Fejes Szonja: Indigó

– Viola–

Sohasem értettem, miért ragadt rám az Angyalka becenév. Amikor még kicsi voltam,pufók pofim és szeszélyesen göndörödő szőke fürjeim miatt hívtak így. Anyám igyekezett is, hogy valódi kis angyalkának nézzek ki, fehér masnit rakott a hajamba, és fodros ruhácskákba öltöztetett. Persze hamar rájött, hogy nem érdemes ezzel próbálkoznia. Én ugyanis amint alkalmat láttam rá, kilógtam a házunk előtti kis virágoskertbe, ahonnan aztán rendszerint kócosan, piszkosan, gyűrött ruhában, de boldogságtól kipirult arccal kerültem elő. Imádtama sarat dagasztani, a növényeket, és a közöttük élő apró rovarokat vizsgálgatni. Lekötött a bogarak és a lepkék életének tanulmányozása, még a mások által undorítónak tartott hernyókat is rendkívül izgalmasnak találtam. Órákon át képes voltam megfigyelni egy hangyaboly mindennapjait, ez teljesen lenyűgözött. Nem érdekeltek a drága játékok, a csinos ruhák,de még a játszópajtások sem. Nem szerettem a nyüzsgést, az emberek társaságát. A felnőttek és a gyerekek folytonolyan dolgokat vártak el tőlem, amelyeknek nem láttam értelmét. A szüleimet megijesztettem a viselkedésemmel, mert gyanakodni kezdtek, hogy talán autista vagyok, akit börtönbe zárt a saját világa. Lelkiismeretesen elcipeltek egy csomó vizsgálatra, de végül nem diagnosztizáltak nálam semmiféle rendellenességet.Az orvosok azt mondták, csak amolyan magának való gyerek vagyok.

Anyám mindig is rajongott a virágokért, nem véletlen, hogy Violának nevezett el. Egy idő után beletörődött, hogy nem lógok a korombeli gyerekekkel, szívesebben járok a nyomában, amikor szeretett növényeit gondozza. Mesélt nekem a virágok életéről, én pedig megbűvölten hallgattam.Az időm nagy részét a kertben töltöttem az ágyások között guggolva,élveztem a virágok szépségét, illatát, végignéztem tündöklésüket és halálukat. A szüleim időről időre aggódni kezdtek elszigeteltségem miatt, és megkíséreltek kiszakítani egy kicsit a saját világomból. Eleinte ezt nem nagyon sikerült elérniük. Végül aztán találtak még egy dolgot, ami ugyanolyan szenvedéllyel töltött el, mint a növények és rovarok világa.

Alig múltam hét éves, amikor beírattak a közeli zeneiskolába. Mindig is szerettem a zenét, és megtetszett az iskola, főleg a mindenki által utált szolfézs. A hangok világában is megtaláltam a rendszert, akárcsak korábban a rovarok társadalmában.

Az alapozó éveket követően ahangszerek közül a zongorát választottam. Mindig is zárkózott voltam, gondot jelentett a kapcsolatteremtés, a zongoránál ülve azonban a nagy zeneszerzők művein keresztül szólni tudtam másokhoz. Azt tapasztaltam, hogy azene könnyedén képes eljutniaz emberek szívéhez.Ezt felhasználva én is hatni tudtam másokra.

Ami érdekelt, azt mindig is hihetetlenül gyorsan megtanultam, így hamar elsajátítottam az egyes darabokat. Isten adta tehetségnek tartott a tanárom, és sokat foglalkozott velem. A zeneiskolai évzárókon mindig nagy tapsot kaptam, és hamarosan más alkalmakkor isfelléptem.

Amikor ott ültem fehér ruhában a csillogó fekete zongora előttgondosan hátrasimítottszőke fürtjeimmel, és komoly arccal adtam életet kedvenc darabjaimnak, gyakran mondogatta a zenetanárom, hogy valóban olyan vagyok, mint egy kis angyal. Ettől fogva megint rám ragadt a régi becenevem.

Pedig egyáltalán nem voltam angyali teremtés.Lehet, hogy álmodozó, kék szemeim és csendes természetem miatt ártatlannak és jónak láttak, de senki sem tudta, valójában mi lakik bennem. Nem sejtették, hogy belülről tulajdonképpen hideg vagyok. Mindenki azt hitte, aki hallott zongorán játszani, hogy ez a lány nagyon érzelmes és szenvedélyes lélek, de nem így volt. A hallgatóságot a zeneszerző érzelmei érintették meg, én csak életet adtam a hangoknak a játékommal, és felhasználtam őket, hogy kapcsolatot teremtsek másokkal. Nem tudtam a saját érzéseimet kifejezésre juttatni, mert nekem nem voltakvalódi érzelmeim.

Én minden esetben a dolgok okát, lehetséges következményeit kerestem, elemeztem és rendszert gyártottam.Állandóan gondolatok töltötték meg a fejemet, mintha a vállamon ült volna egy másik, kicsi Viola, aki érzelmektől mentesen elemzett mindent, amit láttam és tapasztaltam.Ő segített eligazodni a világ dolgai között, segített magyarázatokat találni, és rendet rakni. Ugyanakkor valahogy megakadályozta, hogy szívvel-lélekkel átéljek egy-egy pillanatot. Érzelmek nem dúlták fel a lelkemben megépített rendet.

Az iskolában a tanáraim szerettek, mert nem sok vizet zavartam. Csendben ültem a helyemen, figyeltem és tanultam. Pedig voltak gondjaim, nem tudtam másokkal barátkozni, nem találtam a közös hangot az osztálytársaimmal. Engem nem kötött le a tévénézés, így nem ismertem a mesék és sorozatok szereplőit, és nem tudtam hozzászólni, ha a suliban erről esett szó. Az udvaron is általában a füvet, a bogarakat vagy a fákon üldögélő madarakat figyeltem, míg a többiek fogócskáztak, rohangáltak. Iskola után pedig a zeneiskolába mentem, vagy otthon gyakoroltam. A gyerekek furcsa csodabogárnak könyveltek el, és nem nagyon törődtek velem.Nem is próbáltak meg bevonni a játékba, nem hívtak meg egyetlen szülinapi zsúrra sem. A felnőttek körében ellenbennagy népszerűségek örvendtem, gyakran hallottam a rokonoktól, a tanároktól és a szomszéd nénitől, hogy Viola milyen szép és jó kislány.

Nem szerettem, ha ezt mondták rám. Szerintemnem voltam különösebben sem szép, sem jó. Az emberek szeretik azt hinni, hogy a szabályos vonások széplelket rejtenek. Igaz, sohasem mutattam jelét irigységnek, féltékenységnek vagy kegyetlenségnek. Gyakran mosolyogtam udvariasan, és mindez elég volt ahhoz, hogy angyali teremtésnek bélyegezzenek. A jóság azonban szerintemvalami egészen mást jelenthetett. Belőlem egyszerűen hiányoztak a negatív érzések, mint általában mindenféle más érzelem.

 Mindig is foglalkoztatott a jó és rossz kérdése. A szüleim minden vasárnap elmentek templomba, és engem is mindig magukkal vittek. Én a lábamat lóbázva hallgattam a pap prédikációját, ami rengeteg kérdést szült bennem.A hazafelé vezető úton végig ezekkel bombáztam a szüleimet, amivel hamar zavarba is hoztam őket. Általában kikerülték a konkrét válaszokat, engem pedig nem elégítettek ki a közhelyes magyarázatok. Nem nyugodtam bele, ezért még általános iskolás koromban elolvastam a Bibliát.Érdekes történetek voltak benne, de nem találtam meg a válaszokat, amiket kerestem.

A középiskolában már nem mentem el a szüleimmel a templomba. Inkább ehelyett is olvastam, a könyvek megszállottjává váltam. Már a könyvesboltba belépni is gyönyörűséget jelentett számomra. Kinyitottam a könyveket, és először magamba szívtam illatukat. Aztán olvasni kezdtem, és hamarosan elvarázsolt a regények világa. Szerettem a krimiket, a rejtélyeket, és persze a sci-fiket, amelyek leírták, hogy milyen lehet a világunk a jövőben. Aztán egy idő után elkezdtemspirituális témájú könyveket is olvasni. Érdekeltek a világ keletkezéséről, a minket befolyásoló erőkrőlszóló leírások. Mint egykor a rovarok életét, most már az emberi világ rendjét akartam megérteni.

Legfőképp az érdekelt, hogy vajon létezik-e valami magasabb identitás, ami az életünket irányítja. Nem találtam olyan vallást, amelynek a tanaivalteljesen azonosulni tudtam volna. Úgy éreztem, valahogy túl könnyű elfogadni egy vallás tanításait, amelyek a kész magyarázatot adtak a világ működéséről, élet és halál kérdéséről. Mindegyikben találtam olyan elemet, amelyet mélyen belül igaznak éreztem, de teljes egészében nem tudtam elfogadni egyiket sem. Éreztem, hogy a valóság látható díszletei mögött rejtőzik valami nagy titok, és egészen magával ragadott a vágy, hogy fényt derítsek erre a rejtélyre.

A világot a könyvekből akartam megismerni.A környezetemben nem volt olyan ember, akivel a gondolataimat meg tudtam volna osztani. Nehezemre esett kapcsolatba lépni a kortársaimmal. Nemérdekeltek a külsőségek, az ostoba divatok, nem is értettem a lányos dolgokhoz. A gimiben sem tudtam beilleszkedni.Általában kerültem a társaságot, magamban üldögéltem a szünetekben is, olvastam vagy megfigyeltem másokat.

Azért azt nem mondhatnám, hogy nagyon jólett volna nekem így, hiszen sokszor éreztem magam kirekesztettnek. Eltöprengtem néha, hogy milyen lenne helyet cserélni valamelyik osztálytársammal, és élni a kamaszok bonyolult érzelmekkel tarkított életét.Láttam, ahogy nevetgélnek, elpirulnak egy közkedvelt fiú közelében, a wc-ben festetik magukat. Szerelembe estek, vadul gyűlöltek, könnyen sírtak és kacagtak. Nemértettem őket, és ők sem engem. Mindig megengedtem, hogy a padtársam és a barátnője lemásolják a házimat, vagy doga közben rólam puskázzanak, ennek ellenére mégsem sikerült közelebb kerülnünk egymáshoz.Jóindulatú, de különös, koravén lánynak könyveltek el, aki az órák alatt és a szünetekben is csak a könyveit bújja.

 Iskola után az időmet a zeneiskolában vagy otthon töltöttem. Ilyenkor a 19. és 20 századi zeneszerzők bűvkörében éltem, a kedvencem a késői romantikusok, Csajkovszkij és Rachmaninov voltak. Csak akkor nem zakatolt és elemzett az agyam, ha egy darabot tanultam vagy gyakoroltam. Ilyenkor ki tudtam üríteni az elmémet, és átadtam magam az előttem álló feladatnak.

Amikor sikerült hibátlanul előadnom egy nagyszabású, szenvedéllyel teli darabot, a siker elégedettséggel töltött el, de azután visszatértek a kegyetlenül elemző gondolatok. Ezek pedig kezdtek egyre kínzóbbak lenni. Sohasem voltam teljesen elégedett magammal, és lassan rá kellett jönnöm, hogy nem lesz belőlem igazán híres zongoraművész. Egy-egy darabot tökéletesen meg tudtam tanulni, híres előadók játékát elemezve sokat finomítottam a játékomon, de hiányzott belőlem az a mély átélés, ami kiemelt volna a többi tehetség közül. Talán az lehetett a baj, hogy nem éltem meg olyan szenvedélyeket, amelyek a zeneszerzőt a mű megalkotására sarkallták, vagy amely ezek átélésében segített volna. Nem tudtam hozzáadni magamból a műhöz. Rá kellett döbbenem, hogy vannak határaim, és ezért egy bizonyos szintnél sohasem fogok feljebb jutni.

Ilyenkor nagyon bántam, hogy nem lehetek olyan ember, akinek a lelke fel tud oldódni egy hatalmas szenvedélyben, akit az elragadtatás mennyei magasságokba emel. Azután megvigasztaltam magam, hogy szenvedélyes érzések birtokában nem lennék feltétlenül jobb ember. A dolgok ugyanis sohasem egyszerűen feketék vagy fehérek, mint a zongora billentyűi. Havalaki szenvedélyes lélek, akkor ugyanolyan intenzitással tud szeretni és gyűlölni, és ugyanúgy képes a legtisztább önfeláldozásra mint a legszörnyűbb árulásra. Mindenkiben megvan a szent és a szörnyeteg, csak különböző mértékben.Mások az érzelmek mérleghintájának végén ültek: egyszer fent, egyszer lent. Én ellenben középen ülve figyeltem a mozgását. Elemző alkat lévén inkább a dolgok mélyebb oka érdekelt, szemlélődő kívülálló maradtam.

Elfogadtam azt, hogy nekem ez a szerep jutott az életben. Gondoltam, a legmegfelelőbb pályaszámomra az lehet, ha valamelyik tudományágban elmélyülök. Itt előnyömre válhat, hogy mindent ilyen lelkesen elemzek.

Kegyetlenül nehéz voltelhatározni, hogy nem zenei pályán fogok továbbtanulni. A majdnem tökéletesazonban nekem nem volt elég.Amit hivatásomul választottam, abban a legjobb akartam lenni. Rengeteget töprengtem rajta, hogy ha nem az oly sok éve tanult zenében, akkor milyen más területen találhatnám meg az életcélom. Egy éjszaka aztán beugrott a megoldás. Egyszeriben olyan magától értetődőnek tűnt minden. A zenén kívül egyetlen más dologvolt, amit ugyanolyan intenzitással műveltem: a saját és mások cselekedeteinek, gondolatainak boncolgatása. Ezért arra gondoltam, hogy pszichológiát kellene tanulnom.

Nagyon fellelkesített az ötlet. Persze mindenki nagyot nézett, amikor bejelentettem, hogy a zongora továbbra is a legkedvesebb hobbim lesz, de nem konzervatóriumban, hanem a Debreceni Egyetem pszichológia szakán fogok továbbtanulni. Mondanom sem kell, nem értették a döntésemet, a szüleim vadul ellenezték. Engem azonban sohasem lehetett eltéríteni attól, amit elhatároztam.

*

– Erik –

 Mindig is tisztában voltam vele, hogy küldetésem van. Csak még nem jöttem rá, hogy pontosan mi az. Amióta csak az eszemet tudom, mindig is hős szerettem volna lenni, aki megmenti a világot. Megingathatatlanul hittem benne, hogy nagy dolgokra vagyok hivatott.Ezt már egészen kicsi koromban közöltem a környezetemmel, nem kis derültséget keltve ezzel. Ahogy nőttem, egyre óvatosabban bántam ezekkel a kijelentésekkel, mert rájöttem, hogy úgysem értik azt, amit én biztosan tudok.

Egyébként átlagos srác voltam. Könnyen barátkoztam, a kertvárosban, ahol laktunk, sokat bicikliztünk, bújócskáztunk a környékbeli gyerekekkel. Jó kedélyű fiúnak ismertek, aki gyakran agyalt ki mókás gaztetteket.Szívesen követtek, főként, ha valami rosszban törtem a fejem. Általában a felnőttek agyára mentem, mert egyáltalán nem tiszteltem a hatalmukat. Önfejű vadóc voltam, ezért hamar elkezdődtek az összeütközések tekintélyelvű apámmal. Mindig visszakérdeztem, ha valamire utasított, és a kérés okát firtattam. Nehezen tudtam kezelni az olyan válaszokat, hogy „mert én azt mondom”. Amikor folytattam a visszakérdezést, apám szerint túlléptem a pimaszság határát, ezért legtöbbször egy pofonnal igyekezett jobb belátásra bírni. Hatalmas igazságtalanságnak éreztem ezt, és nehezen toleráltam az ütések okozta megalázottságot. Kisfiúként gyakran sírtam dühömben, később pedig inkább konokul magamba zárkóztam.

Az eszemmel amúgy nem volt gond.Már az általános iskola első osztálya előtt folyékonyan olvastam, írtam, és egyszerűbb összeadásokat, kivonásokat is el tudtam végezni. Emiatt azonban az iskolában szörnyen untam magam, és újra csak csínyek kieszelésével kötöttem le magam. Így a tanáraim már az első osztályban rossz gyereknek, hiperaktívnak bélyegeztek. Én nem bajlódtam azzal, hogy bebizonyítsam az ellenkezőjét. Tele voltam le nem kötött energiákkal, szilaj erővel, mint egy csikó, amit nem engednek vágtatni. Ez az erő gyakran agresszió formájában tört ki belőlem, ésaz általam vélt igazságnak ököllel szereztem érvényt. Az sem használt, hogy otthon apám a beírásokat veréssel torolta meg, ezzel csak növelte frusztrációmat.

Olvasni azért szerettem. Persze nem a tankönyveket, sokkal inkább a kalandregényeket. Az Egri csillagokat például annyiszor olvastam, hogy egyes részeket már kívülről fújtam. Főleg a történelmi és a fantasy regényekért rajongtam. Ilyenkor egy másik, izgalmas világban éltem, ahol még számított az erő, a tisztesség, az akarat, a hősiesség. A való életben valahogy azt éreztem, hogy nem a helyemen vagyok. Teli voltam tetterővel és akarattal, nem tudtam magam alárendelni a szabályoknak, és engedelmes, jó fiú lenni. Inkább egy másik, izgalmasabb világba menekültem, ahol bárki hőssé válhatott.

Ennek a legjobb módja a szerepjáték volt. A gimi első osztályában találtam rá a városunkban működő szerepjáték klubra. Már az első alkalommal megragadott az ebben a játékban rejlő lehetőség. Itt is egy képzeletbeli világban kalandoztunk, azonbana történet kimenetelét mi alakíthattuk. Voltak ugyan szabálykönyvek, de ezek csak a keretet adták, a mesélőn és az általunk játszott karaktereken múlott, hogy végül milyenné vált a mese. Lehettem hős lovag, aljas tolvaj vagy hatalmától megrészegült varázsló, kitombolhattam magam, a lelkemben élő minden személyiségnek hatalmat adhattam egy-egy játék erejéig. Úgy éreztem, ezekben a történetekben élek igazán.

A szüleim persze nem örültek neki, hogy hétvégenként egész napokat a klubban töltöttem újdonsült barátaimmal. Nem értették, mi ez a szerepjáték, haszontalannak tartották, és féltek, hogy valamiféle szekta kerít a hatalmába. El akartak tiltani, amivel persze nem sokra mentek, mert simán ki tudtam mászni a szobám ablakán, ha akartam. Végül üzletet kötöttünk: ha valamiféle javulás mutatkozik az iskolai munkámban, akkor nem szólnak bele, mivel töltöm a szabadidőmet.

Arra nehezen tudtam rávenni magam, hogy olyan dolgokat gyömöszöljek a fejembe, amik egyáltalán nem érdekeltek. De a történelmet szerettem, és itt hasznát vettem a szerepjátékban elsajátított tudásnak is. A harci stratégiák, páncélok, fegyverek ismerete például csodálatra késztette a tanáromat. Emellett az angoltudásom is látványosan fejlődött, hiszen sok szerepjáték szabálykönyv és kiegészítő csak angol nyelven volt elérhető, én pedig lelkesen fordítani kezdtem ezeket. Ezekből a tárgyakból nem okozott nehézséget több jegyet javítanom.Az informatika is nagyon érdekelt, ehhez pedig némi matematika tudásra volt szükségem, így ezekből a tárgyakból is hamarosan az osztály legjobbjai közé tartoztam. Egy kis plusz energia befektetéssel alig fél év alatt meggyőztem a szüleimet és néhány tanáromat, hogy nem vagyok reménytelen eset.

Végül odáig jutottam, hogy a történelem tanárom azt javasolta, hogy főiskolán tanuljam tovább ezt a tárgyat. Igaz, főként az egyetemi felvételi szempontjából felesleges történelmi adatokkal volt tele a fejem, de nem is bizonyult olyan nehéznek egységes rendszerbe rendezni a történelmi eseményeket. Hiszen ezek is csak mesék voltak, érdekes, izgalmas történetek. Végül történelem-informatika tanár szakra jelentkeztem az egri főiskolára, ahováa szüleim legnagyobb meglepetésére és örömére fel is vettek.

A főiskolai évek bulizással és szerepjátékkal teltek. Ittam, új barátokat szereztem és természetesen csajoztam. Több kapcsolatom is volt, az egy éjszakástól kezdve a néhány hónapig tartóig. Könnyen lelkesedtem és szerettem, de egyik partneremnél sem éreztem azt, hogy elvesztem. Izgalmasnak találtam a kalandozást, próbára tettem magam, ha egy-egy kiszemelt csajt meg kellett szerezni. Nem voltam benne biztos, hogy létezik-e egyáltalán olyan lány, aki mellett azt érzem majd egyszer, hogy ő az egyetlen. Nem tudtam ellenállni az újdonság varázsának és a vadászat izgalmának.

Szorgalmi időszakban élveztem a főiskolások gondtalan életét, vizsgaidőszakban tanultam. Ha nem is nagyon fényes eredménnyel, de végül sikerült megszereznem a tanári diplomát. Nem hittem benne igazán, hogy a tanári pálya a nekem való szakma, de el kellett tartanom magam, így a fősuli után rögtön munkát kezdtem keresni. Ez nehezebbnek bizonyult, mint először gondoltam. Minden iskolába beadtam az önéletrajzomat, de ismeretség híján sehol sem biztattak. Ráadásul akkor még létezett a sorkötelezettség, így katonának is be kellett volna vonulnom.

A sorkatonai szolgálat helyett a polgári szolgálatot választottam, így végül a végzettségemet is figyelembe véve felvettek a megyei könyvtárba. Amolyan mindenes lettem, általában a számítógépeket javítgattam, a rendszert tartottam karban, de sokszor könyvtárosként is tevékenykedtem. Persze szinte semmit sem kerestem, de úgy gondoltam, ha sikerül megvetnem a lábam a könyvtárban, talán a polgári szolgálat letelte után sikerül itt maradnom, és közalkalmazottként dolgoznom. A könyvtárnak megvolt az az előnye, hogy rengeteg könyvhöz jutottam hozzá, így továbbra is rengeteget olvastam. Közben meg azon töprengtem, hogy mit kezdjek az életemmel.

Nem éreztem jól magam a bőrömben. Én mindig is azt hittem, hogy sokra vagyok hivatott, ennek ellenére egy könyvtárban kuksoltam arra várva, hogy talán megkönyörülnek rajtam, és a polgári szolgálat letelte után nem küldenek el. Tisztességesen dolgoztam, nem lázadoztam, és túlóráztam, ha kellett. Közben azonban nagyon csalódott voltam. Hittem benne, hogy egyszer megtalálom a küldetésemet, és megváltoztatom a világ rendjét. Soha meg sem fordult a fejemben, hogy ugyanolyan életet fogok élni, mint a szüleim. Erőt és elszántságot éreztem magamban, hogy beteljesítsem a sorsom, de arra nem számítottam, hogy ez egy mindennapi teendőkben elvesző, hétköznapi életlesz.

Végül elértem, amit akartam, a másfél év polgári szolgálat letelte után aláírhattam a szerződést, amely alapján könyvtárosi állást kaptam a megyei könyvtárban. Valahogy mégsem tudtam maradéktalanul örülni ennek. Egyre inkább azt éreztem, hogy fojtogatott a számomra kijelölt keskeny ösvény, amelyen járhattam. Reggel 7-kor keltem, munkába siettem, ott némán tettem a dolgom, aztán délután a haverokkal vagy az éppen aktuális párommal találkoztam. Este aztán netes szerepjátékokat játszottam, sokszor késő éjszakába nyúlóan. Tökéletesen rendezett volt az életem, túlságosan is békés és kényelmes.

Egy idő után rádöbbentem, hogy pont ez a baj. Tetterőm, akaratom, vágyaim kihívásokat kerestek. De nem találtam azt az eszmét, azt a célt, amiért harcolhattam, küzdhettem volna. Csak éldegéltem a környezetem szerint ideális életemet.Közben a könyvtárban dolgozó idősebb asszonyságok irigységének lassan én váltam a középpontjává. Nem voltak körülöttem látható ellenségek, csak láthatatlanul bizsergő rosszindulat mérgezte a levegőt. Éreztem az ellenséges légkört, de nem találtam az ellenséget, akivel szembenézhettem volna. Lassan az elkeseredés kezdett olyan méreteket ölteni bennem, amely rádöbbentett, hogy valamin változtatnom kell. Láthatatlanul körülfont az édes, puha, kicsinyes világ, és fokozatosan magába akart fullasztani. Résen kellett lennem, mert mindez a mindennapok monoton ütemében érkezett, lassan rám fojt, kioltva a lángot, amely a lelkemben élt. Pedig a küzdeni vágyás, a fiatalság szilaj ereje még ott izzottak lassan ökölbe szoruló kezeimben.

Az egyetlen dolog, ami kiragadott az életem színfalai közül, az a szerepjáték volt. Még mindig rendszeresen jártam a művelődési házba a régi barátokkal. Igaz, ez sem volt már ugyanolyan, mint régen. Gimnazista és főiskolás koromban még meg tudtuk tenni, hogy egész éjszakákon keresztül csak játszottunk, aztán az egész másnapot alvással töltöttük. De a munka mellett már csak a hétvégéken maradt erre idő, és nem bírtam már úgy az éjszakázást, mint azelőtt. Ráadásul a barátnőim többsége egyáltalán nem helyeselte, hogy helyettükezzel töltöm az időt. Szerintük felesleges időpocsékolás volt, aminek semmi haszna sem volt, és nem illett egy felnőtt férfihoz. Hiába magyaráztam, hogy szükségem van arra, hogy a fantáziámat lekössem. Túl felszínesek voltak ahhoz, hogy megértsék.

Egy nap közölték a szerepjáték klub tagjaival a művelődési házban, hogy nem tudnak nekünk többé termet biztosítani. Próbáltam megértetni velük, hogy fontos, amit csinálunk. Olyan kamaszok és fiatalok jártak oda, akiknek nagy a fantáziájuk, és a klub elfoglaltságot biztosított a számukra. Igyekeztem amellett érvelni, hogy még tanulnak is a szerepjátékból. De csak egy megvető mosolyt kaptam válaszul.

Nagyon dühös voltam. Régebben olyan fennkölt álmok között éltem, és milyen silány a valóság! Olyan kicsinyes és kisszerű alakok vettek körbe!

Elhatároztam, hogy megmentem a szerepjátékosok összetartó kis közösségét. Hónapokig lobbiztam a könyvtár vezetőségénél. Szenvedélyesen érveltem amellett, hogy a könyvtárnak felelőssége van a diákok iránt, nyitni kell afelé, hogy szabadidejüket csavargás helyett inkább a könyvtárban töltsék. Persze nem elsősorban szerepjáték klubról beszéltem, hanem egy programról, ami a diákok érdeklődésének felkeltését célozza az olvasás, a történelem és az irodalom iránt. Vállaltam, hogy az érdeklődő fiataloknak történelmi előadásokat tartok egy-egy érdekes témában, máskor pedig felolvasóesteket szervezek kedvenc regényeinkből. Végül sikerült meggyőznöm az igazgatót, hogy jó hatással leszünk a fiatalokra, és a könyvtár is profitálhat a diákok érdeklődéséből. Vállaltam a programok lebonyolítását, megszervezését, és a teljes felelősséget. Így sikerült végül kiharcolnom, hogy egy héten egyszer helyet kapjunk a szerepjátékosok számára is.

– Lídia –

Már egészen kicsi gyermekként éreztem, hogy valami nem okés velem kapcsolatban. Nem is csoda, hogy egy lázadó punkcsaj lett belőlem. Az persze furcsa lehet, hogy emellett legnagyobb szenvedélyem a jazz balett. Hiába, a tánc szeretete velem született, ezt is szívből, szenvedélyből, ösztönösen tettem, mint mindent az életemben.

Hogyan is kezdődött? Hát talán úgy, hogy a szüleim a társadalom megbecsült tagjai voltak, példaképek a közösség számára. Én meg egy szerencsétlen, szeplős, vékony csontú, dacos kislány. Hiába jártam a város legjobbóvodájába, hiába akartak mintagyereket, na én éppen az nem voltam. Már a kinézetem is lázadó volt: állandóan kócos, égnek meredező haj, huncut kék szem, pisze orr, állandóan maszatos pofi, pipaszár lábak.

A legnagyobb bajom mindig is a hülyeszabályokkal volt, amit megpróbáltak állandóan rám erőltetni. Nem értettem, miért nem lehet magunknak felfedezni a világot? Minek kell a felnőtteknek mindig okoskodni? Jó, lehet, hogy ők már megtanulták a leckét, ismerték a szabályokat, de tapasztalatom szerint ez egyáltalán nem jelentette azt, hogy okosabbak lettek volna a gyerekeknél.

Amikor például kék leveleket festettem az őszt ábrázoló képre,hiába mondták az óvónénik, hogy ilyen levélmárpedig nincs.Én akkor is azt bizonygattam, hogy én már láttam. Ki is zavartak az udvarra mondván, hogy addig nem jöhetek vissza, amíg nem találok egy kék levelet. Persze nem kullogtam vissza leverten, hogy nekik volt igazuk.Én tényleg láttam! Nem tudom hol, lehet, hogy álmomban, de attól még láttam. Így inkább az egész délutánt ott töltöttem az udvaron a kerítés rácsait szorongatva. A nap végén persze otthon is leszidtak, amiért rosszvoltam. Ha pedig sokszor hallod, hogy rossz vagy, elhiszed, és akkor meg minek strapálni magad, hogy jó legyél, nem igaz?

Még alig múltam öt éves, amikor a szüleim úgy gondolták, hogy állandóan megnyilvánuló, szerintük fölösleges energiáimat le kell kötni, ezért valami mozgásformát kerestek nekem. Úgy vélték talán némi fegyelmet is tanulok, ha beíratnak egy balettiskolába. Mindig is szerettem táncolni, de a balett órákon sem mutattam több fogékonyságot a merev szabályok iránt, mint máshol. Így nem is szereztem túl sok sikerélményt, kötelező nyűgnek éreztem a balett órákat. Általános iskolás koromban lógni kezdtem az órákról, és akkor a szüleim kivettek a tánciskolából. El kellett kezdenemvalami mást, és először anéptáncot erőltették. Jó, tényleg szép dolog a hagyományőrzés, és a népzene is elviselhető, de azért nem volt az igazi. Ebben sem bizonyultam kitartónak, ígyfél év múlva társastáncra írattak be.Nem adták fel. Ez a már egy kicsit közelebb állt hozzám, de még itt is túl sok volt számomra a szabály. Egy év alatt elsajátítottam a latin és sztenderd táncok alapjait, azután abba is hagytam a táncot.

Ekkor márgimibe jártam, és időközben kamasz lettem. Addig is makacs és öntörvényű voltam, de ekkortól kezdve minden sokkal rosszabb lett. Fojtogatónak kezdtem érezni azt a keskeny ösvényt, amelyet szabályelvű szüleim és a tanáraim kijelöltek számomra. Elkezdtem szenvedélyesen keresni a helyemet a világban, és lázadni. Konok akarattal próbáltam más utat törni magamnak.

Olyan emberek közé akartam tartozni, akik megértik azokat az érzéseket, amelyek bennem születtek, és amikkel nem igazán tudtam mit kezdeni. Akikben ugyanaz a tűz égett, mint bennem. Elkezdtem járni egy a fiatalok által kedvelt pinceklubba, ahol nem csak inni lehetett, hanem biliárdozni, csocsózni, koncerteket hallgatni és beszélgetni sok új arccal. Rengeteg fiatal járt oda, punkok, rockerek, gördeszkások, és még ki tudja hányféle ember. Élveztem az ott töltött éjszakákat, az emberek itt könnyen barátkoztak, szívesen beszélgettek. A legtöbben abban a lázadó korban voltunk, amikor még elég erő és hit van az emberben ahhoz, hogy megpróbálja megváltoztatni a világ hibásan működő rendjét. Együtt buliztunk, amely általában egyet jelentett az ivással és a füvezéssel. Perszeén is kipróbáltam az alkoholt és a füves cigit is. Szerettem az érzést, amikor a tudatmódosító szerek leépítették a gátlásokat, és szabadon engedték a lelkem mélyén kuporgó szertelen és szilaj teremtést. Hamarosan a városunk éjszakai életének egyik közkedvelt figurájává váltam, akit mindenki ismert, és aki mindenkivel megtalálta a közös hangot.Közben persze többször szerelembe estem, naivan és hevesen szerettem, és általában olyanokat, akik a lehető legtávolabb álltak attól a sráctól, akit a szüleim képzeltek mellém.

Persze otthon egyre jobban aggódtak, hiszen már a sokszor a hétköznap estéket is a pinceklubban töltöttem.Tiltottak és büntettek, ezzel pedig csak szították bennem a lázadást. Úgy éreztem, a társadalom gépezetének tökéletesre csiszolt csavarjává akartak tenni, miközben én tele voltam álmokkal, és olyan erőt éreztem magamban, amelynek segítségével kitéphettem magam a fojtogató béklyókból. Olyan együttesek zenéjére tomboltunk esténként, amelyek ezt az életérzést fejezték ki a zenéjükkel.

Legjobban a punkok jöttek be a pinceklubban lebzselő társaságból, ők tényleg jó arcok voltak. Nagyon élveztem, hogy a színes, szakadt figurák életének részese lehetek.Volt egy együttesük, imádtam a pimaszságukat.Hamar megismertem a banda tagjait, akikkel aztán egy sör mellett együtt költöttünk dalszövegeket a számaikhoz.Jól emlékszem néhány sorra ezekből, hisz jól jellemezték véleményünket a világról:

„A nyárspolgárok serege véres baltákkal csap le a megnyíló angyalszárnyakra.”

„A lemondás mocsarában fekszem a lázadás nehéz roncsai alatt.”

 „Amint letekertem a testemre tekeredett szögesdrótot, észrevettem, hogy a húsomból kitépett

egy virágot.”

Így alkottunk apró költeményeket, amelyeket azután a zene által életre keltek. Legtöbb időt az együttes énekesével töltöttem a szöveg és a dallam összhangba hozatalával. Törvényszerű volt, hogy előbb-utóbb beleessek.

Szerának hívták a haverjai, magas volt, vagány és lázadó. Valami varázslatos, szilaj erő izzott benne. Hosszú éjszakákat beszélgettünk át. Úgy éreztem, ő megérti azokat az érzéseket, amelyek bennem éltek. Szeráfnak becéztem őt. Utánanéztem, hogy mit jelent pontosan ez a szó: tüzes, izzó, elégető, megemésztő lény. Nagyon illett rá.

Egy mámoros koncert után jöttünk össze. Egyszerűen csak megcsókolt, és onnantól kezdve összetartoztunk. Amikor Szerával voltam, a szívem úgy dübörgött a mellkasomban, hogy minden dobbanását éreztem. Ilyenkor minden más megszűnt körülöttem, nem hiányzott és zavart semmi. A szerelmünk kívül helyezett miket a világon. Nem törődtünk másokkal, csak együtt éltünk igazán.

Állandóan a haverjaival lógtunk, a punkok harsány társaságával. Általában az emberek azt hitték, hogy nekik nincsenek elveik, csak a mindennel való szembenállás az oka öltözködésüknek és viselkedésüknek. Én megismertem őket, és rájöttem, hogy ez nem igaz. Őkaz anarchiában hittek. Ez nem azt jelentette, hogy káoszt akartak. Egy olyan világotszerettek volna, amiben nem a hatalom szabja meg, ki hogyan éljen, mit tegyen. Ahol nem kényszerítenek rá semmit az emberekre, hanem a hasonlóan gondolkodó emberek kis közösségekben élnek együtt. Hittek benne, hogy minden rosszat a hatalom elnyomása okoz, és nekem nagyon bejött ez a gondolat.

A kedvenc graffitink a pinceklubban egy izmos skinheadet, egy morcos képű négert és egy szakadt ruhás, tarajos punkot ábrázolt egymás mellett. A skinhead egy táblát tartott, rajta a következő felirattal: „Fehér hatalmat!” A néger férfi szintén egy táblát tartott: „Fekete hatalmat!” A punk srác pedig kezében egy üveg sörrel mosolyogva a következőt mondta: „Ejnye fiúk.” Pontosan ezért tetszett a punkok világuk: ők nem balhéztak, csak ittak, zenéltek, gyűlölték a hatalmat és szerették az embert. Megjelenésükkel is kívülállásukat hirdették: színes tarajjá formázott haj, biztosítótű a fülben, sötét ruhák. Én nem voltam olyan feltűnő jelenség, mint ők, de azért én is feketében jártam, a hajamat is feketére festettem.Az én fülemben is díszelgett néhány biztosítótű, amit egyszer részegen szúrt át rajta Szera. Nem tudom, miért kellett ezenmásoknak kiakadni, nem is fájt. Legalábbis nem emlékszem rá, hogy fájt volna.

Egyszer az északi lakótelepet átszelő patak partján üldögéltünk és beszélgettünk Szerával és tarajos punk haverjaival. Egy arra sétáló öreg néni kiabálni kezdett, hogy „tűnjetek innen huligánok!” Bevásárlószatyrából elővette a frissen vásárolt tojásokat, és megdobált minket. Nevetve futottunk el, nagyon élveztük a dolgot. Mi nem is akartunk a konformista, szürke nyárspolgárok közé tartozni.

Nem nehéz elképzelni, hogy otthon milyen nagy megbotránkozással figyelték a változásomat. Először próbáltak szobafogságba kényszeríteni, eltiltottak a tévétől, a buliktól, de nem sok eredménnyel. Nem mentem haza iskola után, vagy egyszerűen csak megszöktem. A szobám ablaka előtt volt egy jó kis fa, amire átmászva ki tudtam jutni a szobámból.

Hiába a sok fenyegetés, ilyen eszközökkel nem lehetett rám hatni. Azután az apám a meggyőzéssel próbálkozott. Azzal érvelt, hogy ha majd egyetemre akarok menni, és el akarok helyezkedni, azokkal a tehetséges emberekkel kell majd megküzdenem, akik bulizás helyett éppen nyelvvizsgát szereztek, vagy országos tanulmányi versenyekre készültek. Próbált rábeszélni, hogy olyanokkal barátkozzak, akik „felfelé húznak, és nem lefelé”. Pedig ő szinte alig tudott arról valamit, hogy mit csinálok, amikor esténként elmentem hazulról. Nem meséltem neki a barátaimról és arról, mivel töltjük az időt. Tudtam, hogy nem értené meg, mit miért csinálok. Sohasem megérteni akart, hanem olyanná nevelni, amilyennek szerinte lennem kellett volna. De én nagyon nem voltam olyan!

Az ekkor támadt új érzéseim tanítottak meg igazán élvezni, átélni és érteni a zenét. A kedvenc számaim hatására bennem születő érzelmeket pedig szerettem volna valahogy kifejezni. Nem voltam igazán tehetséges az írásban, maximum néhány dalszövegre tellett. Egy dologhoz értettem: a tánchoz. Nehéz megmagyarázni, de valahogy hiányzott.Sokszor, ha úgy éreztem, szétfeszítenek az érzelmek, izzott a testem, öntudatlanul is mozogni kezdtem. Amikor zenét hallgattam, lélekben táncoltam. Valahogy lassan megérett bennem az elhatározás, hogy újra táncolni kezdek. De azt tudtam, hogy ezúttal én választom meg, hogy mit.

 Nem messze tőlünk működött egy tánciskola, és hazafelé jövet sokszor láttam az ablakon keresztül, ahogy odabent táncoltak. A balett nem állt közel a szívemhez, és ahhoz már amúgy is öreg lettem volna, hogy folytassam. Ellenben a jazz balett tetszett. Abban nem létezett annyi szabály, annyi kötött mozdulat. Így hát egyik nap suli után bementem, és megkérdeztem, hogyan lehetne csatlakozni. A következő héten már egy kezdő csoportban találtam magam, akik alig két hónapja kezdtek. Örömmel fedeztem fel, hogy a közel öt éves balett tanulás nem múlt el nyomtalanul. Néhány hónapnyi gyakorlás után újra hajlékony voltam, a mozdulataim pedig kifinomultak. Át is raktak egy középhaladó csoportba. A tánc kötöttségei itt végre nem szabtak határt önkifejezési vágyamnak. Különös örömmel töltött el, hogy az érzéseimet meg tudtam mutatni a testem segítségével, érzékeltetni tudtam másokkal.

Egyszerűen élveztem a táncot, a mozgást, de mindenekelőtt azt az érzést, amikor a zene borzongatni kezdte a lelkem, és gyönyörű mozdulatokat parancsolt a tagjaimnak. A lelkemet vittem a táncba, és magam is rengeteg mozdulatsort kreáltam, akkoriban mégsem emelkedtem ki a társaim közül. Ezt nem is bántam, hiszen a csapatba hamar beilleszkedtem, és megszerettem őket. Először kicsit furcsán néztek rám, de aztán a közös munka, nevetés és pletyka összehozta a társaságot. Hamarosan már fel is léptünk, és apróbb sikereket is elértünk. Bármi is történt velem a hétköznapokban, ott volt nekem a tánc és a zene, amelybe belefeledkezhettem. Egy-egy önfeledt tánccal töltött óra elégtételt nyújtott számomra a hétköznapok kicsinyes küzdelmeiben.

A szüleim kedvező fordulatként értékelték, hogy újra táncolni kezdtem. Még mindig hittek benne, hogy egyszer benő a fejem lágya, és büszkék lehetnek majd rám. Valójában nem is voltam olyan rossz tanuló. Ezt fotografikus memóriámnak köszönhettem, hiszen mindenre emlékeztem, amit egyszer láttam, olvastam. Tudtam, hogy szerencsés vagyok, könnyen tanultam, gyorsan kapcsoltam. Végül úgy döntöttem, hogy ezt ki kell használnom, hogy leléphessek otthonról, és egy másik városban tanulhassak.

A szüleim azt szerették volna, ha valamely sikerszakma iránt érdeklődtem volna, mint mondjuk a jog vagy a közgazdaságtan. A humán tárgyakból voltam jobb, így az apám kijelentette, hogy csak akkor finanszírozza az egyetemet, ha jogra adom be a jelentkezésemet. Azt gondoltam, hogy engem aztán biztosan nem vesznek fel oda, elég mókás is lenne, ha a lázadó punk lány a társadalom életét irányító jogszabályokat tanulná. Gondoltam, mit veszíthetek, és beadtam a jelentkezésemet. Így legalább apám is leszállt rólam egy időre. Az irodalom meg a szociológia szak valamennyire érdekelt, azokat is beírtam a jelentkezési lapra. Gondoltam, oda talán bekerülök. Végül a felvételi előtt meglett a nyelvvizsgám is. Ennek, a jegyeimnek, és az egészen jól sikerült érettségimnek köszönhetően végül elég magas pontszámot kaptam ahhoz, hogy felvegyenek a Debreceni Egyetem Jogi Karára.Szívás.