lassan elbúcsúzkodtak, és egymás után elszállingóztak. A család meghitt négyesben maradt. Lili lekérte a manót az asztalról, hogy eljátsszon vele meg a babáival, miközben a sok élménytől fáradt, s ezért nyűgösködő öccsét anyjuk altatni próbálta. A manó keble dagadt, mert a kislány játékában ő kapta a Télapó szerepét, aki Szenteste ajándékot hozott az egész évben jól viselkedő babáknak. Végül azután már olyan későre járt, hogy Lili is elfáradt. A babák visszakerültek a helyükre a gyerekszobába, az ajándékokat elpakolták, s a manót is visszatették az asztal közepére, takarosan lesimítgatva a játék közben összeborzolódott szakállát.
A gyerekek lefeküdtek, a felnőttek még megnéztek a tévében egy filmet, majd ők is nyugovóra tértek. A fények kialudtak, csak az ablakokon át szűrődött be az utcák lámpáitól meg a holdas égbolttról származó derengés. A szoba elcsendesedett. Csak az angyalhajakat mozgatta meg némi kósza huzat olykor-olykor a karácsonyfán.
A manó orra megmozdult, szakálla hullámzásba fogott. Csigatempóban oldalazni kezdett, egyre közelebb a szaloncukros tálhoz, ami az asztalon maradt. A sok üres cukorkáspapír között akadt még felbontatlan édesség is. A manó úgy gondolta, senkinek sem fog feltűnni, ha megkóstol egyet. Kiválasztott egy szép zöld papírosat. Zselés volt. Annyira ízlett neki, hogy mindjárt felbontott még egyet, egy más színűt. Az marcipánosnak bizonyult. Megevett egy harmadikat is, gesztenyéset, majd eltelt pocakkal visszaóvakodott eredeti helyére, és jóízű szunnyadásba merült.
Másnap ismét vendégek érkeztek, ezúttal távolabbi rokonok. Nagy örömet és meglepetést okoztak Lilinek, mert hoztak neki ajándékba egy három hónapos kiscicát! Kiderült, hogy előre megbeszélték a szülőkkel, miszerint elég érett már a kislány ahhoz, hogy saját cicája legyen.
Lili nem is lehetett volna boldogabb! A fekete-fehér foltos kiscica cérnahangon miákolt, elfogyasztott egy tálka ételt, majd mókás, bukdácsoló felderítésbe fogott a szobában. Pici farka a plafon irányába meredt, mint egy antenna, apró testéhez képest méretes tappancsai sebesen vitték előre, mindenhova be akart kukkantani óriási kék szemeivel. Lili elfelejtette a babáit, el a manót, és csakis a Mimunak keresztelt cicával játszott. A szüleinek végül már rá is kellett szólnia, amikor az állatka szemlátomást elfáradt.
A szülők előzőleg titokban mindent megvettek, ami a macskatartáshoz kell, így a cica egy neki szánt, rózsaszínű plüssel borított kosárkában pihenhetett meg. Közben sütemény, méghozzá ünnepi bejgli került az asztalra nagy tálcával. Ettek, ittak, beszélgettek, újra a cicával játszottak, így telt el a nap. Este egy utolsó játék erejéig ismét előkerültek a babák, szerepet kapott a manó, de még Mimu cica is, mint a Mikulás krampusza. Krampuszhoz illően rosszcsontnak bizonyult, mert folyton meg akarta harapdálni a Télapót, akinek piros sipkája és bozontos, libegő szakálla zabolátlan játékra ingerelte. Így aztán a manót a saját érdekében vissza kellett menekíteni az asztal tetejére, onnan figyelhette kissé elhagyatottan a további játékot.
Leszállt az éj, ismét mindenki aludni tért. Az emberek az ágyukban, a cica a maga kosárkájában gömbölyödött össze, kimerülten az aznapi tevékenységektől. A manó az asztalon hagyott bejglis tálca felé oldalazott. A süteményestál tőszomszédságában álló, narancsokkal és mandarinnal teli gyümölcsöskosár oldalának vetette a hátát, és csendben jól befalatozott diós és mákos bejgliből. Utána visszatért a helyére. Eközben a szakállából a darált mák szemcséi végigszóródtak az asztalon.
Volt hatalmas ijedelem, amikor ezt másnap reggel a háziak felfedezték! Az anyuka megállapította, hogy fogyott a bejgliből ahhoz képest, amennyi előző este maradt a tálcán. Az apuka ekkor telefonon próbált állatorvost keríteni, mert azt hitték, a cica mászott föl éjszaka az asztalra, és ő evett a süteményből. Márpedig a mák nem való az ilyen kisállatoknak. A szülők halványan emlékeztek rá, hogy akár mérgezést is okozhat, attól függően, mennyit eszik meg belőle az állat. Mivel ezt a nagy nehézségek árán felhajtott állatorvos is megerősítette, azonmód fogniuk kellett Mimu cicát és bevinni a rendelőbe, hogy megvizsgálják.
A manó kissé nyugtalanul várta a család hazatérését. Nem gondolta volna, hogy a pákosztosságával ilyen gondot-bajt okoz. Hiszen előző nap sem vették észre, amikor a szaloncukrokba dézsmált bele!
A lakás vészjósló hallgatásba borult. Az angyal nem állt szóba vele, és még a karácsonyfa sem világított olyan vidáman, mint eddig.
A manó lelkiismeretfurdalással küszködött egészen addig, amíg a család megkönnyebbülten haza nem érkezett. A cicának szerencsére semmi baja nem volt, de az állatorvos komolyan figyelmeztette őket, hogy az ünnepek milyen veszélyeket hordozhatnak a kis kedvencekre nézve. Felsorolta, mi minden árthat nekik, és nagyobb körültekintésre intette a családot. Ezért aztán Lili és a szülei máris nekiálltak leszedni a karácsonyfáról az angyalhajat, ami bizony életveszélyt jelenthet egy cica számára.
– Ha lenyeli, úgy magára ráncolja a beleit, mint a behúzott gumi a nadrág derekát – mondta ugyanis az állatorvos. – Minden szalag és fonál ilyen veszedelmes tud lenni. A bél megsérül, aztán elhal, és a cicát ilyenkor már nem lehet megmenteni.
Szó se lehetett arról, hogy ezt megkockáztassák. Igaz, hogy a csillogó ezüstszálaktól megkopasztott karácsonyfa kissé pucéran és búsan nézett így ki, de bőven elég volt a reggeli ijedelem az újdonsült cicatartóknak. Természetesen étel sem maradhatott többé az asztalon, így aznap éjjel a manó csak bánatosan pisloghatott a szoba sötétjében.
Másnap reggel a hajnali nap sugarai megcsillantak valamin a földön. Egy kóbor angyalhaj rejtőzött el a fenyőfa alatt. A korán ébredő Mimu cica némi mosakodás és nyújtózkodás után játékot keresett, és hamarosan felfedezte a csillogó holmit.
Ijedtség költözött a manó szívébe. A tőle telhető leggyorsabban oldalazni kezdett az asztal széle felé, ami nem könnyű, ha valaki csak egy zsákformára varrt testtel rendelkezik. A cicus elkezdte már birizgálni a mancsával az angyalhajat. A manónak felrémlett, amit a család előző nap emlegetett arról, hogy ha a szájába veszi, akkor nem bírja többé kiköpni, mert a nyelvén hátrafelé hajló kampócskák vannak, és azok nem engedik. Nekidurálta hát magát, és egy csusszanással elérte az asztal szélét!
A cica odakapta a tekintetét a puffanásra. Már el is felejtette előző játékát, és indult felfedezni a zaj okát. Lelapuló testtel, felemelt farkincával ugrásra készülődött, majd hopp, megragadta a zsákmányt!
A manó puha, szürke testébe éles karmocskák mélyedtek. Fehér fogacskák ragadták meg a szakálla bodrát. A cica nyivákoló hangokat adva tépdesni kezdte. A manó még hallotta, hogy az emberek felneszelnek a játék zörejére, majd megadóan behunyta a szemét.
Kis idő múlva egy szúrásra tért magához. Anyuka bökte éppen belé a tűjét, miközben Lili az ölében doromboló kiscicát simogatta.
– Ugye, meg lehet javítani? – faggatta az édesanyját tágra nyílt szemmel, aggodalmasan.
– Persze, megvarrom, ahol elszakadt – nyugtatta meg az anyukája. – Nem lesz ugyanolyan szép, mint újkorában, itt-ott a szakálla is cikkcakkos marad, de legalább egyedi lesz!
Amikor a kissé viharvert manó visszakerült az eredeti helyére az asztalon, az angyalka odasúgta neki:
– Igazi hős vagy!
Nagyon aranyos történet volt! 🙂