Emmerich Palmer: Aratás a halott földeken (részlet)

A 8. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga

*

A.D. 2040.

EGY

Aznap a halál kelt életre a földeken.  Én pedig találkoztam vele. A szél fújta szárak között valamin megcsillant a reggeli napfény. Távolról úgy tűnt, egy fémdarab hever a göröngyök között. Közelebb lépve megláttam mi az, csípőprotézist fordított ki a növények terjeszkedő gyökérzete. Múltbéli rossz emlékeim nem merültek feledésbe az idei szezonkezdetre, de talán óvatlanabbul mozogtam a kelleténél. Nem léptem át a biztonságosnak tartott zóna határát, a zöld dög mégis eltalált. A kifröcskölt sav féltenyérnyi lyukat mart a nadrágom szárának legaljába, mély csíkot hagyva ócska cipőm talpának oldalán, és egyetlen apró cseppje hólyagosra égette a hüvelykujjamat. Talán a hőség tette, hogy ezek a kifejlett, végfázisú példányok agresszívabbak lettek, mint valaha.

            Visszafutottam a házba, remegő térdekkel nekidőltem a pergő festékű bejárati ajtónak, és végigvizsgáltam magam, félve attól, hogy a sav kárt okozott bennem. Szerencsére az ujjamon kívül más testrészemet nem érte a maró anyag. Kevés nyállal bekentem a szemölcsnyi hólyagokat, mindössze ennyit tehettem. Öltözékem alapos átvizsgálását követően végül magamon hagytam mindent. Semmi nem vált használhatatlanná. Megnyugodva sóhajtottam fel. Mindössze egyetlen váltás tisztának nevezhető ruha várta a dohos előszoba szekrényben hogy felvegyem. Amire a terv szerint valamikor a betakarítás közepe felé, úgy egy hónap múlva kerülhetett sor.

            Korán kezdődött a napom. Hajnalban felriadtam miazmás álmomból. Az ágyamul szolgáló földre dobott szakadt matrac bűzlött az izzadtságtól, legszívesebben örökre elmenekültem volna innét.

            Ehhez nincs bátorságod. Mert gyáva féreggé züllöttél.

            Második hete tombolt az idei év legnagyobb hőhulláma. Kora délelőttre harmincnégy fok fölé futott  a repedezett hátlapú huszadik századi hőmérő higanyfonala. Minden porcikám ragadt a nyirkos izzadtságtól, a magas páratartalom miatt kevésbé segített a nehezen párolgó izzadás. Néha belém villant a gondolat, hogy hőgutát kapok. Minden mozdulatnál éreztem savanykás bűzömet, mely édeskés, csábító illattal keveredett. Ez utóbbit a növények bocsátották ki, olyan intenzíven hogy kilométerekről magukhoz csalogatták a madarakat és a földön bóklászó négylábúakat.

            Ez volt az utolsó éjszaka, melyet alvással tölthettem, ettől kezdve a betakarítás végéig minden másképp zajlott. Ma este kezdődtek az év legnehezebb hónapjai, én pedig évről évre egyre jobban rettegtem, hogy nem fogom túlélni. Hatodik alkalommal vágtam bele a szezonba, mely az idők során egyre nehezebbnek tűnt. Annak idején nem volt választásom, amikor kijelöltek erre a munkára. Egyrészt büntetésből kaptam, másrészt úgy ítélték meg, hogy alkalmas vagyok a feladat végrehajtására. Már csak azért is, mert a túlélők közé tartoztam.

Az utolsó kérdésemre: Meddig? Tömör válasz érkezett néhány fájdalmas ökölcsapással kísérve: Életfogytig. Amikor a földeken dolgoztam, minden egyes nap az utolsót jelenthette. Évekig keseregtem azon, hogy milyen rettenetes dolog az, amikor a sorsom kizárólag mások kezében van. Mostanra megtanultam, agyam eldugott részébe száműzni ezt a gondolatot. Elfogadva azt, hogy a világ totálisan átalakult a Nagy Összeomlás évei alatt. Mostanában néha már kételkedtem abban, hogy a régi életem egyáltalán létezett valaha is.

Álomnak tűnik a múlt – futott át néha bennem. – Egy olyan valóság emlékének, mely talán nem is létezett.

Előhúztam a betakarítás előtti ellenőrző protokoll műanyag lapjait és pontról-pontra végigbogarásztam. Ma már harmadszorra. Minden előírást tökéletesen kellett elvégezni, egyetlen hiba sem fordulhatott elő. A félelem átjárta minden porcikámat. Rettegtem, mert bármikor jöhetett az ellenőr. Amikor kiszámíthatatlan időben sor került  a látogatására, mindent átnézett, és ha talált valamit, bármit, amely nem nyerte el a tetszését, a büntetés nem váratott magára.

Mikor jelzett a gyomrom, úgy döntöttem, befejezem lista böngészését. A konyhában lerogytam az egyik használható székre, és megettem azt a szintetikus vacakot, amelyet a napi porciót rejtő tároló edényből kanalaztam ki. Az ízetlen, szar kaja a nyelvemen és orromon kívül a szememet is maximum irritálta. Takonyszerű, piszkosfehér színű fogásként inkább enyhe émelygést váltott ki, mint étvágyat. Ráadásul minden egyes átkozott nap ugyanazt az ótvart kellett letuszkolnom a torkomon. Mindegy, a gyomromat muszáj volt megtölteni, az éhség nagyobb úrként uralkodott felettem, mint a hiányzó gasztronómiai élmények. Rádobtam a kiürült edényt az ősrégi plazmatévére, mely sarkainál néhány téglára vízszintesen ráhelyezve asztalként szolgált, a régi világ poros, működésképtelen mementójaként. Ütésálló üveglapja eddig jól bírta a régi funkcióitól radikálisan eltérő használatot.

Engedélyeztem magamnak néhány percnyi ücsörgést, nagyon nem akaródzott kimenni a nehezen elviselhető hőségbe. A nagy házban csend uralkodott. Néha eszembe jutott, hogy úgy élek itt egyedül, mintha csupán én maradtam volna életben a bolygón. Amikor ez az érzés a hatalmába kerített, még pocsékabbul éreztem magam, mint amúgy általában. A magány veszettül kínozta meggyötört idegrendszerem foszlós romjait.

Deportálásom emlékképei az idő múlásával egyre inkább megfakultak. Halványan még emlékeztem arra a forró júniusi napra, amikor a rabszállító mostani otthonom elé kanyarodott. A szélesre tárt hátsó ajtón beugró katonák kihajítottak a földre. Még a porban fekve valamelyikük rátaposott a hátamra, hogy moccanni se bírjak, majd kaptam egy pókot a fülem mögé. Ettől kezdve nem hagyhattam el az ültetvény jeladókkal védett távoli határait. A pók megakadályozott ebben.

Meg az évről évre erősödő félelem.

Új otthonom bútorainak legnagyobb részét használhatatlanná zúzták. Széthasogatott kárpitozású ülőgarnitúrák, hiányos lábú székek, darabokra törött asztalok, leszakadt könyvespolcok porosodtak mindenütt. Magányos napjaimban egyéb fájdalmaim mellett néha rám tört az olvasás hiánya. A romok között nem találtam egyetlen darab könyvet se. Még csak egy nyavalyás szakácskönyv sem bújt el valamelyik pókhálós sarokban. Régi életemben szerettem könyveket olvasni, manapság ez elérhetetlen szükségletté vált. Pedig milyen jól jött volna csipetnyi luxusként magányom fekete napjai alatt.

A ház valaha egy nagyobb család otthona lehetett, mert az emeletes épület földszintjén öt szoba, két – mostanra használhatatlan – fürdőszoba és egy nappalival egybenyitott konyha került kialakításra. Mindenütt meglátszott az enyészet, a külső, terméskővel borított falakon repedések mutatták a lassú pusztulás jeleit, az eldeformálódott nyílászárók többsége használhatatlanná vált az idők során. A belső helyiségek megfakult festékű, málló vakolatú falait néhol kiterjedt penészfoltok takarták el. A rövid, enyhe telek során behúzódtam a legkisebb szobába, ahol a matracomat is tartottam. Az emeleten az első évben jártam először és utoljára, a törmelékkel teli szobák hamar elvették a kedvemet a kutakodástól. Amúgy sem akaródzott mások múltjának emlékeit keresgélni akkor, amikor a sajátomat is igyekeztem minél messzebb száműzni.

– Segítség! – A női hang olyan erővel hasított a csendbe, hogy összerezzentem.

– Segítség! – Ugyanaz a hang, de ezúttal ezt egy éles férfikiáltás követte. Jól érzékelhetően a fájdalom reakciója.

Teljesen ledermedtem. A gyomromat kitöltő massza nehéz gombóccá formálódott odalent, mintha a székhez akarna szögezni. Azután rögtön kifelé kéredzkedett. Az utóbbi időben egyetlen ember látogatott meg rendszertelen időközönként ezen az istenverte helyen: az ellenőr. Aki ráadásul férfi, jellegzetes reszelő hanggal. Ő viszont, homlokán a szabadok EES tetoválásával könnyedén átjutva az összes akadályon, minden egyes átkozott alkalommal gond nélkül eljutott az ajtóig. Érkezéséről hangos dörömbölését hallva szereztem tudomást.

Újból hallottam a nőt, ezúttal erősebben:

– Segítség!

Felálltam a székről, néhány mély levegővétellel próbáltam háborgó gyomromat lenyugtatni. A kása úgy döntött, marad, én pedig lassú léptekkel megindultam a bejárati ajtó irányába. Tétova mozdulataimat újabb sikítozás és segítségkérés ösztökélte nagyobb gyorsaságra. Mintha gyereksírást is hallottam volna, bár lehet, hogy ezt csak eltompult hallójárataim játéka hallatta velem.

A bejárati ajtóhoz érve megragadtam a kilincset, egyetlen pillanatig tétováztam majd utat nyitottam a kinti forróságba. Orromra biggyesztettem ragasztószalaggal megerősített napszemüvegemet és hunyorogva kerestem a hangok forrását. Az épület körül kopár földterület húzódott, poros gyűrűként védve otthonomat a gyilkos mezőktől. A bejárattól néhány méternyire tucatnyi, ciprus fából álló zöld sziget adott némi árnyékot. A fák lombkoronája alá érve tisztán ráláttam a házhoz vezető útra, mely egyetlen bejutási lehetőségként vezetett erre az elkárhozott helyre. A meztelen földcsík szélén a régmúltból megmaradt betonból készített villanypózna csonkok meredeztek az ég felé. A nagyjából négy méter szélességű bekötőutat keresztben kifeszített elektromos iker védőháló zárta le. Legelső találkozásunk során az új ellenőr annyit elárult, engem véd a fosztogatóktól, de én inkább azt gondoltam, hogy a pók segítője, mely megakadályozza, nehogy lelépjek erről a helyről.

A belső, vékony fémszálakból szőtt háló fogságában férfialak feküdt, ájultan is görcsösen markolva a földön támaszkodó kerekes bőrönd fülét. Magatehetetlen testétől néhány lépésnyire, a külső hálón túl vékony nő állt, mellette nyolc év körüli kislány toporgott hüppögve.

Nagyjából harmincméternyire lehettem tőlük, így tisztán láttam mindhármukat. A férfi valahogy átjutott a külső védvonalon, talán az egyik közeli oszlopcsonk segítségével mászott át, majd a belső háló áramütése kiütötte.

– Kérem, segítsen! – nyújtotta felém karját a nő.

Nagyot nyeltem, néhány lépést tettem feléjük, majd ahol a fák árnyéka és a napfény éles határvonala húzódott, megálltam. Lázas igyekezettel próbáltam megoldást találni erre a szokatlan helyzetre. A gyerekre tévedt a pillantásom. A nő erővel tartotta vissza attól, hogy a férfi után rohanjon.

Ne engedd, könyörgöm! Azonnal fennakadna a külsőn. Az áram megbénítaná. Végül megölné.

Rég nem tapasztalt érzések keveredtek fel bennem, fájó emlékek a múltból.

Istenem, majdnem annyi idős lehet, mint…– elhessegettem magamtól a gondolatot.

Tanácstalanul néztem őket. Teljesen leblokkolva úgy éreztem magam, mint aki száradó betonba kötött. Se előre se pedig hátra nem bírtam egyetlen lépést sem tenni.

Mihez kezdjek velük?

Nem kellett hosszas megfigyelés ahhoz, hogy egyértelmű legyen, egy család keveredett ide. Ahová isten már oly régen nem tekintett. A törvény rendelkezése szerint azonnal meg kellett volna gyilkolnom őket. Egyikük sem viselt Jelet.

Francba a törvénnyel.

Szándékosan nem mutatkoztam be, mint ahogy az ő nevüket sem akartam megtudni. Mert ha a nevüket ismerem, akkor már eggyel közelebb kerülnek hozzám. Nevesítve őket minden fájdalmasabbá válik. Az emlékek pedig még gyötrőbbek.

– Honnét keveredtek ide? – Hangom erőtlennek tűnt.

Ahol börtönbezárt biorobotként élek.

A nő hátát tele tömött hátizsák húzta le, a kislány is nagy batyut hurcolt magával. Mindketten szedett-vedett öltözéket viseltek, hosszú nadrágot, és viseltes felső ruházatot. A kislány előtt tenyérnyi kopasz baba hevert a homokban.

– Dél felől jöttünk – zihálta a nő. Oldalra fordult, a növényzet haragos zöld fala felé. Mint aki máris futásnak ered.

– Arra ne! – szóltam rájuk a növények tömött sorára mutatva.

– Talán baj, ha letapossuk? – kiáltott vissza a nő gondolkodás nélkül. – Ha így menthetem meg a férjemet, annyit taposok szét, amennyit csak kell!

– Nem szabad! Halálosak!

Valahogy percről percre jobban szerettem volna, ha életben maradnak. Az idő sürgetett, egyre erősebben éreztem a zöld dögök csábító, édes illatát.

Ébredeznek a mocskok.

Néhány lassan köröző madár tűnt fel a távolban, egyre alacsonyabbra szállva.

A nő elszántnak tűnt, nem adta fel. Értettem, mi táplálja az érzéseit. Éreztem, ahogy az egyik ér erősen lüktet a halántékomon. Az izzadtság apró cseppjei teljesen átnedvesítették a felső ruházatomat.

– Talán ezekben is áram van? – Egyre dühösebbnek éreztem a hangját, miközben a növényfal felé mutogatott, ami jelezte, hogy a legrosszabbra számíthatok.

Hogy tartsam vissza őket?

– Nem, annál sokkal veszélyesebb – válaszoltam lassan. Próbáltam a nyugalom látszatát megőrizni, a legkevésbé célravezetőnek tűnt az, ha én is elveszítem a higgadtságomat. Igyekeztem egyértelműen fogalmazni. Érthetően kiejtett szavakkal.

– Ezek gyilkos növények. Megölik, majd megemésztik magukat.

– Ne próbáljon ijesztgetni! – válaszolt hisztérikusan a nő. – Megkerüljük a rohadt kerítést és kiszabadítom a férjemet – hadart tovább, miközben lassan odébb lépett az út széle felé. – Nem érdekel, hogy mit és mennyit taposok szét közben.

– Kérem ne! – Kiléptem az árnyékból. – Álljanak meg!

Kezdett lefoszlani rólam a nyugalom álcája. A napfény perzselő sugarai fájdalmasan égették fejbőrömet.

– Valamit rögtön kitalálunk! Ne menjenek be oda! – Miközben győzködni próbáltam, lebeszélni a végzetes lépésekről, egyre közelebb kerültem hozzájuk.

Tudtam, hogy nem segíthetek, illetve abban mégis, hogy megpróbálom őket elzavarni a halott földekről. Meg kellett mentenem az életüket. Valamiért szinte kötelességemnek éreztem, hogy életben tartsam őket, talán a kislány jelenléte tett elszánttá. Az apa tűnt a legreménytelenebb sorsúnak.

Alig néhány méternyire álltam tőlük, jól látva a férfi állapotát. Katonai gyakorlóruhájába hosszú vágásokat hasított a kerítés tüskés anyaga, a lyukak némelyikénél vérfolt sötétlett. Úgy tűnt, hogy lélegzik, de továbbra is eszméletlenül feküdt a földön. Egyetlen épkézláb, használható gondolat sem jutott eszembe arról, hogyan tudnám kiszabadítani. Vízre volt sürgősen szüksége, leginkább akkor, ha magához tért, de késő délutántól nem maradhattam mellette, bárhogyan is alakult a sorsa. Szürkületkor el kellett kezdenem a munkát. Észrevettem, hogy a nő engem figyel meredt szemmel, biztos abban reménykedve, hogy segíteni tudok rajtuk. Talán én is így gondoltam volna az ő helyében.

Mit tegyek, hogy visszaforduljanak?

– Menjenek innét – intettem kifelé az útra mutatva. – Gyorsan, mert hamarosan megérkeznek a katonák! – Szimplán blöfföltem.

Reméltem, hogy kellően meggyőzőnek és határozottnak tűnök.

A nő nem válaszolt, csak némán figyelt, mintha azt mérlegelné, vajon mennyire gondolom komolyan a szavaimat. Vagy talán szuggerálni próbált, mint egy rémült hipnotizőr, hogy azt tegyem, amit ő szeretne. Ekkor hallottam a szívemre legerősebben ható szavakat.

– Bácsi – szólalt meg a kislány. – Kérlek, szabadítsd ki az apukámat. – Felkapta a játék babát. – Örökre neked adom Emilit, ha segítesz apunak – mondta csilingelő gyerekhangon, miközben felém nyújtotta a haját vesztett foltos ruhájú játékot.

A gyomromban újabb gombóc gyűlt össze. Sokkal nagyobb, nehezebb, mint korábban. Kiszáradt a szám, ugyanakkor egy kósza könnycsepp keveredett a nehezen párolgó sós izzadtságpatakok közé. Rég elfojtott emlékek gennyes, vékony varral borított sebhelyei kezdtek felszakadni.

– Kérem – annyira közel léptem, amennyire csak lehetett –, tegyék azt, amit mondtam. Menjenek! Azonnal!

Ha térden csúszva a kerítés innenső oldaláig ráveszem őket a távozásra, azonnal így cselekedtem volna. De senki nem kérte tőlem ezt. Annyira vágytam rá, hogy ne essen bajuk. Hol az asszonyt néztem hol pedig a kislányra figyeltem. Láttam, hogy a nő tétovázik, hátranézett arra, amerről idekeveredtek.

Istenem add, hogy hallgasson rám.

– Nem – törte meg a rövid csendet. Ezzel az egyetlen szóval szilánkokra tépte bennem az éledező remény halvány oszlopát.

– Átmegyünk és maga segíteni fog nekünk – mondta azzal magával húzva a kislányt a növényfal felé lépett.

– Nem!

Talán hangosan üvöltöttem, de az is lehet, hogy csak magamban kiáltottam.

A zöld ördögök tömött sora megnyílt a nő és a kislány előtt, majd a szélső növények hátuk mögött összezáródva némán elnyelték mindkettejüket.

Ennyi, vesztettem.

Ettől a pillanattól fogva már semmit nem tehettem értük. Nem bírtam őket megmenteni. Egyetlen emberi hang sem hallatszott többet. A dögök, ha akarták, sem a halálsikolyt sem az emésztés lucskos, cuppogó neszeit nem engedték kitörni soraik közül. Ez utóbbi ekkora zsákmánynál több mint egy hétig is eltarthatott.

Az apa életének megmentése maradt az egyetlen lehetőségem arra, hogy a sokkot tompítsam. A működőképes ötlet viszont továbbra is hiányzott. Ráadásul egy még nehezebb feladat várt rám kiszabadítása esetén: hogyan magyarázzam meg neki, mi történt a családjával?

Találok-e válaszokat, ha keresi a családját? Hogy értessem meg vele, azt, ami történt? Vagy inkább hazudjak neki? Mi lesz a reakciója? Ellenem fordul? Megöl?

Végül, hosszas tépelődést követően alkut kötöttem saját magammal. Talán jobb ez így mindkettőnknek, ha itt hal meg a forró ég alatt, eszméletlenül. Térdre esve ziháltam, néhányszor ököllel ütve a homokba, mintha az tehetne bármit is a történtekről. Arról, amit megtenni készülök.

Lehet, hogy a napszúrás okozta fejfájás keltette az embertelen gondolatokat. Visszatámolyogtam a házba és benyakaltam vagy másfél liternyi langyos vizet. Ez magához térítette elhervadó emberségem maradék hajtásait.

Egy kis esélyt adnom kell neki. Muszáj. A többi a sors dolga.

Miután döntöttem, szűkös vízkészletemből magammal vittem két nagyobb palacknyit. Leraktam annyira közel a védőhálóhoz, amennyire csak lehetett. Némi ügyességgel megkaparinthatta a szerencsétlen, ha magához tért. A fejem pokolian hasogatott, szédültem és apró fényes szikrák tömkelegét láttam magam előtt a ház felé menet. Néhány lépést követően akkorát estem, hogy földet érve úgy puffantam, mint az elhajított cementes zsák. Feltápászkodtam és köpködve beszédelegtem az odúmba.

 Valahogy ki kellett kapcsolnom agyam zakatolását. Lázasnak éreztem magam, fájtak a végtagjaim. Kimerülten a bejárati ajtónak dőlve lihegtem percekig. El kellett terelnem a gondolataimat, felejteni a nemrég történteket, összeszedni az erőmet az esti munkakezdésre. Az aratást csak tiszta fejjel lehetett végezni, minden porcikámmal a feladatra koncentrálva.

Zene és valódi hírek – jutott eszembe az egyetlen megoldás.

Néha rádiót hallgattam, ami abszolút illegálisnak számított. A régi időkből származó, tenyérben elférő napelemes, dinamós rádiót használtam, mely világvevőként elvileg minden hullámhosszon képes volt a rádióadások vételére.

A hálószobában rejtegettem, az egyik laza padlólap alatt kiásott üregben. Kettős falú műanyag tasakba csomagoltam, hogy véletlenül se kaphasson nedvességet. Bár nagy betűkkel hirdették az elején, hogy három méteres mélységig vízálló.

Ahogy kiemeltem a helyéről, remegett a kezem. Amikor csak egyetlen pillanatra is becsuktam a szememet, azonnal anyát és lányát láttam magam előtt, ahogy karjukat néma könyörgéssel felém nyújtják. Hosszú percekig tekertem a dinamó kicsiny hajtókarját, közben a fejemmel bólogatva igyekeztem a gyötrő gondolatokat kirázni agyam leghátsó zugából. A tekerés monotonitásával szinkronban motyogtam is valamit magam elé, mintha egy ősi mantrával igyekeznék megtisztulni az élet nevű szarkupac rothadásszagától.

A rádiómat különleges védelemmel láttam el arra az esetre, ha valaki mégis megtalálná nálam. Bekapcsolás után kizárólag a Társaság adása jött be rajta, melyet már annyiszor hallottam az elmúlt évek alatt, hogy kívülről fújtam az elhangzottak egy részét. Az egyebekhez egy apró, külön eldugott kis biometrikus szkenner segítségével fértem hozzá, mely a rádió mellé tartva azonnal aktiválódott, amint hozzányomtam a hüvelyujjamat.

A hivatalos propagandaadó természetesen csupa megnyugtatónak szánt álhírt sugárzott. Végleg felszámolt járványról, javuló életfeltételekről, megszüntetett globális éhezésről szóltak a hírek. Arról hogy a bolygón mindenütt normalizálódik a helyzet, sikerül mérsékelni a klímaváltozás következményeit, néhány éven belül új globális béke korszak köszönt az emberiség egymilliárdnál is kevesebb életben maradt tagjára. Olyan nagyhatalmú világkormány megalakulását hirdették, amely végleg rendet tesz a Földön. A Társaság szócsöve a szajha média egyenes ági örökösének számított, ahol a legfőbb célnak a hatalom birtokosai által jónak látott, jórészt kamu hírek közvetítése számított. Legfőbb feladatukat teljesítve mindenkit becsaptak, egy olyan alternatív hírlavinával, mely legalább annyira messze állt a valóságtól, mint én a régi életemtől. A hazugság végeláthatatlan szarfolyamként ömlött az éteren át, megfertőzve az emberek nagy részét. Én a kisebbséghez tartoztam.

Hullámhosszt váltva végre megszólalt a távoli kalózrádió. Éppen zenét sugároztak, a kilencvenes évek és az ezredforduló régi slágerei egymást követve csendültek fel a parányi hangszóróból. Egyszer régen valakitől azt hallottam, hogy a mocsoktól bűzlő halott óceánok messzi nyílt vizén úszó hajókról sugározzák a híreket. Ha nem tombolt a légkörben erős geomágneses vihar, szinte mindenütt fogni lehetett az adásaikat. Az már persze más kérdés, hogy milyen büntetés járt érte, ha az ember lebukott az illegális adót hallgatva. Többször szakadozott a vétel, a hangminőség messze járt a jó minőségűtől, én mégis teljesen kikapcsoltam a zene nyújtotta nyugodt pillanatokban. Bár a hatalom nem bírta felszámolni a tiltott rádiókat, mindent megtett annak érdekében, hogy zavarja az alternatív valóság morzsáit. A zenei blokknak viszonylag rövid időn belül vége lett. Mély tónusú férfihang kezdte sorolni a híreket:

– Kedves hallgatóink, az általunk megosztott információkat a Föld más részein élő barátaink küldik az internet még működő néhány regionális… Hírforrásaink hitelessége nem kifogástalan, ezért igyekszünk csak az ellenőrzött forrásból…

– Az egykori USA, Mexikó és Kanada hamumentes területein nem csillapodik a polgárháborús helyzet, az életben maradt lakosság a rohamosan szűkülő erőforrásokért folytat véres…

– A hadsereg és a félkatonai milíciák között összecsapások minden…, újabb ezreket rejtő tömegsírokat fedeztek fel a londoni metróhálózat… A … hete New York maradványait tovább pusztító, a Richter skálán hozzávetőleg nyolcas erősségű földrengés…  tűzvész még mindig tombol, a súlyos vízhiány és a gépi erőforrások hiánya miatt az oltás lehetetlen, a túlélők mentése kézi erővel folyik. Az észak amerikai kontinens… segítség Európától, de a havonta közlekedő mindössze néhány száz teherhajó… segíteni.

– Az afrikai kontinens melletti La Palmán fekvő Cumbre Vieja vulkán… havi kitörése miatt bekövetkezett hatalmas földcsuszamlás… szökőár végigtarolt az Atlanti óceán partvidékein. Észak-Nyugat Afrika partjait közel száz méteres hullámok… a kontinens több mélyen fekvő területén… haltak meg. A brit szigetekre… méteres hullámok csaptak le, míg Észak-Amerika keleti partvidék… negyven-ötven méteres cunami zúdult,… áldozatot hagyva… Dél-Amerika partjait is elérte a szökőár, de áldozatokról…

– A nagy éhezést és a globális pandémiát túlélő emberiséget újabb katasztrófák tizedelik, lehet, hogy közeledik… figyeljétek a jeleket.

Alig hallottam meg a halk, bátortalan kopogást.  Azonnal lekapcsoltam a rádiót, és néhány gyors mozdulattal visszasüllyesztettem a rejtekhelyére.

Mégiscsak átjutott?

Többet tudhatott a fickó, mint amennyit kinéztem belőle, a védőháló fogságából kiszabadulni nem lehetett könnyű dolog. Ahogy elindultam a bejárati ajtó felé, megtorpantam.

Mit mondjak a feleségéről és a lányáról?

A kétségbeesett gondolat friss keserű emlékekkel keveredve elemi erővel tört újból rám, elsöpörve a rádió által nyújtott tiszavirág életű feledést.

Mi a szart mondjak, ha keresi őket?

Újból hallottam néhány bizonytalan kopogást, ami arra ösztökélt, hogy habozás nélkül tovább menjek. A bejárat elé érve megfogtam a meleg kilincset, majd egy-két mély levegővételt követően kinyitottam az ajtót.

A küszöb túloldalán az ellenőr állt arcán kaján mosollyal, kezében szokásos méretes fémkofferjével. Hajszál híján múlt, hogy nem csaptam rá az ajtót, de azután pillanatnyi tétovázást követően félreálltam az útjából. Az életem felett ő rendelkezett.

*