Demeter Attila: Végül… a végtelen – 2. részlet

Első részlet

Második fejezet – Első látásra

– 1–

Mariann a korábbiakban vagy a távolban pillantotta meg a foltokat, vagy a közelben ugyan, de mégis megközelíthetetlen helyen. Látta már vonatablakból a mezőn, autóból a szalagkorlát túloldalán, máskor a távoli hegyoldalban vagy a közelben, több méter magasban. Tudott egy helyről a Balatonnál is, a víz felett, a parthoz közel, kétméteres magasságban. Úszkált alatta, és akárhogy erőlködött, a hullámokból elérhetetlen maradt. Kényszerűségből ugyan, de tisztes távolságot tartott a jelenségtől.

Amikor előző nap megérkeztek az új lakásba, megdöbbenve tapasztalta, életében először megérinthet egy ilyen sötét pacát. Sőt! Nemcsak megérintheti, de kipróbálja, belebújhat-e. Első pillanatban kézenfekvőnek látszott az ötlet, próbálja ki azonnal, aztán a közelébe érve elbizonytalanodott.

Azt már tudta, egyedül ő látja a jelenséget. Ötéves korában érdeklődött először az édesanyjától a szomszédos panelház erkélye előtt sötétlő foltról. Az anyja akkor kerülte a tisztességes választ. Ugyanúgy mellébeszélt, mintha arról faggatná, hogyan lesz a gyerek. Egy darabig abbahagyta a kérdezősködést, de egy újabb fura helyen megjelenő sötét paca megint felkeltette a kíváncsiságát. Ettől azután az anyja tényleg kétségbe esett.

– Bolondokat beszélsz, lányom – válaszolta akkor indulatosan. – Nincs ott semmi, te képzelsz oda különleges dolgokat.

Egy ideig ismét hanyagolta a faggatózást, aztán utoljára a balatoni nyaralás közben firtatta a dolgot. Fonyódnál másfél méterrel a víz felett ismét ott sötétlett a jelenség. A kérdéstől az anyja igazán rosszkedvű lett.

– Mintha apádat hallanám – mondta. – Ő is beszélt badarságot egy ilyen foltról meg arról, hogy odaátról érkezett, a kapu túloldaláról, aztán egyszer eltűnt a szemem elől, és azóta sincs nyoma, talán átment azon az átjárón vagy micsodán. Bár ha tényleg lenne ilyen átjáró, nekem is tudnom kellene róla. Szerintem csak a fantáziájában léteznek az ilyen izék. Olyan leszel? Te is összevissza képzelődsz, és elhagysz, mint az a gazember?

– Apa sokat emlegette ezeket a foltokat? – kérdezte még bátortalanul az anyjától.

– Sokat? – szipogott Vera – Dehogy! Párszor motyogott róla, és én megjegyeztem. Gyakran elment napokra, és azzal védekezett, hogy dolga van. Aztán egyszer láttam, ahogy eltűnik a semmiben, és három nap múlva a visszatértekor kifaggattam. Rövid, kitérő válasszal állt elő, de nem tagadhatta le azt, amit a saját szememmel láttam. Veszekedtünk egy keveset, majd azt kérte, ezzel többé ne nyaggassam. Máig nem tudom, hogy minek voltam a tanúja, amikor köddé vált előttem. Hiába nincs rá magyarázat, mégis kitartok amellett, hogy ezek a foltok csak a fantáziájában léteztek. Szomorú, hogy örökölted a kényszerképzeteit.

Mariann akkor megrettent a felelettől, és többé nem ostromolta az anyját a kérdéssel, pedig sokat foglalkoztatta a múlt rejtélye, miért nem tudhat semmit az apjáról, és miért tűnt el nyomtalanul.

Most határozottan érezte, nehéz lesz megkerülni a titkot, a folt ott meredezett előtte a szobája falánál. Jó nagynak látszott. Nagyobbnak egy ajtónál, és tényleg, akár át is léphetne rajta. Egyelőre a bátorság hiánya visszatartotta a kísérlettől. Korábban sohasem félt semmi furcsaságtól, nem riasztották a sötét zugok, a parkokon keresztül vezető homályos ösvények, nyugodtan nézte a villámokat a nyári égen, hidegen hagyták a viharok miatt beálló rövid áramszünetek, és egyáltalán nem zavarta a sötét. Most viszont úgy érezte, ez a folt más kategóriába tartozik. Különös vonzást gyakorolt rá, noha egyben taszította is. Az első estén körbejárta, megnézegette, beledugta a ceruzáját, aztán a vonalzóját, és különös dolgot tapasztalt. A vonalzónak öt-hat centi után el kellet volna érnie a mögötte álló szilárd felületet, de a harminc centis léc teljesen besüllyedt a foltba, pedig mögötte félarasznyira ott állt a fehérre meszelt fal. Ez ellentmondott az addig tanult vagy megtapasztalt ismeretek zömének.

Most, a barátnője távozása után visszatért a szobájába, újból megállt az ablak mellett, és körbevizsgálta a jelenséget. Oldalról nézve vékony, alig észrevehető fekete vonalat látott, tehát a foltnak nem volt vastagsága. Az jutott az eszébe, hogy a pár centis helyen, ami a fal és a folt között van, éppen elfér a kézitükör kamerája. Óvatosan betolta a keretet a folt mögé, és érdekes dolgot tapasztalt. A kamera nem a sötétséget közvetítette, hanem a szobája belsejét,és ez elgondolkoztatta. – Ugyanazt kellene látnom szabad szemmel, vagyis a kamera által mutatott képet, és nem így van – állapította meg magában. – Ez lehetetlen. A kamera számára nem létezik a folt, azt csupán szabad szemmel láthatom.

Korábban nem gondolt arra, hogy bárkivel megbeszélhetné a tapasztalatok fizikai hátterét, most a kíváncsiság az eddigieknél jobban felzaklatta, és nagyon kívánt egy tisztességes konzultációt a témáról.

Bekopogtatott az öccse szobájába.

– Erik!

– Mi van? – mordult rá a fiú. A szokásos barátságtalan hanghordozás mellett most is készségesen kinézett hozzá. A nyurga, nyakigláb kamasz mindig így viselkedett. Tini módra, látszólag ellenségesen, a valóságban pedig segítőkészen.

Az ajtónyílás mögött hatalmas káosz látszott. Erik a hurcolkodással járó rendrakásban láthatóan másféle fontossági sorrendet állított fel, mint azt nővére pedantériája diktálta, ezért a beköltözés utáni elhelyezkedés neki mást jelentett, mint Mariannak. A kamasz fiú lustaságán nyilván hamarébb lett úrrá a régi lakásból magával hozott elektronikus cucc megszólaltatásának vágya, mint a cipők és ruhák összevisszasága. A falon a szokásos élénkséggel villogott a képernyő, alatta, a szőnyegre terített pléden, kupacban hevert a korcsolyázáshoz használható téli ruházat.

– Anya dühös lesz, ha meglátja a földön a ruhát – korholta a fiút a nővére.

– Ezért zörögtél rám?

Mariann csendben elszégyellte magát. Segítségre számít az öccsétől, és közben zsörtölődik vele.

– Nem, dehogy – szabadkozott.

– Mikor jön meg anya?

Mariann tanácstalanul széttárta a kezét.

– Ma állt munkába, és azt hiszem, mindjárt ügyelettel kezd. Ha végigdolgozza a napot, akkor nagyjából kilenc vagy tíz után érkezik, nem tudom.

Erik kijött az előszobába, becsukta maga mögött az ajtót. Talán nem akarta, hogy a nővére tovább méltatlankodhasson a szobájában uralkodó rendetlenség miatt.

– Mi a hézag? – kérdezte.

– Felakasztottam a kedvenc képemet az ablak mellé, szeretném, ha megnéznéd.

– Mit nézzek rajta? – kelletlenül elindult Mariann szobája felé.

– Nézd meg, jól raktam-e fel!

Erik felpillantott a falra, vizsgálgatta a képet.

– Mi bajod van vele? Kicseréljem benne az elemet?

Mariann ebből azt szűrte le, az öccse sem látja a foltot. Ha látná, bizonyára szóvá tenné.

– N… nem – hebegte – csak úgy kérdeztem… mintha ferdén lógna.

Erik újra felpillantott a képre, aztán megrázta a fejét.

– Szerintem tök jó így, de az elemet, alighanem tényleg kicserélem benne. Mintha csökkenne a látvány három dimenziós hatás.

– Tényleg?

– Nézz rá! A lapát nyele alig áll ki a képből, és a háttér sem olyan mély, mint azt megszoktuk. A mézeskalács ház sem türemkedik elő az erdő lombjai mögül.

Mariannt alig érdekelték ezek a technikai trükkök.

– Nem vettem észre, másra figyeltem. – Bátortalanul a fal, kép alatti részére mutatott. – Ott nincs semmi különös?

– Mit kellene látnom?

– Valamit. Bármit.

– Hülyéskedsz – állapította meg Erik. – Nincs ott semmi. Arra számítasz, hogy a gonosz banya lelép a képről, és téged is a sütőlapátra tesz? – elvigyorodott. – Megvédjelek tőle?

– Menj a fenébe! – dühödött meg Mariann, és taszigálni kezdte a fiút a kijárat felé. – Nem lehet veled normálisan beszélni.

Erikben láthatóan felébredt a kíváncsiság.

– Miért? Szerinted kellene ott látnom valamit?

– Nem érdekelsz – duzzogott a lány. – Menj, hallgasd a kedvenc zenéidet!

Erik ellenállt a lökdösésnek, lecövekelt az ajtóban.

– Várj! Várj! Emlékszem, pici gyerekkoromban valami sötét maszatok nyugtalanítottak.

Mariann készült rácsapni az ajtót az öccsére, de a hallottaktól lehanyatlott a keze.

– Emlékszel rá? Évek óta senkinek sem emlegettem a foltokat.

– Hogyne emlékeznék. Anyánk nagy hisztit vágott le akkor.

– Azt hittem, azok a viták elsiklanak a füled mellett. Még alig látszottál ki a földből.

– Négy vagy öt éves koromban történt, tisztán emlékszem mindenre.

– Mi mindenre?

– Az egész civakodásra. Azt mondtad, sötét pacákat látsz a levegőben, és szeretnéd tudni, mik azok. Anyánk ettől majdnem sírógörcsöt kapott.

Erik visszanyomakodott a szobába, becsukta maga mögött az ajtót.

– Erről van szó? Látsz valahol a szobádban egy foltot?

Mariann szinte szégyenkezve bólintott.

– Ha el mered mondani anyának, letagadom, és másnap kitépem a hajad.

– Ne félj! Néma leszek, mint a hal.

A fiú lassan körülnézett a helyiségben.

– Hol van?

Mariann egy ideig várt, még töprengett rajta, csakugyan megmutassa-e az öccsének a helyet, amelyik foglalkoztatja.

– Ott – mutatott az ablak mellé.

Erik megcsóválta a fejét.

– Nincs ott semmi.

– Ott van! – A lány mérgesen toppantott. – Nem bolondultam meg!

– Jó, jó, nyugi! Nem tartalak bolondnak. Csak annyit közöltem, hogy én nem látok semmi különöset.

– Pedig ott van – Mariann a szája szélét harapdálta, majdnem elsírta magát a keserűségtől.

– Itt? – kérdezte Erik, és megállt a kép alatt.

– Igen – nyöszörögte a nővére. – Majdnem benne állsz.

Erik lassan előrecsúsztatta sportcipős lábát.

– Nem ér a földig. A széle éppen a bokádat verdesi.

A fiú óvatosan előrenyújtotta a kezét, tett egy kört a levegőben, mint amikor valaki azt nézi, elég langyos-e a víz a kádban.

– Semmit sem érzek – fordult egyet, és hátával a falnak támaszkodott.

– Most léptél át rajta – mondta a lány, és rémülten a szája elé kapta a kezét. – Éppen áthalad a válladnál, a hátadon. Nem fáj?

– Semmi bajom – nyugtatta meg Erik, de óvatosságból elhagyta a veszélyesnek ítélt zónát. – Próbáld ki!

– Nem! Nincs hozzá hangulatom – ellenkezett Mariann.

– Félsz tőle? – Erik hangjából cseppnyi gúny sem hallatszott, inkább őszinte kíváncsiság csengett ki belőle.

– Nem félek, de egyelőre nincs kedvem érintkezni vele.

A fiúból ismét kibújt a tizenöt éves kamasz. Nyeglén megvonta a vállát.

– Rendben, húgi. – Gyakran szólította három évvel idősebb nővérét húginak. – Majd szólj, ha összeszedted a bátorságodat!

Mariann bólintott.

– Oké. Szólok, megígérem.

– 2 –

A táblán ott villogott a 2028-29-es tanév órarendje.

– Mára ígértem a tanrendet, elkészült. Frissíthetitek a tavalyi helyére – mondta Fikusz, a fizikatanár, a tizenkettedik C. és az egész iskola diáklányainak kedvence.

Mariann idegesen kocogtatta a táblája szélét.

– Nekem nincs meg a régi órarend – suttogta Grétinek. – Hogy a fenében frissíthetném?

– Megkérdezzük Csigát – válaszolta a lány. – Csiga százas számtechből. – Megkocogtatta az előtte ülő fiú vállát.

– Mi kell? – kérdezte a fiú félig hátrafordulva.

– Mariannak kellene segítened, Csiga.

– Senkinek sem segítek, aki Csigának nevez – durcáskodott a fiú.

Fikusz felfigyelt a sutyorgásra.

– Mi folyik ott? – kérdezte szemrehányó hangon.

– Semmi, tanár úr – magyarázkodott Gréti.

A fizikatanár úgy tett, mintha elhinné a választ, felhagyott a további faggatózással, és folytatta az órát. Egyetlen kattintással letörölte a tábláról az órarendet, és a táblázat helyén máris megjelent a következő inzert.

– Ezt innen nem tudjátok frissíteni, töltsétek le a gépemről!

A teremben zúgás támadt.

– Mi ez? – kérdezték többen.

– Az érettségi tételek, gyermekeim – Fikusz hunyorított egyet. – A félév végéig még veszünk új anyagot, közben ettől függetlenül készüljetek a szóbeli vizsgára. Szeretném, ha dicsérettel végeznétek tavasszal.

– Mi is szeretnénk – morogta az egyik fiú. – Az a gáz, hogy ehhez tanulnunk kell.

A tanár figyelmet kérően emelte fel a kezét, és kicsit meglóbálta az ujjai között tartott távszabályzót. A zöldszínű lézerpötty a tábla helyett most a mennyezetet pásztázta.

– Ha már az érettségiről beszélünk – összehúzta a szemöldökét – eldöntöttétek már, hányan készültök egyetemre, főiskolába?

Karok emelkedtek a magasba. Fikusz bólintott.

– Szép. Remélem, mindenkinek sikerül a felvételije.

A távszabályzó ismét a tábla felé libbent, és a lista helyére pontokba szedett kérdések kerültek.

– Hát ez meg mi? – rémüldöztek néhányan. A költői kérdésre pár diák kisebb kórusban adta meg a lesújtó választ. – Röpdoga.

A fizikatanár serényen bólogatott.

– Kis felmérő. Hadd tudjam meg, mennyit felejtettetek a vakáció alatt.

Mariann segélykérően pislogott jobbra-balra.

– Te vagy az új lány? – kérdezte Fikusz.

– Igen, tanár úr! Kárász Mariann a nevem.

– Tudom a naplóból. Mi a problémád?

– Honnan tölthetem le a saját táblámra a dolgozat kérdéseit.

Fikusz a fejéhez kapott, mint amikor valamiről elfelejtkezik az ember.

– Persze – mondta szinte bocsánatkérően. – Gondolhattam volna.

Gyorsan begépelte az iskola saját Weboldalának a nevét, aztán melléírta a fizikasegédletek felé mutató linket.

– Erre nem adok pontot – mutatott a tábla legfelső sorában villogó feliratra. – Akkor sem kaptok rá semmit, ha fejből tudjátok a csatlakozás címét.

– Gyenge vicc – morogta halkan Csiga, és nagyon vigyázott arra, hogy a tanárig ne jusson el a gonoszkodó megjegyzés.

Mariann begépelte a táblájába a címet, és belemélyedt a teszt kitöltésébe.

Könnyűnek találta a kérdéseket. Tartott attól, hogy az új iskola felderítetlen terepén olyan anyagok kerülnek elé, amelyre a korábbi osztályában nem készítették fel. Most átfutotta a tesztet, és úgy látta, baj nélkül megússza az első dolgozatot.

A többieknél jóval hamarább végzett a kitöltéssel. Ugyanúgy ment minden, mint Pesten, ahol osztályelsőnek könyvelték el fizikából meg még néhány más tárgyból. A biztonság kedvéért kitöltés után ellenőrzött mindent, aztán átküldte a tanár gépére a kész munkát.

Fikusz monitorán valószínűleg jelezte valami, ha beérkezik egy diáktól az anyag, mert abban a pillanatban felnézett, amint Mariann rákoppintott az Enterre.

– Már kész vagy? – kérdezte meglepve.

– I-igen – nyögött bizonytalanul Mariann. Megbánta, hogy a befejezés után ennyire gyorsan továbbította a dolgozatot. Attól tartott, Fikusz túlzásnak érzi a buzgalmát, ahogy végzett a kérdésekkel.

A tanár némán olvasta a válaszokat, nem látszott rajta, mire gondol.

Mariann túltette magát a balsejtelmeken, és a teremben lévő diákokat tanulmányozta, még alig ismerte őket. Igazságtalannak tartotta, hogy róla már sokat tudnak a többiek, hiszen egy nappal korábban bemutatkozott, de arra nem jutott idő, hogy az összes diák mondjon magáról pár mondatot. Néhány lánnyal beszélgetett egy keveset az évnyitón, ők társalgás közben megemlítettek neki egy-két fiút. Mind a huszonhat diákot megjegyeznie lehetetlen még akkor is, ha külön-külön szóba elegyedik valamennyivel. A padtársa, Gréti hirtelenszerzett barátnőnek számított, vele könnyen szót értett, a többieknek legfeljebb csak az arcát és a nevét jegyezte meg.

A jobbra előtte ülő fiú keltette fel leginkább a figyelmét. A barátnője szerint Csigára számíthat az órarend megszerzésében, és most kíváncsiskodva bámulta őt. Az igazi nevét nem tudta, az óra elején folytatott diskurzusból emlékezett rá, hogy haragszik érte, ha ezen a néven szólítják.

A valóban kínos színezetű titulustól eltekintve szimpatikusnak találta a fiút. Ültében is látszott, hogy ő a legmagasabb az osztályban. Felmérhette széles vállait, amelyek edzett testről és arányos alkatról vallanak. A szeptember elejéhez mért nagy melegben viselt vékony ruházata, rövid ujjú pólója inkább kiemelte mint elrejtette izmait. Pár centis szőke haja látványosan, rendezetlenül ágaskodott a fején, és csibészessé tette fejformáját. Markáns, férfias álla és sötétlő, másnapos vagy inkább harmad, negyednapos szakálla izgalmasan borostás érintést sugallt, amit Mariann képzeletében próbálgathat, amíg tart a dolgozatírás.

Csiga alighanem észrevette a figyelmes szemlélődést, mert hanyagul hátrapillantva ő is végigmérte Mariannt. Sokkal felületesebben, mint ahogy a lány megnézte őt. A túlságosan macsó fiúk sepernek végig ezzel a tekintettel a lányok táborán. Kétségtelen, hogy Csiga tudatában van a vonzerejének – gondolta Mariann, és elszakította pillantását a fiú arcától. Helyette a fizikatanárt vette vizsgálat alá, és úgy tapasztalta, az egyébként megnyerő külsejű férfi más módon ugyan, de szintúgy birtokolja azokat a jegyeket, amelyek bolonddá tehetik a lányokat. – Titokban az összes lány szerelmes belé – állapította meg magában.

Marian fél éve szakított a barátjával, és ennek roppant módon örült költözködéskor. Alighanem szenvedésbe került volna otthagynia egy fiút a fővárosban.

Még maradt pár perc az órából, és Fikusz szigor nélkül tűrte a dolgozatra fordított idő megnyújtását. Valószínűleg alaposan felmérte, mennyi idő alatt végezhetnek a válaszokkal az átlagos képességű diákok, és az óra hosszához mérte a kérdéseit.

Közben Mariann lassacskán mégis társakat talált a bámészkodásban, mert a jobbak, vagy akik kevésbé törődtek a felmérő eredményével, egymás után küldték Fikusz gépére a kész vagy annak gondolt munkát. Egyik-másik fiúnak összeakadt a pillantása az övével, a lány ilyenkor gyorsan elfordult a diáktól, tovább nézelődött. Még korainak tartotta, hogy felhívja magára a srácok figyelmét. Egyébként is az futott át az agyán, hogy ha valakinek a kíváncsiságára igényt tartana, az bizony Csiga lenne.

Kicsöngettek.

Mariann a pesti gimiben hozzászokott, hogy a szünet idejére sosem hagyja nyitva a gépét, most is módszeresen lejelszavazta, aztán hibernálta a táblát, és meglepve látta, hogy a többség fütyül a biztonságra.

– Ti nem szoktátok lezárni a gépeiteket? – kérdezte Grétitől.

A barátnője kicsit értetlenül nézett rá.

– Minek?

Mariann zavarba jött.

– Bárki megtréfálhat – nyögte ki.

– Az kéne még csak! Kiközösítenénk magunk közül azt, aki ilyet csinál. Még talán a suliból is kivágnák.

A válasz meglepte az addigiakban máshoz szokott lányt.

– Pesten sok bajtól kímélhette meg magát az, aki zárva tartotta a gépét.

Gréti lebiggyesztette az ajkát.

– Ez nem Pest, hanem Mátraújvár – felelte hűvösen és büszkén.

– 3 –

A tanítás végéig eltartott, mire segítséget kapott az órarend letöltéséhez. Csiga két kattintással megoldotta.

– Van ám rendes nevem – árulta el Mariannak a titkot.

– Nem gondoltam volna – játszotta meg magát a lány. – Köszönetképpen megígérem neked, hogy ezután azon a néven szólítalak, de kérlek, áruld el, minek tisztelhetlek!

– A barátaim Karesznak szólítanak.

– És hogyan lettél Csiga? – értetlenkedett Mariann.

– Egyszerűbben, mint gondolnád. A többiek már az óvodában összevissza farigcsálták a Karcsikát, és ott ragadt rám ez a név. Ha megismersz, meggyőződhetsz róla, a lassúság egyáltalán nem jellemző rám.

Mariann nem tudta kihagyni a tréfát.

– Mérgedben futóbajnok lettél?

– Futóbolondnak látszom? – megrázta a fejét. – Pingpongozok, és ott hasznosítom a gyorsaságomat.

Mariann elképzelte a fiút, amint az iskola nevével hímzett trikóban és rövidnadrágban a zöld asztal mögött ugrál, és sorra osztogatja a csuszákat meg a necces lecsapásokat.

– Te vagy az iskola legjobbja?

Karesz legyintett.

– Lényegtelen. Arról beszéljünk inkább, mit csinálsz a hétvégén.

Ejha! – gondolta Mariann. Hamar a lényegre tértünk.

– Most költöztünk be, és maradt még a pakolászásból bőven.

Habozott, hogy megkérdezze-e miért izgatja a fiút a hétvégi elfoglaltsága, végül úgy döntött, nem megy elébe a kérdésnek. Ha Csiga komolyan kíváncsi arra, ráér-e néhány órára, akkor kivárja, míg ő kunyerál tőle randit. Dolgozzon meg érte, elvégre ez a fiúk dolga.

– Fogadni merek, egy-két órád marad szabadon! – mondta Karesz, mintha kitalálná Mariann gondolatát.

– Mire?

Gréti fél füllel követte a beszélgetést, gyorsan közbevágott.

– Nyugi, nem randira hív – legyintett. – Biztosan valami nagygyűlésre akar elcipelni. Csiga így udvarol a kiszemelteknek.

– Nagygyűlésre? Az meg mi a fene?

– Összejövünk páran, és beszélgetünk – magyarázta a fiú. – A mostani különleges alkalom lesz.

– C-c. – ingatta a fejét Gréti. – Ne dőlj be neki! Mi már ismerjük az ilyen különleges alkalmakat. Te új médium vagy, ezért vetette ki rád a hálóját. Abban reménykedik, beugrasz az invitálásnak, és végigunatkozol mellette két órát a sportcsarnok nézőterén. Elárulom, hogy a városi sportklub épülete félévszázados, és olyan kényelmetlenre gyártották a padokat, mint amilyen kényelmetlen volt kilencszáznyolcvanban az egész élet.

– Azt meg honnan tudod, milyen kényelmetlen volt ötven éve az élet? – nézett rá dühösen Karesz. – Ennyire vén vagy? Nekünk azt adtad be, hogy a télen leszel tizennyolc.

– Majom! – Gréti hátat fordított a fiúnak. Mariann a civakodásból kitalálta, hogy az osztályban nem minden lány bálványozza Kareszt. Kíváncsivá lett, vajon miféle összejövetelre invitálja őt a fiú.

– Mitől lesz különleges a mostani gyűlés?

Karesznek felcsillant a szeme.

– A nagyfőnök tart előadást.

Gréti a fiú háta mögött állt, és mutogatott. Csiga valószínűleg tudott a pantomimről, de fütyült rá.

– Felelőtlenek vagytok. Nektek mindegy, mi történik a fejetek felett?

– Jól van Karesz! – szólt közbe Gréti. – Ne tarts hegyi beszédet! Mariannra rengeteg munka vár otthon a költözködés miatt. Máskor talán rászedheted arra, hogy meghallgasson egy szónoklatot, most még kupacokban áll a cucc a lakásukban.

– Azért köszi a segítséget! – mondott enyhítésül barátságos búcsút Mariann. – Az órarenddel nem boldogultam volna egyedül.

Karesz egy intéssel nyugtázta a hálát. – Semmiség! – tette hozzá. – Szólj bátran, ha megakaszt valami!

Gréti addig forgolódott, míg sikerült a fiút eltávolítani a közelükből.

– Ne dőlj be ennek a dumának! Csiga összevissza beszél, de Hegedűs szájából dőlnek a zöldségek.

– Zöldségek? – Mariann csodálkozott.

– Ezek a pragmatikusak megjátsszák a zöld érdekek ádáz védőjét, és minden ellen küzdenek, ami szerintük egy kicsit is természetidegen. – Kezével jellegzetes mozdulatot tett a homloka előtt, azzal jelezte, lököttnek tartja az egész bandát. – A legutóbb az akácfákat akarták kiirtani, mert szerintük tönkreteszik a talajt, meg aztán különben sem őshonosak a Kárpát-medencében.

– Aha! – felelte Mariann minden meggyőződés nélkül.

– Nem azért mondom neked, mert Alextől ezt hallottam.

– Alex? – élénkült meg Mariann. – Így hívják a barnaszeműt?

– Így! – csillant fel Gréti szeme is, és attól kezdve nem került szóba közöttük a kisvárosi népvezér neve meg a politikai gyűlés ötlete.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 4.1/10 (29 votes cast)
22 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Köszönöm szépen, Kedves Aranymosó! Így most már biztosan nem járhatok úgy, mint két éve. Viszont most aggódhatok péntekig, de ez a pályázatok természetéből fakad. 🙂

  2. Kedves Attila!

    Jól megviccelt a kép, amit kaptál, mert először azt hittem, Tillman Gábor főszereplőjének irodájába térünk vissza, csak aztán láttam meg a nevedet 😛

    A kezdés nem sikerült jól. Már a legutóbbi részletben is túl sokszor ismétlődött az az információ, hogy régebben elérhetetlen helyeken látta Marian a foltot, és csak ő látja, most megint innen indulunk, és belső hangocskám most már kicsit bosszúsan mondta, hogy „oké, felfogtam, lépjünk már ezen tovább!”

    „Mariann a korábbiakban vagy a távolban pillantotta meg a foltokat,…” – Az előzőek miatt ki is hagynám ezt a részt, de ha nagyon kell, akkor is elég a „korábban”, mert így nagyon körülményes.

    Múltkor hiányosságként róttam fel, hogy nem színezted ki eléggé, mikor látta először Mariann a foltot, és anyukája mit szólt hozzá, itt most megkaptam a válaszokat. Ennek örültem, pont erre voltam kíváncsi. Mindennek az ábrázolása, a fogalmazása viszont még erős csiszolást kíván, és néhány logikai bakit is találtam.

    Mariann édesanyja maga mondja, hogy a saját szemével látta, ahogy eltűnik a semmiben Mariann apja, akkor miért tart ki amellett, hogy csak a fantáziájában léteztek a foltok? Pláne, amikor Mariann is elkezd kérdezősködni, két embernek egymástól függetlenül csak nem lesz tán ugyanaz a kényszerképzete, ha meg Vera úgy gondolja, hogy csak ennyiről van szó, miért nem vitte még gyerekként orvoshoz Mariannt? Amikor már azt kérdezi Vera, hogy „te is ilyen leszel? Elhagysz, mint az a gazember?” – akkor megint felmerül a kérdés, hogy ha ő meg van róla győződve, hogy nincs folt, akkor miért tart attól, hogy a lánya eltűnik? Ez a két mondat nekem már egyébként is túl drámai, nem életszerű a párbeszéd.

    „Oldalról nézve vékony, alig észrevehető fekete vonalat látott, tehát a foltnak nem volt vastagsága.” – ha látja a vonalat, akkor csak van vastagsága, csak vékony 😛

    „Korábban nem gondolt arra, hogy bárkivel megbeszélhetné a tapasztalatok fizikai hátterét, most a kíváncsiság az eddigieknél jobban felzaklatta, és nagyon kívánt egy tisztességes konzultációt a témáról.” – Ezt a mondatot körülményesnek érzem, és logikailag sem stimmel. Gondolj bele, ha más egyáltalán nem látja, akkor hiába hív oda akárkit és mutogat nekik a semmibe, nincs miről konzultálni, pláne tisztességesen… A kíváncsiságot pedig nem mondanám zaklató érzelemnek, csak most már olyan közel került a folt, hogy nem tudja magában tartani.

    „Jó, jó, nyugi! Nem tartalak bolondnak. Csak annyit közöltem, hogy én nem látok semmi különöset.” – Egyszerűsítve: „Nem mondtam, hogy bolond vagy, csak hogy én nem látok semmi különöset.” Ne feledd, Erik egy morc kamasz, nem egy professzor, ha túl választékos, kerek mondatokat adsz a szájába, nem lesz hiteles a karaktere.

    „Mariann egy ideig várt, még töprengett rajta, csakugyan megmutassa-e az öccsének a helyet, amelyik foglalkoztatja.” – „amelyik foglalkoztatja” helyett érdemesebb lenne azt írni, „ahol a foltot látja”. Hiszen nem maga a hely foglalkoztatja, hanem a folt.

    Az iskolai jelenet egész hangulatos volt, Fikusz, a fizikatanár szerethető karakternek ígérkezik. Az is jó gondolat, hogy Mariann legyen pöpec fizikából, mert így a „tudós” szemével is elagyalhat a jelenségen, főleg, ha be is lép majd a foltba (amit hiszek és remélek is).

    „Marian fél éve szakított a barátjával, és ennek roppant módon örült költözködéskor. Alighanem szenvedésbe került volna otthagynia egy fiút a fővárosban.” Egy „n” elütés, ami nem számít, csak a teljesség kedvéért írom. Tipp: „Mariann fél éve szakított a barátjával. Először nagyon fájt, de utóbb, a költözésnél már úgy gondolta, talán jobb is így. Nem tudta volna könnyű szívvel otthagyni Pestet, ha még akkor is együtt járnak.” – ezt azért, mert kamasz lányként – főleg, ha első szerelemről van szó – roppant módon örülni egy szakításnak, hát… Fél év után persze mindent más színben lát az ember, de a kitörő öröm, ha csak nincs már egy új, intenzívebb érzelem, túlzás. A „lány oldal” képviselőjeként mondom 🙂

    „Te új médium vagy, ezért vetette ki rád a hálóját. Abban reménykedik, beugrasz az invitálásnak,” – médium és invitálás… Megint: kamaszok, nem professzorok.

    Összességében véve hasonló a benyomásom, mint az előző részletnél: ígér izgalmakat a történet, ami jó, de a fogalmazást élvezhetőbbé kellene tenni. Azt érzem rajta, hogy annyira szeretnél pontos, szabályos lenni, hogy nem sikerül természetesre a szöveg, és ez főleg a párbeszédeknél jön elő. Az a javaslatom – bár nem vagyok szakértő-, hogy kicsit engedd el magad, és ne görcsölj rá. Ha valamit esetleg félrefogalmazol, azt bármikor lehet javítani, inkább a karaktereket próbáld élőbbé tenni, mert ha ők érdekesek, rokonszenvesek, akkor a sorsuk is jobban érdekel.

    Szép napot és kitartást péntekig!

    Judit

  3. Kedves Judit!
    Köszönöm szépen a hozzámszólást!
    A foltra vonatkozó információadagolással akár egyet is érthetek veled. Sajnos, amikor az ember egy vadidegen dologról ad át adatokat az olvasónak, belülről látja a történetet, és ezért nem tudom megítélni azt, hogy mi sok, mi kevés. A fiatalok párbeszédjében már kicsit vitatkoznék. Egyrészt azért, mert a mondatok egy része a saját családom köréből valók. Persze egy idegen korosztály mondatait eltalálni nem könnyű, ezért vettem a való életből mintát. Azt megértem, hogy te másképp szólalnál meg, de azt hiszem, az ilyen korfüggő dolgokat kissé el kell vonatkoztatni a jelen divatjaitól. Ha másért nem, hát azért, mert akár az indulatok kifejezése, akár egyes cselekmények fogadása nemcsak korosztály függő, de helyenként is lehet más és más.
    Ettől függetlenül köszönöm, hogy időt szakítottál rám!

  4. Kedves Attila,

    csak a szóválasztásba kötnék bele itt-ott, néhány szó elég erősen magán viseli, hogy milyen szövegkörnyezetben szokott szerepelni, s itt nagyon nem olyan a kontextus, szóval szerintem stílustörést okoz. (Nagyon sokat töltöttem az általad megformált korosztállyal gimnáziumi tanárként, szóval biztosra veszem, hogy mit nem használnak.
    * csibészes, civakodás: ez nekem a játszótéri szövegkörnyezetet idézi, ahol 1-3 évesekre használják a szülők.
    * hegyi beszéd: na ezt így a nagy többség biztos nem érti, s nem is használja. Amikor a Bibliát tanítjuk, néhányan szóba hozzák azokat a kifejezéseket, amik onnan erednek („mosom kezeimet, júdáspénz, stb.”), de ezt is csak az jegyzi meg, akinek van-volt vallásos oktatásban része.
    * pragmatikusak: voltam vagy huszonx amikor először találkoztam ezzel a szóval egy nyelvészeti szövegben, szerintem egyetlen gimnáziumi könyvben sem szerepel.
    * ádáz: elég ritka, választékos szó, szerintem utoljára Babits „Ádáz kutyámhoz” című versében olvastam.

    S egy apróbb tárgyi tévedés:
    * hímzett poló; már ma sem nagyon hímeznek, hiába jött divatba a magyar hímzésmintás ruházat, cipő, stb. Azokat nyomják (szita- vagy fotótechnikával) az anyagra. A pamut nem alkalmas hímzésre, egyszerűen szétmegy a sűrű tűszúrásoktól. Ezért van az, hogy eredetileg vászonra hímeztek (a vászon a szövéstechnika neve ebben az esetben, s nem az anyag neve).

    A hősöd vezetékneve nekem elég erősen behozza Németh László Iszonyát. Én biztos nem használtam volna ilyen erős konnotációval rendelkező nevet.

    Aztán a jövőről:
    2028 táján szerintem már zömében nem tantermi lesz az oktatás,

    a falvak és kisvárosok meg jelenleg olyan szinte néptelenednek el (van hely, ahol 2-5 öreg él), hogy nehéz elhinni, valaki le/felköltözik valahová, és néhány napra rá rögtön munkába áll (a Mátrába nyaraltunk nemrég és kb. 7 falura jutott egy általános iskola, 10 falura egy vegyesbolt, pék se volt mindenhol, hiába épülne a falvak nagy része gazdaságilag a turizmusra), mondjuk ha beleírtál valami katasztrófát a szövegbe, aminek a hatására a hegyekbe vonulnak az emberek, akkor értem, de akkor meg mindenki a termézetvédelmi „politika” híve lenne, s
    nem kellenének nagygyűlések, nem? Meg akkor érdemes lenne leírni ezt az új helyet, miért ide jöttek…

    Ez csak néhány ötlet, gondolom, te is beépíted a javításaidba az olvasói észrevételeket:)

    Drukkolok a szövegnek!

  5. Kedves Orsolya!
    Köszönöm szépen a figyelmedet!
    A szóhasználattal kapcsolatban nem szeretnék vitatkozni. Amint már Juditnak is válaszoltam, mintát a családom fiataljainak köréből vettem. A csibész és a hegyi beszéd fogalma számukra nem avítt, tehát értik. A „pragmatikus” szó ebben az esetben egy jövőbeli társadalmi-politikai szerveződés neve, tehát nem szükséges az első felbukkanás alkalmával tökéletesen értened. Ha tizenöt évvel ezelőtt valaki az LMP betűszót használja előtted, azt sem érted. Később a fogalom értelmet nyer. (Ugye nem várnád el, hogy szájba rágós módon mindjárt, azonnal mindent érthetőre írjak.) Az hogy a szó nem szerepel a gimnáziumi könyvekben, mégsem lehet határkő a használatát illetően. Sosem voltam annak a híve, hogy követnünk kellene a tinik tanításon kívüli ezer szavas nyelvezetét. Ha mindenki ezt tenné, rövidesen csak ötszáz szóról beszélhetnénk, amelyből kétszáz nem tűr nyomdafestéket.
    A hímzett pólóval kapcsolatban talán igazad lehet, de azt egyikünk sem tudja, tizenöt év múlva mi lesz a divat. Egyben azonban bizonyos vagyok. A következő tizenöt év kevés, rettenetesen kevés ahhoz, hogy a tantermi oktatás kimúljék. Én még emlékszem a hatvanas évekbeli jövendölésekre, miszerint kétezerre állandó holdbázist létesítünk, és már úton lesz az első emberes Mars expedíció a bolygó felé. (Most nem sorolom a többi optimista elképzelést a fúziós erőművekről és a hideg fúzióról.) Akik ma első osztályosok, biztosan végig ülik a tizenkét-tizenhárom évet a padban, és az egyetemre sem az interneten keresztül járnak a nappali tagozatosok. A vidéki települések kihalására vonatkozó jövendölések pedig tökéletesen ellentmondanak a várható fejleményeknek.
    A hősöm vezetékneve természetesen emlékeztethet bárkire, de hát a nevekkel már csak ez van.

  6. Ez jobban lekötött, mint az első részlet, egy kicsit egységesebbnek éreztem – talán azért, mert nem volt benne éles váltásként egy másik helyszín, másik korszak (már ha egyáltalán másik korszakban van az orosz fáraó lánya). Mindenesetre engem is zavart, hogy az első bekezdések ugyanazt ragozták, amit az első részletben már olvashattunk, és én is felfedeztem némi ellentmondást az anyuka szavaiban, de örültem, hogy választ kaptam egy-két korábbi kérdésemre.

    Amúgy Csigának átjött a személyisége, ez jó, mert Mariann esetében még vannak vakfoltok, de azért már körvonalazódik a karaktere. Amúgy csodálkoztam, hogy Mariann 18 éves, bár lehet, hogy ez már kiderült az első részletben is, csak elsiklott felette a figyelmem. A viselkedése alapján pár évvel fiatalabbnak képzeltem el, nem olyannak, aki a felnőttkor határán áll. De mentségére szolgáljon, hogy a tinikorban más-más tempóban fejlődünk emberileg, sokat számít, ki mennyire magabiztos, mennyire tud a korosztályát illető gondokkal foglalkozni. Gréti most érettebbnek tűnt, mint az első részben, tehát belőle kinézem, hogy 18 éves, habár azt írtad múltkor, ő nem lesz lényeges szereplő. Oh, amúgy szerintem is fejlettebb lesz az oktatás, nem hiszem, hogy kimerül majd annyiban, hogy mindenkinél lesz számítógép. De persze ki tudja, milyen körülmények közé helyezted a történetet.

    No, aztán hajrá! 🙂

  7. „A csibész és a hegyi beszéd fogalma számukra nem avítt, tehát értik.”

    Attól hogy értik, lehet avitt. Ahhoz, hogy ne értsék már nagyon-nagyon avittnak kellene lennie.

    „Sosem voltam annak a híve, hogy követnünk kellene a tinik tanításon kívüli ezer szavas nyelvezetét.” Ez mind OK, de a kikerült részletek alapján én arra tippeltem, hogy célközönségednek a kb. 13 éves kortól 21-néhányévet megélt olvasóközönséget szánod. Ha pedig nekik írsz, feltételeztem, számolsz a beállítottságaikkal, s hogy mit képesek dekódolni. A többi kommentelő is mintha erre célzott volna. Bár lehet, hogy félreértettük, kiket tekintesz potenciális olvasóidnak…:)

  8. Hm, ha jobban belegondolok, 15 év tényleg nem túl sok. Ha a mostani helyzeteket veszem, valóban elég elmaradott az oktatás, sok a javítandó hiba és kevés a pénz rá. Lehetséges, hogy Magyarország valóban nem fog túl nagyot fejlődni ilyen téren 15 év alatt. Furcsa, leírva látni a 2028-at milyen távolinak tűnik, pedig itt van a nyakunkon.

  9. Kedves Helga!
    Arra számítottam, hogy ez a rész tényleg befogadhatóbb lesz, köszönöm a véleményedet. Az első rész valóban borzasztó mondatai erre alkalmatlanok voltak, és itt arra is figyelemmel kell lenni, hogy a legelső bekezdés hibái riadókészültségbe helyezik a kritikusabb olvasók figyelmét akkor is, ha később ezek a gyarlóságok csökkenő számban fordulnak elő. Köszönöm, hogy megerősítetted az előérzetemet! (Mindez nem teszi jelentéktelenné a hibákat.)
    A többi általad említett dologra már kitértem máshol, például az első résznél. Egy dologgal kapcsolatban viszont szívesen vesztegetek pár mondatot, remélem másokat is érdekel. Ezt írod:” amúgy szerintem is fejlettebb lesz az oktatás, nem hiszem, hogy kimerül majd annyiban, hogy mindenkinél lesz számítógép.”
    Nem tudom, szerintem alig lesz különbség, de azért én is másról beszéltem. A tábla már nem egy fekete deszkalap, hanem interaktív kijelző, amely a tanár gépéről (is) vezérelhető. Szerintem még ez is meghaladja az általánosan reálisnak tekinthető jövőt. Mindössze tizenkét évről beszélünk.
    Kicsit távolabbról kezdve a dolgot, felvetnék egy rebellis és sokak által eretneknek tekinthető gondolatot. A sci-fi írók sosem látták előre a jövőt. (Én sem látom, de ez most csak érintőlegesen tartozik ide.) Verne, a legelső a nagyok közül látszólag sokat megjövendölt a jövendő újításaiból, de ez sokak állításával szemben nem igaz. A sci-fi írók, köztük J. Verne részben azokat a technikai újításokat fejtette tovább, amelyek már léteztek, másrészt pedig azokat a dolgokat írta le, amelyek az emberiség ezeréves álmaiban már régóta szerepelnek. A lényeg a folyamat, nem a jóslás. Nem tudom megjósolni, mi lesz tizenkét év múlva, de a folyamatot láthatom, akárcsak mások. A megvalósulás feltételeiről is vannak fogalmaim. A sok százezer tonnás olajtankereket hozhatnám fel példának, lassan fordulnak. Ötezernél több iskola van az országban és százezer pedagógus. 2028-ig tizenkét év van hátra. Elképzelhető, hogy tizenkét év alatt semmivé foszlik az ötezer iskolaépület, és nyugdíjba megy százezernyi pedagógus? Elképzelhető, hogy három középiskolás generáció alatt kicserélődik az egész oktatási rendszer? Semmiképpen sem.
    Emlékszem arra az időre, amikor a feleségemet – mint a tantestület legfiatalabb tagját – megbízták a számítástechnika oktatásával. Kiskamasz fiammal együtt, lépésről lépésre egy-két leckével előtte járva elsajátítottuk a tananyagot – illetve szerencsére annál sokkal többet – és így segítettük őt a tanításban. Tapasztalatból tudom, hogy történelem, földrajz vagy akár matek (!) szakos pedagógusok képtelenek arra, hogy egyik napról a másikra átálljanak holmi gyökeresen szokatlan digitális oktatásra. Az ugyanis nem azonos az okos telefonok használatával. Komplett paradigmaváltásra van szükség ahhoz, hogy a leckéket digitális formában leadhatóvá és elérhetővé tegyük. Pillanatnyilag a divatosan sulykolt trend éppen az, hogy a tanároknak ismét erőszakoljunk a kezébe sok ezerféle tankönyvet, ami éppen szétzilálná az egységes oktatást, és abszolút ellentétes koncepció a digitális oktatással szemben.
    A fentieket hadd támasszam egy rövid visszatekintéssel alá! Mi volt tizenkét évvel ezelőtt, és mi van ma? Ma szinte minden ugyanolyan, mint akkor, leszámítva néhány tőlünk független nagypolitikai eseményt (migránsválság, Ukrán háború, Észak-Korea atombombája… stb), és egyetlen lényeges dolgot. Az internet ugyanolyan technikailag ma is, de akkor még sehol sem volt a Facebook. Ezt senki sem tudta megjövendölni, még talán maga Mark Zuckerberg sem. A fészbúk jelenségnek persze vannak nyúlványai, amelyek mélyen behatolnak a mindennapjainkba, de ezen kívül szinte minden ugyanolyan, mint tizenkét éve volt. Óriási tömegeket megmozgató változások ritkán zajlanak ilyen gyorsan, különösen akkor, ha azok nem spontán akciók, hanem valamely hivatal szervezi őket állami pénzekből mint az oktatást.
    Bocs, hogy kissé eltértem az általad felvetett fő gondolatoktól, de remélem – bár egyes optimisták bizonyára megbotránkoznak a jövőképem miatt – mégis fontos dolgokat mondhattam el.

  10. Kedves Helga! Látom, hogy közben, míg írtam, te is elgondolkodtál azon, amit bővebben kifejtettem. Egyetértek. Kibővíteném még azzal, hogy a változások nemcsak Magyarországon lassúak, az olajtankerek mindenhol ugyanazoknak a fizikai törvényszerűségeknek engedelmeskednek. Az oktatás ezer évek óta zajlik a nagyjából mostani módszerek szerint. A tanár meglehetősen személyre szabottan előadja az anyagot, és a diák vagy megérti, vagy rákérdez vagy még erre is lusta 🙁 . Mostanában igen divatos dolog mindenre azt gondolni, hogy ami ezeréves az csak rossz lehet, én ezt nem hiszem.A tanár-diák kapcsolatra, a papírgalacsinokat dobáló rossz kölkök fegyelmezésére még sokáig szükség lesz.

  11. Kedves Attila!

    Nagyon sokat gondolkodtam, hogy írjak-e, de végül úgy döntöttem megteszem, mert sok dologgal nem értek egyet. És elmondom a véleményemet, még ha nem is fog tetszeni.

    Először is, szerintem a történet ott van elhibázva, hogy olyan korosztályról írsz, ami már elég messze van tőled, és a mai fiatalok teljesen mások, mint amikor te voltál ennyi idős. Én napi szinten tinédzserekkel foglalkozom (14-20 éves korosztály), és bizton állítom, hogy nem igazán sikeres a karakterek ábrázolása, egyszerűen sokszor nem viselkednek, beszélnek életszerűen. Ahogy más is írta élettelen az egész. Nem tudom kivel nézetted át, de egy korosztálybeli béta sem ártottt volna. Ő kiszűri, hogy mi az amit ma tuti nem így mondanak.

    És akkor még egy-két mondatodra is reagálnék.

    Persze egy idegen korosztály mondatait eltalálni nem könnyű, ezért vettem a való életből mintát. — Na itt van a kutya elásva. Milyen mintát? Mert nekem nagyon nem jött át. De valóban nem könnyű… Egy tőlünk teljesen messze álló korosztály szokásaiba, gondolataiba, szavaiba stb. nehéz belelátni. És szerintem neked ez lett jó.

    A szóhasználattal kapcsolatban nem szeretnék vitatkozni. Amint már Juditnak is válaszoltam, mintát a családom fiataljainak köréből vettem.— talán nem jó volt az alap. És kicsit jobban bele kellett volna ásnod magad a korosztály zóhasználatával. Több mintával kellett volna dolgoznod. Hidd el, a többség nem így beszél.

    A fészbúk jelenségnek persze vannak nyúlványai, amelyek mélyen behatolnak a mindennapjainkba, de ezen kívül szinte minden ugyanolyan, mint tizenkét éve volt. –ezt ugye nem gondolod komolyan? Hát messze nem ugyanolyan, és a FB csak egy dolog…

    A jövő nyilván bármi lehet megmondani nehéz.De az, hogy évezredek óta ugyanúgy tanítanak azért nem igaz. Persze van egy terem, az oktató meg a diákok, az nyilván. De ma már lehet használni olyan dolgokat, amik még jó 10 éve is újdonságnak számítottak: projektor, applikációk, prezentációk, okos táblák, laptopok az órán, internetes oktatás, interaktív tananyagok stb… Szóval nem hiszem, hogy a jövőben nem lesznek hasonló újdonságok az oktatásban. Az nyilván más kérdés, ki mit használ. De a lehetőségek megvannak.

    Még írhatnék, de nem teszem.

    Nekem kicsit visszatetsző, hogy szinte úgy tűnik, hogy minden bírálatot „majd meggondolsz”, vagy kihozod, hogy nem is az, csak nem értettük meg mit akarsz írni. Meg jössz itt az életrajzi dolgokkal, ne haragudj, de az kit érdekel? Ennyire nem kellene letolni a torkunkon a művedet. A lektor sem az itteni hozzászólásaid miatt mond majd igent vagy nemet.

    Egy szónak is száz a vége, szerintem ez egy túlgörcsölt, sokszor túlírt, nem életszerű történet, ami nekem egyáltalán nem tetszett. Sajnálom.

  12. Kedves Enn! (És mások, akik a szóhasználat dolgát dramatizálják.)
    Természetesen értem a kifogásaitokat, a szereplőim nem mindig hiteles tinédzserként szólalnak meg. A bajom az, hogy nincs hiteles tini beszéd. Ami ma érvényes a XIX. kerületben, az érvénytelen Maglódon. Ami érvényes ma, mit sem ér öt év múlva. Elhiszem, hogy sokan azért olvasnak el egy regényt, mert a saját hétköznapi szavaikat látják benne, de nem mindenki vágyik erre. Ha ez tragédia, akkor átmentem tragikusba. Ez van. Számomra olvasóként a párbeszéd akkor hiteles, ha megfelelő indulatokat megfelelő kifejezésekkel ír le az író, a megfelelő alkalmi szavakkal, de nem feltétlen zsargonban. Kifejezetten utálom a zsargont. Ha ez követelmény, ennek sosem fogok megfelelni.
    Az egyik korholó bekezdésedet azzal zárod: „És szerintem neked ez lett jó.” Törtem rajta a fejemet, mire gondolhatsz. Nem találtam megfejtést. Az sem segített volna, ha idézőjelekkel határolod a tőlem vett szavakat. Ezen aztán kénytelen vagyok túllépni. Bocsánat!
    Az oktatás jövőjére vonatkoztatott tizenkét éves, hevenyészett előrejelzésemet abból a perspektívából nézed, ahonnan alig lehet előre vagy hátra látni. Amiket újdonságnak felsorolsz nem olyan merőben újak, mint mondod. Sem a prezentáció, sem az interaktív tananyag, de pláne a projektor nem tíz éves múltú eszköz. Amikor én gyerek voltam, még diafilmeken jött a „friss” tananyag. Volt, aki hasra esett a lehetőségtől. A lényegről persze ne feledkezzünk el. Nevetséges dolog feltételezni, hogy tizenkét év alatt eltűnik a tantermi oktatás. Innen indultunk. Majd tizenkét év múlva meglátod, hogy maradnak a tantermek, a tanárok, és a tananyag is alig változik, legfeljebb bővül.
    A végén kicsit átmész személyeskedőbe és gorombába. Ezt írod:” Nekem kicsit visszatetsző, hogy szinte úgy tűnik, hogy minden bírálatot “majd meggondolsz”, vagy kihozod, hogy nem is az, csak nem értettük meg mit akarsz írni. Meg jössz itt az életrajzi dolgokkal, ne haragudj, de az kit érdekel? Ennyire nem kellene letolni a torkunkon a művedet.”
    Ezt nem tartom vitának. Ha nem érdekelnek a tapasztalataim, mondataim, gondolataim, akkor miért vitatkozol? Ezen kívül néha valóban azzal zárom a mondandómat, hogy gondolkodni fogok a partnerem érvein. Mit kellene tennem? És végül! Hogyan tolom le a torkodon (torkotokon) a művemet?
    Azért köszönöm, hogy figyelmet szenteltél a munkámra! Őszintén! Éreztél valami fizikai kényszert? A torkod tájékán…

  13. Általában nem szoktam belecsipogni az írástechnikai csevegésekbe, de ez egy nagyon érdekes jelenség.
    Attilának teljesen igaza van, ezek szabatos mondatok.
    A többieknek szintén teljesen igaza van, kb a hetvenes években használtak ilyen stílust a fiatalok.
    Maga a konkrét szöveg nyelvileg javítható. A kérdés az – és ez teszi elgondolkoztatóvá -, hogy vajon ez a hiba, ami stilisztikailag megjelent simán az író és a karaktere közti korkülönbség miatt, vajon a szereplők tetteiben, gondolataiban is megjelenik-e? Azaz mennyire hat ki a dramaturgiára.

  14. Tényleg nem beszélnek így a tinik. A mai fiatalság legalábbis. De mivel ez egy alternatív világ alternatív jövője, ki tudja. Nem vetném el csak azért, mert a mai tinédzserek nem így diskurálnak.
    Én úgy vélem (de ez csak tényleg az én véleményem), ha az író megmagyarázza a művében, mi miért van, és úgy adja át az olvasónak, hogy hiteles legyen, akkor rendben van a dolog. Még a hiteltelenség is.
    Minden könyv egy külön világ, ami betekintést nyer az író fantáziájába. Én ezért (is) szeretek olvasni. A kérdés csak az, hogy el tudja-e velünk hitetni a szerző, hogy az, amit leír, létező (is lehet)…

  15. Kedves Attila!

    Az említett mondatot, elírtam. Elnézést.
    „És szerintem neked ez lett jó.— helyett: És szerintem neked ez nem lett jó.

    Az eszközöket amit soroltam, nem azt mondtam, hogy új, csak azt, hogy akkoriban kezdték el jobban használni őket. Mikor jöttek a pályázatok a fejlesztésekhez és az iskolák meg tudták venni őket. De ezt hagyjuk, nem szerves része a dolgoknak.

    A bajom az, hogy szerintem nincs olyan, hogy hiteles tini beszéd. A tini nyelv? Ilyen nem is nagyon van, max. csak diáknyelv. Legalábbis a magyar nyelvtan csoportosítása szerint. Ez pedig igenis nagyjából mindenütt ugyanaz. Persze vannak tájnyelvi jellegzetességek, szavak, szófordulatok stb. de éppen az általad is említett FB-nak köszönhetően lesz egységesebb a fiatalok nyelve. Hogy megértésék egymást. Ami nem feltétlen jó, de ez van. na pl. ez is egy nagy változás az elmúlt években.

    Akkor is azt mondom, hogy amit te használsz nagyon nem életszagú. De komolyan holnap megkérdezem a diákjaimat, hogy használnak-e ilyen szavakat. Van tippem a válaszra.

    Én nem mondtam, hogy 12 év múlva nem tanteremben fognak a tanárok – remélem én is – tanítani. Ezt miből olvastad ki, hogy ezt mondtam?

    És személyeskedő, meg goromba voltam? Nem hiszem. Leírtam, mert így érzem. Nem bántottalak személyileg, egyszerűen a művedet kritizáltam és azt, ahogy ezt „reklámozod”. Ennyi. De nagyon sajnálom, hogy nem bírod a kritikát és úgy érzed, hogy ha magyarázkodsz máris eltűntek a problémák.

    És az neked vita, hogy elolvastam a részletet és írtam egy kritikát? A vita nem itt kezdődik… Most, hogy írtam még egy hozzászólást, talán hívhatnád annak. De ez is inkább egy válasz a felvetéseidre.

    És köszi, valóban éreztem fizikai kényszert, de nem a torkomban, hanem a kezemben, hogy leírjam amit gondolok. Már nagyon nem bánom, szerintem sok minden kiderült…

  16. Kedves Enn!
    Észre sem veszed, mikor térsz el az írásműtől, mikor kezdesz személyeskedni és igen, gorombáskodni.
    Ezt írtad most: „De nagyon sajnálom, hogy nem bírod a kritikát és úgy érzed, hogy ha magyarázkodsz máris eltűntek a problémák” Azt hiszem, erre felesleges reagálnom.

  17. Kedves Mona!
    Azt hiszem, egyet értünk. És köszönöm, hogy nem álltál be a kórusba. Tudom, magamból csináltam céltáblát a sok megszólalásommal, igazából nem is zavar a dolog. A lényegtől, a valódi problémáktól jobban tartok.
    Köszön, hogy elolvastál.

  18. Kedves Attila!

    Sajnos, egyet kell értenem sok mindenben Enn véleményével. Lehet nem túl finoman tàlalta, de sok igazsàg van benne. Különösen, hogy a végèn szinte màrtírként fested le magad, hogy a sok hozzàszólàs miatt vàlsz céltàblàvà. Ugyan màr! És néha èrzem nàlad a szàlka-erdő problèmàt.

    Nekem is úgy tűnik, nem nagyon bírod a kritikàt. Pedig az íràsoddal vannak valódi problèmàk is bőven.

    Azon gondolkodom, hogy egy korodbeli férfi honnan vesz az ötletet, hogy tinikről írjon? Nem mondom, hogy ne tedd, de ehhez több kutatóanyag kellett volna. Hidd el, tényleg nem ilyenek. Magam két oldalról is ismerem őket, azért merem mondani.

    Bea felvetése jogos, hogy hat-e ez a cselekményre. Ha a célközönsèg főleg ezek a fiatalok, nekik feltűnik az életidegesség, biztos vagyok benne.

    Kívàncsi vagyok nagyon a lektor véleményére!

  19. Nekem is muszáj „belekotyognom” a beszélgetésbe (én sem nevezném vitának, max. vélemények ütköztetésének). Kb. fél éve vonattal járok munkába. Az ország déli részéből jön, én kb. csak 20 percet utazom rajta. Hazafelé tele vannak 16-18 éves iskolásokkal. A nyelvhasználatuk, a problémáik, a kapcsolataik (meg ahogy beszélnek róla egymással), nagyon-nagyon nem olyan, mint amikor velünk, felnőttekkel beszélgetnek (akár tanárként, akár szülőként). Vannak olyanok, akikkel rendszeresen utazom, már kb. mindent tudok a családjukról, milyen ma egy buli, mi számít járásnak, mi a „haverság”. Az egy dolog, hogy a mondataik szerkesztetlenek, de rengeteg fogalmon alapvetően mást értenek. Nem állítom, hogy ők lennének a mérce, de íróként érdemes belehallgatni olyan beszélgetésekbe, amiknek nem lehetünk résztvevői…, ja és ők is olvasnak, ha egyedül utaznak, tehát megszólítható emberekről van szó. Persze lehet stilizálni (más szerzők is felfelé stilizálták a diákok nyelvét), és megnézni azt, hogy más, korosztálynak író szerzők hogyan stilizálnak. Anno nekem is ezt tanácsolták, s néhány idén kiadott ifjúsági regény után már inkább érzem, hogy én is hol megyek félre.

  20. Felhívom a figyelmet, hogy ez egy irodalmi és nem egy pszichológiai oldal. Vagyis a szerző személye nem képezi téma tárgyát, csak az írás maga. Kérlek, maradjatok a mű elemzésénél.

  21. Mindnyájan voltunk fiatalok, emlékszünk még, és sokunknak van gyereke, aki már tizenéves. Csak zárójelben jegyzem meg, a fenti műtől teljesen független vonatkozásban, hogy a fiatalok sem mind egyformák, nem mind egyformán beszélgetnek és viselkednek, és bár hatnak erősen egymásra és ugyanolyan értékeik és problémáik vannak, mégis sokfélék. Tizenéves lányom van, látom a sokféleséget, de gyakran a buszon is hallom beszélgetni fiatalok csoportjait. El sem képzeljük, hogy néha mennyire meghatározó a családi háttér, az olvasottság, az extrovertáltságuk, a földrajzi háttér (!) is, (meg ugye a gyors változás – jelen vs. közeljövő) csak elvárjuk a regényekben ugyanazt a zsargont és szterotípiát a fiatalokra nézve. A lektorok majd eldöntik, mennyire koherens Attila regényének világán belül Mariannék beszéde és viselkedése.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük