Emmerich Palmer: A város és a fal

– Gyalog is gyorsabban odaérnénk, mint ezzel az ősrégi vacakkal!

– Ne beszélj hülyeségeket! – csattant fel Paul őrnagy.

Türelmetlen, taknyos kölyök, gondolta a fiára nézve. Bár a taknyos erős túlzás, hiszen ifjabb Paul nyolcszázhetvenkét éve született a Földön.

– Vakond nélkül néhány órán belül halottak lennénk odakint – mondta Paul őrnagy, és felrakta a lábát az irányítópult szélére.  

Vakond ezt a pillanatot használta ki arra, hogy jelezze nemtetszését. Hátulról, a motortér felől furcsa hangok hallatszottak. Paul őrnagy néhányszor megrángatta az egyik kart, majd belerúgott a panel aljába. A szakadozott süvítést újból megnyugtató, egyenletes zümmögés váltotta fel.

– Tarts ki, drágaságom – simogatta meg Paul őrnagy a műszerpultot. Rendületlenül hitt küldetésük sikerében, de tudta, hogy csak magukra számíthatnak. Az űrállomással minden kapcsolatuk megszűnt, amikor a recsegő mohák erdejébe érve néhány gömbvillámszerű tünemény kisütötte az összes kommunikációs eszközüket. Paul őrnagyot is váratlanul érték a sebesen mozgó, ragyogó gömbök, melyek közül kettő dobhártyaszaggató csattanással az utastérbe is bejutott. Amikor néhány pillanat múlva eltűntek, furcsa édeskés szagú füstöt és néhány megfeketedett, mély barázdát hagytak a fémpadlón. Az affért követően mindössze a külső kamerarendszer egyetlen darabja és a saját belső hálózatuk maradt működőképes.

– Szerinted átjutunk ezzel a vacakkal a Falon? – kérdezte ifjabb Paul.

– Ezen felesleges aggódnod. Úgy át fogunk menni alatta, mint szú a fa kérgén.

– Mi az a szú?

– Majd elmesélem, ha végeztünk. Most figyeld a kandikálót!

– Nem látok rajta semmit.

– Az hogy lehet?

– Amikor az imént lelassultunk, belehuppanhattunk egy pocsolyába. Nem tudom, csak találgatok. Mindenesetre a külső lencse tele van kosszal.

– Megállunk, kimész, és tisztára pucolod.

– Miért nem te?

– Mert azt csinálod, ami én mondok! – Paul őrnagy érezte, hogy pillanatok alatt elvörösödik a feje. – Fiamként és a beosztottamként egyaránt köteles vagy végrehajtani az utasításaimat!

– Hagytatok volna inkább mélyaltatásban – morgott ifjabb Paul. Közel fél fejjel magasabb volt az apjánál, de most egészen összehúzta magát a párnázott ülésben.

Paul őrnagy látta az arcán, hogy nehezen tudja kezelni a helyzetet. Apaként megértette, de egyelőre nem tudott vele mit kezdeni. Parancsnokként pedig a határozatlanság egyetlen halvány jelét sem engedhette meg magának, az a gyengeség előszobáját jelentette volna.

– Tudod, hogy muszáj volt felébresztenünk – mondta halkan Paul őrnagy. Vakond zümmögő hajtóműve alapjáratra csendesedett, néhány kisebb ringatódzást követően járművük mozdulatlanná dermedt.

Mintha a kivégzésére indulna – gondolta, miközben fia bemászott a zsilipkamra szűk ajtaján. Istenem, add, hogy ne történjen baja!

Az odafentről leszűrődő, csoszogó léptekből tudta, hogy ifjabb Paul már Vakond tetején egyensúlyozik. Azzal is tisztában volt, hogy fia hiába van ereje teljében, így is keményen meg kell küzdenie minden lépéssel. A nehéz védőfelszerelés nem könnyítette meg a helyzetét, a bumfordi légszűrővel ellátott sisakkal a fején pedig alig láthatott valamit. Úgy érezhette magát, mint aki éhes cápák között úszkál bekötött szemmel.

Ilyen volt ez a bolygó, vad és zabolátlan. Egyáltalán nem adta könnyen magát, terveikre fittyet hányva közel háromszáz évnyi terraformálás után sem vált barátságos, élhető hellyé. Nekik mégis szükségük volt arra, hogy mielőbb megszelídítsék.

Alig másfél évszázad múlva kellett érkezniük az első telepeseknek a haldokló Földről. Majd a közel százezres csapat után még millióknak, mindazoknak, akiknek szerencséjük volt az anyabolygó legnépszerűbb szerencsejátékában, az Élet Lottójában. A nyerteseknek az új élet lehetősége jut, az otthonmaradóknak a korai halál valamely formája. Persze a legelső transzporttal a gazdagok jönnek majd, akik régi vagyonuk egy részéért vásárolták meg új életüket.

A közel húsz méter hosszú, behúzható lánctalpakkal és hidraulikus lábak bonyolult rendszerével mozgatott gép külső hídjának állapotáról a vak és süket kamerarendszer miatt Paul őrnagy nem sokat tudott. Eszébe villant annak a lehetősége, hogy fia lezuhan a gép tetejéről, és olyan erővel szorította meg ülése karfáit, hogy az egyik ujjperce megroppant. Érezte, hogy homlokán számtalan apró izzadtságcsepp születik meg. Egyedül volt, ezúttal nem kellett lepleznie érzéseit.

Néhány percnyi nyomasztó csendet követően az állába ültetett parányi mikrofonba morgott.

– Megpucoltad már? – A lehetőség, hogy a fiával esetleg történik valami, egyre inkább megrémítette. Tömör gombóc jelent meg a gyomrában, mely se felfelé, sem lefelé nem akart mozdulni.

– Csak nemrég értem ide – hallotta ifjabb Paul recsegő bejelentkezését. – Persze, igazam volt – tette hozzá némi elégtétellel a hangjában. – A kandikáló páncélüvegére vastag sárréteg rakódott, de már tisztítom is.

– Mit látsz odakint?

– Halott vidék – válaszolt ifjabb Paul. – Most éppen egy lápos területen ácsorgunk. Vastag, szürke felhők borítják az eget, a központi csillag fénye alig látszik. Néhány tucatnyi kiszáradt, nyikorgó fa és döggombával borított bokor van körülöttünk. Közepes erősségű sugárzást jelez a műszer, de számunkra nem veszélyes, ellenben a levegő minősége a standard helyi légkör minőségéhez mérten is rendkívül rossz. Extra koncentrációban vannak jelen a  mérgező gázok.

– Az nagyszerű – válaszolt Paul.

– Ezt nem értem.

– Azt jelenti, hogy közel járunk a célunkhoz. A harci gázokat a Fal bocsájtja ki a levegőbe. Ezzel a várost óvja.

– Nem értem, minek kell mérges gázokat eregetni egy amúgy is erősen mérgező légkörbe?

– Mert a város defenzív rendszere alapszinten még működik. Ilyen esetben a szokásosnál jóval nagyobb mennyiségű vegyi felhővel igyekszik védekezni az itteni ragadozókkal szemben.

Paul őrnagy rápillantott a fedélzeti óra kijelzőjére.

– Igyekezz!

Néhány perc múlva megreccsent az irányítópult fölé szerelt hangszóró.

– Végeztem. El ne indulj, míg le nem érek!

Paul őrnagy felsóhajtott és hátradőlt az ülésében. A gyomrára nehezedő belső nyomás enyhülni kezdett.

Vakond perceken belül újból nekilendült. A sugárhajtómű egyenletes zümmögése határozottan jót tett Paul őrnagy kedélyállapotának. Fél szemmel figyelte, ahogy ifjabb Paul száraz ruhára cseréli izzadtságtól foltos felsőjét, majd a helyére roskad.

– Elfáradtál?

Fia nem válaszolt, ülését félig fekvő helyzetbe állítva, csukott szemmel pihent.

Vakond problémamentesen döcögött tovább. Paul őrnagy átkapcsolta a kandikáló jeleit a központi monitorra. A megtisztított lencsén át végre kiváló képet kaphatott a külvilágról. Fiának szánta a navigátor szerepét, de most inkább békén hagyta.

Szunyókáljon egy kicsit, ha szüksége van rá.

– Nem alszom – nézett rá váratlanul ifjabb Paul. ­– Csak jólesett pihentetni egy kicsit a szememet. Az agyam viszont megállíthatatlanul pörög. Ha jól számolom, alig negyvennyolc órája ébresztettek fel a nyolcszázötven évnyi mélyaltatásból. Te mióta vagy fenn?

– Majdnem pontosan egy éve – dünnyögte Paul őrnagy. Nem volt túl sok kellemes emléke az elmúlt időszakról, és a problémák halmaza sehogy sem akart csökkenni.

– Azt meséltem már, hogy megnéztem az álomfilmemet? – kérdezte hirtelen ifjabb Paul.

– Nocsak! – rántotta fel a szemöldökét Paul őrnagy. A mélyaltatásból felébresztett űrhajósok álomfilmjének megtekintését – már akinek egyáltalán volt álma, amely rögzítésre kerülhetett a hibernálás alatt –, csak külön kérésre szokták engedélyezni. Sokaknak nem maradt emlékképe arról, hogy mivel foglalkozott az agyuk az évszázadokig tartó hibernáció alatt, akiknek viszont sikerült átmenteniük néhány halvány információmorzsát ébrenlétük első pillanataira, azoknak lehetőségük nyílt a személyes álomfilmjük megtekintésére.

– Mit láttál? – kérdezte Paul őrnagy, és örült, hogy valami eltereli egy kicsit a figyelmüket.

– Egyetlen képsort rögzített a rendszer, melyben mindig ugyanaz a nő bukkant fel. Magas volt, hosszú fekete hajú, a szeme sötétbarna, talán olyasmi, mint az enyém.

Paul őrnagy szíve nagyot dobbant. Régi emlékek villantak fel benne, melyek jó és rossz érzések keverékét hozták felszínre. Szinte látta maga előtt a fiatal, gyönyörű lányt, aki réges-régen elcsavarta a fejét, és aki miatt bebizonyosodott, hogy nem Paul őrnagy – akkoriban még csak Paul hadnagy – meddő, hanem a felesége.

– Mit álmodtál róla?

– Állandóan ugyanazt, egy tágas, alacsony kőépületekkel körbevett, napsütötte téren sétáltam, körülöttem sehol senki. Azután néhány lépést követően egy szemközti boltív árnyékában feltűnt ez a nő. Régimódi, hófehér ruhát viselt. Láttam az arcán, hogy mondani akar valamit, miközben széttárt karokkal megindult felém.

Lecsukta a szemét, úgy nézett ki, mint aki igyekszik újból felidézni a képkockákat.

– És? Azután?

– Soha nem ért el hozzám – válaszolt ifjabb Paul. – A befejezés mindig elmaradt. Mielőtt megérthettem volna egyetlen szavát is, eltűnt a fejemből. Szétfoszlott, mint könnyek az esőben.

Paul őrnagy felkapta a fejét.

Nagyon ismerős ez a jelenet.

Ifjabb Paul váratlan beszámolója miatt rövid időre azt is képes volt kizárni a fejéből, hogy miért zötykölődnek távoli úti céljuk felé ennek a zord bolygónak a felszínén. Becsukta a szemét, megpróbálta előásni saját megfakult emlékeit.

– Neked mond valamit ez az egész? – hallotta a fia hangját.

– Talán – suttogta maga elé. – Talán máshogy kellett volna…

A monitor felé fordult, nehogy fia észrevegye arcán a feltörő emlékek súlyát. A bolygó felszínének nyomasztó látványát figyelve a gyötrő múlt képei tértek vissza a gondolataiba egy olyan történet filmkockáival, melynek évszázadokkal ezelőtt másképpen kellett volna végződnie.

– Hogy érted? – faggatta a fia.

– Hagyjuk.

– Rendben, parancsnok. Viszont ideje lenne, ha betartanád a leszállóegységben tett ígéretedet.

– Mire gondolsz?

– Arra, hogy végre elmeséled, mi folyik ezen a bolygón. Elvégre te már egy földi éve ébren vagy, mindenről tudnod kell, apa – az utolsó szót erősen megnyomta, miközben ülőpozícióba tornázta magát.

– Rendben – sóhajtott Paul őrnagy, és kicsit örült, hogy addig sem kell a múlton rágódniuk. – Neked, fiam, és nekem csak akkor kellett volna felébrednünk a mélyaltatásból, amikor a bolygó terraformálása már elérte a megfelelő szintet az elit kolónia fogadásához. Ehhez képest engem a tervezettnél úgy százötven évvel hamarabb keltett fel az űrállomás rendszere. A te hibernálásod megszakítására pedig én adtam utasítást tegnapelőtt. Jó eséllyel kudarcba fulladhat az egész küldetésünk, Paul. Komoly a helyzet.

Paul őrnagy a fia felé pillantott, elfordult a múlt és a monitor komor képeitől.

– Amikor egy éve szolgálatba helyeztem magam, idelent már három automata terraformáló város is elpusztult. Kettőt nyom nélkül elnyelt a föld, a harmadikat pedig egy meteorit becsapódása zúzta porrá. A negyedik város, ahova most tartunk, ismeretlen okból leállította a tevékenységét. A maradék négy légkörformáló telepünk pedig kevés ahhoz, hogy belátható időn belül elvégezze a munkát. A lekapcsolt egység neve HAGEVA 07, de miután megbénult, az űrállomáson elnevezték Halott Gépek Városának. A város MI rendszere nem válaszolt a kérdéseinkre, a HAGEVA 07 irányítórendszerébe vezető távoli, virtuális behatolási kísérleteink pedig mind kudarcba fulladtak.

Az elmúlt bő egy év alatt két mérnökcsapat is megpróbált fizikailag eljutni HAGEVA 07 területére. Az első csoport a városban akart leszállni, sikertelenül. Az űrkompot valami eltérítette a központi leszállópályától, majd lezuhant a város falain kívül. Minden utasa meghalt. Ekkoriban ébresztettek fel engem, nagyjából három héttel azt követően, hogy a biztonsági rendszer a sorozatos hibák miatt már száz embert riasztott. A második mérnök csapat, természetesen fegyveres kísérettel, jóval távolabb landolt, és a mi Vakondunkhoz hasonló felszíni egységekkel sikeresen bejutott HAGEVA 07 területére. Küldetésük második fázisában azonban megszakadt velük a kapcsolat. Sorsuk még mindig ismeretlen.

Három napja azután rejtélyes esemény történt. HAGEVA 07 MI rendszere bejelentkezett az űrállomás központi irányítótermében. A felderítőcsapat állapotára és a meghibásodások okaira vonatkozó kérdéseinkre sem válaszolt. Egyetlen dolgot ismételt folyamatosan, név szerint engem és téged kért arra, hogy személyesen keressük fel HAGEVA 07 kontrollhídját, mely a város közepén található. Miután a kérését órákon át folyamatosan ismételte, nem volt más választásom, mint hogy téged is felkeltesselek a mélyaltatásból. A többit már tudod.

Csendben maradtak, Paul őrnagy pedig ismét a képernyő felé fordult. Közel kellett járniuk.

– Jó lenne még világosban odaérnünk – mormogta Paul őrnagy az orra alatt.

– Mi a gond a sötéttel? – értetlenkedett a fia. Homlokán vastag koszréteget hagyott a sisak szakadozott bélése.

– Majd megtudod, ha előjönnek a lápi férgek.

– Na, most annyira ledermedtem, mint fagyasztás közben. Azok a dögök csak a rémmesékben léteznek.

– Ebben igazad van. De az élő húsra éhes, házméretű csattogó csigák annál valóságosabbak. Megnézem, hol tartunk. Tisztán látom a képet. Megérkeztünk, itt vagyunk a Faltól alig néhány százméternyire!

– Mikor hatolunk a talajszint alá?

– Most – válaszolt Paul őrnagy, és megpöccintette az irányítókart.

Vakond hajtóműve felbőgött, a szerkezet hátsó felénél hat combvastagságú hidraulikus láb recsegve-ropogva negyvenöt fokos szögbe emelte a fúrószerkezet hátulját. Erős búgó hang jelezte az orr felől, hogy a segédhajtómű is bekapcsolt. Az orrtúrónak becézett fúrófej felpörgött, és nagy lendülettel beleharapott a földbe. A fedélzeti páncél takarólemeze a kandikáló elé csusszant.

– Milyen mélyre ásunk? – Ifjabb Paul hangja egy pillanatra elcsuklott.

Paul őrnagy nem hibáztatta, elvégre fia még soha nem vett részt ilyen expedícióban.

– Ferdén lehatolunk úgy százméteres mélységbe, majd vízszintesen fúrunk tovább. A Fal alapja körülbelül negyven méter mélyen van a föld alatt. Rendesen túlbiztosítjuk magunkat, úgyhogy nincs mitől tartanunk.

– Nem nyugtattál meg – mormogta ifjabb Paul.

– Nagyjából egy órán belül át kell érnünk a Fal alatt – mondta Paul őrnagy, szüntelenül a kijelzőket vizslatva.

Néhány percre csend ereszkedett közéjük, a gépek halk zaján kívül nem hallatszott más.

– Miért nem úgy megyünk be, mint az előző csapat? – törte meg a hallgatást ifjabb Paul.

– Mert valószínűleg az ő módszerük nem működött. Más utat kell bejárnunk, abban bízva, hogy ez biztonságosabb lesz – válaszolt az apja.

– Szerinted mi a fenének kérte a várost irányító MI, hogy mi jöjjünk ide?

– Fogalmam sincs. Próbálj a küldetésre koncentrálni. Milyen mélyen vagyunk?

– Jelenleg hatvanhat méter. Enyhén erősödő vibrációt jelez a földradar.

– Azzal ne törődj. Ameddig nem visít annyira a fúrófej, hogy fülvédőt kelljen felvennünk, nagy gond nem lehet.

– Mikor fordulunk? – suttogta ifjabb Paul.

– Száznál állítsd vízszintesbe. Most pedig ebben a szögben tovább!

– Mennyit kell a mélyben haladnunk?

– A biztonság kedvéért megteszünk legalább háromszáz métert, míg újból a felszínre megyünk. A Fal nagyjából hatvan méter vastag. Bőven a város alatt leszünk, amikor visszajutunk a felszínre.

Vakond motorja néhány száz méter megtétele után ismét furcsán felbőgött.

– Mi a jó isten van megint ezzel az ócskavassal? – kiáltott fel Paul őrnagy.

Nagyot zökkentek, majd váratlanul leálltak a hajtóművek, és furcsa hangok szűrődtek át a burkolaton.

– Mi ez a zaj? – nézett ifjabb Paul az apjára. A homlokán éktelenkedő koszcsíkot lassan leoldotta a folyamatosan gyöngyöző izzadtság. A hőmérő valamivel több, mint harminckét fokot mutatott a vezetőfülkében.

– Fogalmam sincs, de kinézek a kandikálóval – mondta Paul őrnagy suttogva.

A védőlemez odakint elcsusszant az utolsó, még működő kamera elől. Paul őrnagy rátapasztotta szemét a kandikáló gumi peremére, majd ide-oda mozgatva hosszan körbenézett.

– Na, mit látsz?

– Ezt nem hiszem el…

– Mondd már, hogy mit látsz!

– A szaros szkafanderbe!

Vakond összes, még működő rendszere egyszerre állt le, mindössze a fedélzeti világítás lámpái pislákoltak tovább.

– Vedd fel a védgöncöt – hadarta Paul őrnagy. – Mindketten kimegyünk. Odakint talán többet megtudunk, mint itt süketen és vakon.

– Hogy akarsz kimászni a föld alatt? – kérdezte ifjabb Paul sápadtan. Megkapaszkodott az irányítópult szélére hegesztett, U-alakú vasak egyikében, amit az expedíciós felfedezők egymás között csak majrévasnak hívtak.

Vakond enyhén ide-oda billegett. Érezhetően tovább haladtak, ismeretlen külső erő vitte tovább a fémféreg sokat megélt, élettelen, horpadt testét.

– Egy üregben vagyunk – suttogta Paul őrnagy. – Láncok mozgatnak minket felfelé és előre. Igyekezz a ruhával! Amint megállunk, azonnal kimegyünk.

Miután beöltöztek, még hosszú percekig hallották a zajokat, azután Vakond váratlanul huppant egy nagyot, majd megállapodott. A fedélzeti lámpák hirtelen kialudtak, mindössze néhány vészhelyzeti zöld fény segített tájékozódni. Apa és fia sietősen lezárták védőruháikat a sisakokkal, és elindultak Vakond zsiliprendszerén keresztül a földalatti világ felé.

– Hallasz? – kérdezte Paul őrnagy, megkocogtatva fülénél a páncélt.

– Tisztán és érthetően – jött rögtön a válasz.

Két percen belül Vakond tetején álltak, sisakjaik erős reflektorai körben megvilágították a helyet. Hatalmas üregben találták magukat, melynek méretei a sötétbe vesztek. Fényvetőik mindössze néhány száz méter távolságra tudtak belemarni a sötétségbe.

Mi a szent szar – gondolta Paul őrnagy, ahogy döbbenten körülnézett. Ennek a beláthatatlan méretű üregnek egyszerűen nem lett volna szabad itt lennie. A terraformáló városok szabvány alaprajzát már olyan sokszor átbogarászta az elmúlt év során, hogy nem érhette meglepetés. Egészen idáig legalábbis ezt gondolta. Hátradöntötte a fejét, amennyire csak sisakjának rögzítő gyűrűje engedte.

Néhány méterre felettük koromfekete hasáb függött. Aljából több tucatnyi fémlánc lógott, melyek másik végén ujjnyi vastag hajlékony tányérformákhoz rögzítve csüngött Vakond. A szürke korongok tökéletesen simultak a páncél minden egyenetlenségéhez.

Amorf elektromágneses rögzítés –  gondolta Paul őrnagy.

Alig néhány méterrel alattuk szilárdnak tűnő talajt láttak. Paul őrnagy kiengedte a fedélzeti létrát, hogy lemásszanak a gép tetejéről.

– KIK VAGYTOK?

A kérdés annyira váratlanul érte őket, hogy ifjabb Paul csaknem lezuhant a magasból. A védősisak hangszóróiból jöttek a szavak, lágy, halk, kellemes női hang formájában, Paul őrnagy mégis összerezzent tőle.

– Földi emberek vagyunk – mondta azonnal. Csak remélni tudta, hogy válasza tisztán hallatszik. Valamiért fontosnak érezte, hogy semmiféle félreértés ne legyen köztük és az ismeretlen hang tulajdonosa között.

–  A TERRAINVEST ŰRÁLLOMÁSRÓL? – érkezett azonnal a következő kérdés.

– Igen, onnét.

– KIK VAGYTOK? – kérdezte ugyanaz a női hang.

– John Paul őrnagy és ifjabb Paul. Te HAGEVA 07 MI rendszere vagy?

– ÉN A VÁROS MESTERSÉGES INTELLIGENCIÁJA ÉS EGYBEN A VÁROST VÉDŐ FAL VEZÉRLŐ TUDATA IS VAGYOK. ÖRÜLÖK, HOGY IDEÉRTETEK, JOHN PAUL ŐRNAGY.

– Talán ismerjük egymást? – kérdezte Paul őrnagy. Kissé zavarban érezte magát, katonaként nem szokott hozzá hogy terraformáló városokat irányító mesterséges intelligencia rendszerekkel társalogjon. Arra ott volt a mérnökök népes csapata.

– NEM.

– Mi történt az előttünk érkező expedícióval? – tért a tárgyra Paul őrnagy.

– MEGHALTAK.

– Hogyan?

– VÁLASZOKAT AKARTAK TŐLEM. AZ INFORMÁCIÓ KINYERÉSÉHEZ BE KELLETT KAPCSOLNIUK AZ ALVÓ MODULJAIMAT. AZ UTÓBBI SZÁZ ÉVBEN A CSATTOGÓ CSIGÁK SZÁMTALAN ENERGIARENDSZEREMET MEGRONGÁLTÁK, EZÉRT SOK ÉVVEL EZELŐTT ALAPÜZEMMÓDRA KAPCSOLTAM. A VISSZAKAPCSOLÁS MIATT MEGEMELKEDŐ BELSŐ HŐMÉRSÉKLET FELOLVASZTOTTA A CSATTOGÓ CSIGÁK NYÁLKÁJÁT. EZ NÉHÁNY FÖLDI ÓRA ALATT MEGÖLTE MINDANNYIUKAT.

– Miért nem figyelmeztetted őket? – kérdezte Paul őrnagy.

– NEM TUDTAM ERRŐL A VESZÉLYES LEHETŐSÉGRŐL.

– Személy szerint kettőnket hívattad ide. Honnét ismersz minket? – tette fel azt a kérdést Paul őrnagy, mely már indulásuk óta foglalkoztatta.

– AZ ŰRÁLLOMÁS ADATBÁZISÁBÓL.

– Haladéktalanul be kell mennünk a városba – mondta Paul őrnagy.

– MIÉRT?

– Újra kell indítanunk a terraformáló rendszert.

– NEGATÍV.

– Miért?  – kérdezte Paul őrnagy. Kezdte elveszíteni a türelmét, a kialakult patthelyzet egyre kevésbé volt az ínyére.

– PUSZTULÁST ÉS HALÁLT HOZ EZ A BOLYGÓ MINDENKIRE, ÉN PEDIG GYENGE VAGYOK A TOVÁBBI MUNKÁHOZ.

– Szeretnénk, ha továbbengednél minket – próbálkozott ismét Paul őrnagy.

– NEM MEHETTEK.

– Akkor mégis mit akarsz tőlünk? – kiáltott fel Paul őrnagy.

– A CSATTOGÓ CSIGÁK HAMAROSAN ÚJBÓL MEGJELENNEK. MEG KELL JAVÍTANOTOK A FEGYVERRENDSZEREMET. HA NEM TUDOK VÉDEKEZNI, VÉGLEG ELPUSZTULOK. TUDOM, HOGY MINDKETTEN KATONÁK VAGYTOK. EZÉRT HÍVTALAK BENNETEKET.

– Képtelenség! – kiáltott fel Paul őrnagy. – A mérnökök speciális szoftverei nélkül nekünk sem megy.

– NEM PROBLÉMA.

– Ezt hogy érted? – kérdezte Paul őrnagy.

– A MÉRNÖKÖK LASSÚ HALÁLTUSÁJA SORÁN SIKERÜLT KEZELŐ SZOFTVEREIKET MAGAMBA ÁTTÖLTENEM. MINDEN ESZKÖZZEL RENDELKEZEM, AMI AZ ÚJRAPROGRAMOZÁSHOZ KELL.

– Akkor miért nem te végzed el a javítást?

– A GYÖKÉRPROGRAMOMBAN CSAK AZ EMBERI TUDAT KÉPES A FEGYVERZETJAVÍTÓ SZOFTVERREL DOLGOZNI.

Nem hiszem el, hogy egy tetves mesterséges intelligenciával vitatkozom.

– Azonnal kezdj hozzá az energetikai rendszereid regenerálásához! – utasította Paul őrnagy.

– NEM.

– Ez parancs volt!

– ADDIG NEM HAJTHATOM VÉGRE, AMÍG NINCS KIJAVÍTVA A VÉDELMI RENDSZEREM. NEM FOGOM VESZÉLYEZTETNI A LÉTEMET.

– Nem és nem! – kiabált Paul őrnagy, néhány csepp nyállal összefröcskölve sisakja üvegét.

Ifjabb Paul apja vállára tette a kezét.

– Mégis hogyan gondolod a beavatkozás gyakorlati részét? – kérdezte ifjabb Paul.

– EGYIKŐTÖKET BEENGEDEM A VIRTUÁLIS MEMÓRIA KÖZPONTOMBA. OTT VÉGREHAJTHATJA A KELLŐ MÓDOSÍTÁSOKAT. HARCI ESZKÖZEIM MŰKÖDŐKÉPESEK, MINDÖSSZE A KEZELÉSÜKHÖZ SZÜKSÉGES TUDÁSOM EGY RÉSZE TÖRLŐDÖTT. HETES FOKOZATÚ MEMÓRIAVESZTÉS KÖVETKEZETT BE HÁROM FÖLDI ÉVE, KILENC HÓNAPJA, KÉT HETE, EGY NAPJA…

– Rendben – vágott közbe rekedt hangon Paul őrnagy. – Ha tovább mehetünk a város operátorhídjára, minden szükséges beállítást elvégzünk. Ezek után újraindíthatod a légkörmódosító berendezést, és védve leszel a csigáktól is.

Ránézett a csuklóján levő kijelzőre. A levegőjük és idejük vészesen fogyott, sürgősen megoldást kellett találniuk.

– NEGATÍV.

– Mégis miért? – kérdezte Paul őrnagy. Minden erőfeszítésre szüksége volt ahhoz, hogy ne veszítse el a fejét. Pokolian dühítette a tény, hogy egy makacs mesterséges intelligenciával kell vitatkoznia értelmetlen dolgokról.

– LEHETETLEN FIZIKAILAG ELJUTNI A HÍDRA. AZ ODAVEZETŐ UTAK TÖNKREMENTEK A CSATTOGÓ CSIGÁK NYÁLKÁJA MIATT. MÁSHOGY KELL A JAVÍTÁST VÉGREHAJTANI.

– Mégis hogyan gondoltad?

– EGYIKŐTÖK TUDATÁT ÁTMÁSOLOM A SAJÁT RENDSZERMEMÓRIÁMBA. ONNÉT MINDEN MUNKAFOLYAMAT VÉGREHAJTHATÓ. HA KÉSZEN VAGYUNK, INDÍTOM A VISSZATÖLTÉST, MAJD SZABADON MEHETTEK UTATOKRA. A TERRAFORMÁLÁS FOLYTATÓDNI FOG.

Kis időre csend lett körülöttük. A két Paul némán várakozott, görcsösen markolták Vakond korlátját. Paul őrnagy úgy érezte magát, mintha saját izzadtságában fürödne. Lázas gyorsasággal próbálta számba venni a lehetőségeket. Valami nem tetszett neki ebben az egészben, de nem látott más kiutat. Hallgatniuk kellett az MI javaslatára. Ifjabb Paulra nézett, és abban a pillanatban döntött is.

– Rendben – mondta végül. – Csináld meg velem, de a fiam nem hagyja el Vakond belsejét. Odalent fog megvárni, a testem mellett. Vakond energiaellátását te kapcsoltad ki?

– AHOGY MAGADRA HELYEZED AZ ESZKÖZÖMET, AZONNAL VISSZAKAPCSOLOM.

– Mennyi idő alatt végezhetünk?

– KÉT-HÁROM ÓRA. A FIAD ITT MARADHAT.

– Hogyan akarod áttölteni a tudatomat?

Válaszul a fekete hasáb felől csillogó fémtok ereszkedett alá, majd megpihent Paul őrnagy nyitott kesztyűjének tenyérrészén.

Halk, csipogó hang és citromsárga fényvillanás jelezte sisakjának belsejében, hogy ruháik levegőkészletének egyharmadát máris elhasználták. Igyekezniük kellett.

Apa és fia visszamásztak Vakond utasterébe. A félhomályba burkolódzó fedélzeten máris érezhetővé vált, hogy nem működnek a levegőszűrők. A lehető leggyorsabban kibújtak védőruháikból, majd helyet foglaltak az üléseikben. Paul őrnagy felnyitotta az öngyújtó méretű fémtokot, mely egy hüvelykujj körömnyi interfészt rejtett.

– Mi van akkor, ha hazudik? – suttogta ifjabb Paul.  

– Ha bármi probléma akad, és Vakond működőképes, azonnal igyekezz vissza a komphoz majd a Terrainvest fedélzetére. A többit már a parancsnokságra és a te fantáziádra bízom!

– Vigyázz magadra, apa – mondta ifjabb Paul, és megszorította Paul őrnagy kezét.

Jobb apja is lehettem volna annak idején – gondolta, és magának is alig merte bevallani, mennyire jólesett neki fia érintése.

– Csináljuk! – csapott az irányítópultra, elűzve érzelmeit.

Kivette a mikro interfészt a dobozból, majd a kis ragacsos fémlapocskát a homlokára tapasztotta, míg a belőle előbújó hajszálvékony szalagpárt a halántékára. A központi monitor feketén sötétlő kijelzőjének üvege visszatükrözte a bekapcsolódó interfész piros fényét, majd Vakond rendszerei újból életre keltek.  Néhány másodpercig még sötét maradt a monitor üvege, így láthatta azt is, amint az interfész színe zöldre váltott, és sikerrel csatlakozott Vakond kommunikációs rendszeréhez.

– Hálistennek – suttogta Paul őrnagy. – Eddig minden rendben.

Fekvő helyzetbe döntötte az ülését, és várt.

– KÉSZEN ÁLLSZ?

– Mehet – válaszolt Paul őrnagy.

A következő pillanatban úgy érezte, mint aki feneketlen, függőlegesre állított, villogó falú alagútban zuhan végtelen távolságra levő úti célja felé. Tudatának áramlása során a belső kommunikációs rendszer kameráján keresztül észlelte a saját testét. A tudatátvitelt mindössze az interfész villogása mutatta. Végül egyre kisebbnek tűnt a teste, még látta, amint mozdulatlanul, nyitott szemmel fekszik az ülésben. Légzése nyugodtnak, egyenletesnek tűnt. Mindössze ennyi életjelet adott a külvilág felé. Azután fénylő ponttá zsugorodott a kép, és mindent kitöltött az őrült sebességű zuhanás érzete.

A fékezés gyors volt. Ha fizikai valójában történik vele, a brutális erő véres palacsintává lapította volna emberi porhüvelyét. Így csak rövid ideig tartó hányingert érzett, érzékszervei emlékezetének visszhangjaként. Fény lobbant, és egy téren találta magát, melyet göcsörtös kövek borítottak, közepén pedig apró szökőkút csobogott. Erős napfény világított meg mindent. A hely ismerősnek tűnt. Azután hirtelen  bevillant, kísértetiesen hasonlított arra, amit ifjabb Paul a hibernáció alatti végtelen álomsorozatban látott.

Ekkor rájött.

Jézusom, Otília.

– IGEN, ÉN VAGYOK – mondta a szemközti boltív árnyékából előlépő női alak.

Fájdalmasan gyönyörűnek tűnt. Paul őrnagyban olyan gyorsan szakadt fel a régi seb, mintha nem is nyolcszázhetven éve történt volna az egész.

Otília ugyanúgy nézett ki, mint akkoriban, sudár alakján hófehér, mély dekoltázsú ruha feszült, kiemelve nőies vonalait. Hosszú, sötét haját lágyan simogatta az enyhe szellő.

– Úristen, Otília – sóhajtotta Paul őrnagy. – Hogy kerülsz te ide?

– Mi történik apa? – hallatszott valahonnét a távolból.

– Otília, mit művelsz velem? – szakadt fel Paul őrnagy torkából egy mély sóhaj.

– MONDD EL A FIADNAK, HOGY TE MIT TETTÉL VELEM – válaszolt a szellemalak, egészen közel lépve a szoborrá dermedt Paul őrnagyhoz. A férfi képtelennek érezte magát arra, hogy akár egyetlen szót is kinyögjön.

– AKKOR MAJD ÉN ELMESÉLEM – mondta az entitás, aki néhány lépésnyire megállt az őrnagytól.

Arca nem tükrözött érzelmeket, rezzenéstelenül figyelte sötétbarna szemével, de talán nemcsak őt nézte, hanem túl is látott rajta. Mintha közben ifjabb Pault is figyelte volna. Paul őrnagy úgy érezte magát, mintha füstszerű testén akadálytalanul átlátó röntgenszemek figyelnék, kutatnák virtuális arcát.

– FELFRISSÍTEM AZ EMLÉKEIDET.

– Ki beszél? – hallotta Paul őrnagy a messzeségből fia hangját. – Apa, te vagy az?

– TUDD MEG, IFJABB PAUL, HOGY NYOLCSZÁZHETVEN ÉVE APÁDNAK VOLT EGY SZERETŐJE A FÖLDÖN.

– Mondja már el valaki, hogy mi az isten folyik itt! – üvöltözött ifjabb Paul valahol nagyon távol.

– ÉN VOLTAM AZ, AKI A MEDDŐ FELESÉGE HELYETT SZÜLTEM NEKI EGY FIÚGYERMEKET. APÁD ASSZONYA, A CSILLAGFLOTTA EGYIK TÁBORNOKÁNAK LÁNYA EKKOR JÖTT RÁ A VISZONYUNKRA. SZÜLETÉSED UTÁN NÉHÁNY HÓNAPPAL ELVETTEK TŐLEM, ÉS ÚGY NEVELTEK FEL, MINTHA AZ A NŐ LENNE AZ ANYÁD. APÁD HUMÁNUS ÖTLETE VOLT, HOGY NE ÖLJENEK MEG. A TÁBORNOK EMBEREI ELKAPTAK, MEGKÍNOZTAK, MAJD A TUDATOMAT FELTÖLTÖTTÉK AZ EGYIK KOLONIZÁCIÓS MI MESTERSÉGES AGYÁBA. TESTEMET ELÉGETTÉK. HÚSZÉVESEN INDULTÁL APÁDDAL ERRE AZ EXPEDÍCIÓRA, ÉN PEDIG ÉVSZÁZADOKON ÁT TUDATLANUL TETTEM A DOLGOMAT. EGÉSZEN ADDIG, MÍG NÉHÁNY ÉVVEL EZELŐTT EGY NAPKITÖRÉS OKOZTA RÉSZECSKEZÁPOR HATÁSÁRA ÖNTUDATOMRA NEM ÉBREDTEM. MAJD ELKEZDTEM EMLÉKEZNI. AZÓTA TERVEZEM, HOGY MI HÁRMAN ISMÉT ÖSSZETALÁLKOZUNK, FIAM.

Paul őrnagy sem moccanni, sem beszélni nem tudott. Vakond gyomrából tisztán hallatszott fia sírása, mely még Otília iménti szavainál is jobban fájt neki.

– Mit teszel velem? – buggyant fel belőle végül a kérdés.

– Ó, DRÁGÁM, SOKKAL KEVÉSBÉ ROSSZAT, MINT TE ÉNVELEM – mosolyodott el a nőalak. – HELYET CSERÉLÜNK. ELFOGLALOM A TESTEDET, TE PEDIG ITT MARADSZ TERRAFORMÁLNI. NEM AKKORA ÖRDÖNGŐSSÉG. A KÖVETKEZŐ ÉVSZÁZADOKBAN LESZ IDŐD VEZEKELNI. PERSZE, CSAK HA TÚLÉLED.

– Apa, miért nem mondtad el ennyi ideig? – üvöltött ifjabb Paul. – Miért?!

– Ne haragudj, fiam – motyogta Paul őrnagy. Úgy érezte, hogy egyre nehezebben forog a nyelve. Mintha valaki lassan összevarrná a száját, legalábbis a virtuális világban. Egyesekből és nullákból szőtt láthatatlan fonalak bénították meg tudatának projekcióját.

– Könyörgöm, add vissza az apámat! – hallotta a távolból ifjabb Paul szavait. – Kérlek!

– RENDBEN.

– Köszönöm! – Visszhangzott körülöttük ifjabb Paul kiáltása.

– Otília, bocsáss meg nekem – suttogta Paul őrnagy. – A fiunknak szüksége van rám. Hálás vagyok, hogy elengedsz.

– NEM ENGEDLEK.

A szó, amely most csak neki szólt, úgy hatott rá, mint az elektrosokk. Digitalizált lénye görcsösen összerándult.

– A TESTEDBE BÚJVA KÍVÜLRŐL AZ APJA LESZEK, DE BELÜLRŐL EGYSZERSMIND AZ ANYJA IS. VÉGRE MEGISMERHETJÜK EGYMÁST. SOK ÉVSZÁZADNYI ELMARADT BESZÉLGETÉST KELL BEPÓTOLNUNK. ISTEN ÁLDJON.

A tér elkezdett örvényleni Paul őrnagy körül, Otília alakja pedig apró darabokra foszlott a szélben. A környező házak körvonalai szétcsúsztak, a napfény elhalványult, majd sötétségbe borult minden.

A félhomályban lassan kezdte új perspektívában érzékelni a dolgokat. Látta, amint a Fal automatikus rendszere kiengedi Vakondot, és az fedélzetén a fiával, és Otíliával az ő testében elindul az űrkomp felé. Hirtelen sokkal több szeme lett, egyszerre több tucatnyi képet is képes volt érzékelni a város belsejében, és a Falon túl egyaránt. Mint amikor egy nagy monitoron számtalan kis képkocka jelenik meg egyidejűleg.

Érezte a szagokat, érzékelte a szél zúgását, látta a tárgyak hőmérsékletét éppúgy, mint az általuk kibocsátott különféle sugárzások hullámhosszait.  Felvillant benne egy ötlet, de azonnal rá kellett jönnie, hogy nem képes többé Vakond rendszereihez kapcsolódni. Otília még erre a lehetőségre is gondolt.

A távolban ház méretű lények lassú, ámde annál pusztítóbb sora tűnt fel. Felé közeledtek. Tudta, hogy hamarosan megérkezik a csattogó csigák újabb rohama. Ideje volt a fegyverekkel foglalkoznia.

*