Fiál-Kiss Zsófi: Életet az életért

Csak azért egyeztem bele, hogy megírom a közös történetünket Katával, mert a „pszichomókusom” szerint senkinek nem kell megmutatnom. Még neki sem. Ha gondolom, beteszem a fiókba, vagy rituálisan elégetem – amikor ezt mondta, kacsintott egyet, mintha valami közös titkon osztoznánk.

A középkorú, kopaszodó, kerek szemüveges pasas röhejes módon tényleg egy mókusra emlékeztetett. Kicsi szája és felfelé kunkorodó, pisze orra nem illett szögletes arcához, ahogy lágy hangja és döglött hal-szerű kézfogása sem. Mikor először megláttam, nevetni támadt kedvem, aztán az anyámra néztem, aki elrángatott hozzá: ez most komoly?

Anyám nem viszonozta a pillantásomat. Síri hangon adta elő problémáját a fickónak: mióta bejutottam az egyetemre nem tanulok, sorra bukom a tárgyakból vagy jobb esetben összeszenvedek egy elégségest. Minden héten bulizom és iszom. Rászoktam a cigire. Nem ismer rám! Az igaz, hogy apámmal épp válófélben vannak, de ez igazán nem lehet ok arra…

És így tovább, végestelen-végig. Bárki azt hihette volna, hogy igazából neki van szüksége terápiára. Mókus úr egy darabig türelmesen hallgatta, majd kedvesen, de határozottan – ki se néztem volna belőle – kitessékelte az ajtón. Anyámnak nem tetszett a dolog, csak úgy villogott a szeme: félbeszakították, ráadásul ki is küldték, mint valami gyereket. De nem tudott mit tenni.

Bár beszélgetésre számítottam, főleg én beszéltem, ő csak kérdezett. Jó kérdései voltak és jókor tette fel őket, észre se vettem, mikor kezdtem megnyílni. A sulitól gyorsan eljutottunk a szüleimig. Először azt hittem, hogy az ő válásukra fog rámenni, de nem. A barátaimról is kérdezett, aztán valahogy eljutottunk Katáig. Elárultam neki, hogy általánosban legjobb barátnők voltunk. Egy éve lett öngyilkos.

Láttam, ahogy a szemüveg mögött felcsillant apró, barna szeme, orrát úgy felhúzta, mintha valami különösen ínycsiklandozó mogyoró került volna elé. Kíváncsi vagyok, hogy miért gondolta ezt fontosnak. Pedig mindent megtettem, hogy olyan közönyösen mondjam ki Kata nevét, amennyire csak lehetett.

Neki aztán végképp nincs köze semmihez. Persze, sajnálom, hogy meghalt, de én mit tehettem volna? Akkor már ezer éve nem beszéltünk. Rég nem voltunk barátok. A temetésére se mentem el, mert zártkörű volt.

Nem mintha el akartam volna rá menni. Minek? Akit régen ismertem, az a koporsóban feküdt, a többi rokonával meg nem volt kedvem jópofizni. Nem volt számukra mondanivalóm.

Katát hetedikben ismertem meg. Akkor jött át falusi iskolájukból a miénkbe, mert túl jó képességű volt ahhoz, hogy abban a putriban rohadjon el. Már hatodik év végén meglengette az ofőnk, hogy jövőre jön hozzánk valaki. Aztán hiába telt el két hét a hetedikből, ez nem történt meg. Szegény akkor kapta el a bárányhimlőt. A sulikezdésnek mindig az első két hete kritikus, amikor a régi klikkek feloszlanak és újak alakulnak ki. Van, aki kegyvesztett lesz, van, aki feltörekvő. Én stabilan álltam a népszerűségi hierarchia tetején és eszemben sem volt ezen változtatni. Ha valaki a helyemre pályázott, kíméletlenül kicsináltam. A tanároknak, szülőknek fogalmuk se volt róla, mi zajlott a kistinédzserek között, de most itt leírom – úgyse olvassa senki –, hogy az nem lányregény.

Szóval ebbe a helyzetbe érkezett Kata. Első pillantásra nem volt bizalomgerjesztő: ócska, kislányos ruhákat viselt, csupa virágmintás kötött anyagút. Aznap az anyja elegánsnak vélt, valójában vérciki barna kordbársony nadrágba bújtatta. Hosszú, dús gesztenyabarna haja a hátán fonott copfban lógott le. A csajokkal döbbenten néztünk össze, mikor megláttuk. Én nyolc éves koromtól kerek-perec megtiltottam anyámnak, hogy befonja a hajam. Arca olyan volt, mint egy babáé, kerek és rózsaszín, nagy szemekkel. Füle vörösen izzott. A felnőttek biztos bájosnak tartották, én szánalmasnak találtam. Egyik kezében egy régi, bőr hátizsákot szorongatott, a másikat a nadrágjába törölte. Lehajtott fejjel iszkolt a terem végébe és leült egy üresen maradt padba. Ránéztem a mellettem ülő Zsanira – akkor épp ő volt a legjobb barátnőm, bár nem kedveltem különösebben –, és összenevettünk.

– Szerinted honnan szerezte azokat a ruhákat? – súgta a fülembe, mire mindketten rásandítottunk Katára. Az új lány lassan kiszedte a táskájából a könyvet meg a füzetet és elrendezte őket a padján. Nyilván tudta, hogy róla beszélünk. Az ilyen sugdosásnak épp ez a lényege.

– A nagyanyja szekrényéből. – Megint felvihogtunk.

Kata szerencséjére nálunk nem kellett az új diákoknak bemutatkoznia az osztály előtt, mint a filmekben. Az ofőnk, Kovács tanárnő csak bejött, megkereste a szemével, és abban a pillanatban szétrobbantott minket Zsanival – őt hátra küldte, Katát meg az ő helyére. Ahogy leült mellém, tapintani lehetett a zavarát. Kicsit öreg szaga volt, gondolom a ruhái miatt, múzeumoknak berendezett régi házakra emlékeztetett. Nálunk már minden lány parfümöt fújt magára. Látványosan fintorogtam, mikor láttam, hogy épp rámsandított.

Nem néztem ki sokat belőle, de mint kiderült, nem kellett volna alábecsülnöm. Bár úgy nézett ki, mint aki kettőig se tud számolni, baromi erős volt reáltárgyakból.

Azt tudni kell, hogy anyám fizika és kémia szakos tanár ugyanebben a suliban. Engem nem tanított, de elképzelhetetlen volt, hogy ezekből vagy bármiből rosszul teljesítsek. Ha ötösnél rosszabb jegyet szereztem, ő tudta meg először. Ezzel várt otthon. Magyarázatra sose volt kíváncsi. Nem panaszkodásként mondom, csak a tények kedvéért. Nagy elvárásai voltak velem szemben, és ezeket próbáltam is tartani. El se tudtam képzelni, hogy szembe szálljak vele: apróságokat leszámítva, mint a copf-kérdés régen. Én is erős akaratú voltam, de ő nagyobb rutinnal rendelkezett.

Ezután eseménytelenül telt el a következő hónap. Aztán egy nap, mikor Kovács tanárnő kérdezte, hogy ki akar Fáry matekversenyre jelentkezni, kapásból emeltem a kezem. Minden évben indultam, és egész szép eredményeket értem el. Tudtam, mit várnak tőlem.

Meglepetésemre mellettem szintén a levegőbe emelkedett egy kéz. A Katáé. Olyan arcot vágott, mintha maga is meglepődött volna rajta. Aztán a tanárnő intésére halkan elmagyarázta, hogy még sose volt versenyen, de szeretné kipróbálni magát. Fontos különbség volt kettőnk között: én mentem, mert muszáj volt, ő ment, mert akarta. Hiába beszélt halkan, a szavaiban erő volt. Már több hete mellettem ült, de még alig hallottam a hangját, így meglepetten fordultam felé. Ő is rámnézett, majd gyorsan elkapta a tekintetét. Talán félt tőlem? Biztos nem utált, ő nem volt az a gyűlölködő vagy haragtartó fajta.

Én gyűlöltem volna magamat a helyében.

Kovácsné bólintott, de az óra után a teremben tartott minket. Azt akarta, hogy felkészülésként hetente háromszor tanuljunk együtt a könyvtárban. Mindketten belementünk: én morcosan, szájhúzogatva, Kata komolyan. Aztán gyorsan elköszönt és szaladt, hogy le ne késse a buszát. Kovácsné akkor fordult felém:

– Biztos van még dolgod délután, úgyhogy gyors leszek. – Megköszörülte a torkát, mint aki fontos bejelentésre készül. – Szeretném, ha felkarolnád ezt a kislányt, Lilla.

Nem mondtam semmit, de az arcomon láthatott valamit, mert a tanárnő így folytatta:

– Úgy gondolod, hogy nem a te dolgod. Attól tartok, hogy valamennyire mégis. Mintadiák vagy az osztályban és ez nem csak az érdemjegyekről szól. Példát kell statuálnod. Jó példát. Elég ideig keringett Kata magányosan ebben az iskolában. Ha te összebarátkozol vele, mások is megteszik.

Még ha igaza is volt, nem vettem a fáradtságot, hogy elmagyarázzam neki, a népszerűség kulcsa, hogy nem csinál az ember olyan hülyeséget, mint például hogy összebarátkozik a kiközösített osztálytárssal. Meg amúgy is megszoktam, hogy a tanár utasítását követni kell.

Így esett, hogy hetente háromszor együtt matekoztam Katával. Mivel falusi iskolából jött, lemaradásban volt hozzám képest, amit játszva behozott, a végén meg már ő magyarázta nekem a nehezebb példák megoldását. Azért ez idegesített.

Eleinte tényleg a matekra koncentráltunk, de egy idő után elkezdtünk beszélgetni is. Nem tudom, hogy Kovácsné kérése miatt, vagy magamtól is így tettem volna, de kedvesebb lettem ezzel a naivan őszinte lánnyal, ő pedig lassan megnyílt nekem. Szinte percről-perce lazultak el az arcán az izmok és eltűnt a két szemöldöke közötti feszült, függőleges ránc.

– Nem hittem volna, tudod? – bökte ki egy nap. – Hogy a szüleim elengednek erre a versenyre.

– Miért ne engedtek volna? – morogtam, miközben egy régebbi Fáry feladatsor különösen nehéz példáját bogarásztam. – Büszkék lehetnek rá, hogy ilyen okos vagy.

Kata csak legyintett, és közben elvörösödött a füle. Ezek az apró részletek most kezdenek visszajönni. Ha dühös volt, vagy zavarba jött, mindig a füle lett vörös, nem az arca.

Miért fáj ennyire ez az emlék?

– Nekik ez nem olyan nagy dolog. Nem akarják, hogy túl sokáig tanuljak.

– Túl sokáig? Mármint egyetem, főiskola?

– Aha, olyasmi. Szerintük az olyan léhűtő dolog, egyetemre járni. Csak a gazdag úrilányok, akiknek a szülei a fenekük alá tesznek mindent, azok engedhetik meg maguknak. Minél hamarabb kezdjek el dolgozni és álljak a saját lábamra, ezt akarják. Szerintem gimibe se engednek tovább.

Ez olyan szürreálisan hangzott. Kata tagadhatatlanul okos volt és szorgalmas, simán megállta volna a helyét bármelyik egyetemen, erre a saját szülei fogták vissza őt. Én is okos voltam, de feleannyi tudni akarás nem szorult belém. Ha Kata anyám gyerekének születik, konkrétan legázolta volna előtte az egyetemig vezető utat.

– Elmondhatok egy titkot? – dünnyögte Kata és nem nézett rám, szigorúan a tollát markoló kezét bámulta. – Tudom, hogy nem lehetünk igazán barátok, de te vagy az egyetlen, akivel két szónál többet beszéltem eddig.

– Miért ne lehetnénk? Mármint barátok – csúszott ki a számon. Így belegondolva Katával kettesben voltam igazán és utoljára önmagam. Zsaniékkal is jól elvoltam, elhülyültünk meg minden, de mindig ott volt valahol a mellkasomban egy pici feszült csomó. Ezt a csomót mostanában éjjel-nappal érzem.

Kata meglepetten nézett fel rám és halványan elmosolyodott.

– Nem kell úgy tenned, mintha kedvelnél. – Lehalkította a hangját, hogy csak én hallhassam. – Tudom, hogy Kovácsné kért meg rá, hogy barátkozz össze velem. Nem vagyok hülye. De nem kell… eddig is megvoltam egyedül.

– Nem kért meg rá senki – hazudtam kapásból. – Tök jó, ha jól elvagy egyedül, de ha már együtt kell tanulnunk, jobban is megismerhetjük egymást.

Kata beharapta a száját – miért emlékszem erre ilyen tisztán? – aztán minden előzetes nélkül kibökte:

– Még soha senkinek nem mondtam el. Nem tudom, hogy neked miért… de szeretnék majd egyszer az orvosin továbbtanulni.

– Szuper – mondtam meglepetten, totál nem értettem a lényeget. – Biztos menni fog. És?

– Anyuék nem fogják engedni. – Olyan elkeseredett arcot vágott, hogy elnevettem magam. Egy kis hülye voltam, semmit nem értettem.

– Van még idejük, hogy beletörődjenek. Azért az nem rossz dolog, ha a gyerekünkből orvos lesz.

Ettől még jobban eltorzult az arca.

– Ők csak azt fogják látni, hogy mennyibe kerül, mire odáig eljutok. Ezt nem engedhetik meg maguknak. Nem akarják. Burzsuj dolognak tartják.

Legyintettem.

– Beletörődnek.

– Figyelj – váltott témát hirtelen. – Nincs kedved hazajönni velem? Még soha nem vittem haza magammal barátot, a szüleim már aggódnak miattam. Mi nem igazán vagyunk azok. Mégis…

Kata kábé harminc percnyi buszútra élt a várostól. Azelőtt még sosem ültem buszra, mindig kocsival vittek jobbra-balra. Már maga a jegyvásárlás is zavarba ejtett, aztán a tömött buszon leülni se tudtunk, csak kapaszkodni. Itt aztán nem voltam az a nagyszájú, menő csaj, mint az osztályban.

Katáék egy kicsi kockaházban éltek, nagy kerttel, aminek egy aprócska része le volt betonozva, a másik része meg kerítéssel leválasztott veteményesnek megtartva.

– Utálom – vallotta be Kata valamivel később. – Állandóan munka van vele. Annyira nem szorulunk rá, hogy mi termesszük a zöldséget, de apu nem hajlandó pénzt adni azért, amit ő is meg tud csinálni. A ház körül is ő szerel meg mindent.

Kata édesanyja aprócska volt, kerek és mosolygós. Az apja magas, szikár és olyan ráncos, mintha egy húszassal öregebb lett volna. Nem tűntek szigorúnak, de Kata azt mondta, hogy idegenek előtt mindig adják a lazát.

Rendezett és tiszta szobája régi bútorokkal volt tele. Mivel megengedte, módszeresen végignéztem a szekrényében sorakozó ruhákat. Ahogy sejtettem: mind divatjamúlt gönc, turisak, egyik se az ő mérete. Előhúztam egy kopott trapézfarmert:

– Na, ez húsz éve volt menő.

– Engem nem érdekel az ilyesmi – vont vállat. – Anya megveszi a ruhákat, én meg felveszem őket. Mindegyik nagy rám.

Elgondolkodva méregettem a nadrágot.

– Hát – mondtam végül. –, én egy kicsit megigazíthatom neked.

Erre felkapta a fejét. Akármit is mondott, fontos volt neki, hogy legalább a külsejével ne lógjon ki.

– Megtennéd? Mármint, képes vagy rá?

– Igen – nevettem el magam. – Van varrógépem. És valamennyire érdekel a dolog.

Leengedtem magam elé a nadrágot. Kata a matekos különórán őszinte volt velem. Kitárulkozott nekem, pedig nem lett volna rá oka. Úgy éreztem tartozok neki. Talán én is el akartam mondani valakinek, ami a szívemet nyomta.

– Ezzel akarok foglalkozni. – Végigsimítottam a nadrágon, elképzeltem milyenné varázsolhatnám. – Anyámék egyetemre küldenének, de én csak divattervezést akarok tanulni.

Kata elkerekedett szemmel bámult rám. Akkor már volt némi fogalma arról, hogy milyenek a szüleim.

– Hát… ez nehéz ügy.

– Ja.

– El fogod mondani nekik?

– Nem tudom. Talán? Egyszer. De – erőltettem mosolyt az arcomra. –, emellett szerezhetek magamnak egy diplomát is, nem? Azzal sincs gond. És közben eldöntöm, mit akarok igazán. – Most azt ismételtem, amit a szüleim mondtak volna. Poén, nekik azóta se árultam el, mire vágyom az életben igazán.

– Ha engem kérdezel, felesleges arra pocsékolni az időd, amiről tudod, hogy nem szereted igazán.

– Te beszélsz? – vigyorogtam rá, mire szomorúan visszamosolygott.

– Ugyanabban a cipőben járunk, mi?

– Majd egymást erősítjük – mondtam, de nem is gondoltam bele mit beszélek. A képzeletem messze járt akkor. – Biztatjuk egymást, hogy ne térjünk le a helyes ösvényről.

– Igen. – Kata arca ragyogott. A kislányos, falusias külső alatt valami felébredt benne. Ő bezzeg komolyan gondolta. Ő sose felejtette el ezt az ígéretet. – Így lesz.

– Ezt itt – meglobogtattam a nadrágot – megigazítom neked. Trendibb cucc lesz, mint bárkié az osztályban.

– Ez lesz a vizsgadarabod – kuncogott. Egymásra nevettünk, mint a legjobb barátnők.

Baromira nem voltam én senki legjobb barátnője. Katának messzire kellett volna menekülnie tőlem. De a nadrágot elvittem. Elővettem a szekrényből anyám ritkán használt, régi varrógépét. Annak idején nem ő, hanem nagyanyám tanított meg rajta varrni. Vágtam, szegtem. Igazítottam. Jobban élveztem, mint bármit. Anyám párszor bejött a szobában, amíg Kata nadrágján dolgoztam:

– Nem a matekversenyre kellene készülnöd?

– Nyugi, csinálom azt is. Ez csak feltöltődés – mondtam neki, mire vágott egy fejet, de békén hagyott.

Mikor készen lett és Kata felpróbálta a farmert, úgy állt rajta, mintha ráöntötték volna. Ahogy nézegette magát a tükörben nem tudta eltitkolni, mennyire tetszik neki a látvány. Vörös fülekkel, fülig érő szájjal nézett rám.

– Köszönöm. Még soha senki nem tett értem ilyet.

– Nem nagy ügy – legyintettem és tényleg nem volt az. Nekem.

A szülei nem engedték neki, hogy az iskolában hordja, mert szerintük túlságosan kihangsúlyozta a lábát és a fenekét. Ezután egyszer vette fel az életben.

A verseny végül nem sikerült valami fényesen. Országos szinten tizennegyedik lettem, ami amúgy nem olyan rossz, viszont Kata az ötödik helyen végzett. Anyám arca egészen befeszült, amikor ezt megtudta. Pengevékony szájjal fordult felém.

– Te is tudtad volna ugyanezt az eredményt hozni, ha normálisan felkészülsz rá, és nem mindig mással foglalkozol.

Mit mondhattam volna erre? Igenis sokat készültem rá, a tőlem telhető legjobbat nyújtottam. Azért volt dühös, mert egy osztálytársam jobb volt nálam. Ha Kata nem indul és úgy lettem volna tizennegyedik, akkor tökéletesen elégedett lett volna.

Azt hiszem, még ha visszagondolva hülyeség is, hogy a lelkem mélyén én is Katát hibáztattam, amit előtte persze nem mutattam. Teljesen normálisan és barátian viselkedtem vele szemtől-szemben. De ha ő nem volt ott, csak a többiek, akkor egy szemét voltam.

– Te voltál náluk? – nézett rám elhűlve Zsani. – És milyen a házuk?

– Olyan szaga van, mint egy disznóólnak – fintorogtam, közben legszívesebben leköptem volna magam. ­– Egy idő után megszokod. Szerintem ők már nem is érzik.

És csak nevettünk, majd amikor Kata megjelent a közelben, vigyorogva elkaptuk róla a pillantásunkat. Ő talán sose sejtette, hogy róla beszéltünk. Vagy talán mégis tudta. Talán azt hitte, hogy ez egy olyan ár, amit meg kellett fizetnie a barátságomért.

A legnagyobb árulást nem sokkal ezután követtem el. Kata egyszer bevallotta, hogy az egyik srác, Marci tetszik neki az osztályból. A srác rá se nézett, Kata meg sose mert volna kezdeményezni, csak állandóan bámulta, amikor azt hitte senki se veszi észre.

Az egyik lány az osztályból, Ivett, házibulit szervezett. Gőzöm sincs, hogy engedhették meg neki a szülei, de nem hogy megengedték, még el is mentek otthonról arra az estére, szigorúan éjfélig. Az egész osztály hivatalos volt, páran az évfolyamból, és a felettünk járó srácok, akik le se szarták a dolgot. Egyedül Katának nem szólt.

– Szerinted meg kéne hívnom? – kérdezte tőlem Ivett olyan hangsúllyal, mint aki egy nyilvánvaló, röhögő „nem”-et várt válaszként. Én viszont megleptem:

– Ja, miért ne? Ciki lenne, ha csak őt nem hívnád meg. Amúgy se fogják elengedni a szülei.

Így is történt, Kata viszont a kardigánja szélét gyűrögetve keresett meg titokban egy szünetben.

– Sose voltam még buliban – vallotta be, szemében kétségbeesés és valami lázas elhatározás tükröződött. – De erre most menni akarok.

– Marci miatt?

Kata nem kertelt, csak bólintott. Persze, hogy miatta. Vagy talán nem csak miatta, de ezt még nekem se mondta el.

– Mondd azt anyudéknak, hogy nálunk alszol, hátha oda elengednek.

– Nem fognak – motyogta és eloldalgott. Hát, akkor ez ennyiben maradt, gondoltam én.

Pedig ismertem már Katát, tudhattam volna, hogy ha egyszer a fejébe vesz valamit, akkor végig is viszi, mindegy, mi az ára. Félelmetes tudott lenni. Alábecsültem a Marci iránt táplált gyerekkori szerelmét és azt – erre akkor nem is gondoltam –, hogy mennyire vágyott rá, hogy közénk tartozzon.

Javában dübörgött a buli Ivettéknél, mikor minden elromlott. Valahonnan szereztek sört is, amiből kapásból ittam két dobozzal. Szépen be is rúgtam. És ki környékezett meg akkor? Naná, hogy az ugyanolyan eltompult szemű Marci, aki akadozó nyelvvel kért fel táncolni. Megfordult a fejemben, hogy nemet mondok neki, de végül vele mentem. Amiről Kata nem tud, az nem fáj neki. A tánc végén Marci lesmárolt ­– nem esett jól és nem éreztem helyesnek, de ezt is hagytam. Mikor szétváltunk, Katát pillantottam meg, aki az ajtóban állt sóbálvánnyá meredve és minket bámult.

Egész máshogy nézett ki. Kiengedte dús haját, ami a derekáig ért. Valahonnan kerített magának egy szűk, fekete felsőt és az általam megigazított farmert viselte. Még egy picit ki is sminkelte magát. Egy hosszú percig néztünk farkasszemet egymással. A piától és saját zavaromtól aztán elvihogtam magam és belefúrtam a fejem Marci mellkasába. Mire felnéztem, Kata már nem volt ott. Nem indultam utána.

Nem tudom, hol töltötte az éjszakát, mert addigra az utolsó busz is elment. Soha többet nem beszéltünk. Önkéntesen elült mellőlem, nem jelentkezett többé egy versenyre sem, még a jegyei is leromlottak. Azt mondogattam magamnak, hogy ez nem miattam történt. Amúgy se voltunk igazán barátok. Meg ki csinál ekkora ügyet csinálni egy táncból és egy csókból?

Én egy jó kis gimibe mentem továbbtanulni, ő meg egy szakközépbe. Nem tudom, milyen szakra, de hogy onnan bejuthasson az orvosira esélytelen volt. Én az orvosira készültem, mégis berzenkedtem a gondolattól. A varrógépet viszont többé nem vettem elő, direkt nem is gondoltam rá. Mert arról mindig eszembe jutott Kata.

Oké, az az igazság, hogy a halála előtt nem sokkal találkoztam vele. Konkrétan megkeresett engem. Nem sokkal az érettségi előtt az akkori pasimmal siettem német nyelvvizsgára. Kellett az a középfokú a pontjaimhoz és ez volt az utolsó esélyem, hogy megcsináljam. Már így is késésben voltam, amikor útközben valaki a nevemen szólított.

– Lilla!

Mindketten megfordultunk, és megláttuk Katát. Nagyon máshogy nézett ki. A haját levágatta, zsírosan lógott a vállára. Meg is hízott, ami nem állt jól neki, mindig vékony testalkatú volt. Egyedül leharcolt, ócska ruhái emlékeztettek a régi Katára. Azonnal felismertem.

– Ez kicsoda? – kérdezte felhúzott szemöldökkel Peti. Gúnyosan mérte végig a lányt, aki a nyári meleg ellenére fázósan húzta össze magán a kardigánját.

– Lilla! Szeretnék beszélni veled. Tudom, hogy ezer éve… de szó szerint nincs senki más… – Elcsuklott a hangja. Közelebb lépett hozzánk, de a nagy távolság megmaradt köztünk.

Nekem is lett volna mit mondanom neki. Tartoztam neki egy bocsánatkéréssel. Bevallhattam volna, hogy a hátam közepére se kívánom ezt a nyelvvizsgát és szó szerint rettegek attól, hogy felvesznek az orvosira. Basszus, szükségem volt rá! A tekintetében egy régi ígéretet láttam: egymást fogjuk támogatni. Mindketten emlékeztünk rá, de csak neki volt bátorsága, hogy beváltsa és beváltassa ezt az ígéretet.

Mégis, talán bevállaltam volna, hogy lekésem a vizsgát és ezzel keresztbe teszek a szüleim által jól megtervezett jövőmnek. Olyan közel jártam hozzá, hogy önmagammá váljak és elfogadjam egy igazi barát utolsó kéznyújtását, de Peti türelmetlenül ciccegni kezdett és megkopogtatta az óráját.

– Erre most nincs időnk, Lilla. Jössz, vagy menjek nélküled? Egyébként is, most komolyan, ki ez?

– Csak egy osztálytárs általánosból – mondtam olyan közömbösen, ahogy csak tudtam. Vissza a régi Lillához. Kényelmetlen ruha volt ez, dörzsölt itt-ott, de megszoktam. Megkönnyebbülve bújtam bele ismét. Katára néztem, akinek a szemébe reménytelen üresség költözött. – Majd írj rám messengeren, vagy ilyesmi. Bocs, de erre most nem érek rá.

A nyelvvizsgán természetesen átmentem. Aztán két nap múlva anyám látszólag feldúltan, de az izgalmas hírektől csillogó szemmel tért haza:

– Emlékszel arra a Katára, a régi osztálytársadra? Azt mondják, öngyilkos lett! El tudod ezt hinni? Sose gondoltam volna…

Rá egy héttel volt az érettségi. Az emelt szintű matekot teljesen elbaltáztam, úgyhogy végül „csak” gyógyszerésznek vettek fel. Anyám tekintetét sose fogom elfelejteni, mikor kijöttek a pontok. Én meg onnantól kezdve szartam az egészre. Vagyis addig is szartam rá, csak most már nyíltan.

Bocsi, Mókus úr a foltokért. Úgy döntöttem, mégis elolvashatja ezt. Tényleg segített ez az írás, helyére kerültek dolgok. Tudom mit rontottam el.

Nem tudok mindent jóvátenni, nem tudom Katát visszahozni. De a saját életemen még nem késő javítani.

Előtte viszont… bepótolok egy elmaradást. Viszek virágot Kata sírjára. Bocsánatot kérek tőle, és remélem, akárhol is van, megbocsát nekem.