A Könyvmolyképző Kiadó meseszerzői különleges kalandba kezdtek: kölcsönveszik egy írótárs hősét, és mesét írnak vele. Íme Ecsédi Orsolya kalandozása Deme László mesevilágában
Karácsony este volt. Kumándó szomorúan szaglászta a hideg, decemberi éjszakát, a használt zoknik semmivel össze nem téveszthető illata után kutatva. De minden irányból csak bejglit és halászlét érzett, egy kevés mákos gubával keveredve.
Az utóbbi enyhén emlékeztette a zokniszagra. De valószínűleg csak azért, mert nagyon fázott a lába, és nem tudott másra gondolni, csak a zoknikra. Kockásakra, csíkosakra, lila virágosakra és piros pöttyösökre, de mindenekelőtt egy egyszerű, fekete darabra. Az ő zoknijára, amit nem becsült meg eléggé.
– Most pedig már késő – dünnyögte maga elé, nagyjából ezredszerre. Mármint ma ezredszerre. Hogy összesen hányszor bánta már meg a fafejűségét zokni-ügyben, arról fogalma sem volt, mert Kumándó nem tudott addig számolni. Gyerek volt még, ha elvarázsolt is.
– Merre lehetsz? – suttogott bele a jeges szélbe, de erre persze a szél sem tudott felelni. A szelek feltűnően hallgataggá tudnak válni, ha mágikus zoknikra terelődik a beszélgetés. Karácsonykor egyébként is csak a kiskarácsony-nagykarácsonyt hajlandóak fütyülni, tehát Kumandó semmire nem ment velük.
Úgy érezte, lassan odafagy a lába a járdához, a keze pedig az ezüst lándzsájához. Mára ideje volt felfüggeszteni a kutatást, és keresni egy fedett helyet, ahol meghúzhatja magát másnap reggelig.
A környéken már minden lakást átvizsgált a zoknija után, így tudta, hogy a cél ma este inkább csak a melegedés lesz. Őszintén szólva a többiekét is unta már eldugdosni, unta a kockásakat, a csíkosakat, a lila virágosakat és a piros pöttyösöket. Neki csak egy kellett volna. Az az egy, amelyik megtöri az átkot, ami messzire repítette az otthonától. Az az egy, ami bárhol lehetett az egész kerek világon, akár itt, a Fuszekli Ferdinánd utcai lakóparkban is. De ugyanennyi erővel Szomáliában, Kazahsztánban vagy Észak-Koreában is lehetett, mert a hirtelen haragú varázsló csak annyit mondott, hogy a világ minden zegét és zugát végig kell kutatnia utána.
Kumándó eddig a világ összes fellelhető zegeinek és zugainak hatvankét százalékát fésülte át saját számításai szerint. De mivel a számolás, ahogy már kiderült, nem volt az erőssége, lehet, hogy csak negyvennégyet. Nem számolva az Antarktiszt, mert ott annyira hideg van, hogy oda még egy dühöngő varázslónak sem lenne szíve zoknit teleportálni.
– Ilyen kis törpelábakkal a negyvennégy is szép eredmény – dünnyögött magában. – Ilyen fázósakkal meg kimondottan világrekord!
Kiskarácsony-nagykarácsony, fütyülte a fülébe a szél. De Kumandó szívében nyoma sem volt az ünnepi hangulatnak. Csak még szomorúbb lett. És még libabőrösebb.
– Jó kis karácsony, mit mondjak – morgott. – Bezzeg amikor még herceg voltam! Száz dobozt kellett kicsomagolnom, és akkor még csak a matchboxoknál tartottunk! Utána jött a száz doboz könyv, vasútmodell, hintaló, fociskártya, slime-gyurma és ukulele, hogy legyen miből válogatnom, ha egyiknek-másiknak nem tetszene a mintája.
Pont addigra szontyolodott el teljesen, amikor egy ismerős ajtóhoz ért, ami mögül – a változatosság kedvéért – mákosgubás halászlészag szivárgott.
– Aha, Zsófiék! – hümmögött Kumándó. – Lila virágos és fekete. De sajnos nem az én feketém.
Kumándó zokninyáj-összetétel szerint csoportosította a családokat, akiket már meglátogatott. A meglátogatás természetesen azt jelentette, hogy zoknit lopott tőlük, csak jobban hangzott. Sima hétköznapokon nem szégyenkezett a zoknivadászat miatt, de most mégis karácsony volt, ugye.
Az ajtó alatti résen, ahol a mákoshal-illat tódult ki a lépcsőházba, pont be tudta préselni magát.
Zsófiék már végeztek az ünnepi vacsorával. Apa éppen mosogatott, anya és Zsófi pedig egy társasjáték szabályait próbálták megfejteni, és nagyokat nevettek közben.
Kumándó jobban vágyott haza, mint bármikor. Még arra is hajlandó lett volna, hogy megfogadja: mostantól megbecsüli a cuccait, pláne, ha ajándékba kapja őket. Sőt, meg is köszöni őket. A varázslókkal pedig soha többet nem szemtelenkedik. Soha, de soha, így görbüljön meg.
Szívesen beszállt volna a társasba, de egyrészt túl kicsi volt hozzá, másrészt Zsófi családja totál reménytelen esetekből állt, és úgy tűnt, a játékszabály értelmezése el fog még tartani egy-két órát. Ezért Kumandó a karácsonyfa felé vette az irányt. Arra gondolt, mi lenne, ha ma zoknik helyett szaloncukrokat emelne el. Erről a varázsló nem mondott semmit, a zselés pedig pont a kedvence volt.
Ezüst lándzsájával leakasztott egyet, és leült a fa alá, hogy hozzáfogjon ünnepi vacsorájához. Már épp betömte volna a szájába, amikor észrevette, hogy valaki ül mellette.
Egy baba volt. Zsófi kaphatta karácsonyra. Vagy az apukája. Mert a babának is olyan mandulaszeme volt, mint Zsófinak. És olyan fekete zoknija, mint Zsófi apukájának. Csak sokkal kisebb.
Kumándó szívverése azonnal ünnepi fokozatúra gyorsult, amint meglátta.
– Lehetséges lenne? – töprengett magában. – Mondjuk tény, hogy a varázslótól kitelne egy ilyen duplán nehezített helyre rejteni a zoknit. Hiszen egy műanyaglábtól finom használtzokni-szaga sem lesz! Gonosz, nagyon gonosz! Nem hiába dolgozott miniszterként is a szüleim udvarában az öreg, de ez még tőle is erős!
Kumándó nagy levegőt vett, és félénken megszólította a babát.
– Heló, hogy telnek az ünnepek?
– Kicsit uncsi itt – felelte nyafka hangon a baba. – A gyertyagyújtás klassz volt, de azóta senki hozzám sem szólt.
– Én szívesen beszélgetek veled – ajánlotta Kumándó remegő hangon.
– Miről?
– A világegyetem legizgibb rejtélyéről.
– Kvantumfizika? – érdeklődött a baba összevont szemöldökkel.
– Annál is jobb. Feltárom előtted a zoknim titkát!
– Hogy mi? – kérdezett vissza a baba, sokkal kevésbé lelkesen, mint azt Kumándó remélte. – Titokzokni? Nekem csak ez a béna fekete van. Még csak nem is teljesen egyformák, látod?
– Látom. Nekem az kéne, ami a jobb lábadon van. Csak felpróbálom, nyugi. Hogy meglássam, ez-e az.
– A mi?
– A repülő zokni – lehelte Kumándó ünnepi áhítattal.
Egy pillanatra még a gyertyák is abbahagyták a pislákolást a fenyőfán.
– Ja, igen, ez az – bólintott a baba. – A Gonosz Antarktiszi Boszorkány varázsolta a lábamra, mert Fa’agyhos hercegkisasszony, a Sarkvidéki Királyság trónörököse összerúgta vele a port. Először Egyenlítői-Guineában akarta elrejteni, de ott annyira meleg van, hogy oda még neki sem volt szíve zoknit teleportálni. Így maradt a Fuszekli Ferdinánd utcai lakópark.
Kumándó feje zúgott a sok névtől és helytől. Az első gondolata az volt, hogy ezek a varázserejű arcok iszonyat könnyen felkapják a vizet, pedig az ember azt várná, hogy a hatalom mellé türelem is jár, automatikusan. A második viszont a reménytelenség. Sűrű, fekete, szívéig hatoló csalódás.
Ha lehet, még annál is jobban elkeseredett, mint amikor az utcán a csupasz lába majdnem odafagyott a járdához. Az egyetlen szerencséje az volt, hogy olyan nem lehet. Annál rosszabb egyszerűen nincsen, mint karácsony este kint fagyoskodni a szabad ég alatt. Ez volt az egyetlen oka, hogy egyáltalán meg tudott szólalni.
– Ez nem az én zoknim – sóhajtott. – Pedig már kezdtem beleélni magam. Ez a karácsony a legrémesebb karácsony az összes között! Ráadásul nemhogy száz doboznyi, de egy nyomorult ajándékot sem kaptam!
A baba elgondolkodva nézte. Pirosra színezett szája először csücsörített, aztán felfelé kunkorodott.
– Lehet, hogy ez nem a te zoknid – mondta. – De repülni azért kiválóan repül! És lehet, hogy nem adhatom neked ajándékba. De kölcsön igen!
Kumándó szeme felcsillant. Ezer éve, hogy nem repült zoknival. Ő legalábbis ezernek érezte, és akár értett a számoláshoz, akár nem, itt nem is az számított.
– Jó lenne kipróbálni! – mosolygott a babára.
– Szívesen. De neked is adnod kell valamit cserébe, hogy addig én játsszak vele. Egyrészt azért, mert én sem kaptam semmit, hiszen kinek jutna eszébe ajándékot adni egy ajándéknak, másrészt zálogul. Nehogy annyira megtetsszen a repkedés, hogy vissza se hozd.
Kumándónak fájt a gyanúsítás, de belátta, hogy erre igen nagy lenne az esély.
– Az ezüst lándzsádat például elfogadom – vonta meg a vállát a baba. – Szépen csillog. Szeretem a csillogó cuccokat.
Kumándó nagyot nyelt. Nehéz volt kiengedni a kezéből a lándzsát. Mi van, ha a baba elveszíti? Akkor aztán nincs több szurkálálódás, piszkálódás, bökdösés és döfködés. Nincs több bosszantás és nyüstölés, zaklatás és nyaggatás.
Nagyot nyelt. A zoknira nézett, aztán a még mindig jégcsaphőmérsékletű lábaira.
– Csak egy napra – mondta.
A baba bólintott, Kumándó pedig átnyújtotta a lándzsáját. Az üzlet megköttetett.
A zokni Kumándó lábára simult, és melegített, úgy, de úgy, mintha ezer villanyradiátor kapcsolt volna be Zsófiék lakásában. Aztán huss, a levegőbe emelkedett.
– Ó, a francba, hogy is kell varázszokniban repülni? – kapott a fejéhez Kumándó, de a zokni nem várt sem utasításra, sem irányításra. Egy cseles zoknivarázslattal kinyitotta az ablakot, és már suhantak is. A fénysebességnél is gyorsabban, sőt, még a kvantumoknál is gyorsabban, ami annyira elképesztően gyors, hogy sem Kumándó, sem a világ tudósai nem tudnak addig számolni.
Kiskarácsony-nagykarácsony, halld, Kumándó, a tanácsom, jó cucc ez a varázszokni, jobb, mint busszal araszolni, fütyülte a fülébe a szél, annyira szépen, hogy Kumándónak száz doboz ukulele nélkül is ünnepi hangulat gyúlt a szívében.
A baba kicsit megsértődött, amiért Kumándó köszönés nélkül távozott. Csak akkor vigasztalódott meg, amikor Zsófi ezüstszigonyos sellőbarbinak nevezte, és odaültette az ágya végébe.
Olvasnál még Ecsédi Orsolyától? Itt találod a meséit!
Érdekelnek Kumándó és Zsófi közös kalandjai? Itt találod Deme László meséjét!