Egy Rorschach-teszt kártyáit nézegetem egy magánrendelőben. A tintafoltok mintha megelevenednének a fejemben, oly szürreálisak, mégis sokatmondóak számomra. A válaszaim gyorsak és határozottak. Látni vélem mindazt, amiről beszélek, sőt meg is mutatom az orvosnak, elmagyarázom, amikor egy-egy felelet után hitetlenkedve pillant rám. Az utolsó kártyalapot nagyon érdekesnek találom. Gondolkozom egy darabig, majd így felelek:
– Ez a Sas-köd a Kígyó csillagképben.
Majd egy kis pöttyre mutatok.
– Ez egy csillag, a neve: Wintir – mondom.
– Igencsak határozottan állítja. Talán ismeri?
– Az álmomban szerepel. Miként az idegen lények is, akik a fejemben suttognak.
Ekkor előveszem a zsebemből a fehér kavicsot, melyet mindig magamnál hordok.
– Mi ez? – kérdezi. – Egy kavics?
– Ez nem közönséges kavics. Különleges anyagból van, mely itt a Földön ismeretlen. Mesterséges elemekből épül fel, melyet a szubtérben ható erők stabilizálnak. Teljesen szimmetrikus.
Bólogat, de látom, hogy úgy érzi, bolond vagyok. De azért megkérdezi:
– Ezt honnan tudja?
– Maguk az idegenek mondták el nekem.
– Talán ők adták magának?
– A kavicsot a szobámban találtam. Nézze meg teljesen átlátszó, és van rajta egy apró vörös szimbólum.
– Akár üveg is lehet – hitetlenkedik. – Az IKEA-ban is kapni hasonlót – jegyzi meg.
– De ezt a szimbólumot sehol nem ismerik a Földön!
Teljesen elönt a méreg. Nem tudok uralkodni magamon. Elkezdek ordibálni, elhordom mindenféle sarlatánnak, aki semmihez sem ért, és semmit sem akar elhinni, mert hitetlen és tudatlan, a világ dolgait megérteni képtelen. De ő csak ül ott rezzenéstelen arccal, és bámul rám. Nyilván megszokta már, sok betege viselkedhet ugyan így. Aztán látva e hajthatatlanságot, magamba omlok és sírni kezdek.
– Felírok magának egy enyhe nyugtatót – közli érzelmektől mentesen.
– És gondolja, az segít? – kérdezem cinikusan, de ő elengedi a füle mellett.
Persze neki teljesen mindegy, ő már felállította a diagnózist: meglehet, hogy őrült vagyok.
Felettem a sötétben csak úgy szikrázik a Tejút varázsos sávja, mely már az ókoriakat is megihlette. Átragyog a csupasz fák magasba nyúló ágai közt. Öles léptekkel haladok, nincs hideg, de szeretnék már otthon lenni, hogy megnyugodjak.
Egy tisztásra kiérve fényességet látok magam körül, a forrása felettem van. Feltekintek. A csillagok helyén, a hatalmas kék fényárban egy hosszú, szivaralakú jármű nyílik szét, akár egy virág, mint megannyi hosszú kristálytű, mint egy tűszirmú krizantém, mely ezidőtájt bontja szirmait. Teljesen megdöbbenek a látottaktól, és eszembe jutnak az éjszaka álmának zavart képei. Most minden oly valószerűen tiszta.
– Tudni akarom! – ordítom bele a csendbe.
A jármű ugyanis hangtalan. Csak a fény özönlik felém, mintha megnyíltak volna a menny kapui. Mintha én magam is a megváltást keresném.
Érezem, ahogy emelkedni kezdek, testem elszakad a földtől, egyre magasabbra jutok a fénysugárban. Ez félelemmel tölt el, de mégis van bennem valami mélyről jövő nyugalom. Az űrhajó téren és időn átívelő, különös teste magába fogad, mint valami anyaméh. Mintha egy csillaggyermek lennék. Körülöttem odafent a lamellák alkotta ürességben megannyi színes fénypont ragyog, mintha drágakövek lennének. Olyan elevenek, talán szólnak hozzám. Beszélnek egy elfeledett, titkos nyelven. Lassan elnyom az álom, a tudattalan, fejemben szappanbuborékokként pattannak szét a képek és tűnnek el. Megnyugszom, majd eszméletemet vesztem.
Nem tudom mennyi ideig voltam ebben az állapotban, amikor ismételten magamhoz térek, már egy fehér szobában vagyok, fehér szmokingban. Egy vonósnégyes ül arra távolabb, fehér hegedűkkel és egy jól ismert dallamot játszanak. Ez Vivaldi. Aztán megnyílik egy ajtó, és belép rajta egy fiatal férfi. Ő is fehérben van, középhosszú szőke hajának tincsei az arcába lógnak, kék szeme szinte világít. Nagyon furcsállom ezt az egészet. Talán egy álom – gondolom. Még felrémlik, amint az űrhajó belsejébe kerülök.
– Ki vagy? – szegezem neki a kérdést.
– Ezt a dallamot egy űrszonda lemezén küldtétek – jön a válasz, de nem arra a kérdésre, amit feltettem.
– Hol vagyok?
– Az elméd egy zugában – feleli. – Fizikai értelemben egy űrhajóban lebeg a tested, távol mindentől. Elszigetelve minden zavaró hatástól. Egy érző gép csatlakozott rád, ezzel a fehér kaviccsal, ahogy te nevezed – mondja és előveszi.
Intek a fejemmel, hogy igen, ezt ismerem.
– Nézd meg és lásd! – súgja a fülembe, amint oda hajol hozzám. Kellemes illatot érzek.
Ekkor a szoba látványa mindenestől egy ponttá zsugorodik a fekete térben, melyet csillagok töltenek ki, és felismerem, hogy az a kis pont nem más, mint a Naprendszer, amint a Tejútban kering sokmilliárd társával együtt. A srác rámutat egy másik pontra, mely nem is egy, hanem rögtön három, egy hármas csillagból álló rendszer, ahol egy kék, egy sárga és egy vörös csillag alkot gravitációs egységet. Körülöttük bolygók keringenek, ahogy kinagyítja a képet. Látom az idegen világot, valószerűtlenül szép. Ekkor egy lökést érzek magamon ismét, és a fejemben a suttogás egyre erősödik, szimbólumok peregnek a szemem előtt, egy ismeretlen nyelv ábrái, az elvont tudás. Szinte elviselhetetlen. Kínzó.
– Elég − suttogom elgyötörten, és térdre rogyok.
Az angyalarcú, szőke fiú leguggol mellém. Kék szeme felizzik, és átnyújt nekem egy fehér lapot, melyen vörös szimbólum ékeskedik. Szinte a kezembe erőszakolja a papírt.
Felettem a Tejút sávja szikrázik az éjszakában, mint egy hatalmas ív, sötét bársonyra szórt csillogó, színes drágakövek és igazgyöngyök.
– Tudni akarom! – ordítok bele az éjszakába.
Kiáltásomat azonban elnyeli a némaság. Nem bírom türtőztetni magam, ordítok és sírok felváltva. Szememet elhomályosítják a könnycseppek, orromból a takony súlyos, nehéz cseppekben hullik alá.
Ennek véget kell vetni – jut el a tudatomig.
Sehol sincs már az űrhajó magam vagyok az őszi erdőben, mintha csak egy álom lett volna az egész, egy szörnyű látomás. Talán tényleg megőrültem. Lehet, hogy annak a sarlatán orvosnak van igaza, és nem vagyok más, mint egy bolond.
Összeszedem magam, elbotorkálok a kocsimig, az avar surrog a lépteim nyomán. A fényszóró pászmája megvilágítja az úttestet, mint késpenge hatol bele a sötét éjszakába.
Végre otthon vagyok. Nehezen találom kulcsom, ahogy a zsebemben kotorászom. Ekkor a kezembe akad a lap. Kiveszem, és döbbenten szemlélem a hófehér felületen a rikító vörös szimbólumot.
Elfog a sírás. Érzem a fejemben a hangokat. A kavicson felizzó szimbólum működésbe hozza bennem az eltemetett tudást. A lakásba benyomakodó város fényei mintha egy homályos üveglencsén szűrődnének át, összemosódni látszanak. A színek és a formák álnok módon szólítanak meg, feltárul az igazság egy szelete.
Lelkemet eluralta az érzés, amikor egyesültem a géppel. Fájdalom jár át, az élet nehézzé válik, a bizonytalanság érzete növekedik bennem, és elhatározom, hogy eldobom magamtól az életet, mert az már így jelenlegi formájában elviselhetetlen. Bennem a tudás, de eldobtak engem, így csupaszon a gép lelkével a lelkemben. Mintha száműztek volna a paradicsomból, abból a távoli világból, ahová nem juthatok el. Tragikus felismerés. A fürdőszobában felvágom a karomon az ereket. Most már íme a világnak van igaza: bolond vagyok. Mellettem a lap hever, a vérvörösen folyik szét körülöttem tócsába gyűlve, eláztatva a papírlapot, s a rajta vöröslő szimbólum együtt izzik a véremmel.