F. F. Adina: Bakelit (részlet)

A 10. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga

Bakelit
– Mikrobarázdás nagylemez prózában elbeszélve –

Vicák és Kandúrock:
Macska – egér – játék album

A Lemezborító

A kép éjszaka készülhetett. Egy félhomályos teret mutat középen egy kis parkkal. A térre egy butik, egy cukrászda és egy éjjel-nappali nyílik. A butik kirakatában műanyag kirakati bábu. A parókája félrecsúszott, szőke műtincsei elfedik az arcát. Meztelen. A kisbolt ajtaját nemrég cserélhették. A fehér, műanyag keret mentén kitüremkedik a purhab. Az ajtón kékes fényű neon felirat: 0-24. A fénye halvány derengésbe vonja a szomszéd kirakatban a bábu tökéletes testét.

A kirakat üvegének dőlve egy nagyon is tökéletlen, mellesleg gyönyörű lány csókol egy szeplős, göndör hajú fiút. Nem veszik észre, hogy fotózzák őket.

Nem messze tőlük három másik srác áll. Az egyik néhány másodperccel előbb talán egy szájharmonikán játszhatott, de nem látszik jól, mert a keze és benne a hangszer erősen bemozdult: valószínűleg elránthatta a szájától, amikor kitört belőle a nevetés.

A másik fiú is nevet. Valamit mondhatott a harmonikásnak, mert egyik keze az ő vállán nyugszik, a másikkal pedig a harmadik, magas és nagydarab fiúra mutogat: a srác vállán egy lány lóg, fejjel lefelé. Hosszú, fekete copfjai a földet verdesik, kezeivel az őt tartó fiú felé kapdos. Az ő keze is bemozdult. Szemeit szorosan lehunyja, az arcán most, ebben a pillanatban még egyszerre látszik a meglepett fintor és az azt felváltó zavart félmosoly.

Maga a megörökítő a fényképezőként használt telefont messzire tartva, vidám dakszliképén óriási vigyorral nevet a kamerába.

*

Miközben a borítót nézed,
 vigyázva kicsúsztatod a lemezt a tokból.
A korong csillogó, fekete felületén
körbe-körbe futnak a barázdák.
Felteszed.
A lemez forogni kezd…

 

A oldal

Serceg a tű

Nagyon fáradt vagyok. Át se öltöztem az előadás után, úgy jöttem el fellépőruhában. A lakásban már mindenki alszik. Ha most hazafelé jönnék, biztosan égne a villany. Anyu nem tudna elaludni, amíg nem érek haza. Betti tud.

Tapogatózva keresem a lábtörlő alatt a kulcsot. Nincs sajátom. Talán azért, mert Betti nem bízik bennem. Vagy csak nem tartja fontosnak, hogy legyen. Talán eszébe se jut, mert igazából még mindig csak vendég vagyok itt. Az első férje – akivel az esküvő után fél évvel elváltak – nővérének a lánya.

Nem találom. Fel kéne kapcsolni a villanyt, de a legközelebbi kapcsoló a lépcső aljánál van. Nem megyek le még egyszer. Közben a nagy kapkodásban beverem a kezemet a küszöbbe. A pereme éles fémből van. Fáj a kezem. Még mindig nincs meg az a rohadt kulcs. Kénytelen vagyok teljesen felemelni és arrébb tenni a lábtörlőt. Ez egy olyan nagy, gumialjú kókuszháncs lábtörlő, nehéz és poros, mint a fene.

Betti egyébként rendes nő. Azóta, hogy a nagybátyámmal szétmentek, kétszer házasodott újra, de minket kedvel. Főleg a húgomat, akinek ő a keresztanyja. Julcsi pont akkor született, amikor Betti és a nagybátyám összeházasodtak. Ha csak hat hónappal később született volna… Nem, Betti rendes.

Megvan a kulcs, végre bejutok a lakásba. Kibújok a magassarkú cipőből és igyekszem a lehető leghalkabban eljutni a szobánkig. Közben dörzsölgetem a lábaimat. A talpam lüktet.

Betti gyerekei még kicsik, elvannak ketten egy szobában, úgyhogy Julcsival beköltözhettünk a félszobába. Két ággyal azért szűk.

Becsukom az ajtót, halkan, nehogy felébresszem Julcsit. Üres az ágya. El is felejtettem, pedig mondták, hogy hazamegy. Arra se emlékszem, hogy mikor jön vissza. Pedig azt is mondták.

Majd’ összeesem, de tudom, hogy nem tudnék még aludni. Túl fáradt vagyok.

Leveszek egy lemezt az ágyam fölötti polcról. Régi, legalább negyven éves. Végignézek a borítóján, kicsit megkoptak a sarkai, a papír megsárgult, de más baja nincs. Óvatosan kicsúsztatom belőle a fekete korongot, és ráfektetem a lemezjátszó tányérjára. A nagymamámé volt. Táskalemezjátszó. A nagymamám évekig gyűjtött rá anno. Nincs olyan jó hangja, mint egy profi készüléknek, de magammal tudom vinni mindenfelé. Meg aztán nincs is pénzem újra. Pedig a jobbakat már hozzá lehet csatlakoztatni a számítógéphez.

Kibújok a fellépőruhámból. Csillogó, selyem hatású ing, bő szabású, hogy jól lehessen benne mozogni. Nagy rám, de nem volt kisebb méret. Az egyik kellékes csaj tűzte meg, hogy ne lógjon rajtam annyira. Az előadáson meg egyszerűen csak a hátsó sorba állítottak, hogy ne látszódjon a biztostű, és kész. Igazából nem is bántam. Alkalmi munka, összesen három előadás, meg persze a próbák. Vokálozni kell, meg néha ritmusra lépegetni, tapsolni meg ilyenek.

Vannak, akik azt mondják, hogy a darab megbukott a fővárosban, azért nem jött le az énekesekkel meg a színészekkel együtt a profi tánc- és énekkar. De én ezt nem nagyon hiszem el. Ha egyszer megbukott, miért szerveznének belőle vidékre turnét? Szerintem egyszerűen csak nem akarták leutaztatni azt a sok embert. Biztosan csak azért, mert túl sokba került volna. Igyekszem ezt hinni. Pedig nekem se tetszik a darab. Olyan tinglitangli az egész. Elcsépelt, üres szövegek és nyálas, bugyuta dallamok. Még rendes története sincs.

Ma a színpadon állva eszembe jutott, hogy vajon mi mit hoztunk volna ki belőle, ha Józsival meg Szöcskével összedugjuk a fejünket, (Igaz, talán nem nagyon maradtunk volna hűek az eredeti koncepcióhoz, de Józsi befogott füllel is különb dallamokat írt volna, Szöcske meg egyszerre két kísérőszólamot hozzá.) és közben énekeltem, hogy Igen, bébi, oh, oh! / Igen, oh, ez jó, jó!, és hányingerem volt, de nem hánytam. Mert lehet, hogy a közönség nem tudta volna megkülönböztetni az öklendezéssel járó mozgást a koreográfiától, de egy sugárban hányó vokalista már nem lett volna olyan érzéki látvány.

Felteszem a tűt. A lemez forogni kezd, én pedig egy darabig mozdulatlanul állok és hallgatom a sercegést.

1. dal: Játékok (Molnár G. – Jankó É.)

A macska úgy játszik az egérrel,
Mint világi nő csacsi férfivel
Játszik a tűzzel a vakmerő,
A modora bájos és megnyerő

A gitáros játszik a hangszeren,
A színész a deszkán és filmeken
Egy kislány a strandon egy srácra vár,
A homokban épül az álomvár

Egy játék az élet
Ne mondd, hogy nem érted,
Hisz egészen egyszerűen-nagyszerűen

Játék az élet
Most emeld a tétet
Így egészen egyszerűen-nagyszerűen

 Emeld a tétet,
Hisz ez itt a lényeg
Csak azt döntsd még el, hogy te
Akarsz-e játszani?

Játszik a pályán a focista,
Az élet nagy kérdését passzolja
A moziban ma játszott filmeken
Szebb a világ, mint az életben

 Épül az álom a homokban
Tengerentúli mennyországban
Játszik a kislány, a kisfiú,
Készül a várért a háború

Egy játék az élet
Ne mondd, hogy nem érted,
Hisz egészen egyszerűen-nagyszerűen

Játék az élet
Most emeld a tétet
Így egészen egyszerűen-nagyszerűen

Emeld a tétet,
Hisz ez itt a lényeg
Csak azt döntsd még el, hogy te
Akarsz-e játszani?

Az egész zenekart Fickó találta ki. Akkor Szöcske meg Vera még benne se volt. Csak a négy srác. Meg én. A Tücsök.

A nevemet én is Fickótól kaptam. Íratlan szabály volt, hogy ő nevezett el mindenkit. Általában nem bántuk, mert jól csinálta. Az általa kreált nevek vagy metszően éles jellemrajzok vagy épp ellenkezőleg, groteszk kis szurkapiszkák voltak. Néha előfordult ugyan, hogy meghagyta valakinek a keresztnevét, de nem ez volt a jellemző.

Egyetlen becenév volt csak a csapatban, amit nem Fickó talált ki, mégpedig a sajátja. Soha nem árulta el, hogy ki ragasztotta rá, de kétségkívül beletrafált valamibe: tényleg olyan az arca, mint egy barátságos kis dakszlié. És ha egyszer valamire ráharap, azt többet nem ereszti.

Többször megpróbálta nekünk bemesélni, hogy a név kitalálója a lányok körében aratott sikerére akart utalni, de erről Saci udvariasan lebeszélte. Akkor Fickó egy darabig nem dicsekedett a keresztelőjével, csak azután kezdte újra mesélni a történetet – főként újdonsült hölgyismerőseinek –  amikor eltűnt az arcáról a tenyér alakú folt.

Pedig Saci amúgy nem verekedős. A többiek szerint azért, mert neki elég csak felállnia, és rögtön minden kötekedőnek eszébe jut, hogy tulajdonképpen nem is úgy értették, ahogy, és különben is mindenben neki van igaza. Csak egyszer volt rá példa, hogy igazán kijött a sodrából: amikor Fickó kitalálta a nevét. Én akkor még nem ismertem őket, Józsi mesélte egy iszogatós-sztorizós nyári estén, hogy akkor hárman fogták le, Zoli, ő meg egy másik egyetemista srác, mert piszkosul elverte volna Fickót.

Az a baj, hogy mivel Sáry Zsolt, tényleg logikusan következik a nevéből, hogy Saci. És tényleg vicces, hogy egy ilyen nagydarab, majd’ kétméteres srácot Sacinak hívnak.

Azóta már belenyugodott, még nevetni is tud a dolgon, de azért érthető, hogy amikor Fickó a saját beceneve eredetével dicsekszik, rájön az udvariaskodhatnék.

Egyébként Józsiról sokáig én is azt hittem, hogy József az igazi keresztneve. Azt hittem, csak hülyéskedik azzal a „Gotijé”-vel. Nagyon röhögtek. Én meg, minél jobban röhögtek, annál kevésbé akartam elhinni.

– Te, mondjá’ má’ valamit franciául, mer’ mindjá’ megdöglök –  hörögte Fickó, aki már fetrengett a röhögéstől.

Erre Józsi levágott egy szöveget, aminek a felét se értettem, pedig tanulok franciául. De tényleg franciául volt, úgyhogy meggyőzött. Néztem, mint egy hülye. Ez gyakori elfoglaltságom.

– Ne bámulj már így, Tücsök – Fickó közben feltápászkodott.  – Az anyja francia. De hát hívhatnak valakit Molnár Gauthier-nek?! Most mondd meg! Józsi. Kész.

– A szüleim egyébként elváltak, úgyhogy anyám pár éve vissza is ment Franciaországba.

– Hülye vagy? Mér’ nem mentél vele? – ez már Szöcske volt.

– Nem akartam félbehagyni a sulit. Majd ha végeztem, kimegyek.

– Hülye vagy, haver. Ha nekem lenne kint az anyám Franciaországban…

Józsi erre nem szólt semmit, csak vállat vont, elővett a zsebéből egy szájharmonikát és játszani kezdett. Ez meg neki gyakori elfoglaltsága. Aminek egyébként a zenekari tagságomat köszönhetem. Mármint annak, hogy Józsi válasz helyett sokszor herflizni kezd. Mert, mint később megtudtam, aznap, mikor a városba érkeztem, Fickó megkérdezte a srácoktól, hogy mi lenne, ha elmennének sörözni. Az ilyesminél Sacinak meg Zolinak nem nagyon szokott ellenvetése lenni, úgyhogy csak Józsin múlott a dolog. Ő meg szájharmonikázott.

 

Nyaralni jöttünk Bettiékhez. Először úgy volt, hogy csak Julcsi jön, de aztán a tanév végén kijött rajtam a depresszióm, úgyhogy anyu ragaszkodott hozzá, hogy kimozduljak otthonról.

Ha valaki nem tudná, a depresszió olyan, mint a szénanátha: ez is vörös szemekkel és orrfolyással kezdődik, és elég gyakran kihozza valami a rá hajlamos emberekből.

Most az volt a közvetlen kiváltó ok, hogy a hegedűtanárnőm kirúgatott a zeneiskolából. Az egyik összezördülésünk után kiviharzott az óráról, és azt mondta az igazgatónak, hogy vagy ő vagy én.

Az igazgató valamiért őt választotta.

Azt az indokot találták ki, hogy nem vagyok elég tehetséges, ami még nem lett volna probléma, de azt is megállapították, hogy sajnos szikrányi szorgalmam és kitartásom sincs. Anyu ezen nagyon kiakadt. Mikor hazamentem, azonnal fel akarta hívni az igazgatót. Alig tudtam lebeszélni róla.

Mert sajnos volt benne valami. Tényleg nem voltam az a mintatanuló, de nem direkt csináltam. Egész egyszerűen csak köztem és a hegedűm között afféle kutya-macska-barátság van. Ami azt jelenti, hogy néha nagyon jóban vagyunk. Ilyenkor mindenfelé magammal hurcolom. Nem mintha egész nap játszhatnék rajta, csak jó érzés, hogy nálam van.

Aztán néha ki nem állhatjuk egymást. Ilyenkor legszívesebben bevágnám az egész nyamvadt hegedűt, tokkal-vonóval a sarokba. És ha mégis rákényszerítenek, hogy játsszak rajta, akkor szerintem egyáltalán nem tisztességes dolog felelősségre vonni engem a hangok minőségéért. Vagy ha mégis, hát legalább annyira hibás a hegedűm is! Ez persze vicc… Vagy, hát nem is tudom.

Mindenesetre se a drága Gizike néninek, se az igazgatónak nem mondtam el. Anyunak se. Úgyhogy utaztam Bettiékhez.

 

A buszpályaudvarral szemben volt a Házisárkányhoz címzett, fénykorában füstös kis lebuj, a fiúk törzshelye.

Tikkasztóan meleg nyári nap volt, a srácok kiültek az ajtó elé állított piros-fehér csíkos napernyők egyike alá. Szó se volt arról, hogy részegek lettek volna, de azért nem voltak egészen józanok sem. Mondjuk Fickó józanon se józan.

– Némmá’! – bugyborékolta egy korsó sör mélyéről, aztán egy jókora korttyal később előbújt, és letörölte az orrára kenődött hab közel kétharmadát. – Nézzétek azt a kis hegedűs csajt!

Zoli és Saci engedelmesen néztek. Józsi harmonikázott.

– Hívjuk má’ ide!

Erre már ő is megfordult, vetett rám egy kósza pillantást, aztán folytatta a játékot.

Talán ezért nem  voltak annyira ellenszenvesek. A szájharmonika a Yesterday-t játszotta.

Mert amúgy őszintén szólva nem tűntek valami bizalomgerjesztő társaságnak. Zoli fekete napszemüvegben és szegecsekkel kivert, bőr motorosdzsekiben, Saci a több mint kétszáz centijével és hatalmas vállaival (amelyeket később alkalmam volt többször is igen közelről szemügyre venni, ugyanis szokásává vált, hogy ha zavarba jött, mint egy figyelemelterelésként felkapott a vállára) és Fickó a dakszliképével meg a sörhabos orrával. Sokkal idősebbek voltak nálam, ráadásul kicsit őrültnek is tűntek (a látszat nem csalt), de ott volt Józsi is, aki megnyugtatóan közönyösnek tűnt irántam. És a Yesterday-t játszotta.

– Hé, te kis tücsök! Gyere, húzd el a nótánkat! – kiabált Fickó, és már meg is volt a nevem.

Többen a járókelők közül rábámultak.

– Te ismered ezeket? – a húgom leplezetlen undorral mérte végig a fiúkat.

Mindig is bátrabb volt, mint én.

– Dehogy is!

Tudtam, hogy nekem szóltak, de nem mertem reagálni, akkor sem, amikor közelebb értünk. Julcsi ellenben emelt fővel, kihúzott vállakkal, pattanásnyi melleit büszkén kifeszítve vonult el mellettük.

Csak az utca végéről mertem visszasandítani. A három srác még mindig vigyorogva bámult utánunk, csak Józsi nem. De a szájharmonika most a Honey, don’t című rockszámot játszotta, aminek a szövege lefordítva valahogy úgy kezdődik, hogy Hát hogy mondhatod azt, hogy megteszed, amikor nem? / Azt mondod, bébi, hogy megteszed, amikor nem…

2. dal: Kandúr rock (Molnár G. – Jankó É.)

Tudod, cicám, én már csak úgy vagyok,
Hogy nálam a kényelem nagy dolog
Hát ne vernyogj rám, hogyha nem hozok
Egeret

Tudod, cicuskám, azzal nem lehet
Kényszeríteni engemet,
De elrontanád a kedvemet
Jaj, nagyon

Te csak dorombolj, édes,
És légy velem kedves,
És közös lesz, meglásd, a vonzalom

Te csak dorombolj, édes,
És én majd becézlek,
És lesz majd a karomban oltalom

Tudod, cicám, ma már csak úgy lehet
Érvényesülni, ha egyre megy
Dorombolsz vagy csak engeded
Magadat

Tudod, cicuskám, nem is nagy falat
Ha kifogsz egy kövér aranyhalat
Csak ismerni kell az árakat
A folyamon

Hát csak dorombolj, édes,
És légy velem kedves,
És közös lesz, meglásd, a vonzalom

Te csak dorombolj, édes,
És én majd becézlek,
És lesz majd a karomban oltalom

Te csak dorombolj, édes,
És légy velem kedves,
És közös lesz, meglásd, a vonzalom

Te csak dorombolj, édes,
És én majd becézlek,
És lesz majd a karomban oltalom
Lesz majd a karomban oltalom
Lesz majd a karmomban oltalom
-ötölöm-hatolom-hatalom

Aztán persze én kerestem meg őket. Mert az álszerénységet félretéve igenis jólesett, hogy felfigyeltek rám, hiszen az utca az én falusi méretekhez szokott szememben kifejezetten zsúfoltnak tűnt. Akkor még nem jöttem rá, hogy ez a világvégi kisváros csak annyiban különbözik a mi világvégi kis falunktól, hogy bár az emberek itt is leskelődnek a függönyök mögül, az utcán, szemtől szemben már nem köszönnek egymásnak, és a társadalmi élet nem korlátozódik a sarki csehóra, hanem megoszlik a fellelhető nyolc között, és lehet fagyit kapni, mert van cukrászda, a szupermarket szerepét ellátó Spar áruház melletti moziban pedig levetítik a fővárosi mozik műsorából már hónapok óta kifutott filmeket.

Szóval az elkövetkező néhány napon minden különösebb indok nélkül rendszeresen feltűntem a Házisárkányhoz címzett, fénykorában füstös kis lebuj körül, hátamon a hegedűtokkal. Mindenesetre Julcsi, aki Betti előtt következetesen hallgatott a srácokkal való találkozásunkról, nem fogott gyanút.

A sokadik zarándoklatnál már kezdtem szemet szúrni néhány – inkább meddig, mint félig – illuminált állapotban lévő egyénnek, úgyhogy attól kezdve csak az utca sarkáig merészkedtem, ahonnan még látszottak a Házisárkány előtt üresen ásítozó napernyős asztalok.

Ahol a fiúk sosem voltak ott. Későbbi elmondásuk alapján engem kerestek, de ezt az információt nem éreztem megbízhatónak, mert Fickó túlságosan röhögött, miközben bizonygatták.

 

Aztán a mozi előtt találkoztunk.

Betti gyerekeit kísértem el egy zenés-animációs mesefilmre. Betti aznap este nem ért rá, Julcsi meg kijelentette, hogy túl fiatal ahhoz, hogy kisgyerekeket pesztráljon, viszont ahhoz elég nagy, hogy ne legyen hajlandó beülni egy mesefilmre.

Egyedül voltam hát a két kiskölyökkel, amit eleinte nem is bántam. Csak akkor bizonytalanodtam el egy kicsit, amikor megláttam a srácokat jegyet váltani a pénztárnál.

– Hahó, Tücsök! – Fickó kiabált, és közben veszettül lengette a feje fölött a frissen vásárolt belépőjegyeket.

Pedig nem is volt nálam a hegedűm. Ezek szerint a srácnak jó az arcmemóriája.

Felénk indultak. Betti kisfia erre szopni kezdte az ujját, a kislány pedig minden igyekezetét latba vetve próbált elbújni a szoknyám mögött, aminek az lett az eredménye, hogy a szoknya hossza elöl vészesen megkurtult.

A srácok vigyorogva nézték, ahogy bal kezemmel a tekergőző gyerekekkel birkózom, a jobbal pedig kétségbeesetten próbálom visszarimánkodni a virágmintás anyagot a bugyim fölé.

– Öhmm… Kis tesók?

A harmonikás srác vigyorgó szája beszéd közben furcsán rángatózott, a nagydarab srác és a motorosruhás hullámzó mozgásából pedig arra következtettem, hogy ők is legalább ilyen elszántan fékezik a rekeszizmaikat. Fickó ellenben leplezetlenül röhörészett.

 

Nagy nehezen sikerült kinyögnöm, hogy a kicsik a nagybátyám exének a gyerekei. Majd meghaltam, de a fiúknak eszük ágában sem volt segíteni. A beálló kínos csöndet csak Fickó fel-feltörő nevetéshullámai törték meg. Aztán lehiggadt, kitörölt egy könnycseppet a jobb szeme sarkából és nagyot sóhajtott.

– Gyerekek…!

 

Elindultunk a vetítőterem felé.

– Tényleg Fickó, mire is vettél jegyet? – kérdezte a motorosruhás srác.

– Várjál, ide van írva a címe… mindjárt… Tessék, olvasd el, ha te látsz valamit ebben a sötétben.

– Csöcsi, ja bocs, Csicseri a törpék országában… – még a sötétben is jól látszott, ahogy olvasás közben felszaladt a szemöldöke. – Mi a szar?! Te, ez valami kiskölyköknek való mesebizbasz!

Fickó erre hangosan pisszegni kezdett.

– Hogy beszélsz, fiam?! Itt kiskorúak is vannak! – Zoli morgására ügyet sem vetve hozzátette: – Különben is, Sacinál reklamálj! Ő akart mindenáron mesét nézni.

A fiúk erre vad röhögésbe kezdtek, az ügy el volt intézve – egy Sacin való élccel, mint mindig. Lopva a kétméteres srácra pillantottam. Elnézően mosolyogva csóválta a fejét.

 

Betti gyerekeivel megkerestük a helyünket, a fiúk pedig a leghátsó sor felé vették az irányt. De ha azt hittem, hogy ezzel vége is, hát nagyon tévedtem.

Alig léptünk ki a mozi ajtaján, amikor valaki hátulról erősen megrántotta az egyik copfomat. Nyögve megfordultam, és már meg sem lepődtem a mögöttem épp egy karnyújtásnyira vigyorgó dakszliarcon.

– Ezer bocs, – mentegetőzött az eb – de csak ez volt kéznél… Hogy tetszett a film?

Látva, hogy nem nagyon sietek a válasszal, vállat vont.

– Oké. Figyelj, csak azt akartam mondani, hogy este a Házisárkányban leszünk. Ismerem a tulajt, minket felenged az emeletre, ahol nem jár a többi kuncsaft. Van ott zongora, én is viszem a gitáromat, szóval jó buli lesz. Feltétlenül hozd el a hegedűd!

– Ööö… köszi… – motyogtam – …majd meglátom.

 

Egész délután ezen görcsöltem. Féltem. Nem is kicsit, nem is tudom, mitől. Végül meggyőztem magam, hogy semmi keresnivalóm este egy kocsmában, idegen fiúkkal.

 

Hatóra felé társasjátékot játszottam Betti párjával és a kislányával a hitvesi franciaágyon. A gyerek mellesleg iszonyúan béna volt. Nagyon kellett figyelnünk, hogy néha ő is nyerjen, mert akkor nem kezdett el sikítva bőgni.

A kisfiú egyedül játszott a gyerekszobában, Julcsi a telefonját nyomkodta, Betti pedig vacsorát főzött. A sülő hagyma szaga betöltötte a lakást.

Betti kislánya éppen nyerésre állt, amikor megszólalt a csengő.

– Évi, kinyitnád szívem? Ja persze, te játszol… Akkor Julcsi, drágám…

Julcsidrágám azonban nem hallotta, mert be volt dugva a füle. Úgyhogy Éviszívem sóhajtva lekászálódott az ágyról, közben magára borította a fél játéktáblát. Betti kislánya szirénázni kezdett.

– Szólt valaki? – kérdezte a húgom, kezében a fülhallgató egyik szárával.

– Nézd már meg, hogy ki jött! – morogtam kevéssé lelkesen, miközben azon fáradoztam, hogy visszaállítsam a tábla összes figuráját az előző helyzetbe.

Julcsi feltápászkodott, és fél perc sem telt el, már  vissza is jött. Vörös volt az arca.

– Betti, lakik a házban valami Tücsök?

Összerándult a gyomrom.

– Tücsök? Nem, nem tudok róla. Ez családnév? Ki keresi?

Paradicsomnak öltözött húgom nem válaszolt. Nagyon is sejtettem, miért.

Betti kiment a bejárathoz. Ő sem maradt sokáig.

– Évi, nekem anyukád azt mondta, hogy nincsenek barátaid.

Sejthettem volna, hogy mielőtt ideküldtek, ezek ketten apróra kitárgyalták a depresszióm lehetséges kiváltó okait…

– Itt van négy srác, akik azt mondják, hogy megbeszéltek veled valami találkozót, amit te, úgy látszik, elfelejtettél. Ezek mind legalább húszévesek. Évi, figyelsz rám?! Kik ezek? Anyukád egy szóval sem említette őket.

Hirtelen kibújt belőlem a kisördög.

– Az egyiket Fickónak hívják, azt a nagydarabot meg Sacinak. A másik kettő nevét nem tudom. A kocsma előtt szólítottak le minket, és együtt mentünk moziba.

Kiélveztem a Betti arcán végbemenő változást. Hosszú percekig emésztette a hallottakat, és amikor megszólalt, látszott rajta, hogy saját magával is viaskodik.

– És amúgy milyen találkozóról van szó? Hova mennétek?

Már nyitottam a számat, de valaki megelőzött.

– Tessék elengedni a Tücsköt, vigyázunk rá. Ne tessék aggódni, tudjuk, hogy még csak tizennégy éves – kiabálta egy hang a bejárat felől.

Ezek hallgatóztak!

Nagy levegőt vettem és visszakiabáltam.

– Tizenhat.

– Mea culpa – jött a válasz.

 

Betti végül elengedett. Ami azt jelentette, hogy most már kénytelen voltam elmenni.

Indulás előtt gyorsan átöltöztem. Betti be akarta hívni addig a fiúkat, de ők azt mondták, hogy inkább megvárnak a ház előtt.

Fehér csipkés blúzt vettem, hímzett nyári farmernadrággal. Kifésültem a hajam. Ez kicsit több időt vett igénybe, mert elég hosszú és könnyen kócolódik. A szokásos módon két vastag copfba kötöttem, aztán magamhoz vettem a hegedűmet. Csigalassan mentem le a lépcsőn, és közben lelkesen szidtam magam.

Ott voltak mind a négyen. Saci és Zoli a ház előtti korlátnál beszélgetett, Fickó a korláton lólengett, Józsi a házfalnak dőlve harmonikázott. Mellette a falnak támasztva ott volt Fickó gitárja.

Hangos nyikordulással nyílt ki az ajtó. A srácok egyszerre fordultak a zaj forrása felé.

– Na, mehetünk gyerekek – azzal Fickó leugrott a korlátról.

Józsi egy parádés díszítőelemmel befejezte a Hotel California-t.

– Khm… a gitárod…

– Ja, tényleg! – Fickó felkapta a tokot és mentünk.

Útközben a fiúk egy rögtönzött kis műsor keretében bemutatták nekem egymást. Kíméletlen őszinteséggel ecsetelték a másik hibáit, hóbortjait, úgy általában összes rossz tulajdonságát. Igazából nem is nekem szólt a dolog, hanem nekik, egymásnak. Roppant jól szórakoztak. Az, akiről éppen szó volt, lehetőség szerint igyekezett megcáfolni az állításokat, vagy ha az nem sikerült (vagyis szinte minden esetben), legalább a felsorolt tulajdonságok pozitív oldalát hangsúlyozni. Nekem más dolgom nem volt, mint figyelni a fegyverropogást.

Csak a nagydarab Saci hallgatta szó nélkül, türelmes mosollyal a személyleírását, bár azt tudni kell, hogy sem az ő, sem Fickó beceneve nem került szóba.

Szinte észrevétlenül érkeztünk meg a Házisárkányhoz címzett, fénykorában füstös kis lebujhoz.

Nem a bejárathoz mentünk, hanem az épület mellett nyíló kis mellékajtóhoz. Fickó bement, mi odakint vártunk. Néhány perccel később vigyorgó dakszliképe megjelent az ajtórésben.

– Siker!

Ezután együtt mentünk a bejárathoz.

Odabent félhomály volt, de az így is látszott, hogy a berendezés nélkülöz minden előre megtervezett stílust. A falak körülbelül vállmagasságig dísztéglával voltak kirakva, feljebb piszkosfehéren, nehezen meghatározható eredetű foltoktól tarkítottan pompáztak. A mennyezet sötét fából volt.

A helyiségben központi helyen egy hatalmas, a nyári melegben kormosan ásítozó kemence állt, aminek a padkáját körbe lehetett ülni az odakészített színes párnákon. Körülötte elszórva asztalok és székek, mind másmilyen, de az összetartozók hasonlóak. Volt ott a nem is olyan régmúltat idéző háromlábú dohányzóasztal szögletes klubfotelekkel, modern-alternatív raklappad hozzáillő asztallal, balkonra való fémasztalka összecsukható fém székekkel, egy legalább száz éves, súlyos, faragott faasztal, körülötte színes szövettel bevont támlájú és ülőkéjű biedermeier és rokokó székekkel és az egyik sarokban egy halom babzsákfotel.

A bárpult a helyiség hátuljában kapott helyet. A fal mellett fényesre kopott falépcső vezetett az emeletre, a pult mögött pedig, szinte valószerűtlenül ott volt egy jókora, pöttyös fejkendőben pöfékelő sárkányt ábrázoló, egykor minden bizonnyal színpompás, de mostanra a ráragadt kosztól szürkéssé lett rózsaablak.

Azonnal megértettem, miért ez a fiúk kedvenc helye.