Eszes Rita – Macskarév – 2. részlet

Első részlet

Néhány telefonhívásba került csupán, és nem csak az aznapi, de szinte az egész heti program kikerekedett. Sőt, akár még többre is akadt lehetőség, ezért Patrick igyekezett úgy alakítani a dolgokat, hogy már az elejére betegyen hasznosnak látszó tevékenységeket is, nehogy a következő héten visszavonhatatlanul el kelljen merülnie a szürke hétköznapokban. Úgy okoskodott, hogy ha minden nap minimális időt szánnak valami fontosnak tűnő dologra is, akkor a következő héttől minden nap újra alkudozhat a saját javára. Persze tudta, hogy sokat nem kell küzdenie majd, de akkor is vannak szerepek, amiket mindenkinek játszania kell. Ő lesz az ötletgazda, ahogy mindig, előáll üres érveivel, amikre igazából nincs is szükség, és a testvére tökéletes partner lesz mindenben. Pontosan érezni fogja, meddig mehet el, és egyszer csak eljön az a pont, amikor Mark vezényletével összekapják magukat, és mire a szüleik megérkeznek, épp hiánytalanul befejeznek mindent, amit kell. Számtalan ilyen helyzeten vannak már túl, aggodalomra tehát semmi ok. Patrick amúgy is szívén viselte nem csak a saját, de mások tökéletes szórakozását is, a Kelly-háló lefejtése Markról csak egy apró plusz volt ebben a nyári programban. Úgy gondolta, a hét elején még messzire mehet, szó szerint, így egy távolabbi utat tervezett az első napra. Majd ha Mark már kezdi pedzegetni, hogy a környéket kellene megismerniük, na akkor jön a sziklamászás. Addig, hivatkozva arra, hogy ki tudja, mikor jönnek legközelebb Erdélybe, irány a távol. A Gyilkos-tó körülbelül másfél órára volt a birtoktól, és egyszerűen a neve fogta meg Patricket. Emlékezett még gyerekkorából a Van Helsing című filmre, és bár nem tudta, hogy egyáltalán Romániában forgatták-e, az abban látott magas hegyek és a kegyetlen táj lenyűgözte. Végre valami igazi, nem a szokásos turista-csalogató maszlag. Egy tó, ami olyan hirtelen keletkezett, hogy juhászokat és nyájakat temetett maga alá a születésekor, és azóta is ezt a nevet viseli. Persze itt csak visszafelé akart megállni, az elsődleges cél vagy kétórányi kocsiútra volt, egy tájvédelmi parkban lévő cseppkőbarlang. Igaz, hogy volt benne egy Tündérek-tava, de legalább egy Medvetemető is. A túravezető azt ígérte, hogy 40 euróért lesz a programban hegymászás, barlangászat, minden, amit bírnak és akarnak. Patrick tudta, hogy nem lesz rájuk panasz. Ő mindent akart. A nyári vitorlázás csak egy szenvedély volt, mellette vagy ezer más dolgot kipróbáltak már. Mark esetében a cél elérése, a küzdelem, a feszültség-levezetés, a siker voltak talán a mozgatórugók. Patricket pusztán az adrenalin hajtotta.

Korareggeli rituáléjuk után tehát autóba vágták magukat, és az egész napot a hegyekben töltötték. Olyan volt minden, mint egy igazi nyaralás, mindketten átadták magukat az érzésnek, nem hiányzott a tenger szabadsága, a sós víz, helyette itt volt ez az otthonitól annyira eltérő világ; gyönyörű, mégis mindig kicsit nyomasztó, ahol nem magasságok voltak, inkább mélységek, ahol a levegő nehéz volt, az emberek mások, és ami annyira nagyon furcsán mégis a sajátjuk volt, egy idegen, de megtalált hazai érzés. Késő délután lett, mire a lovardába értek, de a nap még így is erősen sütött. A sárgára festett épület délibábnak tűnt a fényben, pedig egyáltalán nem lehetett takarosnak nevezni. Hatalmas bejárata messziről székelykaput formált, de nem fából faragták, hanem ezt is kőből, mint a ház körüli kerítést, és mellőzött minden díszítést. Egyik oldalán az istállóban, másik oldalán egy kis épületben, talán irodában folytatódott. Az udvarán sehol senki, csak egy puli, az a fajta kutya, amelyiknél csak akkor lehet eldönteni, melyik vége melyik, ha kilóg a nyelve. De ennek nem lógott ki, és bár a szeme nem látszott, akár nyitva tartotta, akár csukva, nem állt hajlandóságában észrevenni az érkezőket. Az egész hely néptelennek tűnt volna, ha az istálló nyitott ablakain keresztül nem hallatszott volna ki egy-egy horkantás és a széna ropogtatásának jóleső zaja. Mark és Patrick átvágtak az udvaron és a túlsó kapu mögött meglátták a lóháton integető Misit. A karámon belülről hangosan feléjük kiáltott:

– Mindjárt végzek! Akarjátok kipróbálni? Úsztatni fogok! – és a fák mögött húzódó kis halastó felé mutatott.

Alighogy ezt kimondta, az udvar felől rikkantás hallatszott, és mire a fiúk megfordultak, az előbb még elhagyatott tanyán már vagy tíz ló forgolódott egymás mellett, kantár és mindenféle felszerelés nélkül. Egy lovas tartotta csak kordában őket, aki most hátulról Misi irányába terelte az egész csapatot. Az a karámot megkerülve hamarosan az élükre állt és románul szólt oda a másiknak, aki azonnal leugrott a lováról, és Mark és Patrick felé emelte a szárat. Mark azonnal lecsapott a lehetőségre: – Én megyek! – kiáltotta és már fenn is ült a ló hátán. Sok munkára nem volt szükség, érezhető volt, hogy a lovak számára megszokott rutin a kis lejtőn legyalogolni és a selymes vízbe ereszkedni. Patrick figyelte őket, amíg mindegyikük beért, majd visszasétált az udvarra és leheveredett egy szalmakupacra az árnyékban. Mélyen elnyomhatta az álom, mert amikor felébredt, Misi és a testvére már gyalog közeledtek felé. Előbbi deréktól lefelé, utóbbi viszont tetőtől talpig vizes volt. Patrick Misire bökött:

– Ezt még értem.

Mark széttárta a kezét. – Leestem.

Misi megveregette a hátát, majd elindult az istálló felé.

– Nekem még rendbe kell tennem a lovakat. Nyolckor találkozunk! Jó voltál! – azzal búcsút intett nekik és eltűnt az ajtó mögött. A fiúk a kocsihoz mentek, Mark már beszállt, de Patrick a nyitott ajtó fölött még egy pillanatra megállt és felnézett az istálló tetején ferdén billegő szélkakasra.

– Hát, nem ebből fogunk meggazdagodni – morogta maga elé, és beszállt ő is, hogy lehetőleg örökre maga mögött hagyja ezt a naplemente fényében úszó romos látomást.

 

Mark csurom vizesen szállt ki a kocsiból és némán baktatott fölfelé a testvére mögött a sziklákból kivájt lépcsőkön a kertbe. Egész úton hallgatag volt, de Patrick ezt a fáradtságnak tudta be. Ő részéről kitűnően érezte magát a félórás durmolástól, amit a szénában ejtett meg.

– Csinálok egy liter kávét, összekészülünk, aztán egy óra múlva felszedjük Misit és megnézzük, mit tud mutatni nekünk ez a hely a sötétben!

Mark bűnbánó arcot vágott.

– Nagy baj lenne, ha én ezt most kihagynám?

Patrick meglepetten pördült meg.

– Persze! Az első helyi kocsmatúránk! Minek úsztál lovakkal, ha nem bírod a tempót?

– Nem azért, csak megbeszéltem Kellyvel, hogy este hív.

– Mi van? Mégis mikor volt erre időd? És miért nem beszéltetek most, a kocsiban vagy hívod fel, amíg készülődünk?

– Csak üzentünk párat, mert este ér rá. Szeretne velem beszélgetni, úgy, hogy nem ülsz mellettem, és én sem mást csinálok közben. Hiányzom neki.

– De te nem érsz rá este! Miért nem beszéltek akkor holnap reggel? – Aztán amikor látta testvére arcán az elhatározást, csak fújtatott egyet.

– Csinálj, amit akarsz! – majd békülékenyebben hozzátette – Végül is mi történhet ma este, amit holnap ne tudnánk pótolni?

Mark még a zuhany alatt állt, amikor elmenőben bekiabált neki és hatalmas porfelhőt kavarva maga mögött áthajtott a mezőn, cseppet sem kímélve a bérelt járgányt.

 

Másnap reggel Patrick kettesével szedte a lépcsőket felfelé, majd, mint aki jól ismeri a járást, a folyósón határozottan balra fordult és lenyomta a kilincset a hatalmas, kárpitozott ajtón. Nem volt meglepve, pontosan tudta, hogy jó helyen jár, ez amolyan iker-dolog volt, egyike azoknak az apróságoknak, amiket sosem firtatott, hanem mindig is természetesnek vett. Egyszerűen általában tudták, hol a másik. Teátrálisan megtántorodott és hangos rugózások közepette lehanyatlott az ágy szélén üldögélő testvére mellé.

– Szerelembe estem – mondta.

– Te?! – kérdezte rezignáltan Mark.

– Igen, én! – És szégyenkező mosollyal elnyomott egy feltörő csuklást. – Később kiestem belőle, de először beleestem! – És természetes mozdulattal előhúzott egy üveget a nadrágzsebéből, felkínálva azt a bátyjának. Mark grimaszolt egyet, ami inkább a heves érzelmeknek szólt, és átvette az italt. Mialatt meghúzta az üveget, Patrick körülnézett a helyiségben, és, mint aki most döbbent csak rá, hol is van, felkönyökölt az ágyon.

– Te egész éjjel itt voltál?

– Persze, hogy nem – válaszolta felé sem fordulva Mark, aki még mindig az ágy széléről lógázta a lábát. – Az elég beteg lett volna. Csak ez a kép… – bökött maga elé – nem tudom megmagyarázni… – és még egyet kortyolt az üvegből.

– Azért majd próbáld meg! – szólt Patrick és visszahanyatlott az ágyra, mint aki aludni készül.

– Ugye tudod, hogy jelenleg te is a halott néni ágyában fekszel?

– Szóval életem szerelméről akartam neked mesélni – és hangos nyögések közepette, de komoly elszántsággal tápászkodott fel álló helyzetbe, szembefordulva az ággyal. – Elmentünk ebbe a bárba, olyan igazi vidéki kocsmába, tudod, mint a filmekben. Csupa férfi, füst, mindenki egyszerre beszél, jó hangosan. Velünk jött a Misi apja is, de alighogy leültünk, elkezdtek neki kiabálni egy másik asztaltól. Először azt hittem, balhé van, de aztán mindenki nevetett, ő meg átült hozzájuk, szóval ketten maradtunk, és nem sokra rá kivágódott az ajtó, és bejött rajta ez a lány. Olyan volt, mintha egy pillanatra megállt volna a levegő, mintha mindenki elhallgatott volna, tudod, hogy mit keres itt egy nő… bár egyáltalán nem ismerem a helyi szokásokat, és ez csak a másodperc töredéke volt, de akkor is így tűnt, és félelmetes egy belépő volt, az biztos.

Mark kétkedő tekintettel nézett rá.

– És ez pontosan így is történt?

Patrick zavartalanul folytatta.

– Szóval a csaj álmaim nője: tökéletes alak, hosszú lábak, talpig bőrben, épp csak egy motor hiányzott alóla. Rövid haja volt, mint egy fiúnak, ami kifejezetten kihívó volt, tudod, olyan pimasz arckifejezéssel, mint aki bármikor elküld a francba.

– És hol a hiba?

– Várj, ott még nem tartok! Bejön a csaj, egyenesen a pulthoz megy, nem néz se jobbra, se balra, ránk meg pláne nem. Határozottan rendel, pepecsel egy darabig, majd felénk fordul, egy csomó kis feles pohárral a kezében, amiket valami döbbenetes módon összefogva egyensúlyoz, odajön az asztalunkhoz, és leül, érted? Nem mutatkozik be, csak elénk tol három-három poharat, és a saját hármából felhajt egyet.

– Hmm, ez tényleg úgy hangzik, mintha megtaláltad volna az igazit – mosolyodott el Mark.

– Ugye? – Patrick mintha meg sem érezte volna a kicsengő szarkazmust. – És ezek után fogja magát, előhúz egy tasakot a dzsekijéből, előretolja az asztalon, és annyit mond, „kéne még”, és megissza a második pohár italát is! – Patrick mindkét karját előre nyújtva, fülig érő szájjal állt, mint aki hatalmas titkot árult el, és most várja a hatást.

– És mégis mi volt a tasakban pontosan? – vonta gyanakvóan össze a szemöldökét Mark.

– Gomba, öregem! – lelkendezett Patrick. – Ez a Misi-gyerek, a mi istállófiúnk gombát termeszt, érted? – És óriási vigyorral a saját kabátja alól is előhúzott egy összegöngyölt nejlonzacskót.

– Persze aztán a csajról kiderült, hogy rém unalmas, – vágott kedvetlen arcot – elkezdett lovakról beszélni, először a sajátjáról, aztán a lovardában lévőkről, név szerint, aztán csak úgy általában, azt hittem soha nem hagyja abba, a felét nem is értettem annak, amit mondott. Néha abban sem voltam biztos, hogy ugyanazon a nyelven beszélünk. A pincér meg csak hordta, hordta az italokat, végül alig találtam haza. De a lényeg – mondta, és meglobogtatta a zacskót – hogy megvan a mai programunk!

– Nyilván nem fogom ezt a szart bevenni napközben – szögezte le Mark. – Főleg nem úgy, hogy te még félig részeg vagy!

Patrick felnevetett felháborodásán.

– És mégis mitől lesz jobb este?

– Nem tudom. Csendesebb.

– Ennél? – kötözködött Patrick, és mindkét mutatóujját az égnek emelte, mintha valamilyen neszt próbálna elcsípni.

– Telefonálhat anya vagy apa. Vagy Kelly. Átjöhet Misi a szüleivel. Bármi ilyesmi.

– Anya és apa visszahívnak, Kellyvel egész tegnap este ömlengtetek, ha jól gondolom, Misinek meg nem hiszem, hogy aggályai lennének a dologgal kapcsolatosan. És le merem fogadni, hogy azok után, hogy tegnap megszereztem tőle ezt a cuccot, nem hozza ide egyhamar a szüleit.

– Ami azt illeti, Kellyvel veszekedtünk. Lehet, hogy visszahív.

Patrick tettetett nevetésben tört ki.

– Na persze, és bocsánatot is kér! Ne már, megígérted, hogy egy hét móka, utána tesszük, amit kell.

– Jól van – adta be gyorsan a derekát Mark, mint aki már megbánta, hogy megemlítette a dolgot Kellyvel kapcsolatban. – Nem azt mondtam, hogy ne próbáljuk ki, csak, hogy ne most rögtön. És már nem azért, de nem lenne hülyeség elhívni magát a forrást is, aki talán elmondja, hogy mit kell csinálni és mire számíthatunk.

– Oké, oké, legyen így. Akkor menjünk, nézzünk szét és kajáljunk valahol. Menjünk át Korondra, nézzük meg a Likas-követ vagy valamelyik tündérvárat.

Mark úgy fordult a testvére felé, mintha most látná életében először, az meg széttárta a két kezét.

– Mondtam, hogy apával beszéltem tegnap reggel. Szerinted mire nem tértünk ki?

Már lemenőben volt a nap, mire visszaértek az újabb egész napos kirándulásból a házba. Misi nem tudott eljönni, de Patrick telefonon beszélt vele, és most a pontos utasítások birtokában üldögéltek a konyhában.

– Na? Kipróbáljuk vagy nem? – kérdezte Patrick, és mintha egy cseppnyi bizonytalanság csengett volna a hangjában. Az ujjai az összetekert nejlonzacskó szélével babráltak, de nem nyitotta ki azt. Mark a szája szélét harapdálta és jobbra-balra ingatta a fejét, mint aki észérveket latolgat az esti mulatság mellett és ellen. Patrick tudta, hogy Kelly egész nap nem hívta vissza, úgyhogy közel jár hozzá, hogy végre valóban átadja magát az ittlétnek és ne otthoni dolgokon rágódjon. Egyáltalán, ne rágódjon semmin.

– Hát, megbeszéltük, hogy szemetet nem eszünk. Ez legalább természetes.

Patrick nem szólt semmit, csak elvette a kezét és az asztalon kezdett dobolni vele. Aztán nagyot sóhajtott, megropogtatta az ujjait és elszántan feltépte a zacskót.

– Így is van, teljesen tiszta cucc. Új hely, új tapasztalatok! Egészségedre! – és kivett egy maroknyi gombát, amiből csipegetni kezdett, mintha sós mogyorót ropogtatna. Mark megismételte a mozdulatát és ő is rágcsálni kezdett.

– Nem kéne átmennünk a szobába?

Patrick vállat vont. – Menjünk. Valamivel kényelmesebb, ha forogni kezd minden.

Mindketten elindultak, hogy kényelembe helyezzék magukat. Patrick a kanapén nyúlt végig, Mark pedig a fotelben üldögélt és vártak. Misi fél órát ígért, de az már eltelt, és úgy tűnt, nem történik semmi. Inkább az álmosság vett erőt rajtuk, és Mark azon kezdett aggodalmaskodni, hogy miféle rémálmaik lesznek, ha most elalszanak. Amikor már majd egy óra is eltelt, Patrick nagyon lassan elhúzta az arca előtt a karját, amit eddig a homlokán nyugtatott és megszólalt:

– Gondolom, ez már az.

– Mi? – Mark hirtelen nagyon ébernek érezte magát, és keresni kezdte a változást a szobában.

– Olyan, mint az órás Dali kép, – Patrick lassan felült és körbefordult – minden folyik. Hát ez baromi jó! Megvan?

Mark is forgolódni kezdett, de tisztán látta, hogy mennyivel gyorsabbak a saját mozdulatai a testvéréinél, és tudta, hogy egyáltalán nincs meg. Számára minden ugyanolyan volt, nem folyt, nem mozdult semmi. Ez bosszantotta. Nem értette miért, de határozottan ideges lett, felállt és járkálni kezdett. A szobára és a benne lévő folyékony tárgyakra akart koncentrálni, de akaratlanul is mindig a Polli néninél lógó kép jelent meg a szemei előtt. Elhessegette, de újra és újra visszajött, szerette volna látni a hattyút, és egyre az az érzése támadt, hogy ez a kert ihlette, itt készült a szőttes és ez az a hattyú. A testvérére nézett, aki bárgyú vigyorral forgolódott körbe ültő helyében, és szemmel láthatólag nem tudott betelni a környezete látványával.

– Én kimegyek levegőzni egyet – mondta, és választ sem várva elhagyta a szobát.

Egy pillanatra felmerült benne, hogy ő nem szokott ilyet csinálni és talán nem jó, ha most szétválnak, de mire ide jutott a gondolataiban, már kilépett a kapun, és érezte, hogy a friss levegő mennyire megnyugtatja. Ahogy a háta mögött hagyta a házat, egyre jobban lecsillapodott.

 Átvágott a füvön, egyenesen a tóhoz, amit ideérkezésükkor látott. A víz felszíne háborítatlanul nézett vissza rá, Mark úgy érezte, hogy bár ez furcsa hasonlat, mégis olyan, mint egy kifeszített kecskebőr a dobon. Sem hattyú, sem más élőlény nem mozdult benne.

Egy pár másodpercig állt a parton a vízre bámulva, majd, mint akinek határozott elképzelése van, jobbra fordult és bevette magát a tó mellett álló tujasor bokrai közé. Átverekedte magát a szúrós növényeken, és olyan érzése támadt, mintha egy falon lévő titkos ajtón jutott volna keresztül: a bokrokra merőlegesen két sorban fák helyezkedtek el, folyosóvá alakítva a közöttük elterülő zöld gyepet.

Mark belenézett a sötétbe, és engedelmeskedve az érzésnek, hogy valami fontos dolga van, megindult előre. Nem tudta volna megmondani, meddig haladt így, mert végig a lába alatti szilárd talajra szegezte a tekintetét, de úgy tűnt, viszonylag hamar az út végéhez ért, ahol egy madáritató állt előtte. Fehér kőből volt, a szélén apró kőmadár ivott. A madár mellett, szinte ugyanolyan fehéren egy kéz támaszkodott, amely most elengedte az itató peremét és összefonódott bal párjával a női alak mögött, amelyhez tartozott.

– Már vártalak – mondta az alak, de nem fordult meg, csak állt az itató mellett, mintha összetartoznának, és a Holdat nézte.

Mark először szinte pánikba esve körülnézett, majd hirtelen végtelen nyugalom szállta meg. Kiszámíthatatlanságában is kiszámítható lett minden, hiszen nyilvánvaló, ez már az. Hallucinál, és mégis, minden olyan természetes. Még a lány is, akinek, mintha víz alatt lenne, a haja és hosszú, fehér ruhája lassan, nyugodtan úszik a levegőben. Mark lehunyta a szemét, és megpróbálta érezni arcán a szellőt, de semmi légmozgás nem volt.

– Szóval, mi a tervetek? – kérdezte a lány határozottan.

Mark kinyitotta a szemét, és egyszerre tudatosult benne, hogy ez az a lány a faliszőnyegről, miközben próbálta értelmezni a kérdést, és megérteni, hogy az agya miért pont ezt játssza vele.

– A tervetek. A birtokkal – hallotta újra, kissé sürgetőn.

Elmosolyodott, hiszen tudta, hogy egyedül van, de olyan kellemesen érezte magát ennek a látomásnak a társaságában, hogy úgy érezte, a valóság várhat még.

– Egy olyan múzeum-félét csinálunk belőle azt hiszem, az apám ötlete volt – mondta.

– Azt nem lehet! – vágta rá szinte riadtan a lány. Majd kissé félszegen megkérdezte:

– Nem költöztök inkább ide?

– Neeeem – Mark zsebre tette a kezét és billegni kezdett a lábán. Kicsit zavarban volt, ahogy egymagában évődik itt a kertben. – Írországban van mindenünk. Kelly, Kelly, Kelly – Mark feje zakatolni kezdett, nem tudta, hogy ezt kimondta vagy csak gondolta.

Egyáltalán kimond bármit is? Hallotta a szavait, mégsem tudta eldönteni, hogy kívülről vagy csak a saját fejében. A Nádasdy-kastélyról mesél, szerinte angolul, de a lány mintha egy teljesen ismeretlen nyelven válaszolna, amit mégis tökéletesen ért. Vajon hogyan csinálja?

– … persze ez sokkal kisebb, még sok minden képlékeny, de arra gondoltunk… – hirtelen úgy érezte, egyre távolabb kerül a saját hangjától.

Amit beszél, mintha fennmaradt volna ott, ahol normálisan ő is állna, a teste viszont, mintha egy csigalépcsőn csúszna lefelé, megnyúlik, és egyre csak kanyarog, ahogy a lépcső is, megy egyre lefelé, majd végül megérkezik, először a lába, aztán utoléri mindene, és végre ott fekszik egészben, újra visszarendeződve a saját méretére. Megint a víz alatti érzés, a hangok tompán szólnak. A szeme nyitva, felette az égen egyedül a telihold, mint egy megduzzadt vízszintű, kerek tó, maga körül már mindent bekebelezett, egyedül uralkodik a sötét tájon. Már nem az ő hangja szól. Mi ez a nyelv? Miért érti? És kik vitatkoznak felette?

– Te mit keresel itt? Megőrültél? – a lány a szőnyegről.

– Ezt inkább nekem kéne kérdeznem tőled! Semmi dolgod itt! – egy ismeretlen hang. Feszült, mérges, határozottan női ez is.

– Csak így, egyszerűen leütötted?

– Teszem, amit kell. A másik kész katasztrófa, találkoztam vele. Ezzel ugyan még nem, de vele teszek próbát, akármilyen legyen is.

– Ne bántsd! Láttam a jelet a homlokán – Mark úgy érezte, mintha egy kellemesen langyos áramlat átsuhant volna az arcán és elmosta volna a hajtincseket a homlokáról. Rövid csend.

– Nem bántom, magammal viszem – dühös, de fáradt tónus, mint aki már százezredszerre magyaráz el valamit egy gyereknek.

– Nem viheted el, ígéretet tettél Pollinak! Soha nem bocsájtod meg magadnak, ha megszeged – szinte fájó kérlelés.

– Arra tettem ígéretet, hogy kihagyom az embereket. Nem csak ezt a kettőt, hanem mindenki mást is. Keresem a megoldást, de ehhez idő kell, odahaza pedig már kérdezősködnek. Polli több mint három hónapja meghalt, ha nem cselekszem, ideküldenek valaki mást. Úgyhogy inkább feláldozom ezt az egyet, hogy hosszú távon álljam a szavam. Ha véletlenül belehal, még mindig ott a kevésbé heroikus alkat tartaléknak.

Racionális érvek egymás mellett, amit mindenkinek értenie kellene, ez világos. Mark érezte, hogy félnie kéne, de olyan biztonságos érzés volt a langyos víz alatt, mintha láthatatlan lenne, és csak kihallgatná ezt a távoli, bizarr beszélgetést.

– De hát olyanok, mint mi! És ikrek, – az utolsó érv – mint mi.

A fehér ruhás lány fölé állt. Úgy tűnt, ha kell, a testével védelmezi. Mark érezte, hogy ez hatott.

– Nem olyanok. Semmiben sem mások, mint az eddigiek. És elfelejted, hogy nem értük, hanem ellenük vagyunk itt – de ebből a mondatból már a vereség szólt.

Hirtelen zörgés hallatszott a bokrok felől, mintha vaddisznó csörtetne keresztül a kerten. Mark újra a vízszint felett volt, az arcába hideg levegő tódult, tüdejét majd szétfeszítette az oxigén. Újra itt van, a valóságban, a kertben, a markában a teste alatt lévő fűcsomók darabkái és egész közelről hallja a testvére hangját.

– Te aztán gyors vagy, haver! Mégis mit csinálsz itt kint? Marhára nem kéne egyedül szaladgálnod, amikor beüt a cucc. Ráadásul engem is szépen faképnél hagytál!

Mark érezte, ahogy Patrick megpróbálja felráncigálni a földről. Körülnézett, mint aki most ébredt, és szinte csalódott volt, amiért kettőjükön kívül más nincs a kertben. Egy pillanatra elszédült, megbicsaklott a térde, és érezte, ahogy az öccse a hóna alá nyúl és nagy nehezen a hátára veszi. Eljutott hozzá korholó zsémbelése is, ahogy önmagával folytat mérges párbeszédet.

– Remek ötleteid vannak, Patrick, gratulálok, cipeld csak, mint egy csecsemőt! Megnyerted a főnyereményt, most aztán élvezd ki! Te jó ég, Mark, nem tudnád magad egy kicsit tartani, elképesztő nehéz vagy?! Le foglak tenni és húzlak, ha nem segítesz!

Válaszul a fivére mocorogni kezdett a hátán és felnézett az égre. Fülig szaladt a szája és csak ennyit mondott:

– Csöpög a Hold!

Patrick a kanapén ébredt, arra, hogy fázik. A teraszajtó nyitva volt, és nyilvánvalóan a szoba ajtaja is, mert a függöny befelé lobogott, újra és újra megcirógatva aljával az arcát. Megpróbálta magát kicsire összehúzni, de nem volt rajta takaró és így nem tudott tovább aludni. Az sem segített, hogy minduntalan fémes kongás és csörömpölés harsant fel a fejében. Beletelt néhány percbe, mire rájött, hogy a zaj nem belül van, tehát nyilvánvalóan Mark az. Miután az éjjel becipelte, és csak keresztben sikerült ágyba raknia, az kényelmesen kialudta magát, felkelt, rányitotta a huzatot és most lement szétverni a konyhát. Mennyire tapintatos.

– Megölöm – mormogta, majd felült, tenyerébe temette az arcát, aztán háromig számolt és felkelt.

A folyósón elindulva remélte, hogy testvére a rántotta készítéssel bajlódik, de félúton a konyha felé még semmilyen illat nem csapta meg az orrát, így rájött, hogy erről le kell tennie. Az ajtóhoz érve meglátta Markot, ahogy neki háttal állva, egy szál alsóban, mezítláb a kövön borogatja az edényeket. Nyilvánvalóan nagyon keresett valamit, mert nem csak a pulton és a szekrényekben lévő edényekbe nézett bele, de a falon függő kanalakat is sorra megérintette, mintha csak darabra számolná, melyik az a tárgy, amelyet már biztosan kizárhat a gyanú alól.

– Mégis mit csinálsz? És nem fázol? – kiabálta túl a csörömpölés zaját Patrick, és összehúzta magán a köpenyét, mélyre süllyesztve kezeit a zsebében.

Mark szinte zihálva fordult meg.

– Hol van?

– Mi?

– Hát a gomba!

Patrick értetlenül nézett, ahogy megértette a helyzetet.

– Felvittem. Tegnap aggódtál Misi családja miatt. Gondoltam, hátha mégis átjön az anyja.

Mark horkantott egyet és kiviharzott a konyhából.

– Normális vagy? – kiabált utána Patrick és egyáltalán nem tetszett neki ez az egész. A bátyja szemmel láthatólag teljesen kifordult magából. Amikor utolérte a szobában, széttárt karokkal állt felé fordulva és kérdőn nézett rá.

– Ott van a pólóimon a felső fiókban, – mutatott Patrick egy komód irányába – de nem mondanád meg, hogy mi történt?

Mark láthatólag egy picit lecsillapodott, amint a kezében érezte a zacskót.

– Hát ezt szeretném én is tudni! Újra kell csinálnunk az egészet, mert nekem valami nagyon fura élményem volt!

– Hé, hé, nyugi – kiáltotta Patrick és odalépett, mielőtt Mark a tenyerébe vett darabokat a szájához emelte volna. – Jézusom, teljesen megijesztesz! Én nem tudom, mi történt veled, de eddig nem te mondtad, hogy napközben nézelődni kell, meg hasznosan tölteni az időt, és csak este elég csendesek a körülmények ehhez? Két napja még kocsmába sem jöttél el velem! – és az ágyra hajította a zacskót, ő maga pedig belehuppant az egyik fotelba.

Mark megkerülte a kanapét, leült az öccsével szemben és mélyen a szemébe nézett.

– Tudom, hogy furán fog hangzani, de amíg te idebenn olvadoztál, én két lánnyal voltam a kertben.

– Ja, hát így már értem – és Patrick sokat tudóan vigyorogni kezdett.

– Nem úgy voltam velük, dehogy érted! – csattant fel Mark. – Én sem értem! Furán beszéltek, furák voltak ők is, végig azt hittem, hallucinálok. De ma felkeltem, és olyan igazi volt az egész. Ráadásul ez a képlékeny cucc is csak azután jött, hogy elkezdtél becibálni… én már egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy a kertben az nem a valóság volt.

Patrick felnevetett.

– Hát pont ez a lényeg! – majd testvére kétségbeesett ábrázatából értve kelletlenül megpróbálta magát beleélni a helyzetbe, hogy az mégis az igazat mondja, és összeráncolta a homlokát.

– Tételezzük fel, hogy úgy van, ahogy mondod. Ebben az esetben én nem tudom, hogy miféle csajok mászkálnak éjszaka a mi kertünkben, de ha igaziak, akármilyen furák is, legközelebb az az első dolgod, hogy szólsz, érted? Mégis miféle testvér az, aki hagyja, hogy idebenn nézzem a bútorok mozgását, miközben nem egy, hanem két nőt fűz be egyszerre? Az egyetlen szerencséd, hogy támogatom a Kelly-vírus gyengítését.

– A francba, Kelly! Teljesen kiment a fejemből! – és Mark felkapta a mobilját az asztalról.

– Újabb telefon-randi vagy csak nem bírod, ha egy napnál tovább fő a levében? – kérdezte Patrick, és legnagyobb csodálkozására Mark tárcsázás nélkül visszatette a készüléket korábbi helyére. Sóhajtott egyet és kiment a teraszra, majd onnan visszaszólt:

– Mit szólnál hozzá, ha ma bepótolnánk a két nappal ezelőttit? Hátha ott lesz a te motoros csajod meg az én két… akármim?

Patrick elnyújtózott a fotelben és keresztbe vetette a lábát a dohányzóasztalon. Egy kisebb győzelmet aratott.

– Azt mondanám, végre!